
A kíméletlenül hosszú és baljós előjelekkel terhes téli hónapok vége felé annyira megcsappantak anyagi tartalékaim, hogy a sajnálatos helyzet már szállásadónőm előtt sem maradhatott többé titokban. Hiába próbáltam megnyugtatni, szavaim süket fülekre találtak, és mind makacsabbul követelte lakbérhátralékom mielőbbi rendezését. Először a zsebórám, majd a cigaretta-tárcám, végül a pecsétgyűrűm került zálogházba, ám az ebből befolyt csekélyke összeg is csupán ideig-óráig fedezte a lakószobám bérlésével és fenntartásával járó jelentős kiadásokat, így minden igyekezetem ellenére, hamarosan nemkívánatos személlyé váltam az aggályos matróna szemében. Napjában többször tudtomra adta, hogy azonnali hatállyal kiadja utamat, mihelyt megbízhatóbb bérlőt talál, és mindössze a megfelelő jelentkezők pillanatnyi hiánya tette lehetővé, hogy továbbra is élvezhessem szerény hajlékának vendégszeretetét. Szilárd eltökéltsége megingathatatlannak tűnt, sőt, már fizikai valóm puszta látványa is olaj volt a tűzre, ezért minden alkalmat megragadtam, hogy kerüljem társaságát.
oázis
Olykor napokig ki sem mozdultam szobámból, és a zárt ajtó csalóka biztonságának áhítatos csendjébe merülve, rezignáltan üldögéltem a kihűlt kályha mellett, legtöbbször viszont már jóval hajnalhasadta előtt kióvatoskodtam a félálomba dermedt, sötét lakásból, és késő estig az utcákon bitangoltam. Hosszúra nyúló, kimerítő útjaim során keresztül-kasul bejártam a várost, sokáig álldogáltam a kirakatok színpompás akváriumai előtt és egy felfedező örömével szemléltem az utamba kerülő parkokat, amelyek valóságos oázist jelentettek a különféle ipari és kereskedelmi tevékenységek lázában égő peremvidékeken éppúgy, mint a belváros forgalmas szegleteiben. Kényszerű számkivetettségem nehéz napjaiban otthonom helyett otthonommá váltak ezek a csendes, elhanyagolt zugok, ahol fejletlen, szikár fák vegetáltak időtlen idők óta az anyaföld keményre szikkadt hátán, és elkeseredettségükben már alig tettek különbséget a tél meg a nyár között, mintha életük egyetlen örömtelen évszakból állna, és a kikelet minden reményét nélkülöznék.
Kedvező időjárás esetén órákig időztem egy-egy magányos padon, a Nap langyos sugarainak halvány fénykörében, és helyzetem kilátástalansága folytán elmémben fenyegető rémként kísértett a jövő. A szegényes étrend, valamint a véget nem érő, fáradságos vándorutak ugyancsak próbára tették szervezetem tűrőképességét, és már-már kétségbeesett lépéseket fontolgattam, amikor egy szeles, kora tavaszi napon váratlanul megakadt szemem egy kiragasztott hirdetményen, melyben az egyik tekintélyes, helybéli nagykereskedő szolid, megbízható macskát keresett. „Nem mindennap adódik ilyen lehetőség” – gondoltam, majd egymás után többször, alaposan áttanulmányoztam a felhívást, és bár a szívem mélyén a pokolba kívántam az egészet, a nehéz körülményekre tekintettel mégis elhatároztam, hogy a megadott időpontban okvetlenül tiszteletemet teszem a felvételi beszélgetés színhelyéül megjelölt tavernában és felajánlom szolgálataimat.

Dany Sternfeld, flickr.com
Elhatározásomnak megfelelően másnap reggel gondosan kifényesítettem a csizmámat, megfésültem a hajam és a szakállamat, majd késedelem nélkül útnak indultam, ám mire végül odaértem a tavernához és szorongva benyitottam az ajtón, már legalább egy tucatnyi megtermett, szakállas alak várakozott a helyiségben. A véletlen azonban úgy hozta, hogy vetélytársaim némelyikét eleve alkalmatlan jelöltté tette előrehaladott életkora, másoknak a ruházata hagyott kívánnivalót vagy nem voltak rendben a papírjaik, megint mások a pozíció betöltéséhez szükséges legelemibb ismeretekkel sem rendelkeztek, így szerénytelenség nélkül mondhatom: az adott körülmények között szinte törvényszerű volt, hogy leginkább én nyerjem el a nagykereskedő tetszését.
