CÉZÁROK KORA?
Birodalom, demokrácia és politika a 21. század elején [2006 augusztus]
Az első világháború után Oswald Spengler nagy hatású próféciájában a nyugati civilizáció bukását a 2000. év körüli időkre várva úgy vélte, ez a bukás maga alá temeti a demokráciát is: „Mindenki kiegyezik a fennálló állapotokkal és hatalmakkal. (…) vérpatakok áztatták a világvárosok flaszterét, hogy a demokrácia nagy igazságai megvalósulhassanak, hogy kivívják azokat a jogokat, amelyek nélkül nem tűnt érdemesnek az életet leélni. Most megvannak ezek a jogok, de az unokákat fenyegetéssel sem lehet rávenni, hogy éljenek velük.”
A prófécia hamisnak bizonyult, a civilizáció nem omlott össze, de az ezredforduló után a demokrácia kérdése másként merül fel. Ennek oka mindenekelőtt az a folyamat, amelyet összefoglaló, s némiképpen leegyszerűsítő módon a nemzetállam válságaként szokás emlegetni. Nem kis jelentőségű változásról van szó, hiszen a 16–17. századtól a modernitás politikatörténete szorosan összefonódik a nemzetállam felemelkedésével. A modernitás politikai tere a nemzetállam határai által őrzött és a nemzeti szuverenitás által irányított politikai tér. Carl Schmitt oly sokat emlegetett barát és ellenség megkülönböztetése egy esetleges nemzetállam utáni korban, ha nem is föltétlenül veszíti érvényét, más lesz, mint korábban. Habermas posztnacionalista konstellációról beszél, míg az új világot háromkötetes opuszában az információ koraként ábrázoló Manuel Castells romantikus stílusban fejtegeti, hogy a nemzetállamok sajkaként hányódnak a globalizáció viharos tengerén, s felettébb kétséges, találnak-e még olyan nyugodt kikötőt, amelyben erőt gyűjthetnek, s kijavíthatják a károkat.
politikai egység
A kelet-európai változások, a keleti szuperhatalom, a Szovjetunió széthullása óta eltelt időszak történései alátámasztani látszanak a posztmodern értelmezést, hogy a modernitás nagy elbeszéléseinek hitelvesztése a nemzetállam represszív politikai mechanizmusainak is a végét jelenti, sőt némelyek szerint a politika végét is; legalábbis a modernitásban megszokott formájának a végét. Kérdés, hogy amennyiben ez a hipotézis igaz, milyen politikai egység lép a nemzetállam helyére. Az utóbbi években egyre többet hallani arról, hogy a politikai közösség integrációs keretének szerepét esetleg a premodern politikatörténetből jól ismert birodalom töltheti be. Meglepő fejlemény ez; a Szovjetunió felbomlását a 90-es évek elején még az utolsó birodalom kimúlásaként ünnepelték. Az 1989 utáni évtized történései azonban sokakat elgondolkoztattak: vajon tényleg ez az átalakulás helyes olvasata. A wesztfáliai béke nyomán kialakult, s a szuverén nemzetállamokra alapozott – a lényegében már Hobbes által felvázolt – nemzetközi rend eltűnése után a világpolitikai porondon hegemónként vagy magányos szuperhatalomként tevékenykedő USA szerepének leírására sokak szerint alkalmasnak látszik a birodalom fogalma, még akkor is, ha ebben az esetben nyilvánvalóan nem premodern birodalomról van szó. Jelzésértékű, hogy az Amerikát jelenleg irányító neokonzervatív elit folyóirataiban az ezredforduló környékén hosszas vita bontakozott ki: vajon Amerika a régi birodalmak örökösének tekinthető-e vagy sem. Ennek hangvételét jól érzékelteti – az egyébként doktori disszertációját annak idején a nemzetállamra alapozott nemzetközi rendszerről író – Henry Kissinger írásának címe: Amerika a csúcson. Birodalom vagy vezető?
A birodalom-problematika nagy igényű elméleti feldolgozását kísérelte meg a Michael Hardt–Toni Negri szerzőpáros 2000-ben megjelent Empire című könyvében. A Harvard University Press gondozásában megjelenő kötet az esztendő bestsellere lett: napok alatt eltűnt a könyvesboltokból, a kiadó nem tudta kielégíteni a váratlan igényt, ezért honlapjára feltette a kötet ingyenes, bárki által letölthető, digitális, pdf-formátumú változatát. Az interneten vitafórumok alakultak a könyv témájához kapcsolódva, rengeteg recenzió és tanulmány látott napvilágot. Az írás önmagában aligha magyarázhatja ezt az érdeklődést. A szöveg enigmatikus volta, a sokszor konfúzus, posztmodern jelleg, a nehezen követhető gondolatmenetek nemigen indokolják a könyvet övező lelkesedést és figyelmet. Már csak azért sem, mert a szerzőpáros sem tartozik a politikai gondolkodás mainstreamjéhez: kifejezetten radikális baloldali szerzőkről van szó, akik azonban jól ráéreztek a korhangulatra. Kettejük közül az olasz Toni Negri jóval ismertebb. A hetvenes években az olaszországi, radikálisan baloldali operaista mozgalom egyik ideológusa volt, akit Aldo Moro meggyilkolása után azzal a váddal fogtak perbe, hogy az erőszak ideológusaként összeesküvést szervezett az államrend megdöntésére. Több év börtönbüntetésre ítélték, az olasz radikális párt képviselői mandátuma óvta meg a börtönbe kerüléstől, majd amikor az olasz parlament megszüntette képviselői mentességét, Franciaországba emigrált, ahol Mitterand elnök politikai menedékjogot adott az elítélt radikális baloldaliaknak. Itt ismerkedett meg a francia posztstrukturalizmus olyan képviselőivel, mint a gondolkodására – Foucault mellett – nagy hatást gyakorló Gilles Deleuze vagy Felix Guattari. Itt lett tanítványa a későbbi szerzőtárs, a jelenleg Amerikában irodalomkritikát tanító, korábban napelemszerelőként működő Hardt is.
