MASSA CONFUSA I.

A szuperszonikus géniusz és a lepkefing

„Nem hiszek eléggé az észben…”
Camus^[1]

A mitológia kentaurjai vagyunk mindannyian. Kultikus fogalmakkal – ész, haladás, történelem, szabadság –, igyekszünk kiemelni magunkat egy rendszerből, amelynek azonban maradéktalanul és örökre atomjai vagyunk. Ám ezt a halmazba ágyazottságot valahogy se az individuum, se a kollektíva nem képes elfogadni! A történelem szupernova-robbanások története; a szabadság meteorok „véletlenszerű” ütközése; a haladás üstökösök haladása. De érdemes?, szabad-e (?) emberi (?) életeket (?) olyan csillagászati léptékbe helyezni, ahol minden fogalom értelmét veszti, legalábbis megkérdőjelezhető? És vajon érdemes-e élni?, gondolkodni?, írni és számolni, ha egyszer önmagunkat mint részt összevetni az Egésszel tilos!? Ha másért nem, hogy átélhessük immanens megaláztatásunk és felmagasztalásunk érzését, azt a hátborzongató paradoxont, hogy rendszerbe olvadásunk egyidejűleg adja meg mindkettőt! A peronőr stílusában: nehogy már ne!! Ha egyszer „tudjuk” (mert ugye tudjuk!?), hogy a legeszesebb szuperszonikus-géniusz „alacsonyrendű” (???) lények koktélja lesz, mi több, ha ezek az „alacsonyrendű” férgek és mikrobák távoznak az észkombájn két és fél lábnyira ásott korpuszáról, a Föld nevű planéta „sajátos”, glóbusz-specifikus ökobiológiája után, a Kozmosz-szerte érvényben lévő, s egyáltalán nem specifikus, de a legbombasztikusabb értelemben általános, örökérvényű, homogén és monoton Kémia dolgozik rajta tovább! Végső soron pedig, bár ezt nehéz belátni, semmi más, csak a Matematika! No de a szuperzseni, ha nem szaknévsorok magolására fecsérelte Föld-szerte ismert talentumát, akkor valamiféle (talán jelentős) hatással lesz a glóbusz jövőjére! Mondhatnánk önelégülten, „exhumálva” a halálával „alacsonyrendű” szervezetek, és trágárságom áldozatává lett szuperszürke-állományt! Ám mielőtt megnyugodnánk (mely nem más vagy másféle megnyugvás, mint amikor önigazolást keresünk), legyen merszünk, szabadságunk, legalább annyi, hogy szaladjunk; lépjünk előre, épp csak néhány évmilliót, amikor a Föld nevű szargalacsint nem görgeti tovább az égi Skarabeusz!; mikor bolygó-specifikus öko-biológiája nemhogy nem működik, de már nincs is! És akkor kérdezzünk rá arra, amit néhány évmillióval korábban állítottunk!

Vegyük elő a szuper-zsenit, és nézzük meg!, munkája, brillírozása vajon mely porködben, Szaturnusz-gyűrűben, Linné-kráterben, Uránuszban-Neptunuszban, űr-meddőhányón vagy gázfelhőben mutatkozik meg? Őhozzá, egykori, hajdani (s már rég, de mennyire rég nem majdani!) fajtánk vérbő reménységéhez melyik hánium atom köthető? Pontosan melyik az a kurcsatóvium vagy mendelévium atom, ami tőle származtatható? Ez itt?, amely merőben fiktív, jövőbéli „létünk” fingjában lebeg?; vagy amabban, innen úgy két és fél fényévnyire! Olcsó és gyáva trükk volna immár szegénynek, szinte nullának titulált agytrösztünket a „nihil” arzéngőzébe lökni? És perelhetnénk így is: No és a híres lepke-effektus?, megfeledkeztünk volna róla? Még ha a szuper-zseni nincs is (meg) már!, és de facto mi sem vagyunk, akkor is (csak azért is!), valami csak másként lesz a genius generissimus miatt! Mert volt (szegény). Az egyik Plútón egy lukkal kevesebb (vagy több?). De – és ez már valósággal magasztos gondolat! – meglehet, hogy az „egész” valamiként, úgy amint van, odébb lesz. Minden ugyanúgy, csak egy kissé arrébb (errébb?); icirit feljebb, picirit lejjebb; az egész inercia. Talán igen – az egész Univerzum, tokkal-vonóval, kicsit idébb, kicsit odább – amint mondani szokás: a nagy büdös semmiben. Pillanatra blokkolva (?) az Űr, a matéria tudatot is átjáró cinizmusát, még gondolok a nagy zsenit megelőző lepke-effektusra is! Nyilván valahol, valamikor az ő létrejöttéhez, zsenialitásához is kellett egy kis lepkefing!

