JACK

Úgy tartják egyesek, hogy állat vagyok. Talán önök is ezt gondolják majd rólam, de ami e falak között azt jelenti: senki, egy kalózhajón épp az ellenkezőjét: Valaki. Nem abban az értelemben vagyok állat, ahogy önök gondolják, de nem is úgy, ahogy az ivócimboráim. Az vagyok, amit teszek, nem pedig amit gondolok. Általában az ösztöneimre hagyatkozom, de még azt sem tudom, azokat honnan örököltem. Nem kizárt, hogy a szoptatódajkám, a drága Jenny anyó tejével szívtam magamba a mágikus, fekete erőt, s mindig az dönti el, az utam éppen merre visz. Nem kérdezek senkit, magamat sem faggatom, a tépelődéssel csak az idő megy, és folyton fogy a tetterő. Elég felismerni és megszeretni az utat, elég rálépni, nem kell feltétlenül tudni, hová vezet. Mégis, talán épp ez változott meg bennem.

üldöző és üldözött

Kiskarom az egyik legjobb cimborám, írástudatlan matróz, a parti csőcselék hírhedt figurája, és az ő szkiffjén, a kormánykerékre gravírozva nemrégiben azt olvastam: Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart. Senecától vette, bár Kiskaromnak fogalma sincs, ki a túró az a Seneca. Azt hiszi, egy baltimore-i kapitány, és tudni véli, hogy hatalmas erejű, sötét szemű, verekedős és olasz. Maradjon meg ebben a hitben, hadd gondoljon úgy rá továbbra is, mint a régi ismerősökre szokás. Csak az a lényeg, hogy igazuk lehet, Kiskaromnak és Senecának egyaránt. Újabban ezen gondolkodom. Sokat láttam, sok élőt és sok halottat, voltam üldöző és üldözött, feküdtem gésák gyűrűjében, de jól ismerem az oaklandi lányok bűbáját is, ennek ellenére, ha nincs is ínyemre, muszáj beismernem, hogy rémisztően keveset tudok. Talán ezért nem kedvezett nekem eddig a szél.

Tanulni szeretnék végre. Tudni mindent. Ha lehet, sokkal többet annál, amit egy halandó tudhat. Eljött az ideje, hogy a legjobbak engem csiszoljanak. Kiérdemeltem már, ám ha úgy találják, még nem vagyok méltó rá, higgyék el, hamarosan azzá válok. Megálltam a helyem mindig, ezúttal is állom majd a sarat.

A nevem egyébként – jó apám után – John, de ne szólítsanak így soha, ha kérhetem, mert másfelé tartok, mint ahová a Johnok és Bobok. Biztosan tudom, hogy nem odáig jutok, ahová apám jutott, bár nála jobb embert nem ismerek. Jobb ő annál, semhogy boldogulhatna abban a lelketlen adok-kapokban, amit vállalnia kell, ha a maga ura akar lenni. Apám a szelíd Pennsylvaniában jött világra, a ligetekkel körbevett Springfield-farmon. Innen ered a röghöz kötöttsége, hogy a föld vonzza, mindenekfölött az anyám szemében oly pórias burgonya, a zöldségek, a kimerítő kétkezi munka. A springfieldi emlékek miatt apám bizony nem találja helyét kapanyél és gereblye nélkül, anyám pedig sokszor ezért szomorkodik az Európából hozatott zongora mellett – ölbe ejtett kézzel.

