Jámborné Balog Tünde

CSAK A VÁROS

2006 január

CSAK A VÁROS

Ki nem játszott már el a fausti gondolattal, állj meg, pillanat?

Rám akkor rontott elementáris erővel a kívánság, amikor kijöttünk Z.-vel a sötét katedrálisból a fényre abban a flamand városban, amelynek megtekintése nem szerepelt a gondosan összeállított útitervben, és hogy mégis behajtottunk és kiszálltunk az autóból, az csupán azért történt, mert valami hiányzott a precízen elkészített uzsonnacsomagból, és amíg Odette elment beszerezni, negyed órára szabadon eresztett minket. A genti oltár, mondtam Z-nek, itt kell lennie valahol, és magammal rángattam az előttünk tornyosuló kő- és téglarengetegbe, ahol sokáig bolyongtunk az oszlopkötegek erdejében, amíg a helyét megtaláltuk, mert a képek hiányoztak, egy kis cédula volt odatűzve, kiállításra vitték vagy restaurálni, de a két szélső táblát otthagyták, így láthattuk az élet csodájától megrendült Ádámot, és a növekvő magzatára befelé figyelő Évát, kidüllesztett hasán sötét csíkkal, a terhes nők stigmájával. Jóval több időt eltöltöttünk az Odette által engedélyezett tizenöt percnél, és ezt tovább tetéztük, mert a térről nem a parkoló felé indultunk, hanem ki a Szent Bavo árnyékából a folyó felé, nem sejtve, hogy a van Eyck fivérek emberpárja után egy másik nem várt ajándékban lesz részünk, amikor ott, a Lys hídján állva, még mindig érezve hátunkon a katedrális borzongató hűvösét, megpillantunk egy eleven képet.

elragadtatott arc

Aznap Brugge-be indultunk. Reggelizés közben Odette pergő nyelvvel és repdeső kézzel ecsetelte a város szépségeit, és bár angolul sokkal lassabban beszélt, mint franciául, a tizedét sem értettük annak, amit mondott, elragadtatott arcát látva azonban sejthettük, hogy nem mindennapi élmények várnak ránk. Gent egyáltalán nem szerepelt a listáján, és ha nem fogy ki az a sajtkülönlegesség a liege-i palota szekrényméretű hűtőjéből és a hozzávaló ital a borospincéből, amit tengerparti piknikünk végére tervezett, aligha tárja ki nekünk szívét Flandria.

A járművek, a nagyváros lármája, mint a folyóban fürdőzők kiáltásainak és nevetésének hangja, messzire került tőlünk, és mi villámütötten léptünk be az idő vákuumába.

Megtántorodtunk, olyan váratlanul zúdult ránk a parton álló, az érett augusztusi fényben aranyló házak látványa az ég opálos vászna előtt, lábuknál pedig – micsoda tökéletes szimmetria! – a majdnem mozdulatlan víztükörben felderengő másuk, és bele kellett kapaszkodjunk a kifényesedett vaskorlátba, hogy a fékezéstől át ne repüljünk rajta, olyan hirtelen lassult le a világ.

Hubert és Jan van Eyck: A Genti oltárkép becsukva, wikipedia.org

Sétára váltott a járókelők lába, a férfiak válláról lecsüngő dohányszín köpönyeget felduzzasztotta a Scheldéről érkező friss tengeri szél, a nők szoknyája ringott, fehér fityulájuk galambszárnyként verdesett léptük ütemére, a fény átitatta a köveket, és igen, bent, a lépcsőzetes oromfalak mögötti szobákban csupa ismerős, a kamrában kékruhás nő öntötte a tejet vékony sugárban, és egy piros hálószobában az Arnolfini házaspár készülődött, nyakig zárt ruhájuk alatt Ádám és Éva csupasz teste.

szemüveges kerub

Maradjunk itt, kérleltem az ideges Odette-t, aki már régen megvette a nekünk szánt sajtot, és az autónál hiába várt ránk. Brugge-be megyünk, válaszolt ellentmondást nem tűrő hangon, Brugge sokkal szebb, mint Gent, higgyük el, magyarázta türelmetlenül. Brugge gyönyörű, valóságos ékszerdoboz, az egész város múzeum, tele háromcsillagos látnivalóval, Gentben meg jóformán semmi sincs, csak a város, és – micsoda abszurd kép: farmernadrágos, szemüveges kerub – sietősen terelt az autó felé.

Természetesen igaza volt, és mégsem. Brugge minden csodája nem ért fel azzal az egyetlen genti pillanattal, és a kiűzetés fájdalma egész napunkat beárnyékolta. Akkor gyűlöltem Odette-t, mostanában azonban, negyven év után néha eltöprengek, hogy emlékeznénk-e még azokra a vízparti házakra, ha aznap nem vonszol bennünket tovább?

felső kép | Hubert és Jan van Eyck: Genti oltár, wikipedia.org