Az Empire kiindulópontja, hogy a modernitás befejeződött, s a most beköszöntő posztmodern korban a politikai gondolkodásnak újra kell értelmeznie a szuverenitás, a legitimitás, vagy a demokrácia fogalmát. Ezt az alaptételt neomarxista, erősen aktivista attitűd színezi, a könyv ugyanis olyan posztmodern Kommunista Kiáltvány akar lenni, amely nemcsak a jelen politikai diagnózisát rajzolja meg, hanem a globális léptékű digitális techno- vagy információs kapitalizmus végét is megjövendöli.
Posztmodern és marxista szemléletmód kapcsolódik – egyik bírálója posztmarxizmusnak nevezi –, amennyiben a szerzők egyszerre állítják, hogy a kapitalizmussal összefonódó demokratikus nemzetállam elveszíti korábbi szuverenitását és képtelen működési mechanizmusainak további legitimációjára, továbbá, hogy a nemzetállam kimúlása korántsem jelenti a kapitalizmus végét. A lényeg, hogy szuverenitás, demokrácia és legitimitás fogalmait immáron új politikai térben, mégpedig a Birodalom politikai terében kell értelmezni. Ez azt jelenti, hogy a modernitás bináris kódokra épülő alrendszerei többé nem működőképesek. A politikai filozófia számára ez azzal a következménnyel jár, hogy a külső és belső, vagy a barát és ellenség megkülönböztetésre épülő gondolkodásmód érvénytelen. Ez a tétel radikális szakítást jelent a modern politikai gondolkodás több száz éves hagyományával. Ugyanis az európai tradíció alapvető fogalmi sémája Hobbes óta az a koncepció, hogy a politikai közösség kerete a nemzet és a szuverenitás elvét összekapcsoló, népességét homogenizáló nemzetállam, melynek legitimációja azonban Hardt és Negri szerint sajátos körben forog. A nemzetállam ugyanis először megteremti a modernitás autonóm individuumait egyneműsítő homogén népességet, majd ez a homogén népesség a demokratikus politikai mechanizmusok segítségével legitimálja a nemzetállamot. A teóriához olyan modernitáskoncepció kapcsolódik, melyben a modernitás két egymást opponáló trend összefonódásaként jelenik meg. Az első a magának törvényt adó autonóm, Kant által leírt individuum születése, a másik az ezen individuumok szabad és kreatív közösségét transzcendáló, uralma alá hajtó szuverenitás, amely a későbbiekben az etnikai elvre épülő nacionalizmussal kiegészítve naturalizálja a politikai közösséget. A szabad individuum önszerveződésére építő teória politikai filozófusa Spinoza, míg az állami szuverenitásra épülőé Hobbes. Sokaság és Leviathán ellentéte ez, amely Rousseau-nál egyetlenegy politikai elmélet belső ambivalenciájaként jelenik meg, hiszen az ő közvetlen demokráciára alapozott republikanizmusa végül az egyéni akaratoktól megtisztított volonté general által konstruált szuverenitásban oldódik fel.
fegyelmező típusú társadalomszervezés
Hardt és Negri a fegyelmező és ellenőrző társadalom Foucault-tól kölcsönzött és saját igények szerint némileg átalakított fogalompárjának segítségével írja le a modernitás politika-, illetve társadalomtörténetét. A korai modernitás óta a társadalomfegyelmező jellegű intézmények – gyár, iskola, hadsereg, kórház, elmegyógyintézet stb. – segítségével szocializálja polgárait a fegyelemre, amely működésének szükséges feltétele. Az amerikai New Deal, illetve a második világháború után ennek inspirációjára kiépülő jóléti állam a fegyelmező típusú társadalomszervezés virágkora és csúcspontja. Ám az 1970-es években paradigmaváltás következik. Ennek oka részben az 1968-as mozgalmakban, részben a technológiai változásokban, mindenekelőtt a hírközlő-informatikai rendszerek forradalmában keresendő. A társadalomszerkezet képlékenyebbé, cseppfolyósabbá válik, a korábbi intézmények nem tűnnek el, ám az addig jól körülhatárolt társadalmi térre és időre korlátozódó tevékenységük diffúzzá válik; egyfajta hibridizáció következik be, az iskola, a kórház, a gyár stb. működése többé nem az egyén életének elkülönülő szelete, a hatás flexibilis hálózatokon keresztül, gépek és kommunikációs rendszerek segítségével érvényesül. Nem arról van szó, hogy a fegyelmezés megszűnik, hanem hogy azok a vertikális hatalmi struktúrák, amelyek segítségével ez korábban végbement, ellaposodnak és horizontálissá válnak. Az irányítás közvetlenül irányul a kontrollálandó egyénre, s a hatalom totálissá, mindent áthatóvá lesz, ám ez természetesen nem azonos az avítt 20. századi totalitarizmussal. Ez az új hatalmi paradigma – s ez ismét csak Foucault-tól átvett terminus – a biohatalom.
