MASSA CONFUSA II.
2006 július
„Emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelkek végtelen szorongását”
(Camus)[1]
A Massa és Sziszüphosz
Nincs (sajnos?) egyetemleges analgetikum, arkánum vagy elixir, mely csökkentené „a szabad lelkek szorongását”. Mi több, szorongásunk elrendelt szabadságunk tünetegyüttese. Így hát, ha volna is arkánum erre, az nem szabaddá tenne, hanem formattálna. Ezt pedig nem ajánlom senkinek. Inkább a Massa Confusát, amelyben (én) morbid játékot, szó- és gondolat-alkímiát űzök; életveszélyes és valószínűleg értelmetlen mágia ez; szavakat rakok össze véletlenszerűen, vagy homályos érzésekre hagyatkozva; elemeket, vegyületeket öntögetve találomra (amint azt talán Tafy hajdani nőjének majdani veje is tette, mikor felrobbantotta magát a reálgimnázium kémiaszertárában – végül is hatékony kísérlet volt, és tetemes kár) a mondatszerkezetek lombikjaiba, és bizonytalan eredetű cinizmussal, mint bűzös spiritusszal, Bunsen-égőkkel felforralom: hátha aranyat forr ki! A nyelv volna számomra a Materia príma? Materia cruda, M. lapidis, szűzföld vagy szűztej, Massa Confusa; az anyag, nyers- és alapanyag, amelyet az alkímiában sosem neveznek meg pontosan; – érthető féltékenység, ami hozzásegít majd megtalálnom (előállítanom) a lapis philosophorumot, a bölcsek kövét!; mely segít majd engem a transzmutációban, hogy aranyat „csináljak”, vagy „arannyá” váljak! A Massa Confusa előállítását ajánlanám, amit nem másoktól harácsoltunk, nem kölcsön vagy bérbe vettünk, folyóból mostunk, találtuk, nyertük vagy ivócimborákkal dobtunk össze! Azt az alapanyagot ajánlom, amit az ember a saját rövid („de széles”) életéből állít elő, ő maga, nagyrészt egyedül, s amelynek segítségével, ha szerencséje engedi, jó csillagzat alatt áll, ha máskor nem is, élete utolsó percében kilehel néhány mólnyi aranyat! Ám jó lesz vigyázni, kit választ az efféle botcsinálta (más nem is lehet) modern kori alkimista gubernátorának, s miféle metódus szerint dolgozik! Olyat vajon, mint Faust Mephistója volt? A módszertant pedig lopjuk Carpentáriától?, aki azt mondta: próbáljunk ki mindent, hisz intő jel, borzalmas tudás van minden gomba-bazidiumban!; a Rend pusztán a Káosz leplezése. Hallgassak rá, és továbbra is blöfföljek össze mindent? Az írás mint etika – literatura morális – nem forrt ki aranyat? Az írás mint szerelem – literatura amoris – nem forrt ki aranyat? Az írás mint magány, az írás mint pszichózis, nem forrt ki aranyat? S most valami ijesztően mással kísérletezem – mint amikor a nemesítésről áttérünk a génmanipulációra? Bármit, bármivel, bárhol kipróbálni? Talán gyermeteg felelőtlenség! Kit tudja, hogy míg egy-egy mondat rézüstje fölé hajlok, nem szívok-e tüdőre halálos mérgeket?, nem vész-e oda ép elmém, valódi életkedvem, esetleg szabadságom is!? Gondoljuk meg hát jól, ki legyen a gubernátor, mediátor, moderátor, és mi legyen a metódus! Azt pedig senki meg nem mondhatja, hogy kinek miből kell a Massa Confusát létrehoznia! De bármi legyen is a Massa előállításához használt szűzföld és metódus, arra ügyeljen mindenki, hogy ne kísértse meg e világi, analitikusi szándék! Ne adja el darabokban a piacon! Épp ellenkezőleg! A Massa tök olyan, akár egy breccsa. A Marble bazalt-kőbányáiban találtam gyönyörű breccsa-darabokat, melyek tökéletesen más színű, állagú és keménységű kőzetfélék félig olvadt, képlékeny gyantájából préselődtek össze, de! Összepréselődtek. Rideg kőzetekhez mérten képtelenül tarka, és mégis! Jobb, mint bármi egyéb, amit eddig kőfejtőkben láttam. Még azt sem mondhatnám, hogy ezek a nagyon különböző alkotó elemek oly aprók, hogy együttes káoszuk bizonyos távolságból már egynemű kőzetnek, alapkőzetnek mutatja magát (mint a nadapi andezit). Nem!
