A VADON ÜNNEPLÉSE A ROMANTIKUS KÉPZELETBEN

A romantikus korszakot szokás a felvilágosodással szembeni ellenállásnak tekinteni, de többen gondolták azt is, hogy éppen a felvilágosodás hagyományát folytatja. Az angol költészet és különösen az állatok ábrázolása szempontjából azonban lényegesen több különbséget, mint hasonlóságot találunk a két korszak között, sőt, erre az időre tehetjük az első jelentős fordulópontot, amikor az állatok megítélése, észlelése külső és belső szempontból is megváltozott.

Az első szakítás a felvilágosodás szellemével, amely korlátozni próbálta a preromantikus költészetben megjelenő vadság erejét, a 18. század végén következett be, egy tigris félelmetes képében, Blake híres versében, amelynek első versszaka így hangzik:

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád^[1]

Az olvasót azonnal lenyűgözi az éjszakai erdőben zsákmányára leső tigris sárgán égő szemének képe és a versszak erős ritmusa, amely a kalapács ütéseit utánozza. A vers többi része is a tigris erejének leírása és a „rettentő szimetriát” (sic!) kiszabó isteni teremtő még nagyobb hatalma között egyensúlyoz. Bár azt hihetjük, a vers inkább az isteni erőről szól, mint az állatról, mert a huszonnégy sorból csupán nyolc és fél koncentrál a tigrisre; isteni eredetének hangsúlyozásával a vad, és mindaz, amit képvisel, az egyetemes igazság részeként jelenik meg, amelyet a Teremtő előre elrendelt. A szimmetria szó más, különböző műfajú, 18. századi szövegekben Colin Pedley szerint „a Teremtő elméjének rendjét” fejezi ki. Pedley úgy véli, „a ‘rettentő szimetria’ olyan lényre utal, amely félelmetes külseje ellenére csupán a Teremtő isteni elméjének megnyilvánulása. Nem egyszerűen egy gondolat szimbóluma, hanem a csak képzeletben látható isteni energia külső formája egy bizonyos állatban.” Pedley megfigyelése arra is rámutat, hogy a vers kiszabadítja a tigrist az állatok szimbolikus értelmezésének hosszú hagyományából, és minden más vonatkozást háttérbe szorítva elsősorban energikus lényként ábrázolja.

A harmadik szakasz az állat testének koncentrált, csodálattal teli leírása:

Milyen váll és mily művész
Fonta szíved izmait? És
Mikor elsőt vert szived,
Milyen kar s láb bírt veled?

A költő egyszerű, erőteljes szóhasználata, és az egyszótagú szavak^[2] sűrített ritmusa a metszetkészítő súlyos vonalait idézi, amilyenekkel a képzőművész Blake is dolgozott, és így szinte magunk előtt látjuk a tigrisszív izmainak rezgését, ahogy a vért a végtagokba pumpálja, és olyan életerővel tölti meg a testet, hogy minden mozdulatára rázkódik a föld a félelemtől. A határozatlan kifejezések használata, mint a „Milyen kar s láb”^[3] fokozza az olvasó félelmét, mert elegendő teret hagy a képzeletnek, s arra is utal, hogy a beszélő, azaz végső soron a költő képzeletét annyira lenyűgözi az állat hatalmas ereje, hogy képtelen befejezni mondatait. Az egész verset meghatározza a „milyen”^[4] kérdőszó ismételt használata, amelyet egy főnév követ, és így egyszerre kelti a bizonytalanság és a hatalom hatását. Egy ilyen erejű állat veszedelmes is lehet, egyértelműen erre utal a két sor: „mily marok? / Törte gyilkos, terrorod?” A veszedelem lehetősége a tigris különleges erejében és energiájában rejlik, de nem feltétlenül következik be, legalábbis amíg a „marok” megfelelő ellenőrzés alatt tartja. A tigris és Teremtője így szorosan kötődik egymáshoz: egyrészt hatalmuk nagyságában, másrészt az olvasóban keltett, tiszteletteljes félelemben.

