Cs. Lengyel Beatrix

A MÚZEUMKERT ÉS SZOBRAI

1999 július

A MÚZEUMKERT ÉS SZOBRAI

A tereknek, utcáknak ugyanúgy megvan a maguk jól meghatározható hierarchiájuk, mint a lakónegyedeknek, lakásoknak, s ezt állaguk, állapotuk, használtságuk, adott esetben elhasználtságuk, legfőbbb funkcióik határozzák meg, ami végül hasonlatos társadalmunk tagozódásához is. Más egy tömegközlekedést szolgáló, csomópontként működő tér a város peremén, és más a belvárosban, mást jelent egy belvárosi sétálóutca látványos kirakataival, és mást egy poros, elhanyagolt mellékutca. A közterületekhez kötődnek bizonyos funkciók, s ez sok tekintetben meghatározza kapcsolatunkat a térrel. Az, hogy tereinket, utcáinkat miként és mivel rendezzük be, megmutatja viszonyunkat a minket körülvevő világhoz és némi fényt vet nézeteinkre, vagy éppen elődeink gondolkodására. Régi tereink — minden külső és belső elemükkel együtt — már „véglegesnek” tekinthetők, az időbeli folytonosságot is jelzik. Megőrzésük, szépítésük kapcsolatunkat erősíti múltunkkal, gondatlan brutalitásunk pedig éppen az összekötő szálakat gubancolja össze, esetleg szakítja el. Ma, amikor kilóra lopják és adják el köztereink szobrait, amikor igénytelen silókat emelünk nagyvárosaink körül; lebetonozott terek közepén a modern vásárlási lehetőségeket úgymond megteremtve (sokszor városi zöld szigetek felszámolása árán) mint a fejlődés lehetséges útjait; ma, amikor ronda, semmitmondó, funkcióiknak sem mindig megfelelő tereken kényszerítjük naponta áthaladni emberek ezreit, különösen fontos, hogy vigyázó szemünket az elődeink teremtette szép, parkos köztereinkre vessük.
csendestársa mindennapjainknak
Nézzük hát a pesti Belváros egyetlen nagyobb közparkja, a Múzeumkert képeit, hiszen a szabadság, európaiság és nemzeti függetlenség együttes szimbólumává emelt Nemzeti Múzeum épületét övezi ez a tér, múltja pedig másfélszázados nekigyürkőzéseinket tükrözi, újra és újra elkövetett tévedéseinket, csendestársa mindennapjainknak és helyszíne a március 15-i ünnepléseknek. E kert öleli körül azokat a falakat, ahol 1848-ban a magyar szabadságot, függetlenséget követelte a pesti polgárság és a vidékről vásárra fölsereglett nép, méghozzá olyan helyzetben, amikor a nyugat-európai forradalmi mozgalmakkal haladt egy időben. Itt végezték ki 1849-ben azokat, akik ezekért az eszmékért harcoltak, s hírüket még emlékkő sem őrzi. Itt ravatalozták fel Kossuthot, Adyt, itt vonultak az 1956-os fiatalok a Rádióhoz, és ezek a falak súlyosabban megszenvedték a bekövetkező harcokat, mint a háborúkat. Gondos kezek egy évezrednyi emlékünket őrzik itt, s az önálló magyar államiságot jelképező koronázási ékszereket. Mindenki számára nyitott a kert, nyitott a hatalmas kapu, s a lépcsőkön üldögélő turisták és egyetemisták között fellépdelve, belépve a termekbe, bárki megismerkedhet a kárpát-medencei népek és a magyarság történetével.

Védelmünkre, szerető-óvó figyelmünkre szorul sok-sok száz elődünk és kortársunk munkája a Nemzeti Múzeumban és a Múzeumkertben egyaránt: a szobrászoké, a faültetőké, a kerítést egykoron kovácsolóké, a klasszicista palotát tervező Pollack elképzelését megvalósító munkásoké, a mai felújítást végzőké, a padokat, szobrot ajándékozóké, az épületben kincseinket óvó-kutató muzeológusoké, a biztonsági őröké, az épületet működtető műszaki személyzeté, a kertészeké. Nem megbocsátható, hogy éppen a Nemzeti Múzeum szűkebb környezetéről évek óta egy leporelló sem kapható sehol. A kert történetét a Történelmi Képcsarnok egykori munkatársa, a magyar fényképezéstörténet első tudományos kutatója, Fejős Imre írta meg az 1950-es években. Munkáját Korek József egészítette ki, aki hosszú időn át a Múzeum főigazgató-helyettese volt, de ez az egyébként népszerű füzetecske sem kapható. Talán a közelgő jubileum, alapításának 200 éves évfordulója jó alkalom lesz arra, hogy valaki újra áttekintse a kert történetét is.