A biohatalom azonban nem csupán az új típusú represszív hatalmi mechanizmusok összességét jelenti, hanem az uralni kívánt társadalmi többség, a sokaság által birtokolt és az általa lakott életvilágban gyökerező kommunikációs és termelői potenciált, sajátos életerőt is. A sokaság igen konfúzus fogalom: a szerzők valójában nem definiálják pontosan, milyen társadalmi csoportok tartoznak ebbe, mindössze annyit mondanak, hogy nem csupán a hagyományos értelemben vett produktív rétegek alkotják, hanem mindazok, akik alávetettek a posztmodern globális tőke uralmának. A sokaság lényegében a modernitás proletariátusának jogutódja, aktuális létezésében töredezett és kiszolgáltatott, potenciálisan azonban a társadalmi változás életerővel teli alanya. A fogalomra annak a problémának a megoldásához van szükség, amely már Marcuse óta kísérti a baloldali politikai gondolkodást. Ha ugyanis ragaszkodunk a marxi forradalom-elmélethez, óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést, ki legyen az antikapitalista forradalom alanya. Marcuséhoz hasonlóan erre a kérdésre Hardt és Negri sem tud megnyugtató választ adni, ám az ő helyzetük nehezebb a frankfurti iskola hajdani gondolkodójánál, hiszen ők még azt sem tudják megmondani, pontosan mi is lenne ennek a rendszerátalakító revolúciónak a célja. Ez utóbbi persze a posztmodern nézőpont következménye: a modernitás nagy elbeszéléseinek érvénytelenné nyilvánításával meg kell válni az utópiától is.
neoliberális ideológia
A sokaság az Empire sokat vitatott és értelmezett fogalma. A könyv egyik baloldali értelmezője ebből kiindulva próbálja kifejteni, mit jelent a szerzőpáros által a sokaság legfontosabb attribútumának tartott autonómia, illetve az autonómizmusnak nevezett, a hetvenes évekbe visszanyúló olasz radikális baloldali politikai mozgalom. Eszerint az autonómizmus elméleti magva szakítás a történelmi szubjektum hegeli koncepciójával, s a francia posztstrukturalizmus által kimunkált szubjektiváció fogalmának középpontba állítása. A koncepció kiindulópontja a hangsúlyozott tétel, hogy a kapitalizmus kezdeményező ereje a munkásosztály, s a tőke csupán ezekre a kezdeményezésekre választ adó, reaktív tényező. Így a flexibilitást és deregulációt hirdető neoliberális ideológia és a megvalósító gyakorlat 68-ra meg a 70-es évekbeli munkásmozgalomra adott válasz. A szerző szerint a 90-es évek legfőbb kísértése a baloldal számára a kognitív munka és a pénztőke átmeneti szövetsége, az ún. dotcom periódus volt, amikor úgy tűnt, hogy az internetre alapozódó új gazdaságban a magasan kvalifikált intellektuális munkaerő – mivel a tudás tőkévé alakult – a piacon maga is vállalkozóként jelenik meg, vagyis munka és tőke ellentéte véget ért. Ez volt a neoliberális ideológia vezető orgánumának számító Wired-magazin által propagált digitális liberalizmus alaptétele, mely a digitális térben megvalósuló tökéletes piac mítoszával kapcsolódott össze. Az utóbbi évtized bebizonyította, hogy ezek a várakozások hamisak voltak, s az ún. virtuális osztály története véget ért, a kognitív munka újra elvált a tőkétől, s azzal újra szembekerülve a modernitás proletariátusának posztmodern jogutódjaként, kognitariátusként tűnik fel a munkaerőpiacon. A kibontakozó szemiokapitalizmus világának alapvető jelensége a munkaidő széttöredezése, fraktalizációja. A munkás megszűnik személyként létezni a tőke számára. Az ugyanis nem tart igényt huzamosabb ideig munkaerejére, csupán az aktuálisan szükséges munkaerő-darabkákat vásárolja meg, vagyis nem hajlandó megfizetni azokat a költségeket, amelyek a munkás munkaerejének újratermeléséhez szükségesek, s amelyek ahhoz kellenek, hogy a munkás – mint a munkaerőáru hordozója – személyiségként létezni tudjon. A szerző szerint ebből a kétségbeejtő helyzetből a kivezető út az autonóm cselekvés, a kognitív munka önszerveződése lehet.
Visszatérve az Empire gondolatmenetéhez: a modern nemzet lényege a territorialitás: hogy a konstituált politikai tér határok közé szorított. A nemzetállam a középkori patrimoniális királyság és a kora újkori abszolutista állam örököse, aktív teremtő ereje a nemzet, amely gyógyírnak tűnik a szuverenitás törékenysége ellen, viszonylatból dologgá változtatva, gyakran naturalizálva is azt. A nemzetállamban a kapitalista termelés folyamata a régi abszolutista adminisztráció hálózataival kapcsolódik össze, s ezt a kapcsolatot a nemzeti identitás stabilizálja, mert feloldani látszik a modernitásnak a transzcendens hatalom és az autonóm individuumokból álló sokaság közötti inherens ellentétét. A nemzetállam azonban egynemű néppé homogenizálja a sokarcú sokaságot, szembeállítja a külsővel, a másikkal, ilyenformán a demokratikusan néppé táguló nemzet, a legitimáció bázisa, a homogenizáció médiuma is egyben. Még ha Benedict Andersonnak igaza is van, hogy a nemzet képzelt közösség, ez egyben annak kisajátítása is, hogy miként lehet egy közösséget egyáltalán elképzelni. A nemzet egyszerre a Rousseau-féle általános akarat, illetve a termelői ideológia által elképzelt szükségletközösség. A szuverén nemzetállam történetileg a kapitalizmussal kapcsolódik össze, az európai modernitás kapitalista modernitást jelent, ám – a történelmi kapocs ellenére – a nemzetállam működésmódja és a tőke működésmódja ellentétes. A nemzetállam határokat állít fel, hiszen a res publica nyilvános politikai tere csak határok között képes működni, míg a tőke állandóan átlépi és lerombolja a határokat, lényege a deterritorializáció. Az ellentmondás feloldására találja fel a 19. századi nemzetállam az imperializmust, amely voltaképpen a kétféle működési logika ellentmondását próbálta kibékíteni. Hardt és Negri Rosa Luxemburg imperializmus-elméletének logikáját követve amellett érvel, hogy a területi hódításra alapozott imperializmus csak időleges megoldás lehetett, mert csak addig működőképes, míg létezik potenciálisan meghódítható nem-kapitalista környezet.
