COULEUR LOCALE

A ház harmadik emeletén laktunk. Ablakaink az udvarra néző gangra nyíltak. Ő késő délutánonként érkezett haza, hóna alatt mappával, kis idő múltán kikönyökölt az ablakba és cigarettázott. Én akkoriban, úgymond, lelki és egzisztenciális krízisen mentem keresztül: a válás és anyagbeszerzői állásom elvesztése az ötvenes évek elején sok mindent megmagyaráz. Egyetlen birtokom a nagybátyámtól örökölt egyszoba-konyhás lakás volt.

Talán túl fiatalon és elhamarkodottan házasodtam. Gizivel ugyanannál a vállalatnál, a „Kábel- és Huzalértékesítő”-nél dolgoztunk, én mint raktárnok, ő a bérelszámoláson. Gizi már vagy két éve volt a vállalatnál, én fél éve, miután származásom miatt nem vettek fel egyetemre. Egyszer munka után együtt vártunk a villamosra, de közlekedési baleset miatt nem jött, és egy presszóban folytattuk az ismerkedést. Gizi elpanaszolta, hogy szüleivel és két testvérével lakik a kétszobás tanácsi bérlakásban, nincs magánélete, állandó a zaj és veszekedés, reggelente sorban állnak a fürdőszoba előtt…

Az esküvő után nemsokkal megértettem, hogy nem a szerelem vezette: a lakásom után vágyakozott. S mert nem lett az övé, mérgében megfúrt a vállalatnál, pedig éppen akkoriban emelkedtem raktárosból anyagbeszerzővé.

Szomszédom délutánonként az ablakpárkányra könyökölve nézelődött, fejét néha jobbra-balra billentette, mintha valami különöset látna, holott a gang és az udvar sivárságában nem találhatott semmi érdekeset. Persze, köszöntöttük egymást mint lakótársak, egy biccentés, árnyalatnyi mosoly, aztán visszahúzódott szobája mélyébe.

Egyik délután átsétáltam a gangon az ablakához, bemutatkoztam. – Bérczi István – nyújtott kezet. A mappáról ítélve úgy gondoltam, mérnök vagy könyvelő, aki pluszmunkát hoz haza a vállalatától. De mielőtt érdeklődhettem volna, ő kérdezett a körülményeimről. Meséltem. Az ember magányosan szószátyárrá válik. Figyelmesen hallgatott, és szinte szórakozottan megjegyezte: – … Szóval munkanélküli.

– Jelenleg.

– Tudja, hogy a munkanélküliség bűncselekmény?

Tudtam, hogy mindenkinek dolgozni kell, bejelentett állást igazolni, ezt nemcsak a személyi igazolványba, a munkakönyvbe is bevezették, és azt is, hogy miért szakadt meg a foglalkoztatottság. De hogy bűncselekmény! Ez túlzás. Gyanakodtam, hogy szomszédom hivatalos személy, detektív talán, öntudatos erkölcscsősz – mindenesetre védekeztem:

– Tudom persze, hogy a munkakerülés… nem szép…

– Jó lesz vigyázni – emelte fel tanárosan a mutatóujját és kacsintott. Akkor esett le, hogy viccel. Megkönnyebbültem, de végére akartam járni a dolognak.

– Mi van abban a mappában? – érdeklődtem az ablakpárkány mellett fekvő csomagra bökve.

– A tatai tó. Kívácsi rá?

Bólintottam. A férfi kihúzott egy széles papírlapot, és elém terítette a párkányra. Grafit vagy szénrajz volt, erős, fekete kontúrok, szabályosan kerek tó, a víztömeget csak néhány hullámzó vonal jelezte, a tó peremén hegyvonulatok húzódtak.

– Maga Tatáról való? – érdeklődtem.

– Onnan. Tatatóváros, ahogy hivatalos.

– Maga rajzolta?

– Nem. Egy földim. Tetszik?

– Nagyon jó a tó – dadogtam elismerően. – Az ember beleképzeli a vizet…, pedig nincs is megrajzolva.

– Jól látja. A tó nincs megrajzolva. A grafikus a tájat, a táj hangulatát ábrázolta.

István váratlanul becsukta a mappát, és mintha hívták volna, bezárta az ablakot. Eloldalogtam.

Ősszel a lakás hideg lett, és tüzelőre már nem volt pénzem. Egyre sűrűbben látogattam szüleim belvárosi, kétszobás lakását. Ők reggeltől estig műselyem kendőket festettek, maszekoltak. Elköltözésem után a szobám lett a kendőfestő műhelyük. Nem voltunk felhőtlenül jó viszonyban. Hevesen ellenezték házasságomat, az esküvőre sem jöttek el. Apám annak idején otrombán kiabált: – Ha nő kell neked, menj kuplerájba! Minek belerohanni a córeszbe?!