Az állat hatalmáról szól a sokak számára nehezen értelmezhető ötödik versszak is:

Hogy a csillagfény kigyult
S az ég nedves könnye hullt,
Rád mosolygott Alkotód?
Ki bárányt is alkotott?^[5]

Blake jóslataiban olyan gyakran fordulnak elő a csillagok és az égi jelképek, hogy a versszak első két sorát nehéz lenne nem szimbolikusan értelmezni. De nem feledhetjük, hogy a csillagok is az isteni Teremtő meghatározta természeti rend részei, akárcsak a tigris, bár a hagyomány szerint ezeket minden földi élőlénynél előbb teremtette. Félretéve az összes lehetséges szimbolikus értelmezést, a két gyönyörűséges, jelképes sorban a tigris teremtésének következményét olvashatjuk. A versszak azért is nehezen értelmezhető, mert bizonytalan, vajon a csillagokat annyira meghatotta Isten csodálatos teremtése, hogy könnyekre fakadtak, vagy rémületükben sírnak, az állat testében rejlő „gyilkos terror” lehetőségétől megrémülve? De bármit jelent is a csillagok reakciója, pöröllyel, vasakkal, kohóval, üllővel és természetfeletti erejével létrehozott művét látva a Teremtő büszke magára, éppen annyira, mint amikor a bárányt teremtette. A retorikus kérdések biztos, és pozitív választ sugallnak, és ezzel nemcsak a költő bizonyosságát fejezik ki, hogy Isten elégedett munkájával, hanem a mindenhatóság csodálatát is, hogy képes volt olyan ellentétek megteremtésére, mint a tigris és a bárány. Ezen a ponton az olvasó felismerheti, hogy a tigrisnek és a báránynak egyenlő joga van a létezéshez, mert mindkettő Isten teremtménye. Így ha elképzelhető is valamiféle negatív érzelem a tigris iránt, azt csupán az isteni célt nem értő csillagok érezhetik, de maga a Teremtő vagy a költő semmiképp.

A tigrist tehát igazi, hatalmas energiájától duzzadó állatként csodáljuk, amely a természetes világ része, és olyan vad, hogy csupán az isteni erő képes megfékezni. Blake szemlélete annyira egyedi, hogy valószínűleg egyetlen kortársa sem osztotta. Colin Pedley a versről írott, jól dokumentált esszéjében az 1790-es években széles körben elterjedt, a tigrisek vérszomjasságáról szóló értekezések tükrében vizsgálja a művet. Akkoriban történt a valós eset, hogy indiai útja során egy angol fiatalembert megölt egy tigris. A 18. század közepén és végén oly népszerű természetrajzi művekben is vérengző vadállatként jelenítették meg. Pedley felveti, hogy a költő az állat elképzelésekor és leírásakor részben ezekre a szövegekre hagyatkozott, ugyanakkor visszautasította a kor divatos természetrajzíróinak teológiai értelmezéseit. A kompromisszum eredménye, hogy Blake „a tigris fenséges erejére, vérengző energiájára, megszelídíthetetlen természetére koncentrál”, „erkölcsi elítélés nélkül ábrázolja félelmetesként, s energiáját azzal értékeli fel, hogy az isteni Teremtőtől származtatja”. Pedley megjegyzése szerint a költő egyértelműen pozitív jellemzőkkel ruházza fel a tigrist és a természeti erőt, amelyet képvisel. Ez különbözteti meg Blake-t nemcsak a 18. századi költőktől, hanem a romantikus korszak vele egy időben és utána alkotó legtöbb művészétől. A természet 18. századi idealizálása, vagy a William Wordsworth képviselte romantikus istenítése helyett Blake a természetet a bűnbeesés utáni állapotában fogadja el: a szelíd és békés állatok az ember eredendő ártatlanságát bizonyítják, a vad ragadozók a bűnbeesés következményei. De Blake számára ezek a természeti lények is ártatlanok és szentek. A Menny és Pokol házassága című versében írja:

A páva gőgje Isten dicsősége.
A bak bujasága az Isten jósága.
Az oroszlán dühe Isten bölcsessége.^[6]