Széchényi Ferenc szobra a Múzeumkertben, fortepan.hu

Széchényi Ferenc szobra a Múzeumkertben, fortepan.hu

A Nemzeti Múzeum épületét tervező Pollack Mihály gondos terveket készített a hatalmas épület környékének rendbetételére is. Az épület 1846-ban készen állt, s a nagy igényre való tekintettel szinte rögtön meg is nyitották a közönség előtt. Rögvest a reformkori Pest egyik legfontosabb kulturális, gazdasági központja lett. A korabeli sajtóban hol az ország díszeként emlegették az épületet, hol jogos és hangos bírálattal illették elhanyagolt, néha rémületet keltő környezetét. A város régi falain kívül eső klasszicista palota tőszomszédságában kocsma-késelő működött, járda nem volt. Pollack az épület műszaki leírásával egy időben elkészítette a környezet rendezési tervét. A hátsó fal felé eső oldalra árkádos lapidáriumot tervezett, ami méltón keretelte volna az épület hátsó oldalát, s otthont adott volna a már akkor is nagyszámú kőemléknek. Alacsony kerítést tervezett, hogy a szép homlokzat minden irányból érvényesülhessen. (1879-ig a kert elöl mintegy 15 méterrel szélesebb volt; a Múzeum körút kialakításakor aztán a legegyszerűbb megoldásként az úthoz szükséges helyet a kertből vette el a Közmunkák Tanácsa!) 1848—49 viharai elfújták a terveket. A szegény, tengődő múzeumot a szabadságharc után, a kert oldalánál létesítendő üzletházak terveivel bombázták. Kubinyi Ágoston, a múzeum igazgatója Pollack terveit gyűjtésből kívánta megvalósítani. Éveken keresztül Pest legszebb díszterme hangversenyek, egyéb rendezvények céljára szolgált, s a befolyt jövedelmekből lassan csordogált a múzeumkerti alapba is. Az ünnepségek megrendezését segítette, hogy 1852-ben a múzeum háta mögött megépült a virágház, amelyet Wagner János tervezett. Gyűjtőíveken is próbálkozott Kubinyi a szükséges összegeket elővarázsolni, a hírlapok újdondászai pedig kedvelt témára találtak a folytonos kritizálásban. Az első lépésekről így számolt be a Vasárnapi Újság 1855 szeptemberében: „A nemzeti múzeum udvarának sétánnyal beültetése már nem késend sokáig, magánosok és a város is ajánlott több facsemetéket díjtalanul, a munkához meglehet, még ez ősszel hozzáfognak; sőt némely újság szerint a munkát már a múlt héten meg is kezdték. Az egész megkezdés azonban csak annyiból áll, hogy a múzeum kerítését újra festik, s udvarán néhány gödröt ásnak.” A kerítésen az építkezésből visszamaradt deszkapalánkot kellett érteni az oldalaknál. Decemberben a Vasárnapi Újság újra tudósítást közölt más folyóiratokkal együtt, immár a nagy eseményről: „A nemzeti múzeum sétányán november 24-én ültették a legelső fát, mely alkalommal az intézet igazgatója, Kubinyi Ágoston nagy ebédet adott. Azon csinos öntözőt, mellyel a vendégek a fát megöntözték Kortsák József bádogos különösen e célra készíté.” Az első fákat a mai Bródy Sándor utca—Múzeum körút sarkán ültették el. A kert tervét Petz Ármin készítette. A telepítés, akkor még a múzeum saját kertészének, Kalina Henriknek vezetésével folyt. A legelső fák József főherceg margitszigeti, majd Egressy Sámuel kiskunlacházi birtokáról érkeztek. A legszebb csemetéket Sina Simon dúsgazdag bankárnak, a múzeum egyik bőkezű mecénásának gödöllői uradalmából küldték. Mivel a kertalapot a helytartótanács saját kezelésébe vonta, nemcsak további telepítésre nem futotta, hanem a kertész fizetése is állandó gondja lett a múzeumnak.
pihenőhely
1859-ben Ómidorf Kornélia ajándékával váratlanul 10 paddal gazdagodott az angol típusú park, melyet a pesti közönség igyekezett pihenőhelyként birtokba venni. 1865-ben végre Kern István pesti lakatosmester elkészítette a vasrácsozatot, alig 10 000 forintért, s rövidesen megépült a téglaalapzat is. Ebben az évben a közönség kedvét kereső vezetés frissítőket áruló pavilont nyitott a kertben. 1895-ben változott még a kert arculata, elkészült a Múzeum körúti oldalon a két őrház, ifjabb Wagner János környezetbe illő tervei alapján.