Messziről is virít a sziklafal ordenáré, tropikus tarkasága, de valamiként oly egyenletes változatosságban, sűrűre, egészen organikusra préselve, hogy a szív megszakadna, ha ezt valami gigászi Sziszüphosz szétfejtené érckalapáccsal, s külön halomba rakná a sárga kőzeteket, meg a feketéket és a vöröseket; s ha megállna Küklopszokat is megszégyenítő munkája végén, győztes vigyorral rám nézne, csak annyit mondanék: Te vadbarom! Miért kell neked mindent szétbarmolni? – A Massa esetében épp ellenkező a feladat. Bár – efelől nincs kétségem – mindannyiunkra száz Sziszüphosz jut, akik életünket, gondolatainkat, minden tettünk és mulasztásaink összességét igyekeznek szétkalapálni, eltalicskázni, de rakjuk össze jól a Massa-breccsát, hogy Sziszüphosz esélytelen balfék maradhasson! Érvényesülésünk, e világi, rövid-perspektívánk csábít majd, erre-arra, hogy mi magunk barmoljuk szét a breccsát, de! A már kedden beváltható csekk helyett lebegjen a szemünk előtt az opus magnum, a Massa-masszívum, és tektonikus erőket halmozva fel magunkban, valami önmagunk alá való gyűrődéssel ezeket a konglomerátumokat préseljük egybe, mégpedig olyan meggyőző erővel, hogy száz balfasz Sziszüphosz, a kor szelleme se tudja szétkalapálni! És hogy tudjunk ellenállni, néha legalább, nézzünk fel a Január éji Égre! Amikor a Jelenkor szelleme akarna fragmentumokban látni és használni, amikor keddről szerdára virradóan „érdemesnek” látszik odaadni azt a keveset is, gondoljunk az Egészre! Üzletünk osztalékát próbáljuk meg a legnagyobb lépték szerint bruttósítani, s hamar rájövünk: nincs olyan ajánlat, amelynek visszautasítása megrövidítene minket. Ha pedig mindez nem segít, szedjük a mizantrópiumot, és vigyázzunk a protuberanciákkal!
e (sár)világ síró völgyiből
(…) De talán a Massa Confusa valójában nem is az, aminek néha látszik! Nem annyira titkos alapanyag, mely időről időre kiforrja az aurumot, sokkal inkább hasonlatos ama Solarishoz! Kavargó, örvénylő, vonzó és borzasztó, körmönfont erő(tér/ség), amelybe a magam fajta úgy menekül (és csakugyan menekül!), mintha e (sár)világ síró völgyiből valami édes-nagy Pokolba bújna! Ahol bármit tönkre- vagy jóvátehet! A Massza típusosan az a Valami, amit rettegve imád az ember, akár egy Istent! Még istentelenségét is imádva imádja! Részvéttelenségét, gyalázatos matematikáját, dögkút parfümjeit – ó, milyen különös, hogy a rothadó tetem szaga milyen édes! Egyenest negédes! Édesség, ilyen kimondottan elegáns, visszafogott sziruposság miként lehet mégis gyomorforgató!? Amint mondják, az Élet is az, a dolce vita! (Édes és gyomorforgató.) Tán az oszló tetemből az Nagy Élet édessége illan akkor, mikor dögkút sír-sötétjébe hull!? S ha ez a cukrosság eliminál a rothadó Cen-cupákból, ez egyben vajon nem a Nagy Lélek csirize is?