Tafy hajdani nőjének majdani veje

„Nem hiszek eléggé az észben…”

(…) Ott van például Tafy barátom hajdani nőjének majdani veje, aki a nyolcvanas évek végén úgy kezdte „pályafutását”, hogy a nullfoki reálgimnázium kémia szertárában, mint az iskola szépreményű, harmad évfolyamos zsebzsenije felrobbantotta magát (bár túlélte). Majd folytatta úgy, hogy valamiféle összeesküvés-elmélet rabja lett. Eszerint olyan robbanóanyagot talált fel, ami miatt nyomában vannak a legeslegtitkosabb ügynökségek. A nyolcvanas évek végéig leginkább a KGB „üldözte”, bár nemegyszer említette, hogy a „spájzban” kuksolnak már a jenkik is!; a kilencvenes évek elején főleg brit kémek figyelték, míg reggel habos karamellt ivott, később sasolta már a CIA és az FBI is, a fél országot bepoloskázták miatta, újabban viszont inkább műholdakról kémlelik. Amint hallom, a szóban forgó ember koránt sincs egyedül – tucatnyi embert üldöznek titkos szekták, ufók és kartellek, apokaliptikus erejű robbanó- vagy üzemanyagok szupertitkos licence miatt; moziban, ponyvában, bulvárban is rajzanak az effélék, és csak a nullfoki kantonban meghaladja az üldözött feltalálók száma a százat!! Gradációs időkben lehetnek ezren is. És mint általában az efféle paranoiában szenvedők, a szóban forgó ember, Tafy hajdani nőjének majdani veje is megfoghatatlan, mert minden olyan ponton, ahol sarokba szoríthatnánk, vörös-eltolódást mutat, és hérakleitoszi homállyal a következő választ adja: erről nem beszélhetek. Erre pedig igen nehéz gombot varrni.