Kisfaludy Károly szobra a Múzeumkertben, fortepan.hu

Kisfaludy Károly szobra a Múzeumkertben, fortepan.hu

A Múzeumkert szobrai közül elsőként Berzsenyi Dánielé került a helyére. A szobor készítésének terve már 1843-ban felmerült Somogy vármegye közgyűlésén. A képviselők a megye szülöttének niklai síremlékére terveztek gyűjtést, s ezt azzal az elgondolással toldották meg, hogy „ha e célra szabad adakozások útján összegyűjtendő pénzösszeg meghaladná egy, a niklai temetőhöz illő szerény sírkőnek költségeit, akkor készíttessék egy másik emlék is, mely a haza szívében Pesten, a nemzeti múzeumban, vagy annak terén hirdesse a dicsőült iránti köztiszteletet.” A majdnem hamvába holt tervet Somssich Pál (1811—1888) konzervatív arisztokrata politikus, a későbbi képviselőházi elnök élesztette fel — sikerrel. A szobor mintázását a bécsi akadémikus stílusban dolgozó Vay Miklós báró (1828—1886) díjazás nélkül vállalta. A mintázás, majd az öntés (a bécsi Fernkorn cégnél) 1859 novemberére elkészült. A továbbiakról a Vasárnapi Újság 1860-ban ekképp számolt be: „Régóta emlegették a lapok, hogy a hatalmas ódák lánglelkű költőjének, Berzsenyi Dánielnek mellszobra, mely érczbe öntve a lefolyt télen a nemzeti kaszinó könyvtárában volt ideiglenesen elhelyezve, folyó évi május hónapban fog a Múzeum-téren ünnepélyesen felállítatni. Jelenthetjük olvasóinknak, hogy az ünnepélyesség elmaradt ugyan, de a felállítás megtörtént május 29-én hajnalban. A múzeumi park reggeli sétálói meglepve nézték az észrevétlenül odaszállott vendéget.” A helytartótanács nem járult hozzá az ünnepélyes leleplezéshez. Így történt, hogy a Múzeumkert első szobra észrevétlenül, titokban került a helyére. Eredetileg a költő szobra az Országút, a mai Múzeum körút felé nézett, Kazinczy szobrának leleplezésekor fordították a kert felé. Kazinczy emlékét is Vay Miklós mintázta, s ugyancsak a bécsi Fernkorn műhelyben öntötték bronzba. A szobor felállítására 1861. március 16-án került sor, szerény körülmények között.
a magyar vígjáték megalapítója
Kisfaludy Károly (1788—1830) szobrát elsőnek tervezték, készítették, s harmadik lett belőle. Olyan e szobor sorsa, mint a megformázott alaké. Ferenczy Istvánnak (1792—1856) egyetlen köztéren felállított és megmaradt műve ez a márvány mellszobor. A ma henger alakú, magas talapzaton álló mellszobrot eredetileg két részből álló — felül hengeres, alul szögletes —, magas kőtalapzaton helyezték el, s mellette lantot tartó márvány leányalak nyújtott babérágat a magyar vígjáték megalapítójának. A szobor mai valójában halovány árnyéka az 1875 szeptemberében leleplezett emléknek. A II. világháború legsúlyosabb városcsatáját átélő Budapest 1944-45 telén vesztette el ezt a szobrát is. A nőalak és a talapzat olyan súlyosan sérült, hogy nem lehetett helyreállítani, de Kisfaludy mellszobra újrafaragással (!) elhelyezhetővé vált a lényegesen egyszerűbb talapzaton. Az újra felállításra 1952-ben került sor, amit a talapzatra vésett, mára csak töredékeiben olvasható felirat így örökített meg: „Ezen mellszobor nemcsak a költő / emlékét őrzi, hanem emléke Ferenczy / Istvánnak is, a magyar szobrászat / első nagy művelőjének, kinek ez az / egyetlen köztéren álló 1836 évben / készült szoborműve. / A fasiszta háború 1944-ben költőnk / emlékművét romba döntötte. Budapest dolgozó népe / a mellszoborrészt / lemásoltatta és 1952. évben / felállította.”

A szobor sok viszontagságon ment keresztül addig is, míg ünnepélyes felavatására sor került. Kisfaludy Károly halála után baráti köréből, a tulajdonképpeni Auróra körből, amely Pestet igazán irodalmi központtá tette, tíztagú társaság alakult a költő emlékének ápolására. Többek között Vörösmarty Mihály, Bajza József és Toldy Ferenc is tagjai voltak e társaságnak. Gyűjtést rendeztek, s Ferenczy Istvánt kérték fel a szobor elkészítésére. (Ferenczy lakatossegédként indult, majd a bécsi akadémián rézmetszést, szobrászatot tanult, 1818-ban Rómába gyalogolt, hogy Canovától tanuljon. Elsőre azonban „csak” az ott dolgozó dán Thorvaldsen műtermébe sikerült bejutnia. A nevezetes Palazzo di Venezia udvarán faragta, részben már Canova tanácsait is követve a Nemzeti Galéria egyik büszkeségét, a Pásztorlányka, avagy a szépmesterségek kezdete című munkáját. A szobrot más alkotásokkal együtt hazaküldte és a nemzetnek ajándékozta.