Hardt és Negri meglehetősen negatívan értékelik a nemzetállam történelmi teljesítményét, ezért aztán nem sok könnyet hullatnak meggyengülése láttán. A nemzetállami demokrácia felfogásukban potenciálisan mindig is magában rejtette a totalitárius demokrácia lehetőségét. A 20. századi totalitarizmusok végső oka éppen a nemzetállam homogenizáló-totalizáló természetében keresendő, s a hagyományos, régi vágású baloldal legnagyobb hibájául a két szerző éppen a nemzeti kerethez ragaszkodást rója fel. Ezért üdvözlik a globalizációt, mert annak van egy határozottan utópikus eleme, amely az európai felvilágosodás legjobb hagyományait követi; ez pedig a különbségek és a szabadság szeretete, a határok átlépésének igénye.
mi a Birodalom
A globalizáció eredményezte posztmodernizáció során a nemzetállammal összekötött imperializmus helyébe az imperium, vagyis a Birodalom, a szuverenitás új alanya és a legitimitás új tárgya lép. Hogy mi a Birodalom, nem könnyű megfogalmazni, mert a dologi res publicával ellentétben ez nem territoriális entitás, amely külső és belső jól elhatárolt kettősségére épül; a Birodalomnak nincsenek látható határai s nincsen pontosan megragadható centruma: különböző hálózatok sajátos összeszerveződése és működési logikája alapvetően különbözik a nemzetállamétól. A birodalmi szuverenitás tere nem zárt, hanem nyitott. Ezen a ponton Hardt és Negri szembefordul a posztmodern gondolkodás eddig követett logikájával. Szerintük a hálózati mivoltból fakadó nyitottság nem a hatalom terének megszűnését és a hatalmi narratívák eltűnését, hanem azok átalakulását eredményezi. A történtek értelmezését megnehezíti, hogy a modern politikai filozófia fogalmi eszközei elégtelenek az átalakulás megértésére és leírására, ezek ugyanis a modernitás bináris kódjaiból indulnak ki. Ilyen mindenekelőtt a belső és a külső, illetve a privát és a nyilvános közötti különbségtétel. Utóbbi a modern politikai teóriák alapja. Eszerint a politika tere az a külső tér, amelyben az egyének a többiek elismerését keresik; szemben a belső, a privát térrel, a partikuláris emberi szükségletek és emberi jogok terével, amelyet el kell választani a nyilvánosság terétől. A modernitás nagy politikai ideológiái, a republikanizmus, liberalizmus, konzervativizmus és szocializmus mind a polgári és emberi létezés terének kettősségére épülnek, a különbség abban van, hogy miként értelmezik ezt a kettősséget.
Az alapvető kérdés persze, hogy milyen ennek a születőben lévő posztmodern birodalomnak a struktúrája, lehet-e az Amerikai Egyesült Államokkal azonosítani? Hardt és Negri szerint semmiképpen, jóllehet az USA-nak kitüntetett szerepe van a történetben. Ugyanis az amerikai alkotmány, amely szerkezetileg különbözik az európai nemzetállamokétól, a Birodalom berendezkedésének ősmintája. Míg az európai nemzetállam a társadalom feje fölé egy transzcendens szuverént állít, addig az amerikai alkotmány a hatalmak olyan dinamikus és hálózatszerű kapcsolatát konstituálja, amely beleágyazott a társadalomba – úgy, hogy ezek a hatalmak nem csupán ellenőrzik és kiegyensúlyozzák egymást, hanem az egész hatalmi rendszer az állandó dinamikus növekedés állapotában van. Amerikának sikerült összeházasítania a respublikát és a birodalmat, fejtegetik a szerzők Pocock politikafilozófiai gondolatmenetére támaszkodva, amely szerint az amerikai politikai tradíció a respublikát és a dinamikus terjeszkedést szerves módon összekötő Machiavelli-féle republikanizmus örököse. Az amerikai alkotmány – és persze a társadalmi berendezkedés – szerkezetéből adódóan a szuverenitás tere itt nyitott, nem pedig zárt, mint az európai nemzetállamok esetében. A Birodalom számára az amerikai alkotmány abban is minta, hogy az alapító atyák gondolkodását nemcsak a köztársasági Róma befolyásolta, hanem a birodalmi Róma is, nevezetesen Polübiosz teóriája a monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elemeket vegyítő birodalmi berendezkedésről.
