KÉT ŐSZI DAL SURA HÚGOMNAK

Lélekidézés-próbák Jeszenyin emlékére

1

Tudom, rám gondolsz. Én egy holt világot
szólongatok már régtől, napra nap.

Torokszorító semmiségek, álmok
ballagnak vélem lassan, mint a fagy.

Sura, kicsi láng-lány, te, gyertyasápadt,
valahol messze és örök-közel!

Ha most itt lennél… De mégse, ne lássad,
kék szememből a kékség mint fogy el.

Rossz kínok ecsetjén ázott íriszem,
akárha olcsó akvarell-korong.

Seszínű könnycsepp ivódik ingemen,
amit mióta megvarrtál, kihord.

Utolsó ingem kezeddel áldott
vászna szelíden óv még, megölel –
hogy mégse vesszek tőled messze el…
Hát jó. Egyszer még hazatalálok.

2

„Szeptember hozott meg, s az is visz el.
Bátyám, ne mozdulj, hadd láthassalak,
a szikrázó Napnak hadd mutassalak,
irigykedjék csak kincses fényivel;

tekintse borostád útvesztőiben
kibontott hajam lágy széjjelfutását,
s hogy szemem szemedben baljós búcsúzást lát:
a vad démonok megint kísértenek!”

Tudod, Surám, ez istenverte párák
csupán a lelkem – és költészetem.
Mindég e két Árny játszott énvelem,
ki rossz talajból sarjadzott a jóra –

Ölelj át, legyek most megölhetetlen,
hisz ez a szép ősz úgyis elvisz engem;
ne félj, lesz múzsám, lesz még mit vedelnem,
jönnek új poklok, újabb költemények –

Messze az égtől, akár egy vén eb,
talán a hóban végzem ostobán,
sikátorlatyakban, rongy kapcák alatt
hurkolják nyakamra rút halálomat,

mégis: majd úgy fekszem ott, mint a hazám
szeplőtlen öled gyöngéd ravatalán.

kép | vecteezy.com