Garibaldi szobra, kornel2009panoramio.com

Garibaldi szobra, kornel2009panoramio.com

Sokan ez időtől számítják az önálló magyar szobrászat születését. Többek között ez a gesztus tette lehetővé számára, hogy azután ösztöndíjakkal még éveket töltsön Rómában, ahonnan 1824-ben tért haza. A harmincas években számos portrészobrot, síremléket és kisebb emlékműveket, mint Kisfaludy Károlyé készített. Vágyálmai sajnos nem teljesültek, nem nyílt alkalma magyarországi szobrásziskola létesítésére, sem az elképzelt Mátyás-emlékmű elkészítésére. Nevét és emlékét elsősorban a Pásztorlányka őrizte meg.) A társaság tagjai tehát pontosan tudták, hogy a nemzeti vígjáték megalapítójának szobrát a nemzeti szobrászat megalapítójával, arra elhivatottságot érző művésszel kell megcsináltatniuk. 1835-re majdnem tízezer forinttal rendelkeztek. 1836-ra a szobor elkészült, s már a felállítás idejéről tárgyaltak. A talapzathoz szükséges kőanyagot a székesfehérvári káptalan ajánlotta fel sóskúti bányájából. Kész szobor, pénz, kőanyag a talapzathoz, mi kellhetett volna még a felállításhoz? Engedély, természetesen. Engedély viszont nem volt — évekig, évtizedekig nem volt. A szobor szinte a feledés homályába merült. Egészen 1875-ig kellett álomra szenderülve várnia. Ekkor a Kisfaludy Társaság kezdeményezésére és aktív közreműködésével került mai helyére a mellszobor, még szép talapzaton, és a mellékalakkal, a lantot nyújtó leánnyal.
hatalmas vitákat kavart
A Múzeumkert legismertebb szobra Arany Jánosé. Az épület előtti, az épülethez mérten keskeny előteret látványosan uraló, egyetlen nézőpontból sem élvezhető, monumentális, majd 8 méter magas szobor már készítésekor és elhelyezésekor is hatalmas vitákat kavart. Nem lehet e helyütt elmesélni még vázlatosan sem a kisbizottságok, albizottságok, intézőbizottságok történetét, amelyek vitatták, tárgyalták a szobor ügyét. Nem az emlék elkészíttetésének szükségességéről folyt az elkeseredett vita, hanem a formájáról, elhelyezéséről. A közvetlen utódok saját „tehetségük” szintjén állítottak, a kor monumentalitás iránti igényének megfelelően szobrot a költőnek.

Országos gyűjtést rendeztek s pályázatokat írtak ki. A pályázatban meg kellett nevezni a helyet, ahová a szobor kerül. A Fővárosi Képzőművészeti Bizottság, Ipolyi Arnold püspök, Lipthay Béla báró a Közmunkatanács részéről egyaránt tiltakoztak, hogy a klasszicista stílusú pollacki remekmű elé monumentálisra tervezett emlékművet állítsanak, hiszen — mint mondták előrelátón — bajos jó nézőpontot találni a szoborhoz, s a széles lépcsősor és a múzeumi oszlopsor is zavaróan hat majd. Érdekes, hogy a helyet ajánló albizottság azért javasolta a múzeum előtti teret, kertrészt, mert úgy találták, hogy a csendes visszavonultságban élő költő szobra itt, a forgalomtól elzárt területen nyugodt helyen állhat majd, s a Múzeum körút felől is élvezhető lesz. Hosszas vita, számos helyszín-javaslat, érv és ellenérv után, végül is 1886-ban született meg a végleges döntés a mai helyről. A döntés után meghirdetett pályázatra beérkezett 10 munkát a Műcsarnokban állították közszemlére, s újabb hosszas viták után kispályázatot hirdettek Zala György és Stróbl Alajos között. A bizottság végül is a Stróbl Alajos (1856—1926), a korszak legkedveltebb emlékműszobrászának tervét fogadta el. Miközben Stróbl a szobrot mintázta — és újabb és újabb viták dúltak — a hazai haraszti mészkőből készítendő talapzat mellett született döntés, amire Stróbl állandó partnere, Schickedanz Albert (1846—1915) műépítész, festő kapott megbízást. Időközben újabb ötletként az is felmerült, hogy Arany alakja márványból készíttessék el. Stróbl Arany mellé Toldit — akiben a középkori magyar hőst kívánta ábrázolni —, és Piroskáját — Széchenyi István unokájáról, Széchenyi Alice-ról mintázta — ültette. Az elkészült gipszmintákból a pesti Tourbain-féle fémöntödében öntötték ércbe a szobrokat. Ez volt az első alkalom, hogy honi öntödében készült köztéri szobrunk. A rendkívül ünnepélyes szoborleleplezésre 1893. május 14-én került sor. A felavatást a Tudományos Akadémia ünnepi ülése előzte meg, és Eötvös Loránd báró, a szoborbizottság elnöke adta át az alkotást az ország és a főváros lakosságának.