Utólag kénytelen voltam igazat adni nekik. A megszégyenülés azonban nem akadályozott, hogy elfogadjam segítségüket, a meleg lakást és a meleg leveseket, a fürdőt. Szerencsémre ezt természetesnek vették, anyám gyakran megsimogatott, és fölém hajolva súgta: szeretünk.

Munka után kellett néznem, és nemigen válogathattam. Egy építővállalathoz vettek fel rész-munkaidőben. Triciklivel szállítottam az építőanyagokat nyolctól kettőig. Tisztított téglát, szögtelenített faléceket, meszet, gittet. Havi fizetésem épp elég volt a tengődésre. A munka sem volt könnyű, alig vártam a két órát, hogy leadhassam a járgányt, és lelépjek. Néha egyenesen hazamentem, néha anyámékhoz, ahol megetettek.

Egyszer a Józsefvárosban kellett leadnom a járgányt, s valahol a Népszínház utcánál betértem egy presszóba. Korábban ez volt a Simplon kávéház. Üldögéltem a kávémmal, s a lányokat nézegettem. Figyeltem, ahogy rejtelmesen el-eltűntek férfiakkal. Ábrándozásomból rekedt hang rezzentett fel. Alacsony, borostás, sálakba burkolt öregember ült le asztalomhoz anélkül, hogy helyet kért volna. A hang tulajdonképpen rekedtes köhögés volt, mire felnéztem, már elfészkelődött a másik székben, és mint régi ismerős előtt, nyitotta a táskáját.

– Ezt nézze meg, ilyet ritkán látni! –

Halványbarna csomagolópapírból egy képet bontott ki. A papíron színes kriksz-krakszok dülöngéltek mértani formákban, piros, zöld, lila gömbök, helyenként fekete vonalak. A férfi kérdőn nézett rám.

– A gyerek csinálta? – kérdeztem udvariasan.

Vizsgálódva végigmért.

– Tudja, fiatalember, hogy mi az absztrakt?

– Nemigen…

– Hát ide figyeljen…, absztraktot ma nem is láthat tárlatokon.

– Nem járok kiállításokra.

– Szerencsés ember – vágta rá, és közelebb hajolt. – Ott csak öntudatos gépesztergályosokat és sztahanovista szövőnőket látna. Kis szerencsével kohóból ömlő folyékony acélt…

Eszembe jutott az ablakpárkányon könyöklő István mappája a tó-rajzzal.

– Rádi Gábor a nevem – mondtam félig felemelkedve székemből, és kezet nyújtottam. Puha, húsos tenyere volt.

– Anonymus – mondta.

– Anonymus? – ingatta fejét mosolyogva István, akinek még aznap elmeséltem találkozásomat a valahai Simplonban. – Ismert kolléga. Nem gyűjt, hanem továbbad. – Na, jöjjön be! Iszunk egy pertut…

A szobában ebédlőasztal volt, négy székkel, falhoz tolt kinyitható fotelágy könyvespolcok. A polcok alsó részében fiókok és szekrények. István pálinkásüveget meg két stampedlit tett az asztalra.

– Szilvapálinka – kacsintott. – Kóser. Szervusz.

Felhajtottuk a torokégető italt. Leültünk, én az egyik székre, ő a fotelba. Végre megkérdezhettem:

– Te mit csinálsz? Hol dolgozol?

– Jó kérdés – bólintott. – Én, kérlek, afféle lógós vagyok… Nincs bejelentett munkahelyem. A szenvedélyemnek élek… és mások szenvedélyének. De mielőtt egyre rejtélyesebb lennék: képekkel kereskedem, festményeket adok-veszek-közvetítek, igen, leginkább közvetítek… Nem egyszerű manapság festményekkel foglalkozni. Gyűjteni még nehezebb. A prolik, a kisiparosok általában bélyeget gyűjtenek vagy porcelán békákat… De azért van, aki nem tudja, hova tegye a pénzét.

– Nekem nem lenne gond…

– Miért, mit csinálnál sok pénzzel?

– Tudom is én… cuccokat vennék…, jó ételeket, elmennék a Balatonhoz…

Erre felfigyelt.

– Szereted a Balatont?

– Ki nem?

– Várj csak…

Az egyik szekrényfiókból kopottas fedelű albumot húzott elő. Kinyitotta.

– Lapozz bele! Tetszik?

Az album legtöbb festménye a Balatont ábrázolta. Egyszer, gyerekkoromban nyaraltam a tó partján, Akarattyán. Anyámék „kiadtak” néhány hétre egy házaspárhoz, akiknek szőlőjük és borospincéjük volt a hegyoldalban. Két, velem egykorú fiukkal szaladtunk le a tóhoz, locsogtunk a nádasban, úszkáltunk, és a nádaktól takarva mutogattuk egymásnak fütyülőinket. Amikor késő délután hazafelé indultunk, a tó csillogott, a finom légremegés meghajlította a fák keskenyebb ágait, pedig még szellő sem járt a vidéken… Az egyik festmény idézte fel a képet: a tavat, és a felette lebegő, leheletnyi szürkeséget, a távolban alig kivehető fehér vitorlás, az előtérben fűzek…

– Egry festette – bökött István a képre. – Egry József.