Nincs szándékomban emlékekkel húzni az időt, de mégiscsak fel kell idéznem, micsoda hajcihővel emelték be azt a páncéltőkés monstrumot az emeleti szobába, mivel Flora Wellman, az anyám azt akarta, hogy míg a zenébe temetkezik, addig is a háborgó tengert lássa. Hat férfi húzta-vonta felfelé a hangszert a nyikorgó csigán, az pedig, akár egy léghajó, tétován, lassan emelkedett. Egy ponton megállt. A teherhordók kifulladtak, és patthelyzet állt elő. A közel egytonnás zongora légvárként lebegett, szitált az eső, a pányva vészjóslóan ropogott, a régi kötél úgy feszült, hogy gőz szállt belőle. Anyám a halálsikoly ércszobraként cövekelt a verandán, apám a sárga pázsitról nézett fel a levitáló légvárra. Senki sem kiáltott, hogy „John, az istenit, gyere már fel, segíts!” – csak nagy csönd támadt, s ebben a csöndben apám oly gyorsan futott az emeletre, mintha test nélküli fantom volna. Egyik pillanatban még az udvaron volt, a másikban – vagy szinte ugyanabban – már az emeleten. A kíméletlenül sok ásásban, kapálásban, ekézésben edzett, inas kezével megragadta a kötelet, és a zongora könnyedén indult fölfelé, mintha kizárólag az ő erőinek engedne. Ez volt az egyetlen eset, amikor anyám is örvendett apám erejének, minden zöldségnek és reteknek, mert láthatta, hogy a földművelésből eredő szilajság nélkül apám se tudná megoldani a helyzetet. A zongora gyorsan az ablak magasságába ért, s amikor beforgatták a szobába, megnyugodott még a táj is. Elült a szél, abbamaradt az eső, kettéhasadt felettünk a borongós ég, és előragyogott a nap. Olyan derű ereszkedett le ránk, mintha egy lázadó koporsó került volna végre helyre. Anyám hatalmas, búskomor, szépen zengő koporsója.

reménytelen bolyongás

Flora Wellman, az anyám, a második asszony apám életében. Az első, Anne Jane tizenegy gyereket szült, holott igen nehéz körülmények között éltek. Megjártak minden poklot, amit csak a lehetőségek hazája kínált. Minden szörnyű lehetőséget. Három egymást követő évben akkora aszály sújtotta apám földjét, hogy egy szem krumpli sem termett. A félsivatagból két kézzel, mint az állatok, Anne Jane-nel és a gyerekekkel az édesgyökereket és gumókat ásták ki, muhart őröltek és bogyókat szedtek. Vadméhek odúit fosztogatták, és a mézet útonállóknak adták el. Lisztre, és néha – micsoda szégyen! – burgonyára cserélték. Végül reménytelen bolyongásba kezdtek, s két évig munkanélküliként kóboroltak a prérin, és akkor persze, mit ad Isten, hirtelen véget ért az aszály, szakadatlanul esett, mintha az ég minden addigi adósságát egyben, kamatostul törlesztené a kisült, megégett földnek. Majd’ megfulladtak az átkozott esőkben, újra meg újra elmerültek a vöröslő sárban, háztól házig, kaputól kapuig botorkáltak, hogy valami alkalmi munkát találjanak, lemázolhassanak egy kerítést vagy kipofozhassanak egy pajtát néhány dollár fejében. Apám és első felesége nemegyszer a meztelen testükkel melengették a lilává fagyott gyerekeket, s amikor kupacba rakták őket a lószőrpokrócok alatt, apám vette ölbe Anne Jane-t, hogy őt is átmelegítse. Nem sokkal azután, hogy elhagyták Washington államot, és átkeltek a Sziklás-hegységen, már apám ereje is elfogyott, s nem adott több forróságot. Ha összebújtak, már csak a fagyosságukat duplázták. Nem csoda, hogy Anne sokszor megfázott, szinte állandóan lázas volt, s ilyenkor a didergő gyerekek közé feküdt, hogy legalább őket melengesse. A gyerekek örültek. „Anya meleg, anya meleg!” – apám pedig, amikor már mindenki aludt, kiment a sötét prérire, az égre emelte tekintetét, és suttogva átkozódott. Máskor csak hangtalanul zokogott. Anne Jane végül, félúton Nevada és Utah között, egy párás éjszakán, a rajta csüngő, alvó gyerekek gyűrűjében, egy csűr végében, tüdőcsúcshurutban meghalt. Apám szerint, mivel már semmije sem volt, se egészsége, se reménye, az utolsót adta oda azon az éjjelen, amit még adhatott: a testében lakozó meleget. Méghozzá maradéktalanul.