Miután tetőtől-talpig alaposan végigmért és hosszasan tanulmányozta az igazolványomat, töviről-hegyire kikérdezett és részletesen elmagyarázta leendő feladatköröm lényegét, említést tett cseperedő gyermekeiről, akik már epedve várnak, noha legjobb tudomásom szerint a hirdetésben szó sem volt gyermekekről. Csak beszélt, beszélt, és még jóformán fel sem ocsúdtam első meglepetésemből, máris az odakint várakozó pompás hintóba tessékelt, amit hófehér, meztelen paripák repítettek a sugárutak kavargó forgatagában, míg oda nem értünk a kastélynak is beillő, nagyszerű rezidenciához.
gondoskodásuk megható jele
A kis Adél és nagyobbacska bátyja, Sztefán kitörő örömmel fogadtak, hiszen évek óta vágytak egy házi kedvencre, de szigorú édesapjuk, különféle okokra hivatkozva, mindeddig megtagadta kívánságuk teljesítését, és már-már feladták a reményt, hogy valaha is álláspontja megváltoztatására késztethetik. A ház úrnője azonban a gyermekek pártján állt és rendszeres közbenjárása eredményeként, a kereskedő végül mégis beadta a derekát, noha amikor aznap reggel távozott otthonról, egy árva szóval sem említette a készülő meglepetést. Még felesége sem sejtette tehát a hangos lelkesedés okát, és megszokott reggeli tevékenységét azonnal félbeszakítva, kíváncsian az előcsarnokba sietett, ám az élelmes gyermekek, addigra már némileg magukhoz tértek ámulatukból és a szakácsnő színe elé vezettek, hogy eldicsekedjenek új szerzeményükkel és gondoskodásuk megható jeleként vendégül lássanak egy pohár friss tejre.
Ezzel aztán egycsapásra megszűntek kínos megélhetési gondjaim. A gyermekek unos-untalan válogatott csemegékkel kínálgattak, puha fekhelyet készítettek számomra a kandalló előtt, színes pántlikát kötöttek a nyakamba és folyton újabb játékos elfoglaltságokat ötlöttek ki, miközben a szülők diszkréten a háttérbe húzódva, csendesen figyelték az eseményeket. Gyermekeik elégedettsége, a gyakorta felhangzó vidám kacagás bőségesen kárpótolta őket a jelenlétem által okozott esetleget apró kényelmetlenségekért. Ha éppen nem volt rám szükség, egyszerűen összekuporodtam valamelyik fotelben vagy az asztal alatt, máskor a napfényben fürdő ablakpárkányon sütkéreztem. Késő délutántól pedig a nagykereskedő kívánságának megfelelően, általában színes pamutgombolyagokkal gurigáztam az ódon szekrények előtt leterített színpompás szőnyegek egyikén, mialatt a szamovár körül összegyűlt család békésen teázgatott és élénk diskurzusba merülve, hosszasan tárgyalták a nap eseményeit.

LeBaracuda, flickr.com
Kifogástalan viselkedésemben még a személyzet tagjai sem találtak kivetnivalót, egyedül a zongoratanárnő orrolt rám, mintha allergiás volna a macskákra, és nem átallt csípős megjegyzésekkel illetni a gyerekek füle hallatára. Haszontalan jószágnak, falánk naplopónak nevezett, ugyanakkor folyton a kutyák felsőbbrendűségét hangsúlyozta, melynek bizonyítására legendás történeteket mesélt emberségükről, és ha észrevétlenül megtehette, szíves-örömest kizárt a gondozott növényekkel benépesített, tágas kertbe, ahol a csapadékosabb időszakokban minden bokor mögött a megfázás és tüdőgyulladás réme leselkedett. A kis Adél és nagyobbacska bátyja Sztefán azonban cseppet sem szívlelték tanárnőjüket, és a hosszúra nyúló zongoraleckék nap nap után kitűnő alkalmat kínáltak ellenszenvük megszilárdítására. Ennek köszönhetően jelenlétében valósággal elhalmoztak gyermekes rajongásuk különböző megnyilvánulásival és ragaszkodtak hozzá, hogy a zongoraórák alatt is a szobában tartózkodjam, mivel tudták, hogy ezzel borsot törnek az orra alá, és legalább részben visszafizethetik vélt vagy valós sérelmeiket.
még a templomba is
Közben telt-múlt az idő, az egyik nap éppen olyan volt, akár a másik, és a főként tejből, heringből, borjúmájból álló gazdag étrend eredményeként már az első hetekben jó néhány kilót felszedtem. Arcom elvesztette beteges sápadtságát és a ház úrnőjét mindig hallatlan büszkeség fogta el, ha a vizitelő rokonok és más alkalmi látogatók kedvtelve mustrálgattak vagy előnyös megjelenésemet dicsérték; a tekintélyes nagykereskedő pedig mindezek láttán néha ideiglenesen felfüggesztette szigorú nevelési elveit, és a gyermekek kívánságának megfelelően jelesebb ünnepeken még a templomba is elkísérhettem a családot. Ott ültem én is az első sorban, és az orgonamuzsika hangjainak szárnyán, gondolataim messze szálltak a háztetők felett.