Hardt és Negri szerint ez azért fontos, mert a szemünk előtt létrejövő Birodalom politikai szerkezete éppenséggel a Polübiosz-féle modell segítségével írható le a legszemléletesebben, annak ellenére, hogy ennek a modellnek sajátos, posztmodern változatáról van szó. Ez az új entitás globális birodalomként önmagát mint politikai rendszert három egymásra épülő, s lefelé piramisszerűen szélesedő szinten szervezi meg. Az első a monarchikus hatalom szintje, ezen belül három lépcső különíthető el: az első az USA-nak mint egyetlen szuperhatalomnak a katonai ereje, a második a legerősebb nemzetállamok globális pénzügyi hatalma, amely a G7-ek összejövetelein, a davosi találkozókon stb. manifesztálódik, a harmadikat pedig azok a különböző szervezetek jelentik, amelyek a globális kulturális és biopolitikai hatalmat gyakorolják.
transznacionális vállalatok
A második, az arisztokratikus hatalmi szint két lépcsőre tagozódik. Az első lépcső a transznacionális korporációk hatalma. Ezek a különböző tőke-, technológia- és népességáramlatok irányítói. Ezek a transznacionális vállalatok tulajdonképpen az első szint döntéseit artikulálják. A második szint második lépcsőfokán a territoriálisan szervezett nemzetállamok találhatók. Ezek sajátos filterként működnek. Megszűrik és közvetítik népességük számára a különböző globális áramlatokat.
A harmadik hatalmi szint ezzel szemben a demokratikus hatalomé. A sokaságot a birodalmi berendezkedésnek ezen a szintjén részben a nemzetállamok, részben a különböző nem kormányzati szervezetek, az NGO-k, tehát a globális civil társadalom szervei képviselik. Ezek egyszerre működnek helyi nemzeti és nemzetek fölötti szerveződésekként.
Végső soron a Birodalom politikai berendezkedése gyökérszerűen felépülő és univerzális kommunikációs hálózat képét mutatja, amelyet kapcsolatok sokasága tart össze. A hálózat működésének van néhány alapvető jellegzetessége. Az egyik, hogy egyszerre tud azok érdekében és azok ellen működni, akik hatalomban vannak. Így egyszerre képes reprodukálni és fenntartani a kapitalista rendszert, másfelől megteremteni az ellene lázadás strukturális lehetőségét. Végeredményben paradox helyzetről van szó. Az univerzális hálózat működésének alapfeltétele, hogy benne az egyén egyszerre legyen illékony és eltűnő politikai szubjektum, másfelől aktív, jelenlevő és cselekvő termelő, illetve fogyasztó. A Birodalom tehát paradoxonra épül. Létének alapfeltétele a sokaság által előállított gazdagság. Ám minél gazdagabb a világ, annál inkább kell a Birodalomnak tagadnia ezen gazdagság előállításának feltételeit, mert ezek kiteljesedése a sokaság forradalmi potenciáljának a kiteljesedését is jelentené, s ez magának a Birodalomnak vetne véget. Íme, a Marx-féle sírásó motívum posztmodern hangszerelésben.
Ha már látjuk a Birodalom struktúráját, a következő kérdés, hogy milyen elvek alapján működik a birodalmi integráció, hogyan kezeli a Birodalom a felmerülő konfliktusokat? Hardt és Negri szerint ez alapvetően különbözik a nemzetállam integrációs mechanizmusától. Az első az általános befogadás elve. A Birodalom hatalmi-politikai tere nyitott: nemre, fajra, színre, vallásra, kultúrára, bőrszínre való tekintet nélkül bárkit és bármit képes integrálni; a birodalmi jog univerzalitása fontos tényezője a Birodalom legitimitásának. A második a differenciálás elve; a Birodalom a mindenkire érvényes jogi egyenlőség deklarálása mellett elismeri és megerősíti a kulturális különbségeket, vagyis – a nemzetállamtól eltérően – nem törekszik népességének kulturális homogenizációjára. A másodikból következik a harmadik alapelv; ez a különbségek menedzselésére és hierarchizálására vonatkozik. A különbségek könnyebbé teszik a népesség kontrollját, nincsen szükség kulturális asszimilációra. Elődjétől, a nemzetállamitól eltérően a birodalmi szuverenitás nem egy központi konfliktus, hanem mikrokonfliktusok sokasága köré szerveződik. Ezek nem veszélyeztetik a Birodalom létét; éppen ellenkezőleg, megerősítik azt.
Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy a Birodalom legitimációja különbözik a reprezentatív demokráciával összefonódó nemzetállamétól. Hiszen, mint láttuk, a kormányzás eszközeinek többsége nem a választók akaratának eredménye, ahogyan nincsen szó demokratikus választói kontrollról sem. De nincs is szükség a szó régi értelmében vett legitimációra, mert nincs olyan egyértelműen látható hatalmi centrum, amely ezt igényelné. Hatalmi centrumok hálózatáról van szó, amelyben mindegyik központ a maga sajátos legitimációs módjára támaszkodik. Ezek között kiemelt szerepe van a hatékonyságnak, mely az USA katonai gépezetének hatékonyságát és a technológiai-gazdasági hatékonyságot jelenti.