A Massza alaptermészete szörnyű-szép! Sokszor nem annyira atomok arannyá ragasztása, sokkal inkább a gyökjeire bomlott Világ láncreakció-szerű tovább bontása, elemi-ösztöni, atomi, kvantum-mechanikai izgő-mozgókra! A Massza jó előre hozott halálunk. Épp csak egy jóta, egy aleph, épp csak a nyelv esetlegessége választja el a legfőbb diszciplína, a Matematika minden vitán felül álló, végső igazságaitól! A Massza oly fajta lét, mely épp csak meg nem semmisíti önmagát! Mintha tudatunk Valaki más tudata volna! Relatíve („abszolúte”) hosszú létünk annak a Másnak, annak a Valakinek mindösszesen egyetlen pillanata! S ezért is tűnhet néha relatíve hosszúnak! Mikor a szívünk mélyén jól tudjuk, hogy életünkbe a Másiknak egy pillanata is épp csak befér! No de már az is igaz, hogy micsoda-miféle pillanata!?
Az a nevezetes minutum, mikor ő, a Titok, a Tabu, épp megsemmisül! Az ő nemlét előtti egyetlen pillanatának, további pillanatokra, órákra, napokra, évekre bontott intervalluma a mi életünk! Heuréka! Ez biz’ nem más, mint a feldobott kő x-max pontja! Amint a lét nemlétbe fordul! Ami voltaképp nincs is! Mert a lét az lét; a nemlét az nemlét! Nincs tetten érhető átmenet! Az x-max pontnak koordinátái vannak ugyan, de ideje voltaképp nulla. Amikor lét, és nemlét sincs! Egyik már, a másik még nincs! Amikor a kettő közti nullányi rövidzárlatot csak egy harmadik fogalommal, mondjuk a megsemmisülés fogalmával „írhatunk le”. Ám ha jól meggondoljuk, a „következő pillanatban” a megsemmisülés mint olyan szintén megszűnik. Ergo, kell legyen a megsemmisülésnek is x-max pontja, alfája és ómegája; és a megsemmisülés x-maxjában a megsemmisülés megsemmisülése! És annak x-maxja megint! Még ilyen értelmetlen Világot ki látott!? Riasztó, mert minden nano-szarban ott lüktet a genezis! Vonzó, mert feltárhatjuk önmagunkban az Univerzumot! Nem kell minden eddiginél szuperebb űrjárgány, fénysebességet átlépő ágyúgolyó, téridő-kapu, hogy elérjük a Világ „határait”! Riasztó, mert hosszú életünk, százévnyi hivatásunk, kínunk, örömünk is csak kimutathatatlan gyönge-áram az Egész viszonyai-léptékei, elektrolitjai között! Riasztó, hogy a Semmi vagy a Valami Idejében egy ember léte se nem oszt, se nem szoroz. Vonzó, mert egyetlen, át nem gondolt, fel nem fogott, észre sem vett pillanatunkban is végtelen sorban ismétli meg önmagát a Világegyetem keletkezése és elmúlása! Minden minutánkban Világvégék sokadalma halmozódik! Teremtések mikrobái özönlenek; genezisek és „genocídiumok” váltják egymást végtelennek tekinthető tömegben! Tehát, mivel a Massza ide (oda) vezet, s csak efféle Mandelbroth-hólyagokat szül újra meg újra, abban az értelemben szinte frigid, hogy opusokat szüljön! Inkább elnyel, mintsem segítene. Hát ezért talán jobb a Masszán kívüli térbe helyezni ujjgyakorlataink, mikor is szükséges, hogy gondolatainkkal, szándékainkkal végre valami normális(nak ható) dolgot is megcselekedjünk. Nagy generáliák beteg-gőze dohog benne, de nem ám holmi episztolák gyönge szadizmusával! Igazdögkút-sötét, hullaméreg terjed szóról szóra! Ellen-Szentély rigmusai! Kihullott fogaknak csörgése hét mérföldnyi hulla-lében! Lábaknak, orroknak, füleknek úszkálása, halott kutyalábak kaparászása, kecskebakok szarvainak bökdösése az nagy Aszpikban! Amint holtak a már épp csak élőkkel barátkoznak – egy rég lezárt dögkút zselatinján levitálva. Szép Napunk van, nemdebár? Nem is értem, hová lett szép szavam pitypangossága? Mért nem nyílik viola a számból? Igen. Csak ennyi, a Masszának ereje. Csak ennyicske förtelem. A Massza, a Gondolat, az Halálnak ereje! Oldódik benne az Űrnek barma, mindenféle nem-lévők lúgjaiban. Említse csak egyszer is! Idézze meg, piszkálja ki a parázsból épp egy pillanatra! Hát talán mégiscsak jobb nem nyúlni a Massza lakatjához!
