HÁRY JANUS

Ne hárijánoskodj, mondta a keresztanyám, Totinka, mikor kiszaladtam hozzá a konyhába az igazság terhével a vállamon, pontosabban a nyelőcsövemben; éreztem pedig, hogy az igazság lassan, nehézkesen halad lefelé, a „pocakom” irányában. Első emlékeim egyike ez a bizonyos lámpaevéses történet, mely gyorsan szerteindázott az egész családban, hamarosan a szlovák rokonok is tudtak róla; valamiért makacsul megőrződött, még sok-sok esztendő múltán, amikor bájos zólyomi unokanővéremmel, Gitkával a Podlanicka-forrás környékén sétálgattunk, még akkor is, ő is szóba hozta, elmesélte nekem, milyen rémült volt az arcom: és hogy meg voltál ijedve, amikor kiszaladtál a konyhába Lenka tyetához, vagy hogy is hívod te, Totyinkához, és azt mondtad neki, hogy megetted a lámpát.

egykorvolt lámpaevésem

Afféle derűs, kacagtató történetkévé kerekedett egykorvolt lámpaevésem, s ahogy az lenni szokott, mindenki részt vett a kerekítésben, csupán én nem; a kör közepén maga Háry János áll, háromévesen, holott most már, végre, közel az ötvenhez, nekem kellene.

Az ember ne legyen túlságosan vakmerő, ha az ősszorongásait próbálja bogozni. Ki kell választani a legkisebb csomót, a legkevésbé szorító hurkot, finoman, türelmesen bujtatni, vezetgetni a szálakat – voltaképpen az egyetlen szálat –, míg végül meg lehet csippenteni a két végét, picit megfeszíteni, azután ahogy tetszik: megtartani vagy elengedni a szélben.

A szentendrei hálószobában a nagyágy Totinka felőli oldalán állt az asztalka, azon nehéz, szürkés színű, fém olvasólámpa. Kerek, zománcozott talpán volt egy fehér gomb, azt kellett megnyomni, hogy világítson. Ezt a gombot közönséges anyacsavar rögzítette a szürke zománcfelszínhez. Nem háryjánoskodom, élesen emlékszem rá, hogy nekem ez a nevezhetetlen dolog egyszerűen nem tetszett. Közönséges volt, éreztem, hogy az, mondtam is volna, csak hát nem voltak hozzá szavaim. Ez a gyárilag iderondított anyacsavar sértően közönséges és igénytelen – mondtam volna. Ehelyett babrálni kezdtem, hamar meglazult, lepördült, a nyomógomb belepottyant a lámpatalpba, elnyelődött, ettől megijedtem, nem nagyon, de meg; és gyorsan bekaptam az anyacsavart. Nem fájt nagyon, ahogy csúszott lefelé, csak annyira, mint egy szilvás gombócban felejtett mag, ismertem ezt az érzést.

csakugyan megrémültem

Nem sok időbe tellett, hogy rászánjam magam, jelentem a dolgot Totinkának, őszintén és egyenesen: megettem a lámpát. Erre mondta ő, hogy ne háryjánoskodj; nem éppen rosszkedvűen, de kissé türelmetlenül, mivelhogy igencsak lekötötte a nagymosás. Hanem akkor csakugyan megrémültem. Mi az, hogy hárijánoskodás? Nem értettem, nem ismertem ezt a szót, még egy nevet sem tudtam kihallani belőle. A ne szócska keserű héjában rejtőző rémképemet ki mutatja meg nekem?

Végül is, persze, minden tisztázódott. Másnap jó adag hashajtóval ráültettek a bilire, körülvettek, Totinka mellettem ült a sámlin, keresztapám, Bátya, a kedvenc karosszékén, csak a Nagyi állt, lassan ringatva magát: aggódásban. Ne félj, mindjárt kiköccen belőled, mondta Bátya. Kiköccen. Szerettem a szavait. S míg vártunk a kiköccenésre, Bátya elmagyarázta, mit jelent hárijánoskodni, ki volt – ki nem volt Háry János, meg hogy micsoda és mire jó egy anyacsavar.

Néhány napja, egy társaságban, rég látott barátokkal találkozva Zizi – már unokás családanya, persze – egy fényképet ajándékozott nekem; nézd, milyen jó pasi voltál, most meg olyan vagy, mint egy gebe, mondta. Volt ott egy tükör, odamentem a képpel, hogy lássam a két arcomat. Hát igen… Olyan voltál, hallottam a hátam mögül, mint aki mindjárt nekibőszül az egész világnak, hogy… Emlékszel, miket beszéltél akkor? Emlékszem, miket beszéltünk, mondtam. És néztem tovább a két arcomat, és eszembe jutott Janus, a kétarcú, később kétszínűséggel megrágalmazott római istenség, pedig valójában az ő ifjú s öreg arca „a jó kezdet és a szerencsés befejeződés” kultikus ábrázolata volt; és eszembe jutott a Háry-mese, az öreg obsitosé, aki ül az abonyi kocsmában és nagyokat füllent ifjúkori hőstetteiről.

Mi, ha jól látom, épp az ellenkezőjét tesszük, egészen másképpen hárijánoskodunk; hallgatni ifjúkori érzéseinkről és reményeinkről, mintha semmit sem akartunk volna az élettől, és tenni a világgal. Pedig hát akartunk, nagyon, nagyon is.

kép | vecteezy.com