CLAUDIUS KIRÁLYSÁGA
2003 március
„Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad: Szó eszme nélkül mennybe sose hat.” – természetesen a Hamlet III. felvonásában hangzanak el ezek a szavak. A „vérparázna” király csalódottan kászálódik fel imazsámolyáról. Úgy érzi, az égieknek nem kedves bűnbánata. De lehet, hogy valójában nem is ezt érzi. Csak fel akar állni végre, és előrejönni, szembefordulni a nézőtérrel, hogy lássa: megértették-e. Előző monológját ugyanis a nézőknek háttal, a rosszul megvilágított, poros színpadfenéken térdepelve kellett előadnia Egy, már nem egészen fiatal színész számára ez elég megerőltető.
A Claudiust alakító színész emellett azt is tudja, milyen a profi politikus. Meg hogy az égiek nem hatódnak meg egykönnyen még az eszméktől sem. Ám a jelenet a földszinten söröző és falatozó köznépnek (a választóknak) szól. Ilyenkor azok egymás szavát is alig értik. Hát egy kicsit „ripizni” kell.
A Globe társulata, amelynek vezetésében szerzőnk színészként és részvényesként is szerepelt, I. Jakab trónra lépte után a King’s Men nevet vette fel. Egyébként is politikai színház volt, a javából. Csak náluk a politikusok még nem tudós költők vagy fennkölt lelkű filozófusok, mint a francia klasszicizmusban, hanem nagypofájú ripacsok, mint a londoniak, kint az utcán. Bombasztikus érveikkel nem egymást akarták meggyőzni, dehogy Hanem – a választóikat.
délutáni megvilágítás
A politizálás már akkor sem szónoki, inkább színészi képességeket követelt. Nem a szöveget, hanem az egész figurát kellett a nézőknek (a választóknak) eladni. Azt pedig mindig csak valamihez (vagy valakihez) képest lehet a színpadon megteremteni. Hevesi Sándor, majd nyomában Mészöly Dezső könyve hívta fel a figyelmet, hogy a Shakespeare-darabok jelenetezése mennyire hasonlít a film, vagy most a tévé snittjeire. Proszcénium és szuffiták nélkül, délutáni megvilágításban. A színész tehát mondja, és mindjárt mutatja is. Claudius monológja alatt például végig ott leselkedik tőrrel a háta megett az elapátlanodott, trón nélkül maradt, és ráadásul anyja miatt az őrületig féltékeny Hamlet. Csak azért nem küldi mindjárt nyugalomba nagybátyját, mert attól tart, hogy imádkozó pózában még a mennybe jutna. Az „abszolút irigységnek” ebből a kölcsönösen megalázó helyzetéből kikerülni, és a figurát súlyában még meg is növelni – az emberábrázolás magasiskolája, amit egyetlen színész sem hagyhat ki.
Shakespeare színész volt. S – akár a mi Petőfink – ezt még a politikánál is fontosabbnak tartotta. Ennek a jelenetnek a beiktatásával eleget tett a dramaturgiai követelménynek, hogy „előre vigye a cselekményt”. Itt csattan el az egérfogó, amelyet az előző jelenetben felállított: a király bevallja, hogy rút gyilkosság árán jutott a trónhoz. Innét már csak pokolra szálló, bűnös lélek tehát, az ifjú Hamlet pedig bosszúálló angyal. De azért – játszani még szabad?
Az akkori Londonban sokan izgulták végig önfeledten a Hamletnek ebben az egyszerűbb értelmezésben előadott változatait is. De Shakespeare-t ez már untatja. Rendez hát magának egy jutalomjátékot. A kortársak szerint a Hamlet előadásain rendszerint a Szellem alakítójaként tündökölt. Tény, hogy jelentős vagyonát elsősorban a fellépések után kapott osztalékokból rakta össze, és hogy általában a kor legjobban fizetett hőseit, a királyokat játszotta. Nem elképzelhetetlen, hogy olykor kipróbálta magát Claudius szerepében is.