Nos, mindezek ellenére mások, standard honpolgárok számára is elfogadható, de legalábbis tolerálható életet él. Bár arca kissé felpüffedt az antidepresszánsoktól, bár kissé slampos, az emlékezetes robbanás óta kissé biceg, kedvesebb a megengedettnél, szószátyár és indokolatlanul titokzatos, mégis: veszi a fáradságot és időben megy az orvosi bizottság elé, olvashatóan, segítség nélkül tölti ki az Űrlapokat, beosztja kevéske pénzét, nem kuncsorog, időnként felbukkan a piacon, és pszichiátere megbízásából (aki így segít rajta) alsógatyát, pamutzoknit, és strandpapucsot árul. Néha ugyan kiborul, elbujdosik (nyilván a CIA elől), majd miután „vagy negyvenszer közösült űrből jött, vörös fanszőrű hominida nőkkel, akik tucatszor fejtek tőle spermát, épp egy iszapszenthangyási pajta lóbokszában”, szóval, hónapok múlva előkerül a környékbeli erdők vízmosásaiból – rátalálnak gombaszedők, agancskeresők, ritka prunellák kutatói; néhány kezelés, egy-két hónap, emelt gyógyszeradagok, intenzív terápiák, friss levegő, fehér lepedő, rácsos ágy, és máris mehet vissza az alsógatya-standra. Nos, a szóban forgó ember, Tafy hajdani nőjének majdani veje, az utóbbi években újabb agy-flikflakkal gyarapodott! Talán a biokémia (és elmebaj) útvesztőin át jutott el a matematikáig. Mindenesetre, amint volt szerencsém látni, van egy „könyve” (amely nem titkos), és amiben a világ legkisebb száma, azaz a voltaképpeni semmi található. Azt gondolhatnánk, hogy az egyértelműen a nulla, és a nullával nincs mit bíbelődni. Csakhogy, amint Tafy hajdani nőjének majdani veje kifejtette, a nulla is „található valahol”; a nulla, a semmi pozicionálása nem lehetséges a nem-nulla leírása nélkül. Így aztán valamiként az épp csak nem nullát kezdte bogarászni; de nem képlettel, formulával írja le, hanem ténylegesen. Eleinte hatalmas könyvben dolgozott, amely egymásba ragasztott lapokból állt, és amit hosszan, akár egy szalagot, kiteríthetett a szobájában. Majd amikor látta, hogy ez nem elég, a szalagot óriási tekerccsé bővítette, amely tetszés, tempó és igény szerint, elvileg korlátlanul bővíthető. (Tafyval ajándékként mindig papírt viszünk.) Megpróbálja leírni a világ legkisebb, azaz a világ nullához legközelebb eső számát, a 0.00000-1-et. Fogalmam nincs arról, hogy az elméleti magas(mély)matek mit szól a dilemmához, de a szóban forgó embert, Tafy hajdani nőjének majdani vejét érteni vélem így is. Szorong ő is, a feladat mértéke, léptéke, lehetetlensége (és talán oktalansága) miatt, és mégis: boldog. Deklaráltan dilis, igazi pszichotico classico, és mégis, amint Tafyval nemegyszer megállapítottuk: végletesen szabad! Mint akinek rabsága nőtt szabadsággá. Mégis ritkán gondolok rá, szorongok tőle én is. Leginkább akkor jut eszembe, ha a szóban forgó ember anyósának hajdani barátja, Tafy nálam italozik, búnogritumot töltögetünk, komor és vörös mondatokat, boldogan siránkozunk meg nem történt dolgok fölött, és ilyenkor szóba hozza a kultikus majdnem-nullát, és akkor szomorúan gondolunk arra, mi történne, ha valami haramia, besurranó ufó csak azért törné fel Tafy hajdani nőjének majdani vejénél a számzáras ajtót, hogy a majdnem-nulla, a „Tóra” végére, rosszindulatúan, csakazértis odabiggyessze azt a nyomorult egyest! Vajon mi történne akkor? – Mágikus erő van az efféle dilikben; pokoli tévedések és mennyei lehetőségek!

A minidínó és az ókeánosz

„Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a

Történelem bármiféle filozófiáját.”