Az egyes teremtmények fajuk jellegzetes hajlamával a természet ártatlanságát, Bernard Blackstone szavaival „az értelem rabságától mentes szabadság”-ot példázzák. Az ártatlanság jövendölései című versben Blake az élet különböző formáit ünnepli a növényektől a rovarokon át a különféle állatokig, még ha vadak vagy veszedelmesek is. Az alábbi, lelkes hangvételű sorokban éppen a vadállatok ártatlanságát és szabadságát dicsőíti:

Az oroszlán s farkas ha fölbőg,
Egy-egy lelket veszít az ördög.
A kóbor szarvas ha csatangol,
Védi lelkünket a gondtól.^[7]

Blake szerint „minden élőlény szent”, a kisbárányt is Isten áldotta meg, és a rémisztő tigrist is, de jelenlegi, hamis állapotában az ember csak a szelíd állat szentségét látja, amint erre A Pokol közmondásaiban rámutat: „Az oroszlánok ordítása, farkasok üvöltése, a viharzó tenger tombolása és a romboló Kard túlságosan nagy darabjai a Végtelenségnek: sehogy se férnek az ember szemébe.”^[8]

Blake megközelítése azért is feltűnő, mert a preromantikus költészet általában nem fordított figyelmet a vadállatokra, s a 18. században elterjedt gyakorlat szerint az emberek igyekeztek tudatos kontroll alatt tartani a fenevadakat. De a racionalitást, amely minden vad és irracionális jelenséget igyekezett elfojtani, már Blake előtt megtámadták. Amikor Jean-Jacques Rousseau Vallomásaiban kifejti, mennyire szereti a vad és nyers természetet „a hegyi patakokkal, sziklákkal, erdei fenyőkkel, sötét erdőkkel, hegyekkel, a meredek ösvényekkel, amelyeken le- és felkapaszkodhatok, és a szakadékokkal, amelyek megrémítenek”, nem ő az egyetlen, akinek ilyen furcsa, újszerű ízlése van. Edmund Burke műve, a Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről alkotott eszméink eredetéről a 18. század közepén jelent meg, s ebben a szerző a fenséges ideájának természetét vizsgálva annak forrását a veszedelmes vadállatok pusztító erejében, szabadságukban és az emberiséggel szembeni dacukban látja.

Rousseau és Burke gondolatai a maguk idején és később is nagy hatást gyakoroltak az emberek természetszemléletére. Matt Cartmill szerint a 18. század végi európaiak „kifejezetten élvezték, hogy rémüldözhetnek és jelentéktelennek érezhetik magukat a vad természeti erők közelségében, és szépnek láthatják azokat”. Az angol kertészetben, az európai divatot megelőzve, a „geometrikus rendet” felváltotta a „művészi vadság”. A romantikus korszakra, például Wordsworth költészetére köztudottan jellemző, hogy jobban kedveli, ami vad és természetes, mint ami rendezett és mesterséges. A romantikus tájképfestők közül Thomas Girtin a legismertebb, aki előszeretettel jelenítette meg az észak-angliai Yorkshire látványosan romos kolostorait, kopár fenyéreit, magas hegyeit és hideg, esős időjárását. Blake tigrisével összehasonlítva azonban ezek a vad természetábrázolások mind kissé sá-padtnak és laposnak tűnnek, nem érzékeljük ugyanazzal az erővel a veszélyt, a pusztítás lehetőségét. Az egyetlen kivétel Burke, de ő is csupán esztétikai síkon gondolkodik. A romantikus alkotók számára a vadság csupán az esztétikai gyönyör forrása, megkínzott egójuk természeti megnyilvánulása, és nem jelent valódi veszélyt. Bizonyos értelemben ez Blake-re is igaz: londoni lakosként valószínűleg sosem találkozott az erdőben tigrissel. Ennek ellenére az ő tigrisében annyi életerő van, amely ketrecben tartott vadállatban nem lehet, bár ilyeneket láthatott a költő egy-egy utazó cirkusz előadásán vagy a londoni állatkertben. Kathleen Raine úgy véli, a költő még gyerekként, tizenkét évesen láthatott George Stubbs festményén tigrist, de az a ragyogó, kecses, szinte kezes, nagy cica nemigen áraszt halálos fenyegetést. A természethez fűződő közvetlen kapcsolat hiánya azonban nem akadályozta meg Blake-t, hogy „Képzeletbeli Szemével” átfogóan és mélyen vizsgálja, felfedezze az állatban a természet pusztító erejét és az igazság elkerülhetetlen és alapvető részeként fogadja el. A természetben rejlő veszély őszinte elfogadása több angol festőnél is felismerhető, például Joseph Wright of Derby és J. M. Turner képein, és a korszak más költőinél is, akik műveikben a vad természet végzetes hatását ábrázolják. Blake verse mégis különbözik ezektől, mert ő csodálja a tigris energiáját, erejét, még a veszedelmességét is, ahogy csodálja a bárány szelídségét – s ez teszi őt igazán jelentős költővé és gondolkodóvá.