Peter Brook vetette fel nemrég ezt a gondolatot. Párizsi Hamlet előadásában – mint egykor Shakespeare színházában – a színészek egyszerre több szerepet játszanak. Így Claudiust a Hamlet atyjának szellemét alakító színész – a rendező feltételezése szerint maga a Mester –adja. Nem hálátlan szerep. Claudius ügyei a II. felvonásban még nagyon is jól állnak. Nincs az a műkedvelő trónkövetelő, aki elüthetné őt hatalmától és nőjétől. Mint vérbeli politikus, szükségesnek lát mégis egy nyilvános fellépést, amellyel jóvá teheti, hogy első meglepetésében kivonult a Hamlet által rendezett színi előadásról. Mint vérbeli színész bele is lovalja magát a játékba. Őszintén és mélyen megrendül. Ez mindenképp nagyformátumú egyéniségre vall. A jelenet után nem lehet visszagyömöszölni többé a régi ampullába, amelyben 500 év egymást váltó puritánjai és jezsuitái tartogatták ezt a figurát.
Updike Hamlet-regénye1
Több mint két éve már, hogy ez a szép és fontos mű megjelent nálunk is. Bizonyára nem azzal a szándékkal íródott, hogy az „abszurd”, a „kegyetlen” és a „posztmodern” Shakespeare-értelmezések vitájához szóljon hozzá. Nemcsak a politikusokat, az írót is mi érdekeljük igazán, „néma személyek s nézők e darabnál”. Nekünk akar „súgni”, segíteni, akikkel éppen most történik ez az egész.
„A titokban elkövetett gyilkosságtól eltekintve, Claudius rátermett királynak tűnik, Gertrúd nemes királynénak, Ophelia édes kincsnek, Polonius fárasztó, de nem gonosz tanácsosnak, Laertes pedig átlagos fiatalembernek. Hamlet mindannyiukat a halálba rántja” – összegzi Updike a darab szereplőiről alkotott véleményét. A nemzetközi küzdőtéren az igazság kardját bőszen forgató puritán Amerika írója most egy reneszánsz Dániáról ábrándozik, amelyben a rőt szakállú, buja Claudius a király. De már Kenneth Branagh 1996-os filmje is ilyennek mutatta a Hamlet szereplőit.
posztkeresztényi siralomvölgy
Kiderül, hogy nemcsak az Öreg Hamletnek volt szelleme, hanem öccsének és gyilkosának, de talán még egy sor más szereplőnek is, akiket a hebehurgya Hamlet nagy hirtelen „a halálba ránt”. Claudiusnak mindenesetre jócskán maradhatott elintéznivalója nálunk, hogy ily gyakran visszajár. Láthatóan nagyon is jól érzi itt magát, ebben a posztkeresztényi siralomvölgyben. Vagy nagyon is sok mindent szeretne elvégezni még a völgy arculatának szépítgetése terén. Akárhogy is, Claudius valóban a dráma „legrátermettebb”, legéletrevalóbb figurája. Az ilyenekből lesznek a legvirgoncabb kísértetek.
A III. felvonásban előadott nyilvános gyónásával a színész lelkű király helyre teszi az égieket, és leszereli a földszinten zajongó mesterembereket is. A dráma nyitját azonban, amint illik is, az utolsó felvonás adja. „Nem élhetem meg az új híreket, De íme jóslok: Fortinbrasra száll / Az ország, övé haldokló szavam. / Beszéld el ezt neki, s minden körülményt, / Mi okozá. /…/ – A többi, néma csend…” A színész itt lehanyatlik, és mi megilletődünk. De 500 év és annyi zseniális koncepció múltán, nyugodtan bevallhatjuk: még mindig nem értjük eléggé a királyfi utolsó szavait. Talán ezért is idézzük olyan sokat. Bízunk benne, hogy a talányos „néma csendben” egyszer csak megszólal majd a mélyebb jelentésük is. Addig is tegyünk fel néhány egyszerű kérdést!
Vajon mi készteti a haldokló királyfit, hogy utolsó szavaival épp halálos ellenségének informálásáról, sőt – legitimizálásáról gondoskodjék? Az a mód, ahogyan Horatio lelkére köti Fortinbras részletes és lelkiismeretes tájékoztatását, kísértetiesen hasonlít az első felvonás első jelenetére, az őrségváltásra a helsingőri vár fokán.
„FRANCISCO: Órádra pontosan jössz.
