CSAK ADDIG

Csak addig kell várnom, míg mindenki
elfelejti az üzemidőt. Hallgatni
rádiót, hogy az egyiptomi taxik
átlagos életkora magasabb,
mint az egyiptomiak átlagos életkora.
Hallgatni, hogyan öregszenek
az útmenti kőrisek. Ők már tudják,
meddig nőjenek: teherautónyi hiány
tenyészik lombjuk alatt.
Csak addig kell várnom, míg a lélegzet
még egyszer megreked a fák alatt.
Hallgatni, hogyan búg és morajlik,
akár a fülemhez szorított
tengeri kagyló. Hallgatni
saját visszhangomat, hömpölygő
felhők bizonytalan körvonalát,
miféle csúcsok szaggatták
rongyossá szélüket.
Csak addig kell várnom, míg hajnalra
szétriad az utcazaj, megbújik
a vakolat alatt, úttest medrében,
ablakrácsok között. Hallgatni,
hogyan helyezkednek kényelembe
a tárgyak, mielőtt kikopik
a városból minden hang –
dobhártya se rezzen.
A fémízű csöndben levetkőzni,
míg alig tapintható a testen túli
táj. Az alak a formák-
ról ekkor már leválaszthatatlan.
Vállalni a tér viszonylagos irányait,
felcserélhetőségét, hogy egyszerre
közelít és távolodik minden,
mint a Necker-kocka oldalai.