AZ ARITMETIKUS BISZMILLAH Nyelvünk esetleges; metaforáink, érzéseink esetlegesek, véletlenszerűek. Amit gondolni, írni, mondani lehet, Hamlet mondta ki: lenni vagy nem lenni? Voltaképp itt „kezdődött” az irodalom, és amint ezt Shakespeare leírta, az irodalom egyszersmind felszámolta önmagát. Ezenfelül csak porhintés marad! Regények, epigrammák, episztolák?; misztella, gyanta, gyatra, szakra, csakra…?; apokrifok?, pornográfok?, agarófok? Az igaz könyvben csak számok vannak – és semmi egyéb! És ez nem metafora, tanmese, mítosztalanítás, vagy támasz! Épp ellenkezőleg! Az efféle mondatok s Hamlet-monológok mondatai vezetnek el az „igaz hithez/tudáshoz” (mikor e kettő konstellációjában állunk). De nem tartunk még ott, hogy ennek közelében legyünk, és sok áradás lesz még az Ophiron, mire az irodalom bátran felszámolja maradékait is; míg a Matematika erőt gyűjt ahhoz, hogy az irodalom és filozófia, vallás és mítosz régióit annektálja; de egyszer talán mégis eljön az a kor! Amikor matematikai paradoxonokat nemcsak mint metaforákat használunk, hanem értünk és átérzünk teljes valójukban; amikor a nullával szorzás puszta említése, kalligrafikus megjelenítése a legmagasabb művészetek sorába emelkedik; mikor végre az Univerzum atomfegyverével, a matematikával alkotunk! Szédítő (és megszégyenítő) kor lesz, mikor egyenletek kőszarkofágjait díszítik a kígyózó emberfrízek!; mikor a színházakban univerzális problémák kíméletlen levezetését látjuk három felvonásban; és lesznek, akik a kifejlet aritmetikai katarzisánál zsebkendőjük fújják – könnyeznek még a büfénél is! S amint a jeruzsálemi Sziklamecset „biszmilláhja”, négyzetbe írt kalligráfiája Allah 99 nevének átírásait rejti, úgy képletek kalligráfiái mondják majd el a legigazabb, részre nem hajló, pártatlan igazságot! S jobban, mint valaha bármi, mint barlangfestmények, katedrálisok üvegablakai, szobrok, épületek, cavallók, versek, regények, drámák, szentenciák, epigrammák és fabulák. Európa? Szomorú vagyok, ha rád gondolok! Tudásunk még mindig keleti kalligráfiákban van!; onnan kaptuk matematikánk, asztronómiánk is! Minden lehetőségünk, mely egyszer számítani fog! Szomorú lehetnék az irodalomra gondolva is, de mégse! Mi mást tehetnék, ha itt tartunk csak? Úgy emlegetnek a jövőben, ahogy ma gondolunk az Altamira-barlang Leonardóira! Mi mást tehetnék? Látom már, hogy utódaink hogyan látják majd a világot aritmetikus-biszmilláhban, de hogy mit látnak voltaképp?, miről tudnak majd, amiről én még nem tudok?, el sem képzelhetem! De azt tudom, hogy nem haladtunk jottányit se, bennem pedig maradéktalanul él tovább ős vízimajom szépapám bűze; csakúgy, mint bennünk a territoriális viselkedés, vagy a babuin-libidó. És majd egyszer talán épp mi leszünk egy újabb dínó-divathullám minidínói.

Elefántosz és kultúr-barbárosz

Nemcsak a Kozmosz „túlméretezettsége” nyugtalanító, de reménytelen távolságunk a szintézisből (s nem pedig analízisek sorozatából) eredő tudástól; mi több, a görög-világ(tér)kép is, melyen több-kevesebb pontatlansággal elhelyezték az akkor ismert vagy fontosnak tartott világrészeket, a Földközi-tenger vidékét, a legjelentősebb szorosokat és szigetek burgonyáit, majd az egészet belerakták valami görög ökörséggel körbefolyó Ókeánoszba! Akár egy lapostányérra szedett tyúkhúsleves! És lássunk csodát, ahhoz is idő kellett, hogy némelyek fejébe szöget üssön: de mi a szar határolja az Ókeánoszt?; miért nem ömlik a semmibe?, ha egyszer nem határolja semmi!

A görögök pedig késhegyre menő vitát folytathattak volna arról, hogy az Ókeánosszal, külső és belső tengerekkel „határolt” világ lebeg-e?, vagy amint Hindusztánia-szerte beszélték, elefántosz-bikák tartják, amik pedig egy teknőcön állnak, a teknőc pedig egy önfarkába maró kígyón, az Uroboszon.

De miért is nem esik le az Ókeánosszal körbevett görög világ, miért nem zuhannak (hová is?) a világot tartó elefántoszok?!, illetve az indus teknőc, meg az Urobosz? Képtelen sületlenségek álságos meséje ez, színtiszta Münchausen-csűrcsavar? Hát például a görögök, akik hittek ebben, épp oly félnótás és vérszegény fajankók lettek volna, mint amilyen Münchausen volt!? Ha csak „romjaikat” nézem, már akkor sem tűnik valószínűnek, mi több!, épp oly valószínűtlen teória, akár az Ókeánosz vagy az Uroboszos kozmológia! Valami sötét ellentét feszül a két dolog között, de minap, ahogy Nullfokból Great Green Woods felé buszoztam, és a Hospoda alatti házsornál kinéztem az ablakon, a berkenyesorokra, a szemközti dombhát présházaira, az alacsonyan húzó csonttollú-csapatokra, lejjebb a bérkaszárnyák tízemeletes szégyenére, hogy miért épp ott és akkor, nem tudom, de váratlanul oly világosan éreztem: én is hittem volna benne! Miért is ne? A célnak épp megfelelt! Ha egy görög hajós Krétára indult?, elérte. Naná! Olajozottan zajlott az árucsere, adok-kapok, ha elvetették és az istenek is úgy akarták, bő gabonatermés volt minden évben; ha meg olümposzi csetepaté hevében elúszott a legjava, hát importáltak északról; volt bor, gond és nők, háborúk és újítások, meg végzet; miért is ne határolhatná ezt az egész ántik kultúr-barbároszt az Ókeánosz?; vagy miért is ne tarthatná a világot néhány baszott nagy elefántosz?; s voltaképp kit érdekel, hogy tartják-e vagy sem, emelkedünk vagy süllyedünk, s az Ókeánosz lecsorog, apad avagy dagad?