nyilvános politikai tér
Hardt és Negri teóriájának központi eleme a nyilvános politikai tér eltűnésének tétele. Olyan megállapítás ez, amelyet a tőlük egyébként politikailag nagyon távol álló szerzők is osztanak. Ám, ha ez igaz, akkor messzemenő következményei vannak. Mindenekelőtt a politika hagyományos fogalmának megszűnése vagy legalábbis átalakulása. Ez az oka a manapság oly sokat emlegetett legitimitásdeficitnek vagy politikai deficitnek. Ez tulajdonképpen közhely, s alig van ma olyan politikai filozófiai írás, amely ne foglalkozna a kérdéssel. Egyébként a Hardt-Negri-féle, aktivista, immanens baloldali messianizmustól meglehetősen távol álló liberális német Ulrich Beck mondandójának lényege éppen a hagyományos vagy klasszikus modernitás politikai intézményeinek és az erre épülő politikai szférának a kiüresedése. Ebből a kiutat Habermas fogalmi apparátusának alkalmazásával, mindenekelőtt az életvilágra vonatkozó koncepció felhasználásával próbálja megtalálni. A modernitás bináris kódokra épülő alrendszerei szerinte is a végüket járják; ez magyarázza a politika válságát. Kiindulópontja valójában ökológiai. Amit Hardt és Negri a modernitásból a posztmodernitásba történő átmenetként ábrázol, számára a klasszikus modernizációból a reflexív modernizáció korszakába történő átmenet. Ennek során az ipari demokrácia reflexív demokráciává alakul. Utóbbi kiindulópontja, hogy a kollektív döntéseket mindenekelőtt a technológia fejlődése következtében jelentkező kockázatok elkerülése motiválja. Ez azért lényeges, mert míg korábban valaminek az elérése volt a legfőbb cél, most inkább valaminek, mégpedig a globális méretű kockázatoknak az elkerülése. Ez a legfőbb cselekvési elve az ipari társadalmat felváltó kockázati társadalomnak.
A szituációnak Beck szerint mélyreható következményei vannak. Megszűnik a választóvonal a magán- és közszféra között. A territoriális nemzetállam korszaka szerinte is véget ért. De ebből nem feltétlenül kell apokaliptikus következtetéseket levonni, jóllehet a jelenlegi helyzetben negatív és pozitív forgatókönyveket egyaránt lehet írni. A negatív forgatókönyv számára a kockázatkerülő állam kiépülésére vonatkozik. Abból indul ki, hogy a polgárok biztonsági kockázatot jelentenek az államnak, a szabadságjogok fokozatos szűkítése miatt a liberális demokrácia lassanként valami mássá alakul. Nehéz belülről észrevenni a folyamatot, amelynek során a jól őrzött luxusüdülőhely börtönné lesz, mert a lépésenkénti változásokhoz könnyű hozzászokni, s amikor valami mégis megtörténik, talán már késő. A politikai intézmények dezintegrációjának vagyunk tanúi; jóllehet működik még a többpárti demokrácia politikai gépezete, a malom már üresen őröl. A jobb- és baloldal közötti különbség mindinkább értelmét veszti. Ennek legfőbb oka, hogy a modernitás nagy társadalmi csoportokhoz kötődő konfliktusai individualizálódnak; nem társadalmi osztályok, hanem egyének küzdenek egymással az erőforrásokért – fejtegeti Beck, megismételve a liberalizmus Adam Smith óta talán legalapvetőbb axiómáját. De politikumnak, illetve a politikai intézményeknek ez a legitimációs deficitje nem a politika végét, csak egy bizonyos politikának, mégpedig a klasszikus modernitás emancipatív politikájának a végét jelenti. Újra kell alkotni a politika fogalmát; ennek eredménye az életpolitika vagy szubpolitika. Az elnevezés arra utal, hogy a politizálás az intézményi szint mellett egyre inkább individuális szinten folyik. A jelenlegi helyzet sajátsága, hogy ez a két szint, vagyis a politizálás kétféle módja egymás mellett létezik; az épület homlokzata még a régi, ám belülről minden átépülőben van. Azt jelenti ez – mondja Beck Habermas teóriájára utalva –, hogy a reflexív modernitás diszkurzív modernitássá alakul, az egyéni életvilág megváltoztatja a technikai és gazdasági tevékenység addig érvényes szabályait, ennek következtében átalakulnak a politikai játszma szabályai is. Íme, így néz ki a forradalom nélküli, a civil társadalomra alapozott radikális átalakulás Beck-féle utópiája.
Ám, ha meg is változik a politika természete, továbbra sem megkerülhető a politikai közösség terjedelmének kérdése. Ezt a problémát gondolja végig a francia Pierre Manent. A modern demokrácia két elvre épül: az önrendelkezésre és a szuverenitásra. Az utóbbi évtizedekben az emberi jogok fogalmával és az identitáspolitikával összekapcsolódva ennek a két elvnek az individualista értelmezése vált dominánssá. Ez tulajdonképpen a felvilágosodás kanti tradíciójának folytatását jelenti, amely szerint az egyén önmaga törvényhozója, tehát az individuum az önrendelkezés és a szuverenitás alanya. Nem vitás, hogy ez megakadályozza a demokrácia totális demokráciává fajulását, ám van egy súlyos hiányossága: nem ad támpontokat a politikai közösség terjedelmét illetően, vagy – ahogyan Pierre Manent fogalmaz – nem nyújt kritériumokat a politikai test természetére vonatkozóan, nem mondja meg, hogy az micsoda: község, városállam, netán birodalom? A nemzet fogalma ebből a szempontból épp azért jelentős, mert a nemzeti elv többé-kevésbé világosan megadja a politikai közösség terjedelmét, és tisztázza, ki tartozik ehhez a közösséghez. Manent szerint a nemzetet ne etnikai alapon, hanem republikánus módon, valóban politikai közösségként definiáljuk; ezzel meg lehet akadályozni az etnicitás elvében rejtőzködő homogenizáló-totalizáló tendenciák megjelenését. Viszont meglehetősen szkeptikus azzal kapcsolatban, amit Hardt és Negri biohatalomnak, Beck pedig élet- vagy szubpolitikának nevez. Nézete szerint ez az identitáspolitikával összekapcsolódva a politikum felszámolásához vezet: „Egy politikai forma, illetve rendszer az a módozat, amely – persze mindig részlegesen és valamennyire represszíven – egybefogja az emberi élet különböző vonatkozásait. A politikum teszi lehetővé, hogy a különböző tevékenységek egymással kommunikációba lépjenek, sőt egyenesen erre kényszeríti azokat – mindig saját formájának és rendszerének megfelelően (…) a politikum a nagy közvetítés, illetve a közvetítések közvetítése: ez akadályozza meg, hogy bármely tevékenység az abszolút érvény igényével lépjen fel […] ez kényszeríti a különféle tevékenységeket, hogy együtt éljenek és kommunikáljanak a többiekkel. Ebben az értelemben a politikum az emberi élet gazdagságának és komplexitásának őre […] A demokratikus politikai rendben […] minden élettevékenységnek engedélyezett, hogy önmaga legyen, sajátossága és autenticitása védelmet élvez… Ez mintegy arra biztatja mindegyiküket, hogy egyedüliek, közvetlenek és abszolútak legyenek. Arra is biztat, hogy a demokratikus politikai rend ellen lázadjanak.