BERNARDO: Most veré az éjfelet: menj, Francisco, fekünni.
FRANCISCO: Köszönöm, hogy felváltasz. Kemény hideg van. S nem jól vagyok.”
A királyfi nyilván kötelességének érezhette valakivel szemben ezt a – már az újkor legelején is teljesen ismeretlen – tételes átadás-átvételt. De kivel szemben? Fortinbrasszal, esetleg közös megbízóikkal, vagy egyenest az utókorral szemben? Aztán meg miért is „száll” egyszerre Fortinbrasra az ország? – Milyen jogon? – Ki örökíti rá? Eddig úgy tudtuk, hogy ügyes cselről (csínyről, puccsról), afféle gyors katonai (forradalmi, ellenforradalmi) hatalomátvételről volt szó. Ahogy a németek „jöttek be” ’44-ben, az oroszok meg ’56-ban. Színtiszta szövetségesi segítőszándékkal eltelve.
Lehet persze, hogy nem egészen jól kérdezünk. A szerző már az első felvonásban is utal arra, amit az orosz Állami Dumában is felvetett nemrég egy dühös képviselő: az Öreg Bush (Fortinbras) meg az Öreg Gorbacsov (Hamlet) némi alkudozás után Máltán abban egyezett meg, hogy párbajuk vesztese „Éltével együtt minden birtokát, Mely pör alatt volt, a győzőre hagyja”. „Legalább ez a hír”, teszi hozzá Horatio, amikor kioktatja az őrségben állókat. Az Öreg Fortinbras a párbajban otthagyta a fogát, ez eddig rendben van. De hát mekkora, és melyik volt az a bizonyos rész „sajátlag”? Ezen jó sokáig el lehetett vitatkozni, háborúzgatni. A következő párbajig. És ezért is rendezték (provokálták ki) ezeket a viadalokat. Hamlet búcsúszavainak elhangzása után nem sokkal, mintegy mellékesen, az ifjabb Fortinbras teljes joggal jegyzi meg: „Én e szerencsét búsan ölelem: E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van. Most alkalom hí föllépnem vele.” Más kérdés, hogy – honnét tudta ő mindezt ennyire pontosan előre? – Lengyelország felé menetelő csapataival nagy kerülőt téve, miért éppen akkor ért oda Helsingőr falai alá, amikor hirtelen olyan nagy szükség lett ott egy új királyra? Az imént említett interpellációra válaszolva Gorbacsov mint kicsinyes gyanúsítást utasította vissza mind a Máltára, mind a dupla fenekű puccsra vonatkozó feltételezéseket. Ami viszont Shakespeare művét illeti, több kutató meggyőződéssel állítja, hogy mindabban, ami történt, jócskán benne volt a rivális királyfi keze is.
Klaus Mann és Nabokov2 véleménye
„Az ifjú Fortinbras örökletes, ősi joggal kívánja magának Dánia trónját. Valami galád erőszak vagy igazságtalanság, a degenerált feudalizmusnak valami hitvány trükkje, a pénzvilág Shylockjainak holmi szabadkőműves manővere megfosztotta családját jogos trónigényétől, s e bűncselekmény árnya a sötét háttérben lebeg mindaddig, mígnem – a zárójelenetben – a tömeges igazságszolgáltatás eszméje rá nem nyomja történelmi jelentőségű bélyegét az egész drámára.” A tömeges igazságszolgáltatás megvalósult birodalmából, a Szovjetunióból éppen hogy elmenekült Vladimir Nabokov 1946-ban – már Amerikában – írt regényében olvassuk ezeket a sorokat. Egy germán/szláv, fasiszta/kommunista, barna/vörös mintaállam Nemzeti Színházának rendezője és irodalmi vezetője beszélget így a közelgő Hamlet-bemutató „koncepciójáról”.