Arany János így tehát több mint száz éve néz le, elérhetetlen magasból, talán nem is ránk, hanem az egyre zajosabb Múzeum körútra, és nem érti, hogy kerülhetett ide, ilyen körülmények közé, utódainak elhibázott döntéssorozata eredményeként. Mi pedig kerülgetjük a szobrot, próbáljuk a körútról, esetleg a túloldalról, a kert sarkából nézni, hogy milyen is lehet.

Múzeumkert, zoldkalauz.hu

Múzeumkert, zoldkalauz.hu

Az öntöttvasból készült Apolló-szobor másolata a minden művészet-szerető által ismert, a Vatikánban őrzött és a hellenisztikus szobrászat egyik csúcsának tartott, XV. században előkerült alkotásnak. A szobor most nem látható, pedig igen kedves színfoltja a kertnek. (A déli szárnynál, a Múzeum utca felőli oldalon, a Kossuth Klubbal szemben, a múzeum oldalkapuja mellett áll, ahol a Múzeum felújítási és átalakítási munkái folynak.) Készítője ismeretlen. A szobrot Tömöri Anasztáz (1824—1894) mérnök, a nagykőrösi gimnázium egykori matematikatanára, Arany János tanártársa, a magyar tudományos és művészeti élet egyik nagylelkű mecénása végrendeletében hagyományozta a Múzeumra, azzal a kéréssel, hogy a kertben állíttassék fel. Az Apolló-szobrot még 1894-ben a mai Széchényi Ferenc-szobor helyén állították föl, majd 1902-ben annak avatásakor költöztették át a déli szárnyhoz, ahol ma is áll.
az aranygyapjas rend díszöltönyében
1802-ben Széchényi Ferenc magánkönyvtárát, majd ő is és felesége is gyűjteményeiket ajándékozták a nemzeti intézménynek. Az ajándékok állami elismerését és a Nemzeti Múzeum alapítását azután az 1807-ben megalkotott törvény szentesítette, de 40 év eltelte után, 1846-ra lett kész a kincseknek otthont adó Pollack tervezte épület. A múzeum mindig az 1802-es dátumot tekintette alapítása évfordulójának, s így 1902-ben Szalay Imre, a múzeum akkori igazgatója Wlassics Gyula közoktatási miniszterhez fordult egy Széchényit ábrázoló szobor felállításának engedélyéért. Széchényi ugyan meghagyta végrendeletében, hogy ne örökítsék meg sem szobor, sem kép formájában emlékét, de ezt a kívánságát már gyermekei sem tartották be. Pál fia a Széchényi terem számára Johan Enderrel megfestette apja képmását. 1902-ben Istók János (1873—1972) kapott megbízást a szobor elkészítésére, aki a múzeumban őrzött festmény alapján formázta meg az alapító alakját, az aranygyapjas rend díszöltönyében. A szobrot Istók agyagmintája alapján a berlini Beschorner cég öntötte bronzba, és a múzeum fennállása 100 éves évfordulójára rendezett ünnepségek közepette, 1902. november 26-án, József főherceg leplezte le.