Apám további kilenc hónapig tévelygett a tizenegy gyerekkel. Mint az elárvult ló, aki a halott gazdájától örökölt, éhtől szédülő kutyákat tanácstalanul vezetgeti fel és alá a nagyvilág dohos és vakolatlan közönyében. Nem tudom, hogy ebben az Odüsszeiában hol és mikor bukkant fel Flora Wellman, az anyám, de az biztos: apám szívből megszerette, s nem csupán azért, mert legyengült gyermekcsapatával végre révbe ért, hanem mert valóban talált Flora Wellmanban valami szeretnivalót – és ezt a valamit, amit én magam képtelen vagyok megérteni kettejük viszonyában, mind a mai napig szereti.

Flora Wellman jó házból való úrinő. Sápadt bőrű, finom alkat, és mindig búskomor. Mindig öregnek láttam. Nem mintha ráncos volna, ősz vagy roggyant, szép szemétől a lába sarkáig gyönyörű, de aki ebben a testben lakik, folyvást haldokol.

Rajtam kívül nem szült mást. Azt hiszem, velem is csak véletlenül esett teherbe. Talán csak azért hordott ki, mert jó darabig észre sem vette, hogy benne vagyok. Csoda, hogy életképes lettem. Ha anyámon múlik, halva születek, s hogy nem így történt, alighanem apámnak köszönhető, aki anyámat igen jól tartotta. Ahhoz, hogy megmaradjak, ne csak kihúzzam valahogy azt a kilenc hónapot, hanem jókora és egészséges újszülött legyek, apámnak úgy kellett etetnie anyámat nap mint nap, akár a gyereket. Anyám rosszkedve és étvágytalansága mellett nem egyszerűen elhaltam voltam benne, hanem nyomtalanul felszívódom, akár egy tályog. Sokszor érzem úgy, hogy apám hordott ki, amint a későbbiekben is ő volt egy személyben a férfi, az anya és a nő a családban.

túlzott kifinomultság

Január 12-én jöttem a világra, amint mondják, az évszázad egyik legfagyosabb reggelén, anyám testén át, apám jóvoltából, négy és fél kilóval, San Franciscóban, a Harmadik és a Bryant utca sarkán. Nem kereszteltek meg, semmilyen egyháznak nem vagyok tagja. Nem szépítem a dolgot, akkor sem, ha az esélyeimet rontja. Nem tartozom felekezethez, szándékomban sem áll ezen változtatni, és azt is meg kell mondanom, hogy jóravaló apám igenis a kapitalizmus könyörtelen és emberellenes működésének esett áldozatul. Anyám kiszámíthatatlan kedélyhullámzása pedig nem pusztán egy különös és szenzitív nő depresszív hajlama, hanem – legalább részint – a felső középosztálybeliek kényelméből, túlzott kifinomultságából fakadó dekadencia.

Olyan ez, mintha a púder gyakori használata elmebajhoz vezetne. Az elmebaj pedig halálhoz. Végső soron a púder lenne a felső középosztálybeliek elhalálozásának oka, amint a szegények haláláért a vég nélküli munka és az éhezés felel. Anyám valóban annyira elegáns és finom, mint egy elefántcsont kámea. Tömjénillata van, szeretnivaló, elesett, szép, s ugyanakkor kulturáltan érzéketlen. A családjától örökölt sötét arisztokratizmus és melankólia olyannyira kínozza szegényt, hogy annak idején szoptatni sem tudott. Bezzeg a nyomor sötétjéből érkező, a nyugati parti Pokol bugyrában tengődő Mrs. Prentiss, a szoptatódajkám! Vérbő, fekete nő, rabszolgák ivadéka, számos megalázó emlékkel a háta mögött, és mégis: amolyan közös ősanya, Jenny anyónak hívom, mind a mai napig látogatom, és ha egyszer jómódú leszek, vagy egyenesen Krőzus, gondját viselem, míg él, hisz amikor anyám sápkóros keble egy csepp tejet, egy csepp életkedvet sem adott, amikor belőle sárga savó szivárgott csak, akkor Mrs. Prentiss kávébarna emlői tápláltak. Az ő óriási és kissé zsíros testmelege, anyabálna-természete tartott életben, míg jó anyám a holdnál sárgábban, hófehér szaténhálóingben, sötét gondolatokkal a fejében föl és alá botorkálva – csecsemőkorom hajnalán – talán épp a véget remélte. Néha azt gondolom, hogy a vajúdás ideje alatt sem engem várt, hanem a gyermekágyi lázat, vagyis inkább a halált. Azt, hogy belehal a szülés szégyenletes aktusába, vagy olyan fiút hoz világra, aki előbb-utóbb megöli.