Mintha Szabó István – Klaus Mann 1936-ban írt regényéből készült – Mephisto filmjének főszereplőjét, Höfflert, a baloldali múltját kompenzáló stréber kis színészt hallanánk, aki a fasiszta rendszer iránti lojalitásának elismeréseként a berlini Állami Színház igazgatója lett. Igaz, ő igazi árja vezetőként játszotta el „a pénzvilág Shylockjai” által támogatott Hamletet is. De hát az Állami Színházban az a rend, hogy az igazgató játssza a főszerepeket.
a kardos és a könyves
A Reich megbukott, és szétesett a Szojuz is. De a „kizökkent” időt csak nem sikerült helyretolni. Updike regényében az Öreg Hamlet (Horvendil) megint csak „a pénzvilág Schylockjainak” manővereivel magyarázza, hogy „megromlott az államgépben valami”: „… A kalmárok, a kalmárok, Feng3, azok a fárasztó gazemberek, akik virágoznak az állam által nyújtott biztonságban, használják az útjainkat, kikötőinket, a biztonságos városainkat, és meg kell adóztatni őket, de ezek szégyentelenül eltagadják gazdagságukat, eldugdossák mindenféle helyekre, ahol nincs az a könyvelő, aki megtalálja! Apáink idejében, Feng, a vagyont nem lehetett elrejteni, ott volt mindenki szeme előtt, a termés, a föld, a vazallusok és a jobbágyok kunyhói, a lelegelt legelők és a megtöltött csűrök, a király embere egy szempillantással fel tudta mérni, de most a vagyon lopakodik, láthatatlanul csorog egyik helyről a másikra számok alakjában, számokban, amelyeket főkönyvekbe írnak, könnyű a zsidókat hibáztatni, de én mondom neked, nem csak a zsidók hajlandók ezekben a rohadt időkben a mocskos uzsoraüzlettel foglalkozni, nevetni a kárhozaton, egyenleget készíteni tartozásról és követelésről, amely érvényes az egyik várostól a másikig, egyik kikötőtől a másikig, hogy a hűség köteléke, ami atyánk idejében a pórt földesurához, a földesurat a királyhoz, a királyt Istenhez fűzte, egyáltalán semmit ne jelentsen (…) még a nyelv is (…), még az is szétfolyik a számok nyelvében. (…) A kalmár vagyona, hogy legyen átkozott Jézus előtt, olyan síkos, mint a kígyó: sehol sem lehet látni, csak a hálószobája berendezésén, meg azon, hogy mennyi aranyat és ezüstöt aggat a dagadt hausfrau szajhájára!” A hosszú passzus idecitálását nemcsak az irodalmi érték magyarázza. A reneszánsz gazdasági-társadalmi viszonyainak tanulmányozására is az indíthatta a szerzőt, hogy valami alapvető hasonlóságot fedezett fel benne a mi korunkkal: az államhatalom jelentőségének csökkenését a pénztőkével szemben. Márpedig a drámában nem a két – a kardos és a könyves – Hamlet, még csak nem is a katonás Fortinbrasok, inkább a fiatal korát Olasz- és Franciaországban töltő, a kalmárok nyelvén jól értő Claudius képviseli a „pénzvilágot”.
Az utolsó felvonáshoz visszatérve: a „jog” és az „alkalom”, amelyre Fortinbras hivatkozik, s amelyet az emlegetett regények is oly meggyőzően támasztanak alá, a színházban még nem elégséges indok egy katonai bevonuláshoz. Azt valahogy elő kell készíteni dramaturgiailag is. Mint említettem, a Hamlet-sztorinak akkoriban többféle változatát is játszották Londonban. Hogy a Globe földszintjén söröző, falatozó, zajongó közönség hazafiasabb érzelmű része hozzá ne vágja söröskancsóit a bevonuló idegen uniformisokhoz, félreérthetetlenül jelezni kellett, hogy aznap délután mi megy. Erre szolgált a megmérgezett főhős nagyjelenete, amelyben – bölcs előrelátással, s mintegy ránk kacsintva, a dráma legmélyebb összefüggéseire nyitva rá szemünket – az utolsó szó jogán Fortinbrasra testálja az országot. Nem a mi kedvünkért persze. Hanem, hogy legyen szöveg, amire bemasíroznak a katonák.