méltóságteljesek

Amennyire én tudom, a romantika művészetében a vadon természeti hatalmának ünneplésére csupán egy példa hozható, amely összehasonlítható Blake-kel: Delacroix. Egyik lélegzetelállító képén lovat támadó tigrist látunk, de emellett tucatnyi képet festett, amelyeken tigriseket és oroszlánokat ábrázol különféle élethelyzetekben, egymással játszadozva, titkon zsákmányuk felé lopózva, az elejtett állat tetemét vagy emberi holttestet falva, vagy a rájuk vadászó emberekkel harcolva. Ezeken a képeken az állatok erősek és élénkek, vadak és fürgék, gyönyörűek és kecsesek, és elsősorban: méltóságteljesek.

Blake az elnyomott élőlények oldalán szólal fel, akiket megfosztottak istenadta joguktól, az élettől és a szabadságtól.

Az ártatlanság jövendölései című versben ezt több megrázó képpel érzékelteti:

Egy kalitkába zárt vörösbegy
Láttán az egek dühöngnek.
Egy galambdúc, galambbal telve,
Poklot késztet félelemre…
Az űzött nyúl ha fölsivít,
Az agyból rostokat szakít.
Szárnyán sebzett pacsirta véget
Vet a kerub énekének.^[9]

Blake jövendölése szerint a Menny és a Pokol megbünteti majd az embereket a szenvedő állatok miatt, és amikor szenvedésük megbosszultatik, a gyengék erőssé válnak. Blake állatokra fordított figyelme nékülöz minden érzelgősséget és szentimentalitást, amely a legtöbb preromantikus, és néhány romantikus költőt jellemez, például Burnst, Wordsworth-öt vagy Coleridge korai költészetét. Haragos hangon nyilvánítja ki az élőlények szent jogát, hogy minden bántalmazástól és kizsákmányolástól mentesek lehessenek. David Perkins rámutat, hogy a versben szereplő állatok nem csupán metaforákként értelmezhetőek, hanem a 18. század végi, 19. század eleji angol társadalom állattartási szokásaira is utalnak: „A versben éhező, megkorbácsolt, megcsonkított és sok más módon megkínzott állatok szerepelnek, és ha metaforaként tekintünk rájuk, az is a kizsákmányolás egy fajtája.”

A költő korában indított állatvédelmi kampányok valóban fontos értelmezési hátteret nyújtanak, de nem feledhetjük, hogy a 19. században hozott törvények csak a háziállatokat védték. Bár az angol törvényhozás figyelmen kívül hagyta a vadon élő állatokat, Blake versei bemutatják, a látszólag védtelen természet pusztító erejével hogyan állhat bosszút a haragvó Isten.

a kizsákmányolt természet

De nem egyedül Blake fedi fel a kizsákmányolt természet pusztító hatalmát. A 18. század vége felé, valószínűleg ugyanabban az évben, Samuel Taylor Coleridge két verset írt az állatokról, amelyben a Blake-éhez nagyon hasonló szemlélettel találkozunk. A holló című verse tanmese formájában íródott, egy holló bosszújáról szól. Az emberek elpusztítják a madárnak és családjának otthont adó tölgyfát, amelyet maga ültetett. A vadont jelképező fekete madár és a civilizációt képviselő baltás Favágó konfliktusa a holló győzelmével végződik,^[10] és a költő teljes rokonszenvével a madár mellé áll, amikor így fejezi be a verset: „Mindenét elvették, és ÉDES VOLT A BOSSZÚ!”