a tudatunkat határolja

Oly világos, hogy épp az a magabiztosság élt bennük, ami a miénké is! Amit tudunk, épp „elég” magyarázatot ad minden kérdésünkre!; (űr)hajózunk (mert muszáj), boldogulunk, kereskedünk, háborúzunk, most is van csel és viszály, revír-harc, jó termés meg aszály; és végzet is; világunkat most is Urobosz tartja fenn, s épp egy Ókeánosz határolja. Csakhogy most ez az örök oldalvíz sokkal inkább a tudatunkban van, nem pedig kezdetleges térképek pergamenjén; s ezúttal az Ókeánosz jóval messzebb van már mitőlünk, mint volt a hellén idők hétköznapjaitól! Magabiztosságunk épp afféle görög vagy római magabiztosság! Ókeánosszal! De most vagy később, nemsoká’, vagy nagy sokára lesz új kérdező, új Odüsszeusz, új Kolumbusz, s rajtunk mulat majd az ördöngös utókor. Majd a rajtunk röhögő, minket csúfoló újabb ezredforduló után is jönnek Elefántosz-, Urobosz- és Ókeánosz-kutatók, s ők majd azokat gyalázzák, akik minket fikáztak. És tartson bármeddig ez a sor, a Föld után rakjunk fészket a Tejút más ágán is, lakjunk be az Űr zegzugában újabb odút, az igazságtól, az Egésztől való távolságunk akkor is konstans lesz! Ha legfantasztikusabb víziónk is valóra válik egyszer, létünk – az egyén, vagy a kollektíva léte is – csak halványan pislákoló mécs marad, egy roppant vadon két tűlevele között. Hinni benne, hogy az antik világ hitt abban a görög ökörségben, vagy abban, hogy kígyók, teknősök és elefántoszok egyensúlyoznak egymás hátán állva, mint az akrobaták, hogy megtartsák Hindusztániát, éppoly nehéz, mint hinni abban, hogy mi is tévedünk. Hinni abban, hogy se a görögöknek, se nekünk nincs, nem volt és nem lesz: végzetünk. Éppoly nehéz, mint szembenézni azzal, hogy az Ókeánosz nem a világot, hanem a tudatunkat határolja!, s hogy mindig szükség lesz elefántoszokra, teknőcökre, Uroboszra, Anúbiszra, Logoszra, Bioszra – akik-melyek, bárhogy teszünk is, nem a világot, hanem a tudatunkat dúcolják alá; és ez így volt mindig, így van most, és így is marad – míg világ a világ.

Az eltűnt anyag nyomában

Nem árt tudnunk, hogy a várva várt „megnyugtató magyarázatokhoz” az elmúlt néhány ezer évben nem sokkal kerültünk közelebb! És ez nem csupán elvont, halál-közeli dolgokra igaz, hanem világképünkre is. A „tudományos rejtélyek” közül citáljunk csak egyet!