humanitárius depolitizáció
Két eset van. Vagy arra irányul a lázadás, ami a demokratikus politikai rendben demokratikus, akkor a cselekvés alanya valamilyen totalitárius politikai formára vesz irányt, aminek következtében vége szakad az elkülönüléseknek: a politikai cselekvés maga lesz annak a közvetlen és abszolút tapasztalatnak a tárgya és eleme, amelyre az érdekeltek vágynak. […] Vagy arra irányul a lázadás, ami a demokratikus politikai rendben politikai természetű; akkor a tevékenység alanya azt a tervet melengeti, hogy kilép a politikából, mégpedig azért, hogy végképp kivonja magát a közvetítések alól. A 20. századot megkísértette a totalitarizmus a maga különböző változataiban. Mi viszont most útban vagyunk az antipolitikus, illetve humanitárius megkísértések felé; ez a kísértés persze sokkal enyhébb, tehát csábítóbb is, de talán nemsokára kiderül, hogy a humanitárius depolitizáció végül is alig élhetőbb, mint a totalitárius túlpolitizáció”.
Az ugyancsak francia Alain Touraine egy egész könyvet szentel a demokrácia természetének. Kronologikus és analitikus szempontból is vizsgál, így próbálja a jelenlegi legitimációs deficitet értelmezni, illetve megrajzolni a kivezető utat. Történelmi értelemben a demokráciának három szakasza van, amely egyben három különböző típust is jelent. A demokrácia első megjelenési formája a 18. században megjelenő politikai demokrácia. Ez korlátozott választójogot jelent, politikai racionalizmust, a politika elválasztását a társadalmi élettől és tulajdonosi elitdemokráciát. Mindazok jogosultak a részvételre a politikai életben, akik képesek a politikai szituációk helyes mérlegelésére, illetve az erre alapozott racionális döntések meghozatalára. A politikából ki kell zárni a szenvedélyt és az irracionalitást, így a testi szükségnek és érzelmeknek alávetett tanulatlan személyeket, vagyis a kellő erudícióval nem rendelkező vagyontalanokat és a nőket. Ebben a demokráciafelfogásban a politika a szenvedélyektől és az érdekektől megtisztított cselekvés szférája.
A 19. század közepétől induló és a század vége felé egyre erősebbé váló munkásmozgalom tette lehetővé az átlépést a demokrácia második szakaszába, illetve típusába. Ez a társadalmi demokrácia korszaka, ami az első korszak elitpártjait felváltó tömegpártok nélkül nem alakulhatott volna ki. A tömegpártok az elitdemokrácia falait áttörve egyre erősebben jelenítették meg a politikában a különböző társadalmi szereplők sajátos érdekeit; a társadalom mintegy betört a politika addig elzárt szférájába, erőteljesen kikényszerítve a jogokat, melyek az idő előrehaladtával a tisztán politikai szabadságjogok mellett mindinkább társadalmi jogokat is jelentettek. A folyamat jól megfigyelhető külső jele volt a szavazati jog kiszélesítése, s ezt a nők szavazati jogának törvénybe iktatása koronázta meg. A társadalmi demokrácia kiteljesedése a jóléti állam kiépülésével következett be az 1960-as évektől.
A demokrácia harmadik szakasza, a kulturális demokrácia félig-meddig még potencialitás, nem teljesen létező valóság. Ez ismét csak erőteljes társadalmi változásoknak, mindenekelőtt a növekvő individualizációnak, a nagy homogén társadalmi csoportok széttöredezésének, a növekvő pluralizálódásnak a következménye. A jelenlegi legitimációs krízis jelzi, hogy történeti értelemben átmeneti helyzetben vagyunk a társadalmi demokrácia és a kulturális demokrácia között. A krízis másik oka kétségtelenül az, hogy a demokrácia korábbi szakaszaiban a nemzetállammal fonódott össze, ezzel szemben most nemzetek fölötti politikai egységek megjelenését látjuk, s a demokratikus intézmények és mechanizmusok hiánya vagy gyengesége ezen a szupranacionális szinten valóban aggodalomra ad okot.