Kisfaludy Sándornak, Károly bátyjának emléke is hosszú évekig várakozott a Múzeum épületében, amíg a kert díszévé válhatott. Ez esetben azonban nem a helytartótanács akadályozta József nádor egykori szárnysegédje emlékének felavatását. A halála előtti két évtizedben igen elszigetelődött: Kossuth pellengérre állította őt is, mint a nemesi felkelés egyik résztvevőjét. Kisfaludy fellépett Kazinczy nyelvújítási mozgalma ellen, majd akadémiai tagságáról lemondott, mivel az akadémiai nagyjutalmat megosztották közte és Vörösmarty között. Közvetlenül halála után, mint azt az emlékének szentelt szimbolikus ábrázolás alatti felirat is tudatja a mai szemlélődővel, a magyarországi és erdélyi hölgyek gyűjtéséből elkészült a földgömbön álló, kiterjesztett szárnyú sas, amely karmai között lantot tart. A Petrovits Döme bajai szobrász készítette művet Bécsben öntötték bronzba. Eztán több mint ötven éven át pihent a múzeumban. Lieber Endre szerint azért, mert nem volt pénz a méltó anyagú talapzat elkészítésére, ám talán Korek Józsefnek van igaza, amikor részben Szerb Antalt idézve azt írta: „Költészete folytatás nélkül maradt, mint az a társadalmi felfogás, amit kifejezett. Az emlékmű felállítása csupán tisztelgés a nemesi múltnak.” A szobrot gránit talapzaton végül is 1903. szeptember 22-én avatták fel, oldalán Kisfaludy portréjával.

1916-ban, a nagy világégés közepette Fraknói Vilmos (1843—1924), a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelője a Múzeumkert északkeleti felén, szép világos haraszti mészkőből, a római sztélék mintájára állíttatott emléket a magyar régészettudomány három alapító egyéniségének: Rómer Flórisnak, Pulszky Ferencnek és Hampel Józsefnek.

Rómer Flóris (1815—1889) eredetileg győri bencés tanár, művészettörténész, régész, később az Akadémia tagja, a szabadságharc idején kapitányi rangot szerzett, a vereség után 8 évi börtönbüntetésre ítélték, amiből 5 évet Kufstein várában töltött. A Magyar Történelmi Társulat egyik alapítója 1869-ben lett a Nemzeti Múzeum Régiségtárának őre. Éveken át szerkesztette régészettudományunk alapvető fontosságú folyóiratait, az Archaeológiai Értesítőt és az Archeológiai Közleményeket. Pulszky Ferenccel közös érdemük, hogy 1876-ban megszervezték az Ősrégészek és Antropológusok VIII. Nemzetközi Kongresszusát az akkor világvárosi fejlődésnek induló Budapesten, s így az éveken át világtól elzárt országba hívták és fogadták e szakmák legkiemelkedőbb tudósait.

Pulszky Ferenc (1814—1897) a lengyel eredetű, eperjesi születésű német-magyar anyanyelvű család fia a reformkori országgyűlési ifjúság egyik fontos alakjaként kezdte pályafutását, amely 1848/49 után hosszú emigrációban folytatódott, ahol éveken át Kossuth képviselőjeként tevékenykedett. Politikai nézetkülönbségük után, sok más emigránshoz hasonlóan 1867-ben hazatért. 1870-től Ferenc József egykori körözött alattvalójából a Nemzeti Múzeum igazgatója lett. Régészként a Magyarország archeológiája című összefoglaló munkájával tette nevét leginkább ismertté, bár a magyarországi rézkorral foglalkozó könyve is máig ható mű.

Egy nemzedékkel később alkotott Hampel József (1849—1913), aki Pulszky lányának, Polixénának férjeként is közeli kapcsolatban állt a nemzeti múzeumi direktorral. Jogi diplomával kezében lépett a Nemzeti Múzeum szolgálatába, 1877-től volt az érem- és régiségosztály őre, 1890-től igazgatója, 1884-től a MTA tagja. Az ő érdeme, hogy az előző nemzedék feltárta hatalmas anyag rendszeres és módszeres feldolgozása és bemutatása megkezdődött.

Herman Ottó, wikimapia.org

Herman Ottó, wikimapia.org

A három és fél méter magas sztélét Hültl Dezső műegyetemi tanár készítette, a három domborművű mellkép Damkó József (1872—1955) alkotása. Az igen rossz állapotban lévő sztélét 2 évvel ezelőtt, Pulszky Ferenc halálának századik évfordulójára restaurálták, s így most egyik ékessége a kertnek, bár Rómer Flóris orrának egy darabja már e két év során tűnt el.

A múzeumkerti sétálók számára az egyik legismertebb szobor Herman Ottó emlékét őrzi. A nyers mészkőtömb durván faragott, csak Herman Ottó (1835—1914) domborművű képmása kidolgozott, szinte belerejtve a tömbbe. Valaha — a II. világháború végéig — két pacsirta alakja utalt Horvay János alkotásán a madártanász tudós munkásságára. A háború során elpusztult pacsirták helyét 1950-ben Picasso békegalambjait jelképezően, s egyben utalva Herman tevékenységére is, két galamb foglalta el. A majd három és fél méter magas szobor múzeumkerti felállítására Klebelsberg Kuno gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter adott engedélyt, s az 1930. május 29-én, az Ornitológusok Szövetsége által szervezett ünnepélyes leleplezésen ő koszorúzta meg elsőként.