Lázadásunk bekalkulált szégyene
megöli a gondolatot
Másfelől maradnak a Mini-dínó (ember) „Kisvilágának” gondjai! Vírusok, bombák, klikkek, klánok (újabban klónok is), utolsó rézbőrűeket perelő mega-mogulok; fura törvénykezések, s még furcsább háborúk, főbe lőtt kölykök, meggyalázott anyák, kutyák, lovak… Kistérségi kiskirályok, regionális zsenik, meg globális (feudális) nagyurak. Távvezérlésünk, üvegházi palántavoltunk, öntudatlan konspirálásunk; a tudat, hogy hallgatásunkkal, exodusunkkal vagy forrongásunkkal és maradásunkkal is, segédkezünk! Bűntettekben! Gyilkosság, rabszolgatartás, háborúk tevőleges (bár megtévesztően távoli) résztvevői vagyunk! Nem tudunk már megenni egy falat kenyeret sem úgy, hogy ne egy másik elől ennénk meg! Minden aznapi vacsoránk, egy másiknak másnapi halála. Ha az exodust választjuk? Lemondunk jussunkról, jogunkról (szabadságunkról) nem különben, s ezzel mi álltunk be az elsők között és aktívan abba a sorba, ahol kevesek akarnának sokakat tudni! Ha forrongunk?, és használni igyekszünk az eszközöket, amelyeket már mások bitorolnak? Vergődésünk lódítja tovább mások mókuskerekét. Bármiféle tiltakozásunkra kész a konzum-ajándék(játék)! A tudat, hogy lázadásunk eshetőségét, mint valami szükségszerű felhajtóerőt, beépítették a rendszerbe, megöli a gondolatot! Még az erről való gondolkodást is! Nos, ez nem elvont eszme, lassan vagy gyorsan gyógyuló személyes sérelem, ez itt, mindennapi kenyerünk, mindennapi gyalázatunk! Reggeltől estig, minden istenverte nap! Ez az, amitől szabadulni nem lehet. Ami mindennap ugyanúgy fáj! Életfogytiglanink fájdalma. Nem az én fájdalmam, nem a Te fájdalmad, hanem mindannyiunk folytonos lemondásának, megaláztatásának közös fájdalma. A többség fájdalma; azoké, akik nélkül épül a „Kisvilág”. Amelyben – tudja vagy sem – nem akar élni! Amelynek örömest írná alá tárgyalás nélküli halálos ítéletét. Amelynek vége az egyetlen vég volna, melyen ő is szívesen zuhanna át! Ez az, amitől nehéz szabadulni!! Ez az, ami kétes utakra visz most is. Vagdalkozásba, át nem gondolt csörtékbe, tusokba, véredzésbe, gennyedzésbe, húgyba-szarba; lakonikus nagyotmondásokba, igazság- és csodatevésekbe!! Vírusok, ebolák, pestisek, náthák!; bakteriofágok, spirillumok és vibriók!; meteorok, üstökösök, gonosz ufók!; ó demokratikus világvége! Tégy minket végre egyenlővé! Pusztíts el minket – MOST!