Bizonyos értelemben az Ének a vén tengerészről is a bosszúállás történeteként olvasható, a szemben álló két fél itt is egy madár és egy ember, ám itt albatroszról és tengerészről esik szó. A hollóhoz hasonlóan az albatrosz is az ember tudatos vagy tudattalan természetpusztításának jelképe, és a történet alapvetően a természet bosszújáról és a tévedésére ébredő ember eszméléséről szól. Fontos megjegyezni, hogy a fordulóponton, amikor a tengerész szellemileg megtér, és ezzel kiemelkedik a büntetés szakadékából, vízikígyók érintik meg a lelkét, amelyeket általában nem szokás szépnek tartani. De a magányos és fájó szívű tengerészt elbűvöli a furcsa lények szépsége:

A hajó árnyán belül pedig
láttam szépségüket:
kék, lángzöld és bársonyfekete
gyűrűk kavarogtak, föl-le, ki-be,
mint gyors aranytüzek.^[11]

A tengerész tiszta, ösztönös gyönyöre érződik a kígyók „szépségének” érzéki leírásában, s szinte látni véljük a plasztikusan megjelenített színeket, a lángzöldet és a bársonyfeketét. A kígyók mozgásában, a „gyors aranytüzek”-ben örömöt és szabadságot érzünk. Olyan gyönyörű és fantáziadús nyelv ez, amivel nem találkozunk a preromantikus költészetben. Amikor a tengerész teljes szívből megáldja a vízi teremtményeket, valójában önnön felismerésének ad hangot, hogy a természet szépsége és ereje az élet bármilyen formájában megmutatkozhat. A tudás megszerzésével megtörik a halott madár átka, és a tengerész elnyeri a bűnbocsánatot.

A bosszúálló természet képe azért jelentős Coleridge és Blake versében, mert megfordítja a természet és a kultúra közti kapcsolatot. Míg a preromantikusok leereszkedően, az emberiesség tárgyaként tekintettek a természetre, vagy, akárcsak a romantikusok, sajnálkozva a civilizációs fejlődés áldozatának vélték, Blake és Coleridge figyelmeztetik embertársaikat, hogy a természet sokkal hatalmasabb, mint az ember és az ő kultúrája.

1. Szabó Lőrinc fordítása. ↑

2. Az egyébként kitűnő magyar fordítás ezt csak részben tudja visszaadni. Az eredetiben csupán három kétszótagú szó található, a verszak utolsó sora csupa egyszótagú szóból áll: „And what shoulder, and what art, / Could twist the sinews of thy heart? / And when thy heart began to beat, / What dread hand? and what dread feet?” (A ford.) ↑

3. Szó szerinti fordításban: Milyen félelmetes kar? Milyen félelmetes láb? (A ford.) ↑

4. Szabó Lőrinc a tizennégyszer ismétlődő „what”-ot a mily, milyen és mely szavakkal fordítja. (A ford.) ↑

5. Kosztolányi Dezső fordítása. Szabó Lőrinc itt erősen eltér az eredetitől, nem említi a csillagokat: „S amikor befejezett, / Mosolygott rád a mestered? / Te voltál, amire várt? / Aki a Bárányt, az csinált?” ↑

6. Babits Mihály fordítása. ↑

7. Kálnoky László fordítása. ↑

8. Babits Mihály fordítása. ↑

9. Kálnoky László fordítása. ↑

10. A vers magyar fordításban nem olvasható. A Favágó kivágja a tölgyfát, ahol a holló fészkel, kicsinyei és párja elpusztulnak. A tölgyből hajó készül, amely viharba kerül, elsüllyed, és a fedélzeten utazó emberek a vízbe fúlnak. A roncs felett köröző holló a vers végén találkozik a Halállal és megköszöni, hogy bosszút állt érte. (A ford.) ↑

11. Szabó Lőrinc fordítása. ↑

kép | Eugène Delacroix művei, wikipedia.org