A szobor felállításakor azonban ismét bontottak a kertben — némi túlzással talán „jó magyar szokásnak” is mondható, hogy szétverünk, szétbontunk, ha valami számunkra fontosat akarunk készíteni. Herman Ottó szobra felállításának áldozatul esett a Zsolnay gyár színes eozin kútja, amelynek medencéjét tarka, természetes mozdulatú és színű kacsák vették körül, s korábban a milánói magyar kiállítás egyik dísze volt. A kutat úgymond ideiglenesen elraktározták, de további sorsáról nem sikerült eddig adatokat találnom.

A múzeumkerti szobrok között külön kis csoportot alkotnak az 1848/49-es szabadságharchoz közelebbről vagy távolabbról kötődő emlékek. Az épület jobb oldali mellvédjének két oldalán emléktáblák idézik a márciusi ifjúság két alakját: Petőfi Sándort és Vasvári Pált.
fasiszta induló
A bal oldali mellvédtől nem messze található Giuseppe Garibaldinak (1807— 1882), az olasz risorgimento kimagasló alakjának bronz mellszobra, két méter magas, négyzet alapú mészkő oszlopon, amelyet 1932-ben avattak. Kuzmik Lívia Rómában dolgozó szobrászművész alkotását a Corvin Mátyás Magyar—Olasz Egyesület állíttatta, a Colangelo Ottimo kőfaragó által faragott talapzatot pedig a budapesti olasz Fascio ajándékozta, Garibaldi halálának 50. évfordulójára. A szobor avatásán, a Mussolini Olaszországának kiemelt fontosságot tulajdonító, teljes magyar politikai vezetés mellett megjelent Ezio Garibaldi is, aki magyarul is szólt a résztvevő közönséghez. S persze a kor tartozékaként, a két himnusz elhangzása mellett a fasiszta indulót is játszotta a zenekar. A szobor talapzatán, ahol domborművön Garibaldi és legendás magyar tábornoka, az olaszosan Generale Stefano Türrnek nevezett Türr István (1825—1908) kézfogása látható, szűkszavú a felirat: „Garibaldinak a / magyar nemzet / MCMXXXII”.

Garibaldi szobrának felavatását megelőzte Alessandro Monti (1818—1854) ezredesé, a magyarországi Olasz Légió parancsnokáé a kert Bródy Sándor utcai oldalán, a mai Istituto Italiano di Cultura — Olasz Kultúrintézettel szemben. Az 1931-ben helyére került (ugyancsak Kuzmik Lívia munkája) szobrot is a Corvin Mátyás Magyar—Olasz Egyesület ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak. Érdekesség, hogy a tragikusan fiatalon elhunyt olasz főnemes leszármazottai mindmáig őrzik magyar kapcsolataikat. Unokája, Alessandro Augusto 1928-ban járt Magyarországon a negyvennyolcas ünnepségeken, s akkor magával hozta, rúdján lobogtatva a magyar nők által 1848-ban az Olasz Légiónak ajándékozott zászlót. Idős korában, 1956-ban, kamionnyi segéllyel sietett az Ausztria felé menekülők segítségére. Lányának gyermekei pedig mindmáig őrzik a zászlót a Brescia melletti Nigolinében lévő XVI. századi palotájukban. Sőt, nem csupán őrzik, hanem 1998-ban, az ünnepségek alkalmával a Hadtörténeti Múzeum rendelkezésére bocsátották. 1998-ban a család képviseletében itt járt Alessandro d’Ansembourg herceg, aki leányágon leszármazottja a szabadságharc ezredesének, Kossuth egyik leghívebb olasz segítőjének. Az ő birtokukból kerültek elő ismeretlen, különleges, az idős Kossuthot ábrázoló felvételek is.

Függetlenségi küzdelmünk másik segítő csapatának, a Lengyel Légiónak állít emléket, Garibaldi szobrától nem messze, Jozef Wysocki (1809—1874) honvédtábornok szobra, amelyet a Lengyel Népköztársaság ajándékozott 1976-ban a fővárosnak. A szobor talapzatának hátulján mindazon csatahelyek nevét felsorolták, ahol a Lengyel Légió tagjai vérüket ontották a magyar szabadságért.

cslengyel7_0703

Zsoolt, flickr.com

Nagy, összetartozó csoportot alkotnak még a kert különböző pontjain található kőemlékek, amelyek a pollacki lapidárium hiánya miatt „szorultak” a kertbe. A tavaly átadott föld alatti lapidáriumba a legszebb, legvédendőbb darabjait tette a Múzeum. A kert díszei az utak mentén, a zöld terület közepén elhelyezett mérföldkövek, szarkofágok mára már elválaszthatatlanok a kerttől. Valamennyi hazánk földjéből került elő, Dunaalmás, Gyúró, Óbuda a lelőhelyek.