A mizantrópium
Ha szédítene a Massza (létünk ördögkútja), ha arany, ígéret és ír helyett nem ad semmit, csak az élet negédes mészárszék-szagát; ha a Mandelbroth-halmaz bimbódzása fáraszt és megaláz; ha a Masszából menekülésünk is kudarcot vall, hisz a „Kisvilág” lázadásunk bekalkulálásának hírével fogad, és minket (recesszív-letális ősbunkókat) használnak szobortalapzatnak domináns hipokriták; ha a sarki fülke vonal helyett nyolc méter szögesdrótot ad neked, akkor – jobb híján – szedd ezt! Ha nem is nagyon, ha nem is hosszan, de ettől néha, a Massza nélkül is boldog lehetsz! Legális, mi több médiatámogatást elnyert tömegpusztító vegyszer ez! (Igaz, a mizantrópium tömeges használata, minek során százezrek válnak spirituális lényekké (ó azok a spirituális lányok!), felfoghatatlan mértékben tágítja a (fos)matéria-eszme kereskedőszellemének lehetőségeit; így, akik egyszer fellázadhattak volna, akár tömegesen is (de nem oly nevetséges infantilizmussal, mint a pipitéres hippik!), azok a mizantrópium szedésével kivonulnak, mondhatni kifordulnak a rendszerből – asztráltestekké avanzsálnak; „egy kockázattal kevesebb” – s hogy mi, mizantrópok megadjuk számukra ezt a sanszot, lemondunk bizonyos javakról az ő javukra, ezt olvashatnánk árulásnak, vagy gyávaságnak is!; csakhogy ne feledjük, hisz jól tudjuk (s ez a mizantrópium legfőbb hatóanyaga), hogy előbb-utóbb mindenki elhagyja ezt a dimenziót – aequo pulsat pede!, vagyis a halál számára mindenki egyforma; a bankár éppúgy, mint az irodalmár. És ezt már, akár egy orákulum, a Massa Confusa is „megmondta”! Jó volna elhinni, hogy spiritualizálásunk hitbizományaképp már éltünkben óriási majorátusokat veszünk a halál mezsgyéjén túli szűzföldekből, s mire amazok átérnek, addigra mi már despotikus hatalmat gyakorló kegyurak leszünk, ők pedig ott a zselléreink!) Épp ezért és ennek szellemében! Felszólítok minden nőt és férfit, hogy ezentúl ne használjon semmi egyebet!, ajzószert, afrodiziákumot, opiátokat, hasist, vagy búnogritumot, hamisított tablettákat, média-genyák baromságait, szappanoperák és show-fosások bulvár-ballasztjait, csakis ezt!, ad usum internum! (bizalmas használatra); ezt a vegytiszta, organikus, önmagunkból generált szakrális anyagot, a csodás mizantrópiumot! Vonulj vissza a vegetatív mezőkre, s feltárva belső vízióid, vágyaid, feledve minden korábban hallott tanítást, mellőzve minden külső napalm-hatást, szétkergetve baráti kört és otthagyva családot, csakis ezt a hipnotikus, Sátán-erős italt igyad!; s ne csak ad hoc jelleggel, mikor szükségét érzed, vagy megkívánod, hanem folyton – ad tempus vitae!,élethossziglan. Fel, előre, ad astral, a csillagokig!; és tovább: ad inferos!, Pokolra vagy ad maiorem Dei gloriam, Isten legnagyobb dicsőségére!; Avanti!; csakis ez a szer, jól jegyezd meg!: csakis a mizantrópium mutatja meg neked az aeternitast, az örökkévalóságot, amire vágysz! Felejtsd el rideg, agalaxiás anyádat, aki soha meg nem szoptatott!; s most végre teríts asztalt: magadnak; mert úgy hiszem, ezt még sosem tetted meg!; teríts asztalt, ülj az asztalfőhöz, vendéget ne hívj, a család előtt is maradjon titokban, s tarts magadnak minden este gazdag agapét!, szeretetlakomát! S ebben – meglásd! – a mizantrópium segíteni fog! Rázd le a nyomodban loholó ágenseket, hagyd ott az agóra agitátorait, agresszorok mítoszát, zsebed méricskélő ajánlatokat, többé nincs szükség rájuk! Alómars! A mizantrópium megad neked mindent!; jótékony félhomályban hajózhatsz az Akheron, vagy Styx folyamán, várni fog már téged Ahriman vagy Belzebub! Csak rewindelj! Vedd be újra meg újra, ne törődj semmi mással! Már nem érdekes az anamnézis se, de ha akarod, mostantól azt is megnézheted! Hisz egymagad vagy. Mit számít?