A kortársi Angliában a közvetlen leszármazott, jogos örökös nélkül elhalt király utódját az államtanács választotta, különös súllyal vetve latba a világtól búcsúzó uralkodó szavazatát.4 A Globe nézői jól tudták, hogy I. Jakab például a nagybeteg I. Erzsébet kívánságára lett király. Így világosan értették, hogy Hamlet – „haldokló szavával” – hivatalosan is Fortinbrasra adja a szavazatát. Bár nem magyarázták annyit, mint manapság, tudták jól azt is, hogy a szöveg csak egyik közvetítője a színpadi gondolatnak. Őket egyébként is a „vérbűn, erőszak, természettelen / dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés, / ravasz, de kényszerült ölés” érdekelte inkább. A világpolitikai realitások meg a dramaturgia kedvéért tudomásul vették, hogy Fortinbras nem hódítóként, hanem „ jogos örökösként” vonult be. Felőlük aztán!
Körülbelül ennyi érdekelte a Hamletból akkor az „egyszerű embereket”. A mai néző, puccsok és ellenpuccsok jól informált kortársa persze fogékonyabb.
Modern és posztmodern
Nem Updike az első, aki hidat próbál verni az 500 éven át, amely elválasztja egymástól a két Újkor hajnalát. Edward Bond, Jan Kott és Peter Brook évtizedekkel ezelőtt kortársunkká tették a királyfit. Azért korholták csupán, mert nem cselekszik elég sokat, elég gyorsan és elég határozottan. Márpedig a dráma a cselekvés műfaja, tartja könyvtárnyi dramaturgiai mű. Aki nem cselekszik, annak jelleme nem „fejlődik”, vagyis fejletlen káder marad. Az ilyenből pedig nem lesz – nemhogy királyfi! – még egy zseni hírébe került fiatal főrendező sem vidéken.
világpolgár-öntudat
A mi import-Hamletünk így aztán le is maradt szépen a kelet-közép-európai későmodernitás főkáderek tolta szekeréről. Sok volt nála a szöveg, itt-ott tarkította csupán egy-egy „hebehurgya, véres tett”. Debrecenben például olyan volt Cserhalmi György ugrabugra Hamletje, mint egy ’68-as párizsi diák – folyvást belegabalyodott a saját – kilométer hosszú – piros sáljába. A késő-kádári öregurak meg igazi világpolgár-öntudattal nézték, hogy a Royal Shakespeare Theatre Company Lear-előadásának bőrruhás, hatalmas késekkel és bárdokkal felszerelt színészei hogyan tapossák ki a hűséges Gloster szemét a Vígszínház színpadán, rengeteg – Kiskunfélegyházán gyártott – Gold Fazan paradicsomlét fröcskölve szerteszét. Ezzel is az élenjáró nyugati tapasztalatok átvételére akartak buzdítani.
Ma már a wittenbergi diákok is szeretnék elfelejteni koravén elődjüket, a Lawrence Olivier és Szmoktunovszkij, Gábor Miklós és Viszockij megszemélyesítette humanista Hamletet. Ez utóbbi honfitársai is felhagytak a világ megváltásával, és – hacsak nem választották meg őket épp pártvezérnek vagy kormányzónak egy távoli szigeten – némi kötelező szabódás után átvették a papa üzletét. Mármint – az Öreg Hamletét meg az Öreg Fortinbrasét. Hogy éppen melyikét, annak nincs különösebb jelentősége, ha Oxfordban végzett az ember, s a pénzét jó svájci bankban tartja.
„Egy posztmodern olvasat nem értelmezheti a Hamletet tragédiaként, legfeljebb problémaszínműként (problem play). /…/ A darab nem a rossz világ megjavíthatatlanságának tragikus belátásaként értelmezhető, hiszen Hamlet majdnem nevetséges figuraként jelenik meg. /…/ A megnyilatkozásaiban implikált totális, univerzális és szükségképpen hiperbolikus világképet már nem tekinthetjük az érvényes cselekvés mércéjének” – állítja könyvében az újabb magyar színháztudós nemzedék képviselője, Kékesi Kun Árpád. Hamletnek mindenképpen el kellett buknia. Annyira féltek tőle, hogy – humanista pátoszát némiképp félreértve – a nép majd az ő nevében kel fel a nemzeti vagyon felének kézen-közön való eltüntetése, „a hivatalnak packázásai”, a sok rejtélyes, ki nem derített bűntény, a benzináremelések és a „bank-konszolidáció” ellen.