Anyám olyan, mint a pislákoló mécses: nem tudni, mikor fogy ki belőle a lámpaolaj – és ha anyám mécses, akkor Jenny anyó hatalmas, alabamai kandalló. Őszintén és szüntelenül szeret engem, maga mondta – igaz, csak egyszer, hogy Willt, a saját vérét sem szereti jobban. És ez talán így igaz, mert követett minket mindenüvé, először a Bernal-dombra, aztán lakásról lakásra, és később, ha a féltestvéremmel, édes nővéremmel, Elizával meglátogattuk, mindig az ősanyaság délvidéki kiáradásával, vagyis a rá oly jellemző vaskossággal és imádattal fogadott, s abból a szánalmasan kevésből, amije volt, mindig önzetlenül kínált minket. Amint az ősei sok-sok generáción át az izomerejüket adták oda a fehéreknek, most a hajdani rabszolgaférfiak leszármazottjaként a fekete lélek féktelenül szabad szeretetét osztja szét a dekadens fehér nők elárvult kölykei között. Jenny anyó nagyapja talán épp anyai dédapám ültetvényein gürcölt, amint később ő maga néhány centért anyám helyett szoptatott. Ha ő nem lenne, ha az ősei nem nyomorognak évszázadokig fehér gazemberek birtokain, fogalmam nem volna, milyen az anyatej és a kebel melege, amint azt sem tudnám, hogy létezik a világon érdek nélküli szolidaritás és szeretet. Jenny anyót abból az anyagból gyúrták, amely a lélek alkotója is. Jenny anyó a védelmező, bársonyos, forró és örök, fekete gyapot.

Sokszor költöztünk, mert anyám mindig elégedetlen volt, mindig tisztább, világosabb, szárazabb házra vágyott, de nem volt szerencséje, mert amikor apám a Singer főügynöke és pénzbeszedője lett, ő meg végre tágas és szép lakás tengerre néző ablakában zongorázott, kitört a diftériajárvány. Én és Eliza életveszélyes állapotba kerültünk. Anyám állítólag már annak is utánajárt, hogy mint szerető testvéreket, temethet-e minket ugyanabba a koporsóba. Jenny anyónak eszébe nem jutna ilyesmi. Bármekkora nyomorban él, nem pakol két halottat egybe. Jó anyám viszont nemcsak törékeny és tünékeny, hanem még ilyenkor is észvesztően pragmatikus. Őszintén fogalmazva: durva. De ha engem kérdeznének, megmondanám: nem akarok ugyanabban a dobozban semmivé foszlani Elizával, pedig legalább annyira szeretem, mint Jenny anyót. Ha már egyszer meghalok, és nincs mit mondani a szeretteimnek, legyek csak a saját koporsómban, külön gödörben, egyedül. Ha már egyszer nem keverednek a szavaink, nyugodjanak külön a csontjaink is. Inkább olcsó gyapotzsákban földeljenek el a csórók sírkertjében, mintsem anyám – pont úgy, mint a háztartás kiadásain vagy apám vacsoráin – a koporsónkon spórolgasson. Ha pedig semmiképp sem lehetek egyedül holtomban, inkább a tömegsír! De itt vagyok. Az orvosi véleményt meghazudtolva felépültünk mind a ketten, és akkor apám úgy döntött, az öböl túloldalára, friss levegőre, Oaklandbe költözünk.

mindig mindent elrendez

Az ablakomból már az első napon a háborgó óceán ultramarinkék titkát és a kikötő forgatagát láttam. A levegő nemcsak friss és édes volt, hanem enyhén sós is, és valamiféle ősidőkből visszatérő vágy tartotta folytonos hullámzásban. A part pedig azt mutatta, hogy a Hold ereje: az árapály, a Szél ereje: a hullámverés mindig mindent elrendez. Abban a parti sávban, ahová a hullám elér, legyen ott bármennyi szemét, mindig rend van. Elúszik, aminek úsznia kell, elkopik, legömbölyödik, eltörik minden, aminek kopni, gömbölyödni vagy törni kell. Rend, hatalmas, könyörtelen és örök rend honol a parton, rend trónol a mélyben is, s a káosz ott kezdődik, ahová a tenger nem ér fel vihar idején sem – ott, ahol az ember él. Egy újabb özönvíz bizonyára mindent elrendezne. Ember nélkül bár, de rend lehetne ismét mindenütt.