A külvilág! Anubisz, halottak pártfogó istene, kegyébe fogad! Az Ápisz-bika a hátán hordoz, s messzire visz az antropoidok országától! Ragyoghatsz, mint Apolló, vagy Adonisz; legvadabb álmodban se gondoltad volna, de most istenekkel apportíroztatod az újabb adag mizantrópiumot! Nem lesz rajtad egyetlen areola, s végre Árész famulusa lehetsz!; az önmagadról szült mítosz argonautája! Gyönyörködtető ariettákat dalolhatsz önmagadról, akár csak egy amorett Árkádia hűs csarnokaiban! Nincs több asszó! Boldog lehetsz, hogy végre elveszejtheted magad, ha akarod! Igen, jól hallottad: otthagyhatod a pástot! Mindig is zavart, ahogy megmosolyogják félszeg kísérleteid? Mindig is megalázott, hogy gyötrelmes küzdelmeid végén elakadtál a versmondáson? Iskola, család és világ előtt! Mindig gyűlölted az ilyenkor elborító káröröm légkörét, és a hamis, farizeusi vigaszokat is!? Hát most – csak figyelj! – tehetsz a hátad mögött felzúgó füttykoncertre, pfujolásra – ahogy a következő asszónál csak félreugrasz, megszöksz a pástról, fejedről letéped a maszkot, mintha saját arcod volna, diszkréten beintesz a pontozóbíróknak és diszkvalifikálva magad az öltözőbe indulsz, s a méltatlankodó aréna dübörgése már nem megalázottá, hanem büszkévé tesz! Sosem fogsz visszatérni, és rájössz, hogy neked sikerült! – megtenni azt, amire titkon oly sokan vágynak, de csak haláluk órájában kapják meg! Te megkaphatod most! Éled világod! Végre lehetsz, aki sosem voltál! Füttykoncertjük féltékeny, össznépi sikolynak hallod, mintha azt mondanák: ha mi itt rohadunk, rohadj velünk Te is! De te már tudod: ez többé nem kötelességed! A falka éjféli kórusa mindig visszatartott, marasztalt, rátiport a rézsűre, hulladékudvar görbe lámpavasához láncolt, ám most biztat is: hogy minél távolabbra menj! Hát ne félj többé! Engedj! Hagyd! Hallgasd Mizantrópja űr-patetikus szimfóniáit! Hallod már, ahogy fejed fölött csillaggolyók koccannak? Amint egy Dákó Feketelyukra lök!? Hallod már, amint zúg a Massza eolhárfa-kara? Hallod már?, hogyan vonulnak a Confusa-kaland masztodonjai… Bevetted már? Az esti adagot? Nyeld le a próféciát, mint a Leviatán, de ne ökrendd vissza! Akard, kívánd szíved mélyéből, hogy elborítson a Kozmosz-pátosz! Ne félj soha többé! Légy inkább magányod korlátlan, szadista ura!
