CSALÁDI FÉNYKÉPALBUM HÁROM BICIKLIVEL
Az első bicikli
Hogy az első bicikli mit jelent egy fiú életében,
azt huszonegy éve apától tanultam, aki halálos
ágyán gyónta meg élete legfontosabb történeteit.
Családról, nőkről és kutyákról beszélt, de meglepő
hangsúlyt kapott emlékei között az első bicikli is.
A felnőtté válás élményét adta a gyereknek, de
még ennél is többet, a szabadság elementáris
tapasztalatát: hogy két keréken bárhová eljutsz.
Az én első biciklim a Corvin Áruház kínálatából
származott, Fecske típusú tajgajáró bringa,
a filmszereplésemért kapott tiszteletdíjból
vettem tizenhárom éves koromban. Kontrás
szovjet gép volt, rajta új fogaskerék, azt apa
szerezte, lendületből simán feltekertem vele
az emelkedőn a hétvégi házunkig, Tahiban.
A gyerekkori hétvégék, az álmos nyaralások
másként alakultak volna a fehér kerékpár nélkül.
Hekuskanyart gyakorolni, vagy lezúgni vele a
Dunapartra, férfias dolognak tűnt. Tanúja volt
bátyám szilánkos kéztörésének, vagy ahogy az
üdülőben nyaraló lány körül keringtem, céltalan
útjaim hűséges társa, soha nem hagyott el, végül
még Budapestre is feltekertem vele, azt a harminc
kilométert igazi maratoni távnak éreztem akkor.
A gyerekkor terei mára összezsugorodtak, a hősies
tettek emléke elhalványult, a száguldás toporgás,
az önállóság hite tévhit és illúzió.
De az első bringa ma is kívánatos, ha itt lenne,
felpattannék rá, mint a lovag délceg pejlovára,
és kósza ötletnek engedve vágtatnék nyergében,
hogy országokat és szíveket ostromoljak.
Don Mason, flickr.com
A második bicikli
Bánatos biciklik hűtlen szerelmese, téged is elhagytalak!
A második biciklit Oxfordban vettem, a Balliol College
rosszul megvilágított alagsorában, egy görbe hátú vén
bicikliszerelőtől, nyolcvanhétben. Olyan öreg volt, mint
az országút, s mint a szerelője, de valódi Montana
gyártmány, agyváltós, koskormányos gép, talán az
ötvenes évek mélyén született, a csatorna túlpartján.
Jó áron adta a szaki, negyven vagy ötven font lehetett.
Nemrég szabadultam meg tőle, alkatrészek híján régóta
halálra ítélt, szép, szerelmes biciklimet felboncolták,
pedig ma is élhetne, múzeumban lett volna a helye.
Istenem, milyen sokáig voltál társam! Oxfordban egy évig
nyüstöltem, esőben, sárban, mindig vele jártam, egy
elénk lépő hölgyet el is ütöttünk, az útszéli pocsolyába
zuhant, onnét kért tőlünk bocsánatot, nem esett baja,
ez volt a legkomolyabb biciklis balesetünk. Szemben
a teherbíró Fecskével, a Montana alacsony volt, kinőtt
méret, de szerethető mégis, a dinamós lámpájával,
s a megbízhatósággal, amellyel minden szeszélyemet
hűségesen kiszolgálta. Folyóparton, magas fűben, hóban
is hajtottam, oxfordi diákként, fiatal apaként, családi
túrákon, barátokkal, mindig újra életet leheltem belé.
Angliából egy kamionnal hozattam haza, a vámosok
nézték, mi ez az ócska jószág, kinek volt fontos, hogy
ezer kilométereket utazzon. Apa viszont csodájára
járt, mérnökként maga is két évig szerelte öreg barátjával
első autóját, egy lerobbant csőrös Hanzát. Hol van
a Hanza, hol az idős mester, hol van apa? A Montana
is csak emlék marad. Sokáig csendben meghúzta magát
a sufniban, a kerti szerszámok között, de a többiek nem
értették, miért őrzöm. Utoljára még elkerekeztünk vele
Ádándra, a temetőben elrendeztük a gazos sírokat, nem
jajongott az úton, pedig Ildi már az újonnan vett magas
biciklit hajtotta, de a Montana is bírta, repedezett
gumija nem pukkadt ki, még váltani is engedett, nem
tudta, ez lesz az utolsó hosszabb országúti szolgálata,
utána szó nélkül hóhérkézre adja hálátlan gazdája.
Michele Palombi, flickr.com
A harmadik bicikli
A harmadik bicikli idén lett nagykorú: tizennyolc éves.
Az ezredfordulón született, amikor Ildi Párizsba utazott,
s Noémi Zanzibárt, én az ezüstkerékpárt kaptam vigaszul.
A gyönyörű, vastag csövű, fényes, könnyűfém vázat,
nyolcsebességes váltóval szerelte Géza bá’, a korábbi
országúti kerékpáros, s mert kelleténél kisebb méretű,
rásegített utólag a markolatvéggel. Különös ismertető-
jele, hogy az első kerék villája kék színű, de a szaki
elmagyarázta, hogy ez így jó, elfogadtam, így szerettem
meg a harmadik bringát, ami bizony még ma is szolgál.
Dani fiam kamasz korában sokat túráztunk vele,
érettségije előtt egy évvel tettük meg először a nagy
kört. Sóstóról egy nap alatt a túlsó parton Keszthelyig
jutottunk, csípős halászlét szürcsöltünk a csárda teraszán,
másnap lazán lecsorogtunk a lapos déli oldalon.
Az izgalmasabb az volt, amikor egy nap alatt tettük
meg ugyanezt a távot, hajnali sötétben indultunk, s
a déli oldalon becsúsztam a korlát alá Fonyódon, de
a patikuslány tudta a gyógyírt, taposhattam tovább.
A végén az aligai Kádár-üdülőt zárva találtuk, annyira
bedühödtünk, a domboldalon vállon vittük fel a bringát.
Amikor hazajött Párizsból, Ildi vette át Dani szerepét,
bárhogy veszekedtünk, a biciklizéssel mindig kibékített.
Vele és egy baráti házaspárral is megtettük a nagy kört.
Első nap Akali környékéig jutottunk, nemzeti színben
tálalták az ételt az étteremben, utána kifeküdtünk
a kertbe, a gyümölcsfák alatt vártuk a naplementét.
Másnap addig hajtottunk, míg át nem fordultunk
a déli partra, Ildinek vacsora után fejébe szállt a
balatoni bor, belém karolt hazafelé, és bármit
mondhattam, hangosan és gurgulázva kacagott.
A harmadnap nehéz volt, fáradság és monoton
táj, Zamárdinál kilőttünk, s hatalmas hajrával
futottunk be a sóstói szabadstrandra. Túl a holt-
ponton, ilyen tempót azóta sem mentünk soha.
Most már kényelmesen karikázunk, nézzük
a tájat is, a házakba belesünk, fel-felidézzük
a nagy esőt, ahogy egyszer a füredi kaptatón
elkapott minket, meg a tihanyi nagy emelkedőt,
ahol Ildi rosszul lett, mert Szántódon besöröztünk,
a kompon megsütötte a nap, a teste fellázadt,
de a vizes borogatás meg a fagyi lehűtötte,
mégis tudta folytatni az utat. Szóval emlékek
között karikázunk körbe a Balaton partján,
a megfáradt nagykorú járgányt felújíttattam,
most már nyugdíjas koromig kihúzom vele,
biciklizés után kiülünk a lugasba beszélgetni,
nézzük majd a tavat, cseperedő unokánkat,
s derűsen mesélünk neki kalandos útjainkról.