A kőemlékek között egyetlen van csupán, amely csak első látásra való a többi közé. A magas ion oszlop a Múzeum jobb oldali mellvédjénél. Felirat is utal különleges voltára: „A talapzaton álló oszlop a római Fórum Romanumról az olasz nemzet ajándékaként 1929-ben került Magyarországra.” A 3 m magas márványoszlop a Pax templomból való, a mai felirattal ellentétben Róma városa adományozta Magyarországnak. Az oszlopot 1929. május 18-án, Alessandro Monti ezredes emlékére állították fel a Múzeumkertben. Az avatási ünnepség a múzeum kupolacsarnokában kezdődött, Monti ezredes mellszobra körül, amelyet akkor még ott őriztek. Horthy Miklós kormányzó, Bethlen István gróf miniszterelnök és számos más magyar és olasz előkelőség, többek között Alessandro Augusto Monti is jelen volt. Egykoron ezt magyar és olasz nyelvű feliratok is jelezték a talapzaton, mivel azonban ezek kifejezetten a fasiszta Olaszországra utaltak, 1945 után eltávolították, s a kissé talányos mai felirat csak az ajándékozás idejét és tényét rögzíti.
a nők egyenjogúságát is követelték
Arany János szobrának háttal állva, az utca felé nézve egy kis táblácska látható a kővel kirakott rész végénél, a tujafák előtt, rajta idézet: „Egy fa gyümölcsei vagytok és egy ág levelei”. Érdekes, hogy átlagos fogalmaink szerint emléktáblát 50, 75 avagy 100 éves évfordulókor szoktak elhelyezni, ez esetben viszont 80 év után érezték szükségét a Magyarországi Bahá’i közösség tagjai, hogy megörökítsék ‘Abdul’l-Baha’ 1913-as magyarországi látogatásának és nemzeti múzeumbeli előadásának emlékét, ezzel a vallási közösségüket megalapító Mirzá Huszajn Ali Núritól (1817—1892) származó idézettel, akit a táblán felvett melléknevén Bahá’U’lláh („Isten fényessége”) jelöltek. A báháista mozgalom eredete XIX. század első felére, iráni síita iszlám gyökerekre vezethető vissza, előzményei nagyrészt a bábizmusban keresendők. Az iráni eredetű bábisták nyíltan szembehelyezkedtek az ortodox iszlám szigorával, nem fogadták el az erőszakos térítést, s többek között a nők egyenjogúságát is követelték. Ezeket az alapelveket fejlesztették tovább Bahá’U’lláh és követői. A nagy világvallások eszmeiségét kívánták közös nevezőre hozni, s ezzel egy időben fölvállaltak modern törekvéseket. A múlt század végén és e század első felében különösen közép- és nagypolgári körökben váltott ki érdeklődést, s lettek sokan hívei. Ekkori európai előadóútján jutott el hozzánk is ’Abdul’l-Baha’, aki nemzeti múzeumbeli előadása mellett Goldziher Ignáccal találkozott itt. A báháista mozgalom fő elvei: a felebaráti szeretet gyakorlása, betegek ápolása, s szeretnék elérni, hogy háborúk helyett valamiféle döntőbírósági rendszer működjék a vitás kérdések megoldására.

A másik emléktábla igénytelen kőlapon található. Ezt a VIII. kerületi Rákóczi Ferenc úttörőcsapat tagjai állíttatták 1971-ben, az Úttörőszövetség 25 éves jubileuma alkalmából.

A kert zöldjét is megviselte az elmúlt másfél évszázad. A második világháború hagyta bombatölcsérek, a kénytelenségből vájt víztározó gödör, a kitépett, megszaggatott fák hosszú éveken át csúfították el a kertet. A 150 éves évfordulóra, 1952-re hozták rendbe a háborús károkat, pótolták a fákat. 1956-ban újra pótolhatatlan emlékeink égtek el, s pusztult a park. A kert gondozását a Fővárosi Kertészeti Vállalat végzi hosszú évek óta. Lebontották az egykori üvegházat, s akkor talán modernnek ható fémvázas, színes gyermekjátszóteret létesítettek a Múzeum utca felől. Az 1970 körül elvégzett nagyarányú földcserekor előkerültek az 1816-ban építtetett első múzeumterem fala és az ún. nyári lak maradványai, ma egyiknek sem látjuk jelét a kertben. A gondozott virágágyások mögött, Arany János szobra körül, szerencsére az utóbbi időben már nem parkolnak autók, lezárták a kerti utat.

felső kép | Arany János szobra a Magyar Nemzeti Múzeum előtt, budapest.varosom.hu