abesszikus mélységből feltörő sötét förtelem
De vannak idők, napok, mikor ez sem jöhet össze! Kihagysz néhány napot, elönt valami szocializáció, ősi horda-ösztön, kibújsz, kilépsz, falkatársaid közé mész, és váratlanul áthat a humanitás, idegenek szeretete, és a mizantrópiumtól legyengült éned, emberekkel szemben nem mutat immunreakciót. Váratlanul (bár csak időlegesen) megszűnnek az allergiás tünetek, nem fulladsz az agórán, úgy érzed, nyájba tudnál bújni, és nem magad sajnálod, de szétárad benned a fájdalmas részvét. Épp efféle napokon, mikor nyugtalanok a csillagok is. Sok mindenkinek sanyarú hetek; talán a szokásosnál is intenzívebb naprobbanások. Emberek közti földcsuszamlások; atavisztikusan, abesszikus mélységből feltörő sötét förtelem megannyi tehetetlen antropoidban – lavina emberekből. Mindenki elköltözik, elválik, megcsal, hazudo-zik és rágalmaz; mostanság minden „valamire való” emberrel történik valami végérvényes és pusztító. Váratlanul harcolnom kell az asztronómia és asztrológia ellen, még a végén hinni kezdenék ezoterikus alibikben (elveim feladása?, megvilágosodás?, tudás?, végzetes tévedés?); tény: nem valami porhintő, kártyavető, vudu baba-barkács, de fél tucat tudományos fokozat, püspöki tekintély ráfjait viselő csillagtudor beszélt néhány hete akadémikus óvatossággal arról, hogy rendkívül erős protuberancia tevékenység észlelhető a Napon, s ez némiképp hatással lehet a plebejusok köznapi életvitelére is, hisz megváltozik, torzul a Föld magnetikus mezeje, ritka szép fátylakban lobog a sarkok fölött a szokatlanul erős és tarka sarki fény – azután a rendszerint frontokra húzott frázisok: fáradékonyság, ingerültség, a koncentráció csökkenése, több kávé, még több cigaretta, egyre kevesebb eredménnyel. Ki tudja? Ez a legjobb, a bizonytalanság, a hezitálás, akár hangyányi dolgokban, akár historikus méretű katasztrófákat illetően – a kín, hogy most aztán csakugyan nem mondhatunk semmi lakonikust, csak ámulunk-bámulunk: hú, mekkora meteorok!, hú, mekkora kibaszások!, de mennyi kényszerleszállás, vonatbaleset, hajótörés, repülőszerencsétlenség!! Tudja a franc, hogy így van-e ténylegesen, vagy csak a média vetít az uborkaszezon kínjában ennyi roncsot, műszerfal alá darált, eltaposott, hűtőrácson vérző korpuszt!? Most valahogy nincs egy háború se (világbéke?); az elmúlt hetekből nincs semmi emlékezetes – Arábia homokján most ellik minden teve, a muszlin terroristák pedig kivették rendes évi szabadságukat (amerikanizálódtak volna?, leálltak a bombagyárak?), hogy alaposan kipihegjék magukat (mielőtt öngyilkos merényleteket hajtanak végre) Eilat festői partjainál; ki tudja?; kurva nagy a monszun, Kínában és Nepálban, sok a baleset, és hajlok arra, nem a médiamágusok döntöttek arról, hogy ez lesz a nyári werkfilm; négyen költöznek, további kettő eladta a házát, egy másik venni készül, egyet tegnap reggel kirúgott a felesége, Guppit már napokkal korábban, egy másik nő – aki amúgy Vesta-szűz – csalja a férjét, aki erről mit se tud – ahhoz sincs erőm, hogy sorra vegyem, miként alakulnak a dolgok Guppival, a Vesta-szűzzel – lehangoló, végtelenül, nincs erőm megküzdeni mások balsorsával, a hazugságok monszun-áradatával; elvakít, ahogy kíméletlen családi viharok mitikus sötétjéből delejes istennyilát szórnak egymásra férfiak és nők; ahogy Vesta-szüzek, jóravaló asszonyok démonikus fúriákká válnak, vérszívó-fullasztó nyári látomássá, az önzés, a vérszomjas hatalom szadista párkáivá; szép illúzió volt, mikor falkának láttam ezt az eklézsiát!; s ím a kiábrándító valóság: épp annyi a hús, mint eddig; épp akkora a hely, a kennel, a Kozmosz, öröklétünk esélye s „úgy minden és egyáltalán”, s lám mégis! A falka felbolydul, s mint egy horror-opusban, homályos erőknek engedve pillanat alatt vérszomjas