Bérczi eztán bevezetett a festészet világába, korszakokról mesélt, irányzatokról, klasszikus és modern képek reprodukcióit mutogatva magyarázott, mik a festőiskolák jellemzői. Amikor a modernekről beszélt, észrevehetően halkabbra fogta, és közelebb hajolt.

– Itt is dolgoznak remek festők…, de nem engedik kiállítani a műveiket… Megélhetésük sincs… mégsem hajlandók úgy festeni. Érted?

– Kik azok?

– Mindegy…, nem érdekes! – legyintett.

– Hogyhogy? Ismered őket?

Ismét legyintett, és nem válaszolt. Mintha megbánta volna, hogy ennyit is mondott.

Egyre több időt töltöttem festmények előtt. Munka után múzeumokba jártam, de elégedetlenül panaszkodtam Istvánnak.

– Persze… Az igazi látnivalók lakásokban vannak. Magánlakásokban. Meg az utcán.

– Utcán?

– Ott. Útközben.

– Hogyhogy?

– Útban a bizományiba…

Éreztem, jobb, ha nem faggatom. Viszlátoztunk, és a gangon átmentem az otthonomba. Akkor láttam utoljára.

Az őszi esők és a szél jócskán megnehezítették munkámat. A munkások a lerakóhelyeken, az állványok és malteros tartályok körül, a szabad ég alatt üres hordókban gyújtottak tüzet, ott melegedtek. Két fuvar között néha én is oda csapódtam gémberedett ujjaimat melengetni. Több délutánt töltöttem a józsefvárosi csehóban is. Néha megpillantottam Anonymust, rendszerint szuszogva rogyott le a székbe, feketekávét rendelt, és a táskájából előhalászott papírokba merült. Tudomást sem vett rólam. Egyszer azonban kifelé menet hozzám hajolt, és bizalmasan suttogta:

– Ne vegyen tőle szőnyeget…

Körülnéztem. Két asztallal arrébb alacsony, sovány öregember kávézott, és sietősen lapozgatott egy noteszben. Ahogy Anonymus kilépett az utcára, a férfi felállt, megrázta magát, lódenkabátjáról hamu hullott a földre. Asztalomhoz bukdácsolt – akkor láttam, hogy csámpásan lép, balfelé sántít.

– Szabadna egy szóra, fiatalember – kezdte régiesen, és az üres székre mutatott.

– Kérem – udvariaskodtam ugyancsak régiesen.

– Gratzer Lajos – mondta.

Én is bemutatkoztam.

– Ne vegye tolakodásnak, hogy így, ismeretlenül megszólítom, némi információ, pár ártatlan adat után szaladgálok a városban…, talán segíthet… Van orvos vagy ügyvéd ismerőse?

– Senki.

– Nagyon sajnálom. Tudja, én olyan cikkekkel kereskedem, amelyeket manapság csak orvosok vagy ügyvédek vásárolnak. Például perzsák, ilyesmik…

– Szőnyegek?…

– Na igen, várjon csak… – zsebéből cigarettát és öngyújtót kapart elő, felém nyújtotta, de jeleztem, hogy nem dohányzom. Rágyújtott, az első slukkot hosszan az ajtó felé fújta. – Például van nálam most egy Tebríz 39×34, gördesz csomózású… megér nyolcvanezret. De kinek van manapság ennyi fölösleges pénze?! Amikor az átlagfizetés ezer körül mozog… Egy orvos, teszem azt, egy sebész megengedheti. Érti mire gondolok?

– És ha nincs szüksége szőnyegre?

– Ha ráakadok egy doktorra, addig beszélek neki, míg szüksége lesz… Azt csak bízza rám. Nekem az kell, hogy valaki ismerje, és hivatkozhassak rá…

– A bizományi is átvenné – jegyeztem meg naivan. Gratzer hátrahőkölt a székben, ideges ujjrángatózásokkal elnyomta a cigarettacsikket.

– Ne nézzen mazsolának! – sziszegte, és otthagyott.

Alig voltam otthon. Apáméknál aludtam a régi szobámban, miután megvacsoráztattak. De néhány nap multán a munkából egyenesen haza mentem. A lakás komor és hideg volt. Gondoltam, átnézek Istvánhoz. Dupla ablaka zárva, az eddig nem látott függöny nem engedett belátást. Amint mentem vissza, kinyílt István másik szomszédjának ajtaja, és a lakó – alacsony, hasas férfi – kiszólt:
– Mit akar?

– Istvánt keresem…

– Keresheti. Mások is keresték.

Még az este lementem a házmesterhez. Gálné, a felesége volt csak otthon. Amikor Istvánról érdeklődtem, kinézett mögém az udvarra, majd intett, hogy lépjek be. Az ajtó a konyhába nyílt, a sparherten veres zománcú fazékban fortyogott valami hagymás étel.