Mert hogy ez a málé diák nem is volt olyan nagyon málé. Nem az volt a baj, amit nem csinált meg, hanem amit – igenis – megcsinált. Mert azzal például, hogy – a Szellem felhívásai és az egyre szaporodó bizonyítékok ellenére – 5 hosszú felvonáson át nem mészárolta le a bácsikáját, egy minden eddiginél nagyobb drámai tettet hajtott végre. Nem sétált bele a mifelénk hol forradalomnak, hol ellenforradalomnak nevezett dinasztikus vagy osztálybosszú középkori csapdájába.
Igazi posztmodern módon, virtuálisan próbálta meg elvégezni feladatát, hogy „helyretolja” a „kizökkent” időt: eltolta maga elől – tovább, előre. Ahogy a svábhegyi villákra meg az eocén programra felvett kölcsönökkel csináltuk. Amíg – hagyták. Aztán persze félretolták őt is, és jött a Ménesi úton nevelkedett királyfiaknak egy egészen más kiadása.
Sokan irigylik a túlélő reformerektől a kiemelt nyugdíjat. Ne higgyük azonban, hogy ez a tologatás (peresztrojka) olyan nagyon könnyű munka volt! Egy képzelgő, az anyjára féltékenykedő neurotikus kamaszból férfi – államférfi – lett. A végrendelkezés is igazi politikushoz méltó tett. Más kérdés, hogy neki minderre személyes oka is volt, sőt lassanként – csak az volt. Mert ha politikai (világmegváltó, népboldogító) feladatként kezeli, elintézhette volna ezeket a dolgokat egyszerűbben is. Ahogy például Claudius tette el láb alól a bátyját, hogy néhány év múlva, ha már eléggé kiélvezte, átadja a hatalmat éppen – neki. Mert nem kétséges, hogy ezt teszi. Mit is tehetett volna mást? Kiegyeznek a kerek asztalnál (a húsos fazéknál), mint ahogy kiegyezett a „rendszerváltó” politikai osztály többi engesztelhetetlen képviselője is.
eszményi menedzser
Egy normális, „kiegyensúlyozott” politikai erőtérben Hamlet és Claudius egymáshoz rendeltek, potenciális szövetségesek. Az első felvonásban a király megkéri a Wittenbergbe visszautazni készülő, kimért és zárkózott Hamletet, hogy maradjon az udvarnál „nyájas szemünk előtt, szíves körünkben, mint első udvaronc, öcsénk és fiunk”. Nem engedheti el így, hiszen ő az egyetlen, akinek esélye lehet rá, hogy partnerré váljék. Updike is hangsúlyozza, hogy Claudius eszményi menedzser. Helsingőrben ő az egyetlen, aki megértheti és megvalósíthatja a királyfi kusza gondolatait.
Tragédia, hogy ez a két férfi – két államférfi – nem képes túljutni egy „privát konfliktuson”. Így aztán, bármilyen okos és ügyes menedzser is, Claudius nem maradhat sokáig Dánia trónján. Hamlet „a halálba rántja”. Miért? Hát először is, mert a „posztmodern politikának” ez a mixergépben kikevert, tápos tojással agyon lágyított tésztája kicsit túlgyúrt. Túl sok az ármány, a taktika, a virtualitás, a manipuláció, az egymást leleplező látszatok, az egymásba harapó csapdák egész balkáni rezervátuma.
Könyvének írásakor Updike az „ős-Hamletből”, egy, a Saxo Grammaticus História Danica-ban, egy tatárjárás-kori, de első ízben csak 1514-ben, Párizsban kinyomtatott latin nyelvű szövegben található Hamlet-legendából indult ki. Feltehetőleg Shakespeare is ebből dolgozott. Updike – mintha csak ránk gondolna – kiemeli, hogy a két testvér eltérő alkata ellenére is tökéletesen megegyezett abban, hogy a hatalom nem a közösség szolgálatára való, hanem arra, hogy birtokosai élvezzék („éljenek vele”).