A csillagászok arra a következtetésre jutottak, hogy „a galaxisok túl gyorsan forognak”! (És „óvásunk” ellenére sem lassulnak!) Ismert és kanonizált, egyetemleges törvényszerűségekből számolva, voltaképp szét kellene szakadniuk a centrifugális erő miatt – hacsak nem jóval nagyobb tömegűek, mint amennyit az űrfotók mutatnak. (Hacsak nem minden végérvényesnek tartott tudományos tézisünk állja meg a helyét!!). Egyelőre „rejtély”, hogy mi ez a „ragasztó”, ez a láthatatlan többlet-anyag, ami a galaxisokat egybetartja mégis! Ím, a modern kori Ókeánosz. Talán a mi haladónak kikürtölt tudományunkban, ontológiánkban, „okostojások” magyarázataiban is volna hiba? Ontológiánk még mindig inkább antológia volna? Magabiztosságunkhoz valóban elég?, hogy a gyakorlatban is működik – az atombomba!

eldugta vagy elcsórta

És vajon – mint hajdanán a Vörös-tenger – megnyílik-e előttünk az Ókeánosz vize valaha?, hogy végre átkelhessünk rajta; hogy egy Mózes, egy Einstein rajta átvigyen!; mi történne velünk, ha nemcsak azt fejtjük meg, mi tartja össze a galaxisokat, mikor „jelenlegi tudásunk” szerint szét kellene hullnia; ha megfejtjük, hogy vajon hol van az a temérdek „láthatatlan” anyag! Lebuktatjuk és lesitteljük azt a kleptomániást, aki eldugta vagy elcsórta. Mi történne velünk?, mikor – sorsát végül mégiscsak átlépve – a minidínó „átlát a szitán”, az „eseményhorizontokon” is, fapados járatokon látogatja a feketelyukakat, és már nem szodomai lebujokban, hanem Styx-parti kocsmákban italozik; s már nem búnogritumot, hanem életelixírt iszik!? Akkor vajon bekövetkezik majd a mágikus robbanás?; akkor vajon – végre – egy asztalnál ülnénk mindannyian? Akkor vajon a folytonos kerekasztal-tárgyalások tivornyái agapéba torkollanak?

Babits-apa komplex

„A szabad lelkek végtelen szorongása”

Minthogy a beltengereken javában tart a háromezer éves állóháború, a „Maginot-vonal” minden korábbinál mélyebb-hosszabb, és ha az asztalomhoz rajtam kívül bárki más ül, örülhetek máris, ezért időm javát a Semmi megértésének szánom (Mi leszek, ha nagy leszek – helyett: Mi lesz, ha már nem leszek?) „Az már valami!” Így hát céltalanul zuhanok a gondolatok kisbolygó-övében, és a tudat, hogy láthatok valamit, ami nálam ennyivel nagyobb (amely egyszer majd, „csak úgy” elnyel), őrjít és boldogít. Már csak azt nem értem, miért akarnám, hogy valaki szeressen engem?; amint én a Semmi struktúráit, úgy engem, a Senkit is, valaki lásson!

rég halott fáraóujjai

Bár volna itt Babits! Ha lehetne, arra a csontos testre csimpaszkodnék könyörögve: szeressen engem is! Úgy, amint Dantét szereti, ahogy Strindberget szelíden sajnálja, ahogy Voltaire-nek és Nietzschének megbocsát; sajnáljon és szeressen, dicsőítsen engem is!; bocsásson meg nekem Babits Misi bácsi! Említsen a margón; mint egy foltot varrjon hosszú, ázott posztókabátjára; varrjon a bélésbe, ahol senki se lát, csak ő, mikor a kabáttal együtt a dolgozószoba fogasára akaszt; hadd nézzem szomorúan onnan, hogy nem engem, Browningot olvas! Azt írja E. T. A. Hoffmannról: mondják, írás közben a felesége kezét fogta, mert félt a rémektől, amiket föligézett… Épp így szeretném fogni én is – Babits száraz, fagyos, rég halott fáraóujjait!! Holtan is szerethetne engem úgy, mintha karonülő volnék még, akit épp az imént szült meg ő; karolna engem, a maga múmiaszigorú, esetlen zanza-módján, fényév hosszú, nyirkos csápjaiban; Engem, akiről épp az imént mondott le, s adott örökbe hozzá – a Világirodalom.