– Hát nem tudja? Bérczit keresték…

– Kik?

– Hát a detektívek …

– Miért?

– Ezt ne tőlem kérdezze. Az uram volt itthon…, én kiszaladtam a boltba.

– Azért csak tudja, mit mondtak az urának? – próbálkoztam.

Az asszony a sparherthez lépett, konyharuhával felemelte a fazékról a fedőt, megkavarta az ételt.

– Valami kép-ügy miatt. Többet nem tudunk.

Kóválygott a fejem, régen olvasott regények visszatérő mondata jutott eszembe: megpróbálta összeszedni gondolatait. De hát mi közöm mindehhez?? Mit tudok én? Csak egy lakó vagyok, egy lakótárs, ez minden.

Egyszer Gizivel is voltunk múzeumban, csak úgy betértünk, mert a Városligetből jövet eleredt az eső. Nem emlékszem, milyen kiállítást láttunk, virágcsendéletek és történelmi jelenetek, meg kis márványszobrok karcsú faállványokon… Gizinek ezek tetszettek, a márványból formált fehér fodrok. Nekem inkább egy festmény: virágváza egy abroszos asztalon, a tarka virágszálak valahogy befejezetlenül meredtek… A befejezetlenség, és ahogy akkor gondoltam, a kidolgozatlanság nyugtalanított. A festőnek hirtelen más dolga akadt, otthagyta a vásznát. De mintha megérintett volna az is, amit nem ábrázolt, mégis érezhető volt az ég felé keskenyedő ágak láttán.

Elhatároztam, hogy néhány napra újra apámékhoz költözöm. Mikor beállítottam, épp a rádió mellett ültek, anya szórakozottan pamutot gombolyított, apám azonban feszülten figyelt.

– … még hogy kém volt ez is!

– Mi újság? – kérdeztem.

– Psszt! – suttogta anya –, a Szabad Európa…

– Itt maradnék néhány napig. Otthon hideg van…

Apa elcsavarta a rádiót.

– Persze, maradj – mondta enyhültebben. – Ilyenkor jobb együtt lenni.

A hangjában szokatlan aggodalmat éreztem.

Egyik reggel, amikor a tricikli felpakolására érkeztem, a raktárvezető elém sietett.

– Hagyd a fenébe – bökött a járgányra –, menj az irodámba…, már várnak.

Azt sem kérdeztem, kicsodák. Ahogy hajtottam be magam mögött az ajtót, egy kabátos kar megelőzött. Ketten voltak az irodában, két férfi, kalapban, kabátban. Az egyik a raktáros íróasztala mögött ült, a másik állt, a dossziékat tartalmazó polchoz dőlve unottan méregetett.

– Jó reggelt! – hajolt az ülő férfi egy nyitott füzet fölé. – Maga, ugye, Rádi Gábor? Rendőrség – villantott fel kabátja belső zsebéből egy keményfedelű lapot, majd rögtön visszacsúsztatta. – Ismeri Bérczi Istvánt?

– Igen. Egy házban lakunk.

– Jól ismeri?

– Felületesen…

A férfi az arcomba nézett.

– Mennyire felületesen?

– Mint egy lakótárs… ugyanazon az emeleten…

– Járt már a lakásában?

– Egyszer-kétszer…

– Miről beszélgettek?

– Képekről… festőkről…

– Másról nem?

A fejemet ráztam. A másik nyomozó ellökte magát a polctól, társa mellé lépett, és az asztal oldala mellől felemelt egy vaskosabb csomagot. Leszakította a barna csomagolópapírt – vékony keretű festmény volt, kriksz-krakszok, egymást keresztező vonalak, erős színek. A lakkozott felület üdítően csillogott az iroda fényszegény terében.

– Látta már ezt az úgynevezett „festményt”?

– Nem láttam. Ez egy absztrakt…

– Micsoda?

– Nem élethű… Mindenki mást láthat benne…

– Igen? Hát akkor mondja el, hogy maga mit lát benne! – Egy irattartóval megtámasztotta a festményt az asztalon. – Nos, meséljen!

– Én úgy látom – reszeltem a torkom –, hogy ez… egy női test.

– Egy csaj?! – bődült fel a kopó, és két ujjal maga felé pörgette a képet. A másik is oda hajolt, kis ideig tanulmányozták a vásznat. – Magának nagy a fantáziája, vagy nőre éhes! Na, nem babusgatjuk tovább. A barátja lebukott, ezekkel a hülye képekkel megrakottan akart elszökni az országból. Már a határnál elkaptuk… Ez gazdasági és politikai bűncselekmény. Tudjuk, hogy haverok voltak… Gyerünk, beszéljen!

Meglepett a hangváltás, talán ezért sem sikerült a megfélemlítés. Hallgattam.

– Na, mi lesz?!