Apám nem hallotta az óceán szavát, nem értette a tajtékzó hullámokat, a földet imádta, és a szántó volt a zsámolya. A barázdákból, nemegyszer a sárból olvasott úgy, ahogy mások a Bibliából, és amint én a tengerre, ő mindig falura vágyott. Kapóra jött tehát a diftéria és az orvosi tanács, áttelepített minket az új házba, a jó levegőre, otthagyta a Singert, a természetétől tökéletesen idegen ügynökösködést, és Oaklandben először kisebb, majd egyre nagyobb vetőterületeket bérelt. A kereskedelem farkastörvényeit nem látta át, túlságosan tisztességesnek bizonyult, ám a növények nyelvét jól értette. Gyönyörű zöldségeket nevelt, s olyan epret, amilyet ő termelt, nem láttam sehol a világban! Nem sokkal később kisboltot is nyitott, ami gyorsan népszerű lett, híre ment a mindig kifogástalan árunak, s a munka úgy megszaporodott, hogy társat kellett kerítenie. Egy Stowell nevű, rossz ízlésű ficsúrt vett maga mellé, aki viszonzásul – apám háta mögött – időről időre ízléstelen ajánlatokat tett anyámnak, igyekezett magához édesgetni minket, legkisebbként persze elsősorban engem. Epret hozott mindig, csak nekem, ahogy mondta az átkozott, de én tudtam, hogy az epret lopta. Azt is tudtam, honnan. Apám üzletéből, apám eprét. A legszebbet, amit valaha láttam. A féltestvéreimen, a nagyobbakon egyszerűen átnézett, kivéve Elizát, aki akkoriban már nagylánynak számított, mégis igyekezett, mint egy gyermeket, az ölébe csalni az a szemforgató gazfickó. Viszolyogtató volt Stowell hamis nyájassága, minden pillanat, amit a közelünkben töltött, s titokban nehezteltünk is apánkra, amiért eltűri azt az embert. Ma már tudom, hogy apám naiv, és mindebből semmit sem látott. Azt sem vette észre, hogy az eper lopott, még érdeklődött is, ugyan kitől van, ki az a szép kertész – így fogalmazott –, aki az osztályon felüli epret termeli. Stowell összehordott hetet-havat egy távoli rokonáról, aki nemrégiben fogott gazdálkodásba, és néhanapján átruccan hozzá Oaklandba. Nyilvánvaló hazugság volt minden szava, ha kérdezett, akkor sem hittünk neki, apám viszont őszintén lelkesült, és megígértette Stowellel, hogy összehoz egy találkozót ezzel a távoli rokonnal.

dióhajók

Kellemetlen volt már az első találkozásunk is. Dióhéjakba apró árbocokat, azokra pedig kicsi papírvitorlákat ragasztottam, ezeket úsztattam fel és alá egy lavórban. Ezek voltak az első hajóim. Az olcsó játék – nekem köszönhetően – dívott akkor az iskolában is, és mértéktelenül büszke voltam a flottámra, mivel hosszú ideig senki sem tudott nagyobb dióhajókra szert tenni, mint én. Apám, bár nem jutott ideje rám, arról sosem feledkezett meg, hogy az áruból a legnagyobb diókat kivegye és hazahozza nekem. Anyám persze ezt sem szerette.

– Földtúró parasztot nevelsz a gyerekből – mondta apámnak, s hogy jó példát mutasson, egyszer ő is hozott nekem hajót, egy szép fregatt-modellt. Felnyithatatlan üvegvitrinben. Csodáltam azt a hajót, a gyönyörű, ébenfekete részletei és a karcsúsága miatt, ugyanakkor dühített, mert érinthetetlen volt, nem kezdhettem vele semmit. Anyámmal sem. Többre jutottam a tengerrel néhány év alatt, mint anyámmal az egész gyermekkoromat figyelembe véve. Mindkettő lényege a folytonos változás, de anyám változékonysága túltesz mindenen. Az árapály ritmikus, Flora Wellman viszont csak önkényes. Az óceán a Holdhoz, anyám kizárólag önmagához igazodik.