Hamlet viszont délutánonként – egy-egy jó röplabda-, vagy focimeccs helyett – a könyvtárban szokott üldögélni a Ménesi úton. Ennek köszönhető, hogy minden honatyánknál előbb megértette: mire nálunk beindul egy üzlet, Nyugaton már lejárt az ideje. Mire Dániába ért, a reneszánszból manierizmus, a modernből posztmodern, a peresztrojkából meg vadkeleti kapitalizmus lett. Vagy még ezeknek is csak valami gyenge utánzata, paródiája. És ebből akkor inkább nem kért.
A végén talán megértette Hamlet is, hogy amíg ő Wittenbergben volt diák, rőt szakállú bácsikája pedig az olasz és francia udvarokban legyeskedett, dicső atyjának, aki most a várfokon kísért, sikerült tönkretennie az országot. Őt, Hamletet itt éveken át mindenki – nem másként gondolkodónak – sültbolondnak tartotta, és nem azért, mert annak akart látszani. Hanem mert így egyszerűbb volt. A tévé előtt elköltött kiadós vacsora meg a két-három üveg sör után nem futotta már többre a fantáziából. Az alattvalók voltaképpen maguk is ezt akarták, erre vágytak, ez volt a színvonaluk.
És most megkapták. Sok évtizedes cinkosságukkal egy Claudiust érdemeltek ki. Utána pedig már csak Fortinbras jöhet – temetni.
A Don-menti Rosztov rendező-pályaudvarán például tucatszámra állnak még mindig a hűtővagonok a csecsenföldi háborúban elesett kiskatonák felismerhetetlen maradványaival. Beletelik vagy húsz, harminc évbe is, amíg a tömegsírokból újra kiássák, azonosítják és kiadják őket a jog szerinti hozzátartozóknak. A boszniai Srebrenicában 1995 júliusában lemészárolt hatezer katonaköteles férfi maradványait pedig buldózerrel úgy összekeverték, hogy most már csak tüzetes DNS-vizsgálatok segítségével lehet összeválogatni az egymáshoz tartozó testrészeket.
„Haldokló szavával” Hamlet azt a szép nemzeti szokást örökíti tovább, hogy egy-egy kiadós koncolás után mindig azé az ország, aki rendelkezik elég emberrel és szállítókapacitással a temetés és a tiszteletadás (hullaösszerakás) nagy szakértelmet igénylő munkájának elvégzéséhez. Hacsak túl sokat nem kér érte. Mert soha nincsen elég pénz. És akkor (vele vagy ellene) szerveznek egy puccsot, leesik egy helikopter, vagy valami egyéb figyelmetlenség miatt elveszíti a választásokat.
szépen elintézték egymást
Biztosra vehetjük, hogy Hamlet utolsó szavairól Fortinbras alig fél órán belül tudomást szerzett. E nélkül nem érkezhetett volna éppen idejében. Claudiustól csupán arra kért engedélyt, hogy a fellázadt Lengyelország felé tartva átvonulhasson az országon. De esze ágában sem volt behajózni. Kivárta azt a kis időt, amíg a riválisai szépen elintézték egymást. „S hadd hírlem a még nem-tudó világnak /Az itt történteket. Majd hallotok… / Vérbűn, erőszak, természettelen / Dolgok, nem is vélt gyilkolás, kivégzés, / Ravasz, de kényszerült ölés felől…” – ajánlkozik Horatio tüstént, hogy tájékoztatja az új királyt az igazság és a párbaj egyéb részletei felől. De őt ez nem érdekli. Kiadja utasításait, mielőtt még bárkit is meghallgatna. Első dolgaként pedig nem – még az imént is teljes jogú királyként kezelt – Claudius, hanem Hamlet dísztemetéséről gondoskodik.
*
A középkori állam romjain egymást váltó ifjú hercegek természetesen más- és másként képzelik el az új Dániát. Hamlet gondolatokat, találmányokat és Gripeneket, Fortinbras inkább játékautomatákat, Coca-Colát és F-16-osokat importálna. Ám valójában nem antagonisták ők. Nem közöttük dől majd el a humanizmus és a machiavellizmus, a reformáció és az ellenreformáció, a kultúrák és civilizációk közötti küzdelem. Dániában, meg a globális (multinacionális) világrend többi sikeres „beszállítójának” szellemi-politikai horizontján ezek a dolgok egybemosódnak ugyanis. Ez a képernyőn feltűnő szivárvány a háttere Claudius királyságának.