– Semmit sem tudok Bércziről, csak festményekről beszélgettünk.

– Gondolkozzon! Hamarosan találkozunk.

Ezzel kiléptek az irodából.

Aznap délután bementem a kávézóba, hogy mielőtt összevernek, valami élvezetben legyen részem. Házasságom felbomlása óta amúgy is legtöbbet a szexről képzelegtem. Próbálkoztam a Simplon lányainál is, de a kért összegek meghaladták fizetőképességemet.

A presszóban kevesen voltak, csak a cigarettafüst, a rum és kávé illatkeveréke tanúskodott arról, hogy nemrég még nagyobb volt a forgalom. A gép mögött álló presszóslány látásból ismert. Most nem volt dolga, a pincér helyett ő jött az asztalomhoz.

– Mit hozzak?

– Valami erőset – mondtam.

– Dupla fél deci rummal? Jó lesz?

Bólintottam. A keverék nagyapára emlékeztetett, anyám apjára, aki bőséges ebédje vagy vacsorája után ezzel fejezte be az étkezést. Lakatosműhelyében egész nap trezorokat forrasztott-kalapált, hét lánya volt és egy nála jóval idősebb felesége. Szabad idejében kártyázni járt, hogy feledjen. Egyszer megszökött a családtól, Amerikába akart menni, a Nyugatinál épp felszállt a vonatra, kezében bőrönd, amikor egyik sógorával találkozott. „Hogy hagyhatod itt a családodat? Mi lesz velük, kolduljanak? Betevő falatjuk sem lesz, szegény árváknak…” Nagyapa lelépett a vonatról, és visszament a családjához. A rumos-fekete szürcsölésén kívül alig emlékszem rá. Egyszer halat evett nagy óvatosan, és lucsok volt a szakállán… Gyomorrák végzett vele még 1940-ben.

Jót tett a kevert, tisztult az agyam, és melegség járt át. Viszont megértettem, hogy nem mehetek haza a lakásomba egy nővel, mert valószínűleg figyelnek és lecsapnak… Egyáltalán, jobb ha nem megyek haza, se lánnyal, se anélkül. De a szüleimet kihagytam volna a rendőrségi ügyből.

Közben a szomszéd asztalhoz telepedett egy nő. Felnéztem. Különös, széles karimájú, fekete bársonykalapján toll, mint a vadászokén. Hosszú, kámzsa-szerű, állig gombolt kabátjának anyagába szőröket préseltek. Ahogy leült, levette vékonykeretű szemüvegét, majd a kalapját is. Megrázta a fejét, rengeteg vörös haját. Akkor láttam, hogy nem fiatal, nálam jóval idősebb, negyvenen felüli. Feltűnt, mert annyira nem idevaló volt. Ez a prostik és nyugdíjas hivatalnokok, kupicára betérő kéményseprők és házmesterek világa. Arcszíne is természetellenes, valami zsíros púdert kenhetett a bőrére. Kicsit arrébb húzódtam, hogy elférjen. Hálásan nézett rám. Nagyot fújva kigombolta a kabátját, alatta zöldes-fényes anyagból varrt ruha simult a testére. A ruhaanyagnak különös, lilába-zöldbe váltó fényárnyalatai voltak, s a fémes sugarak hullámzottak rajta. Hosszabban nézhettem, mert a nő rám mosolygott.

– Sanzsán – mondta.

– Nagyon szép – bólintottam, ő meg szokatlanul mély alt hangon odaszólt a presszóslánynak:

– Egy állati erős kávét, Katika, tejszínhabbal!

Aztán ültében felém fordult, az arcomat nézte.

– Négy óra hosszat dolgoztam, égettek a fényszórók… Beleizzadtam.

– Mit dolgozik? – érdeklődtem.

– Tulajdonképpen semmit. De az baromi nehéz! A végén összerogyok. Hanem maga mit keres itt?

– Hogy én? Munka után vagyok. Kettőkor végzek. Szállítok…

A lány hozta a kávét. A nő kavargatás közben sem vette le a szemét rólam. Már kellemetlen volt – nem ezért jöttem. Jóízűt hörpölt a kávéból, majd kezét nyújtotta:

– Elvira vagyok – mondta, és másik kezével letörölte a habot szája széléről.

– Rádi Gábor.

– Mondja, Gábor, volna kedve délutáni melóhoz? Néhány óra csak…, és nem állandóra. Az állam jól fizet – tette hozzá, és mintha kacsintott volna.

– Miféle meló?

– Hát ide figyeljen! Modell vagyok egy festőnél, nem egy festő modellje, mert az mást jelent. Ez a művész állami díjas, valami nagy tárlatra készül, amit évente rendeznek, és persze, a való életből vette a témát, egy szövőnő… Ez volnék én, a szövőnő, érti? A pacák nem talált megfelelő modellt Csepelen a Magyar Posztóban, randa, ragyás arcok, mondta, nincs öntudatuk, fáradtak… Engem beajánlott valaki, megfeleltem. Látja az arcomon a sminket? Még nem volt időm levenni… Szóval kell a képbe egy férfi is, a háttérbe, egy lehetőleg szőke, öntudatos arc, kissé gondterhelt, aki éppen egy újításon gondolkodik, homlokredőit összevonva… Ez volna maga.