Cerberusok egymás torkát tépő, veszett ordasaivá válnak; mondhatnám, mindeniknek története van, Guppi sokat ivott, amaz nem akart gyereket (de a Vesta-szűz igen!), amott a pénztelenség száműzte a családot hosszú nélkülözésbe, s tán ez az oka, hogy „megromlott minden”, de nem! Nincs sztori! Elfojtott, gyilkos, vérvágyó, sátáni ösztöneink önkényes feltörése ez; ott volt velünk eddig is, minden istenverte pillanatban, s csak erre várt, hogy megnyíljanak a rossz csatornái, pokoli izzásban égjenek el a lelkiismeret zsilipjei, s végre – ijesztő, de szinte megkönynyebbülés ezt kimondani – gátak nélkül öntse el az önzés, a kéjvágy, a zabálás megalomániás kényszere, s megannyi alantas, erős-ősi ösztön megannyi szedett-vedett anyaribanc, apakurafi személyiségének árterét! A kárhozat most nem csak teológiai teória, a tisztítótűz kénköves surrogása most nem csak látomásos szentek aszkézisének Walpurg-éji zenéje – ez itt a kárhozat, tegnap, és ma, ezen a hétfőn; összeroppant lelkek panaszos dúdolása áll a slágerlista első helyén; gyermekek döbbent hallgatása a number one! Minderről inkább később, mikor elül ez az alvilági zenebona, nem tépik utcaszélen köpönyegünk szegélyét vérző lelkek mentséget kolduló vékony ujjai; mikor fáradt gyerekek csendesen veszik, tudomásul az új láthatási rendet, amikor eddig frigid asszonyok elunják, hogy néhány hétig minden este szajhálkodtak. Mikor a kárörvendők nem tudnak már dögben túrni; várjuk meg, hátha lehiggad a Nap! Talán a protuberanciák teszik, ki tudja?, hogy mint a láva, most néhány napra felbuggyan a Pokol égető leve, bennünk mint a heg, felhasad állati mivoltunk, s valami halálos belső vérzés erejével elönt minket a kárhozat lehetőségének „gyönyöre”.
Várjuk meg a Naprobbanások apályát, mikor már nem árad tektonikus önkénnyel a vér és a savó, mikor a dagály nem mint egy cunami jön a partok felé; mikor minden a megszokott mederbe tér vissza – talán eljön az idő, mikor újra csöndesen, szomorúan poharaznak a balkonokon; horoszkóp? – ki vele!, de annyi bizonyos: ezekben a hetekben húzd meg magad, bárki vagy, bárhol élsz s bárhogy is, magányosan vagy népes családban; semmi eszedbe ne jusson, semmibe ne kezdj, ne járj sehová! Ne gondolkodj a jövőd felől, múltadra ne emlékezz percig se, ne vizsgáld hitvesed szeret-e?, s Te szeretted-e őt valaha?, ne nyiss ajtót, ne kövesd a párod, ne légy kíváncsi, ne akarj, és ne tudj, ne szeress, ne gyűlölj, létezni se létezz, csak lassan lélegezz! – akkor talán nem nyitsz be ajtón, ahol Vesta-szüzed kívül-belül kényezteti két földönkívüli; nem hallgatózol ablak alatt, ami mögött barátaid közelgő halálod mérlegelik! Ne gondolj, ne emlékezz, ne vizsgáld, ne kövesd, ne higgy, ne kétkedj, ne akarj, ne tudj, ne szeress, ne gyűlölj, létezni se létezz, csak lassan lélegezz!
Majd szólok, ha kinyithatod a szemed.
-
Az írás „A szabad lelkek végtelen szorongása” című összeállításba készült – egy Albert Camus-idézethez kapcsolódva. Az idézet: „Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a Történelem bármiféle filozófiáját. De abban hiszek, hogy az ember szakadatlanul haladt előre sorsa megismerésében. Nem léptünk túl létünk határán, de jobban ismerjük. Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg kell tagadnunk ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy csökkentsük. Emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelkek végtelen szorongását. Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt, felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban, meggyőző boldogságot a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek. Természetesen ez emberfeletti feladat. De emberfelettinek egész egyszerűen azokat a feladatokat nevezik, amelyeket az emberek hosszú idő alatt végeznek be.” (A mandulafák) ↑