Ám e különleges alkalmak kivételével állandóan a rezidencián tartózkodtam. Kevéske szabadidőmben rendszerint behúzódtam egy félreeső sarokba vagy üres tekintettel bámultam a kandalló lángjait, és nem tagadom, hogy a kis Adél, valamint nagyobbacska bátyja, Sztefán az idegeimre mentek örökös hangoskodásukkal. Mást sem hallottam, mint Cirmos így, Cirmos úgy, és állandóan a sarkamban lihegtek, noha régebben mindig úgy tudtam, hogy az arisztokraták és a polgárság tehetőseb rétegei jó hírű, bentlakásos intézményekre bízzák gyermekeik nevelését, ahonnan legfeljebb évente egyszer-kétszer látogathatnak haza. Minél többet gondolkodtam a dolgon, annál inkább gyűlt bennem a keserűség és elfogadhatatlan meggondolatlanságnak tartottam az egyébként oly szigorú nagykereskedő részéről, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a páratlan lehetőséget. Még a gyermekek nyilvánvalóan zsenge életkora sem szolgálhatott magyarázatul mulasztására, hiszen köztudott, hogy a jövőbeli boldoguláshoz szükséges tudás megszerzését nem lehet elég korán kezdeni, és minél fiatalabb valaki, annál fogékonyabb elmével hallgatja nevelői útmutatásait.

Peter Gorges, flickr.com
Megfelelő instruktorok híján a gyermekek szellemi fejlődését leginkább az a nagybátyjuk szerepében tetszelgő egykori huszárkapitány befolyásolta, aki egy bálványnak kijáró megbecsülésben részesült valahányszor ellátogatott hozzánk, hogy elhencegjen kalandjaival és felelevenítse emlékeit. A kis Adél és nagyobbacska bátyja, Sztefán szinte csüngtek a szavain, és ha elszólították tőlünk ügyes-bajos dolgai, repesve várták következő eljövetelét. Én azonban korántsem osztottam lelkesedésüket, és minden alkalommal rögtön görcsbe rándult a gyomrom, amikor becsöngetett. A hadsereg kötelékében töltött évek ugyanis tagadhatatlanul rányomták bélyegüket személyiségére, amely távolról sem volt kifinomultnak nevezhető, egyszóval olyan embernek ismertem meg, aki többre értékeli a durva élcelődést, mint a komolyzenei koncerteket vagy a múzeumlátogatásokat. Önteltségében mindig a társaság középpontjában kívánt lenni, és a gyermekek elkápráztatására irányuló hiú vágyában gyakran ízetlen tréfákat eszelt ki, melyeknek a zongoratanárnő mellett főképpen jómagam szolgáltam céltáblájául.
egy pohárka jófajta konyak
Sokszor még könnyen befolyásolható kis pártfogoltjait is apró merényletekre biztatta, így nem csoda, hogy hamarosan valóságos rögeszmémmé vált iskoláztatásuk kérdése, és a megoldatlan helyzet felettébb kedvezőtlenül befolyásolta kínzó neuralgiámat, melynek elhatalmasodásával az álmatlansággal súlyosbított búskomorság kiapadhatatlan forrásként táplálta agyvelőm sötét gondolatait. A kitűnő ellátás ellenére hajam és szakállam ritkulni kezdett, mintha titokzatos kártevők rágnák a gyökereiket, és úgy véltem, hónapokig tartó, háborítatlan csendre, nyugalomra volna szükségem, hogy gátat vethessek állapotom súlyosbodásának, ám gyakorlatilag mindössze akkor találtam némi felüdülést, amikor a vasárnapi ebéd után az egész család cukrászdába vagy korzózni ment, a személyzet tagjai pedig délutáni kimenőjüket élvezték. Ilyenkor végre szivarra gyújthattam és egy pohárka jófajta konyakot kortyolgatva zavartalanul átolvashattam a napilapokat, melyeket a hivatalommal járó elfoglaltságok miatt egész héten nélkülözni kényszerültem.
Kétségbeesetten igyekszem új mederbe terelni nyugtalanító gondolataimat és hiábavaló ábrándokban ringatom magam, de néhány rövid óra elteltével mindig újból hazatér a család, és az udvarba kanyarodó hintó nyikorgó kerekei zajára megint elhelyezkedem színes gombolyagaimmal a puha szőnyegen, miközben az ablakból beáramló késő délutáni fénnyel elegyítve, egyre hull rám a dér a Napból.