– Miért pont én?

– Ahogy ideültem, feltűnt az arca. Mondták már magának, hogy szép fiú? Úgy értem – tette hozzá gyorsan –, hogy kifejező az arca, jó anyag, ez a tincse meg Kosztolányira emlékeztet… Tudja, ki volt Kosztolányi?

– A költő – mondtam bizonytalanul.

– Úgy van! De ilyesmit ne említsen. Érdekli a dolog?

Anonymus jutott eszembe, megjegyzése a mai festészetről, a szövőnőkről meg a folyékony acélról… Meg Bérczi. Meg a nyomozók. Meg amiért itt vagyok. Zavartan ingattam a fejem, de mielőtt szólhattam volna, lecsapott:

– Értem, ha gondolkozik, hiszen csak tíz perce ismerjük egymást, csúnyán magára rontottam!… Elmondom, miről van szó: órákat kell állni beállított pózban, két nagy reflektor fényében, néha úgynevezett „derítők”, tükröző lapok fokozzák a fényhatást…

– Minek kell a smink?

– Hogy feligya az izzadságot. A szövőnő operába készül munka után… ruháját abban a gyárban szőtték, ahol dolgozik, és azért olyan igézően szép, mert örömmel, mosolyogva dolgozik, tudja, hogy értelme van a munkájának, építi a szocializmust. Csillogó szemmel néz a jövőbe… Viszont nem verejtékezhet… Ezek a Mester instrukciói, ezt kell átéreznem, míg ő fest… Képes lenne ilyesmire?

Akkor is régen olvasott regények mondata ötlött fel: a gondolatok villámsebességgel cikáztak agyában. A sors hozza, hogy ebben a csehóban történnek velem dolgok, amik valahogy módosítják az életem? Mibe keveredtem? Miféle szerepem lehet ebben a rejtélyes és vonzó bűnügyben? Két napon belül – akárhol is vagyok – rám találnak a rendőrök, számon kérnek tőlem valamit, amiről magam sem tudok, de ami nekik, úgy látszik, nagyon fontos. És ez az ajánlat…

– Ötszázat kaphat alkalmanként, noha ezután csak két-három ülésről van szó… A Mester, ha megy neki a munka, odanyújt egy banánt…, mint a majmoknak… Látott már banánt?

Nem válaszoltam rögtön, magamban a megfelelő választ formálgattam, s amikor elkészültem, hátra dőltem a kopott presszó-székben, és lassan, szinte szótagolva mondtam:

– Bérczi Istvánnal egy házban lakom, a barátom. Nem tudja, hol van?

Elvira hirtelen felállt, és karomnál fogva engem is felrántott.

– Jöjjön!

A Simplonból kilépve felgyorsította lépteit, kért, hogy menjek vele.

– Itt lakom, nem messze.

Szürke bérház a József körúton, második emeleti lakás. Tágas, háború előtti polgári lakás. Régi bútorok, néhány szőnyeg, tapétázott falak, néhány olajfestmény. Az egyik Velence-részletet ábrázoló, sötét tónusú, csónak a lagunán a cölöppaloták között.

– Tetszik?

– Furcsa, hogy nincsenek fények…

– No, igen – a fürdőszobából beszél –, a festő elméje lassan elborult. A század elején egyre sötétebb tónusokban dolgozott… Aztán harminchatban – kampec. Láthat még tőle néhány képet, ha körülnéz.

Arrébb csakugyan hasonló kép. Ismét Velence, de itt alakokkal teli, nyüzsgő tér, háttérben a székesegyház. Borús égbolt.

– Látja, ez még nem annyira sötét, ezt még huszonnyolcban festette… Megjárt néhány tárlatot; Munkácsy Céh, Nemzeti Szalon, Benczúr Társaság… Nem kelt el…

Már mögöttem állt – illatfelhőben és pongyolában. Nézi a képet. Nevet és lehuppan egy fotelbe. – A Molnár-Mosert érzi – legyint – olcsó kölni…

– No, üljön ebbe a másikba, és – beszélgessünk.

Így szemben jobban megnézhettem. Arcáról letörülte a durva sminket, a vonásai mélyebbé váltak, szeme szélén láthatóak lettek a halánték felé húzódó vékony árkok.

Bércziről kérdezett, türelmetlenül. Elmondtam, amit csak tudtam. Amikor befejeztem, cigarettára gyújtott.