Babits-por és Byron-bőr

„Nem szeret engem senki”, én azonban szerethetem Babits Mihályt. Szerethetem, ahogy ő másokat szeret. Minek is nem születtem korábban?, még ha nagyobb nyomorba és esélytelenségbe is! Legyen most nyomorom bohózat, esélyem jóval nagyobb, mint amit Goethe kora adott, hogy Babits olvasmányai között legyek, nincs esélyem semmi. Bár hihetném rendületlenül, hogy jön majd valami jobb kor, valami túlvilág, ahol Szent Péter helyén ő ül, s hallgatja a belépőnek szánt férc-szonetteket; de ha volna is, tudjuk majd jól, ő is, Én is, a világirodalom százszoros hatványa sem ér itt (ott) semmit!; száz Dante-lét ágostoni köbre emelése sem volna üdv-elég! Amiért itt szerethettük volna egymást, ott talán ugyanazért valami Pokol-szkriptóriumban majd acsarkodunk. De félek, hogy a tudat utolsó villanása nem kerubszárnyak közé világít majd, üdvsóvár angyalok ölébe, valami fertelmesen lenyűgöző és szépséges szép isten csupasz combjai közé, csupán lenyűgözően bonyodalmas, tekergő szerves-molekulák girlandjaira, amint hirtelen atomokra bomlanak; az élet arabeszkjeiből és a tudat tarka lampionjaiból atomok konfetti-esője kerekedik, amit az utolsó pillanatban, utolsó egybemaradt nukleotid-láncainkba kapaszkodva, még láthatunk! Mert az anyag szadista alaptermészete ez! Engedi majd, hogy a tudat, egy Nemlétező, még egyszer, utoljára, az utolsó pillanatban lerombolja minden mítoszát, s mielőtt a Valami semmivé válna, láthassa Semmiként önmagát! Így is találkozhatunk! A por-Babits és por-Centauri; együtt forgunk majd egy gázspirálban; az ő pora az egyik ágban, s tőle felfoghatatlan távolságra, egy másik ágban, az Én porom; oly messze egymástól, hogy ha még léteznénk is, akkor sem láthatnánk, miként vár néhány deka Babits, s valahol néhány deka Cen’, hogy felhörpintse egy születő neutrínó-csillag, majd űrbe böffentse, köhintse ilyen-olyan maradékát egy protuberanciával, s a két távoli napból kitüsszentett csillagpor mégis együtt lehessen egy hold idegbaj-piruláján, mely évmilliárdokig kering majd valami pszichózis bolygója körül, melyről neurotikus asztronauták jönnek egyszer, s aki ott elsőnek Hold(baj)tenger sivatagába lép (épp Babits-Cen’-porelegybe), ez az Armstrong azt a kis lépést, mely nagy lépés egy újabb emberiségnek, épp Byron-bőrből varrt csizmában tegye.

az anyag kurvanagy tévedése

Fatális tévedés, hogy Babits nem élt évszázadokat! Fatális tévedés, hogy én is előre haladok a téridőben, mintha a csírázó mag a magma felé nőne! Fatális tévedés, hogy elkerültük egymást; épp csak elkerültük egymást, s így Babits már nem szerethet engem. Ez fatális tévedés – az anyag kurvanagy tévedése: hogy nem ölelhette egymást épp ez a két, Cen-trifugában kavargó, maroknyi hamu.

1. Az írás „A szabad lelkek végtelen szorongása” című összeállításba készült – egy Albert Camus-idézethez kapcsolódva. Az idézet: „Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a Történelem bármiféle filozófiáját. De abban hiszek, hogy az ember szakadatlanul haladt előre sorsa megismerésében. Nem léptünk túl létünk határán, de jobban ismerjük. Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg kell tagadnunk ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy csökkentsük. Emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelkek végtelen szorongását. Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt, felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban, meggyőző boldogságot a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek. Természetesen ez emberfeletti feladat. De emberfelettinek egész egyszerűen azokat a feladatokat nevezik, amelyeket az emberek hosszú idő alatt végeznek be.” (A mandulafák) ↑

kép | Mario Schifano művei, wikiart.org