Analitikus szempontból vizsgálva a jelenséget, a demokráciának három dimenziója vagy összetevője van, s működéséhez mindhárom szükséges, bár a demokrácia különböző történelmi megvalósulásaiban hol egyik, hol másik került túlsúlyba. Az első a hatalom korlátozásának klasszikus liberális elve, amely történelmi megjelenési formájában a hatalmi ágak elválasztásának, a politikai vezető megválasztásának és bizonyos politikai jogok biztosításának formájában öltött testet. Erre épült a 18–19. század angol liberális demokráciája.
homo aequalis
A második a polgárjog eszméje, amely az alkotmányban garantált emberi és politikai jogok megadásában realizálódik. Ennek az összetevőnek a túlsúlya jellemzi az amerikai demokráciát, amelynek legfőbb hajtóerejét Tocquevilie az egyenlőség vágyában látta, míg az angol változat legfőbb jellemzője az állammal szembeni szabadság vágya. Ennek az egyenlőségnek – mutat rá Tocquevilie nyomán Touraine – inkább társadalmi tartalma van; a körülmények egyenlőségét jelenti: a homo hierarchicus helyett a homo aequalis a jellemző társadalmi típus. Ez az alkotmányos demokrácia típusa.
A demokrácia harmadik összetevője a politikai vezetők társadalmi reprezentativitásának eszméje, hogy a választott vezetőknek mindenekelőtt a választók különböző csoportjainak érdekeit kell képviselniük.
A fogalmi analízis szintjén Touraine bevezet egy másik típusú megkülönböztetést, amely a demokrácia három, egymás alatt elhelyezkedő rétegére, vagy szintjére vonatkozik. Az első az államnak mint a szuverenitás hordozójának és a politikai egység megtestesítőjének a szintje. A második a politikai közösséget megtestesítő politikai intézményrendszer szintje, mely a politika világának pluralitását testesíti meg. Ez közvetít az állam és a harmadik szint, a civil társadalom között. Utóbbi a társadalmi követeléseket és elvárásokat fogalmazza meg, s továbbítja a politika világa felé. A három szint elkülönülése a demokrácia működésének sine qua nonja; ha ez nem teljesül, nem beszélhetünk demokráciáról. Az alsó és felső szint között elhelyezkedő politikai intézményrendszer nemcsak képviseli a civil társadalom pluralitását, hanem azt le is fordítja a politika nyelvére, így alapvető szerepe van a társadalmi integrációban.
A jólétben élő nyugati társadalmak demokráciájának egyik legnagyobb veszélyét Touraine abban látja, hogy egyre jellemzőbb a felfogás, miszerint hiányoznak már a nagy, alapvető konfliktusok. Ennek következtében egyre erősebb a veszély, hogy a politika helyét a társadalommenedzsment foglalja el, és a törvényesség lép az igazságosság helyébe. Az egyenlőség eszméjét pedig az adaptáció váltja fel. A gazdaság nemzetek fölöttivé válása, a bérből és fizetésből élők többségének a gazdasági válságok hatásaival szembeni növekvő érzékenysége megrendítették vagy talán le is rombolták az állam és a szakszervezetek szövetségére alapozott társadalmi demokrácia alapjait. Ugyanakkor a demokrácia három komponense változóban van: az egységes polgárjog kulturális identitássá lesz; a hatalom alapjogok általi korlátozása a magánélet és a közszféra közötti szakadás formáját ölti, míg az érdekérvényesítés eszméje sokszor az állam és az egykori társadalmi osztályok maradékai közötti neokorporativizmussá torzul. Ráadásul az a nemzetállami keret, amely ezt a három elemet összetartotta, gyengülőfélben van. A politikai rendszer, kiváltképpen a parlament elveszti eddigi központi szerepét. Ez utóbbi azonban nem az Ostrogorski és Michels által megjövendölt pártokrácia eljövetelét hozza, mert a pártok hanyatlása a legszembetűnőbb, miközben az állam elfoglalt, hogy megfeleljen a nemzetközi piacok kényszereinek. Ebben a helyzetben jelent meg a napjainkban oly divatos koncepció, amely a politikát is a kereslet és kínálat elveinek alávetett piaci szegmensnek tartja, ahol a politikai fogyasztók ugyanúgy válogathatnak, mint a piac más szektoraiban. Ezzel az a baj, hogy a politikai szféra pluralisztikus marad, ám oligarchikussá válik; az egyik oldalon vannak a politikai árucikkek eladói, akik áruikat a politikai marketing körmönfont eszközeivel próbálják piacképessé tenni, másik oldalon pedig a passzív fogyasztók. Kérdés, hogy ebben az esetben lehet-e még politikai közösségről beszélni.
kapcsolataiba ágyazott
Touraine a kivezető utat, amely a demokrácia harmadik szakaszába, a kulturális demokráciába vezet, a szubjektum politikájának nevezett gyakorlatban véli megtalálni. Elgondolásának kiindulópontja éppen a társadalom fragmentálódása, vagyis a nagy társadalmi csoportok széttöredezése felé mutató tendencia. Erre alapozza normatív demokráciaképét, mert szerinte mindennek helyes olvasata nem vezethet szélsőséges individualizmushoz. Úgy véli, megérnek a feltételei egy új típusú társadalmi cselekvő megjelenésének, aki a liberális politikai filozófia elszigetelt individuumával szemben társadalmi kapcsolataiba ágyazott lesz, mégis autonóm szubjektum. Leírásához felhasználja a liberális és a kommunitárius politikai filozófia emberképét is. Ez a szubjektum képes lesz – John Rawls kifejezésével – élettervet készíteni, és arra is, hogy – Alasdair MacIntyre megfogalmazásában – megteremtse az élet narratív egységét. Mindez új szabadságfogalmat is jelent: a heteronómia kötelékeiből kiszabadult, Kant-féle individuális szubjektum szabadságáét. Míg a modernitás korábbi szakaszában az intézmények hívták életre a demokratikus személyiséget, most megfordul a helyzet: csak ez az új személyiségtípus hozhatja létre – a közös demokratikus cselekvés során – az új típusú politikai teret, újrateremtve ezzel a válságban levő demokráciát.