– Bérczi Pista amolyan kulcsember – fújta magasba a füstöt, és utána nézett. – Tudja, Gábor, mi folyik itt ma? A művészvilágban? Festők az éhhalál szélére kerültek… Nem kell a munkájuk, nem állíthatnak ki, mert másként alkotnak, mint ahogy a párt előírja. Sok közülük beteg… Bérczi Tatáról jött, ő is rajzolgatott, de hamar meglátta, hogy társai sokkal jobbak… A háború előtt, már a harmincas évek végén képkereskedéssel foglalkozott. Kiállítási termet nem nyithatott a zsidótörvények miatt. Kávéházakba szorult, de mindig jó szemmel válogatott, és loholt velük a remélt vevőkhöz. Aztán behívták munkaszolgálatra. Koncentrációs táborban is volt, túlélte, az amerikaiak szabadították fel. Hazajött, folytatni akarta a szakmát, keretezni is megtanult, aztán megint üldözött lett… Untatom?

Elnyomta a csikkjét, s ahogy a hamutartóhoz hajolt, pongyolája felül megnyílt – mint egy filmjelenetben, amikor a hősnő hódít.

– Dehogyis! – rebbentem fel.

– … szóval a pálya szélére került…, de tulajdonképpen én sem sokat tudok róla… ki fia-borja, a körülményeiről… Tény, hogy bejárása van mindenféle odúkba, ahol manapság érdemlegeset festenek… Átvesz képeket, a festék néha még nedves a vásznon, és megpróbálja elhelyezni. Érti? Nem kis kockázat… Iszik velem egy teát?

Zavart bólintásomra felállt, és kiment a konyhába; tovább nézegettem a képeket, de kapkodva fel-felötlött bennem, hol kellene meghúznom magam, mit csináljak, mit mondjak a szüleimnek.

– Akarja, hogy én töltsek?

– Köszönöm. Nagyon kedves, a tea is finom… Hanem most mondja el, ki maga?

Kérdésem ügyetlen és durva volt, mégis megértően mosolygott.

– Jogos…, én nem vagyok akkora rejtély, mint Bérczi Pista. Látja a képeket a falon? A nagybátyám festette. A család még a harmincas évek elején Pestre költözött, nagybátyám művészbarátai között nőttem fel… Többen kértek modellnek. Akkor kezdtem a szakmát.

– Akt is volt?

– Gondoltam, hogy megkérdi. Szívesen lettem volna. De erre nem kértek.

– Ne haragudjon…

– Semmi gond. Van élettársam, csak máshol lakik. Látogatjuk egymást, s ez nekem elég. A szüleim a háború alatt haltak meg, természetes halállal. Szerencséjük volt. Akar még tudni valamit?

– Igen. Itt maradhatnék egy-két éjszakára?

Pillanatig gondolkodott.

– Itt ez a dívány, néhány párnával. Hozok magának egy plédet… Pizsamával sajnos, nem szolgálhatok.

– Bevittem egy rajzot a laphoz – mondja a szikár, egyenes tartású nő, és szájába veszi a nagy tálból kivett rósejbnit.

– És?

– A képszerkesztőnek nem tetszett.

Morgások az asztal körül. Valaki előre hajol.

– A rajzaidért innét párszáz kilométerre tárlatot ajánlanának… Vennék…

– Ha nem is, mint a cukrot, de az értők nem félnének. Mit szól ehhez, költőtárs?

Magas, kissé görnyedt férfi áll az asztalnál, két ujjával, csipesz-szerűen összefog és kiemel két vastagabb rósejbnit. Csokornyakkendőt visel, ez ugyancsak megkülönbözteti a társaság kopott tagjaitól. A krumplit az asszony szájába teszi.

– Ez a tiszteletdíj a rajzodért.

– Na, máris megvette valaki! – röppen egy hang, de azonnal köhögésbe fullad. – Én megértem azt a pártközpontból szalajtott embert…, mit kezdjen a hervadt virágaiddal? Festhetnél lobogó zászlókat a búzamezőn…

Elszántan nevetnek, ütik az asztallapot.

– Hé, ha kiborítjátok, nem lesz több… – kiált Elvira. – Három krumplim maradt a konyhában.

A csokornyakkendős úr kiegyenesedik, kezében üvegpohár, az is elegáns a bögrék között. Körmével megkocogtatja a poharat, a zaj halkul.

– Arra kérlek benneteket, hogy ezentúl nevezzétek burgonyának a krumplit.

– Miért?…

– Ez a gumó megérdemli a jobb hangzást. Azt mondod: krumpli, és máris Róbert bácsi krumplilevesére gondolsz, katonai csajkákra, amelyekbe feltűrt ingujjú merőlegények csapják a paprikáskrumplit, meg járdaszélen pihenő kubikusokra, akiknek ebédszünetben konyharuhával letakart fazékban hozzák asszonyaik a főtt krumplit… A krumpli a proletariátust képviseli, kisajátított proli eledel.

– … és miért burgonya?

– A burgonya elnevezés fennköltebb. Nem érzitek? Burgonya, mondom, és mintha az est úrnője jelenne meg hosszú ruhában, legyezővel… A szónak aurája van. Akusztikája. Az étlapokon is csak levesre és salátára aggatják a krumplit, a rangos ételek körítése: burgonya.