Szóval, a dióhajók szépen úsztak, amikor kinyílt az ajtó, iszonyú huzat támadt, átsüvített a szél a szobán, belekanyarodott a lavórba, és a flotta vezérhajója, egy kétárbocos dióhajó felborult. Kikaptam a kicsi hajót a vízből, nehogy elázzon, s a papírvitorlákat szárítgatva felnéztem. Stowell állt az ajtóban, széles mosollyal, enyhe terpesztésben, mintha azt mondaná: „Hahó, hál’ istennek, megjöttem!” – holott akkor láttuk először. Világoszöld nadrágot hordott, és ugyanilyen színű kockás nyakkendőt egy halványpiros inghez. Korábban nem találkoztam így öltözködő emberrel. Szüntelenül mosolygott, ám az arca épp ettől a mosolytól vált maszkká. Később, ha véletlenül ez a mosoly néhány pillanatra elhagyta, sokkal élőbbnek hatott, bár egyúttal rémisztőbbnek is. Apám pedig nem győzte hajtogatni, hogy ilyen kedves és segítőkész, áldott jó embert még nem látott, s hálát adhatunk a sorsnak, hogy vannak még ilyenek. Végül ez a svindlis, ha már anyám ágyából nem sikerült, kitúrta apámat a saját boltjából, és egy megalázóan hosszú és méltatlan per során elvesztettünk mindent. Flora Wellman, az anyám viszont maradt. Nem hiszem, hogy akár gondolatban megcsalta Stowellel apámat. Úgy láttam, nem erkölcsi aggály gátolta, hanem hogy akkortájt még egy flörthöz sem volt kedve.

De ne higgyék, hogy apám balfék, nem az ő hibája, hisz ki merné azt állítani, hogy hiba szolgálatnak tekinteni a zöldségtermelést, hiba a szegényebbek egészségére is gondolni és a lehető legolcsóbban árulni a lehető legjobbat. Ahová az apámhoz hasonlók a lelküket adják be, a Stowell fajtájából valók épp onnan veszik ki a pénzt. Nem az a vétkes, aki a másik lelkét centenként lopja ki a közös kasszából? Ne is legyen nyugta egyik kufárnak sem, mert kertelés nélkül megmondom: nem áll távol tőlem, hogy megtegyem Stowellel, ami apám ezerdolláros, tízezer és egymillió dolláros lelkének meglopása miatt neki a kamatos kamatokkal együtt – egy sikátor végében – kijár. Csak azért nem hajtom be rajta, mert apám is helytelenítené, és mert apám így sem adta fel: még nagyobb területeket bérelt, és burgonyát termelt. Hamarosan az is sikert hozott, hisz apám keze nemcsak egy zongorát húzott fel az emeletre, hanem amelyik földbe belenyúlt, ahová belemélyesztette az ujjait, az kizöldült, még ha előtte sivatag volt, akkor is. Ezért aztán nem sokkal később ismét megváltozott köröttünk a világ, a nagy krach után ismét jól éltünk, csöndesen és szerényen, de nélkülözés nélkül.