– Étlap! Mikor láttam utoljára étlapot…

Elvira kiviszi az üres tálat.

– Megcsinálom még a három burgonyát… Jó?

– És a rósejbni szó maradhat?

– A rósejbni – ízlelgeti a szót a költő – a középosztály. Nem magyar…, van benne valami finom megmunkáltság…, egy háziasszony slafrokban…

A nagy terem – régi polgári ebédlő? studió? lovarda? – sarkában ülök, és hallgatom a beszédfoszlányokat. Én sem tartom fontosnak a jelenlétemet. Hetek óta Elviránál lakom. Ő vett rá, hogy ne várjam meg, míg a rendőrség megtalál, jelentkezzek magam. Jelentkeztem. Három napig bent tartottak, búcsúzóul megvertek, összerugdostak. Most az egyszer megúsztad! Legközelebb nem szabadulsz ilyen könnyen! Elvira hazavitt magához. Ennek vagy öt hete, azóta most mozdultam ki először. Volt min gondolkodnom. A modellezés a Mesternél – Elvira szava – persze, nem jött be. Már befejezte a képet. Nem kérdeztem, találtak-e férfimodellt.

Délelőtt mondta Elvira, hogy este elmegyünk a festői társaságába.

– Már tudnak magáról. Bérczi Pistáról meg pláne… Nem kell megijedni, szelíd és romlott bohémek, a nyomor szélén. De tehetségek! Készüljön arra, hogy talán észre sem veszik. Maga leül egy sarokba, kap a kezébe egy pohár bort, és – hallgat.

Nem tudom, hogy jöttünk ide – villamossal talán. A füsttől, a zajtól, a jövés-menéstől szédülök. Elvira kezembe nyom valami italt, rossz ízű, kevert alkohol. Mondattöredékeket értek – hülyeség, hogy a festőművészet fejlődik… formaváltozások vannak…, a tudományban lehet fejlődés, felfedeznek valamit, megtalálják egy betegség kórokozóját –, kiabálnak, nevetnek.

– Ki hozta ma a bort?

– A kóser pincében éppen mértek.

– Ingyen adták?

– Mostanában ez a legjobb…, rabbi felügyeli, hogy ne vizezzék.

– Szóval nem volt ingyen.

– Ahogy vesszük.

– A demizsont a művészet nevében lefoglalom! Csendélethez kell.

Elvira, úgy látszik, megfeledkezett rólam. Még mindig beszédfoszlányok, túl hangosak. – Szürrealistának tartja magát? – A valóságon túli formavilággal van kapcsolatom… ahol álomszerűvé válnak a dolgok…

– Azt hiszem, ideje hogy hazamenjen – mondta másnap reggel Elvira, tea és pirítós közben. – Az arcán és homlokán már nem látszik semmi. Nyugodtan megmutathatja magát a szüleinek is. És nem hiszem, hogy azok zaklatni fogják…, kis hal maga… Sajnálom, hogy a modellezésből semmi sem lett. Miből fog élni? Nézzen valami tűrhető állás után. Ez a triciklizés nem jövő, gondolom, nem is veszik vissza.

– Köszönöm, hogy itt lehettem – álltam fel a konyhaszékből. – Ha tudok valamit Bérczi Pistáról…

– Persze, én úgyszintén. – Már az ajtóban voltam, amikor utánam szólt: – Nézzen be néha a Simplonba. Ha ott talál, elkísérem a lakására. Ott nem bámulnak rám a képeim…

Indultam haza, a késő ősz ezen a reggelen enyhe tavasziasba váltott, napfény szárítgatta a háztetőket, és verebek repdestek a már levelüket vesztett fákon. Jólesett a séta, mint a kórházból szabadulónak az első út a szabadban. Arra a gondolatra, hogy „hazamegyek”, megborzongtam. Hideg lakás, szürke falak, körfolyosó… Félúton eldöntöttem, hogy először felugrom a szüleimhez, enni és magyarázkodni. Odaérve kettesével vettem a lépcsőket, mint gyerekkoromban.

A szokásos három rövid csengetésre nem nyílt ajtó. Ismét csengettem, majd óvatosan dörömböltem az ajtón. Furcsa volt, hogy egyikük sincs otthon, ritkán hagyták el a lakást együtt délelőtt. Elhatároztam, hogy mégis hazamegyek, aztán délután visszajövök. Leslattyogtam a lépcsőkön, amint leértem, a kapu melletti házmesterlakás ajtaja megnyílt, és a küszöb előtti fémlábtörlőre kilépett Jani. „Jó időzítés” – gondoltam. – Nem tudja, hová mentek az öregek?

– Kitelepítették őket. Már két hete.

kép | Fortepan.hu

felső kép | Adományozó: Aradi Péter, fotó: Szenczi Mária