lógatott a levegőben

Anyám ennek ellenére – továbbra is – a városba vágyott, búskomorabban járkált, mint valaha, talán ezért vitt magával apám gyakran az ültetvényekre. Alig törődött velem, de jó volt vele. Kirakott a fák alá, kiterítette a plédet, leültetett, megkérdezte, tudom-e, meddig mehetek, az erdőszélig, mondtam, s azzal otthagyott. Délig csak akkor láttam, ha körülötte röpködött a legtöbb lepke, mert lepkefogással múlattam az időt, apám legnagyobb örömére, mivel a lepkehernyók kárt tettek a káposztában. Ebédidőben – ha ott voltam, ha nem – a pléd közepére kenyeret és szalonnát rakott, uborkát és paradicsomot, de nem foglalkozott azzal, megeszem-e, ha igen, mikor, igaz, mindig befaltam, s rendszerint azonnal, sőt, egy alkalommal – ötéves lehettem – belekóstoltam a sörbe is, amit a munkaszünetekben olyan élvezettel iszogatott. Pár korty volt az egész, mégis a fejembe szállt, ráadásul a lepke, ami ebéd után elsőként tűnt fel, épp apám felé röpült. Szaladtam utána, botladoztam a mély barázdák között, a csapongó lepkével együtt többször is megkerültem a lovakat, apám rá se bagózott, megszokta, hogy virradattól alkonyatig a pillangókat hajkurászom. Eliza szerint akkoriban váltam a korosztályomnál valamelyest erősebb gyerekké. Szóval a lepke érezhette, hogy üldözöm, és mivel az erdő messze esett, bozót nem akadt, a lovak között keresett menedéket, átszállt a hasuk alatt, aztán vissza, én meg egyszer csak átszaladtam a lovak és az eke között, azaz átszaladtam volna, ha el nem botlom. Az eke egyenesen felém tartott, apám az utolsó pillanatban vette észre, mi történik, a lovakat nem tudta már megállítani, de még elért, és fél kézzel, egy mozdulattal kiemelt az eke útjából, én meg láttam, hogy ahol egy pillanattal korábban feküdtem, az eke kettészeli és kifordítja a földet. Nem vert meg, nem is szidott, lógatott a levegőben, mint egy játékot, aztán lassan letett, hozzám guggolt, megfogta a vállamat, az arcomba nézett, és azt mondta:

– Az eke körül nem futkosunk. Érted? Akkor sem, ha ezer lepke röpköd körötte. Soha. Ezt jegyezd meg egy életre!

Megmentette az életemet. Azt az életet, amiről sosem éreztem, hogy anyám szívesen adta.

Anyámról nincsenek ilyen bensőséges emlékeim – mintha soha, semmi nem történt volna közöttünk. Apámmal is kevés időt töltöttem, de még az is meghitt, családias emléknek tűnik, amikor a tehenek kidöntötték a karámot, mi pedig igyekeztünk helyrepofozni. A lábaknak ásott gödrökből kellett kimernem az eső utáni vizet, s amint az egyikből a híg sarat kanalaztam, a kávébarna löttyben elakadt a bögrém, úgy láttam, nem gyökérben, hanem egy orrban. Apámhoz szaladtam és közöltem, hogy a lyuk aljában egy orr van.

– Nono, kisfiam – mondta apám jó szokása szerint, de azért odajött, így láthatta, hogy nem hazudok, valóban egy orr állt ki a sárból, és amint hamarosan kiderült, ott volt az orr gazdája, egy oszlásnak indult hulla is. Életemben először láttam halottat. Ma sem tudjuk, ki lehetett az, hogyan került oda, ki ásta el, miért épp a mi földünkön, ki ölte meg, s miért? Nyomasztó emlék lehetne, de mivel apám is ott volt, nem támadt bennem szorongás, és talán ezzel magyarázható, hogy ma sem szül bennem rossz érzést a halottak látványa. De ha anyám lidérces passzivitására gondolok, megborzongok ma is.

Nem emlékszem, hogy akár egyetlen egyszer is kaptam tőle egy kedves szót vagy gesztust. Apám is szűken mérte az atyai nyájasságot, de azért figyelt rám, ha sírtam, néha végigsimított a fejemen, és azt mondta:

– Nono.

És nem vert, igaz, engem anyám se, nem úgy, mint Elizát. Jobb volt a lidérces nyúzottság és a semmittevés, amikor ölbe ejtett kézzel órák hosszat csak ült, sokkal jobb, mint amikor akaratot mutatott, mivel ez az akarat gyakran volt démonikus. Ezért is lebzseltünk – amikor csak lehetett – Jenny anyónál. Törvényszerűnek tűnik, hogy az egyik legemlékezetesebb, démoni aktivitást épp a Jenny anyónál töltött egyik délutánunk váltotta ki. Jenny anyó fiával, Will-lel sokat játszottunk, Eliza is, aki a kislányok ártatlanságával mondta otthon, hogy felnőttként talán Will lesz a férje. Anyám azt kérdezte:

– Egy néger?

kősziklává vált arccal

– Nem néger, hanem Will – felelte határozottan Eliza mit sem sejtve. Meglepődni se maradt ideje, hisz anyámon indulat sem látszott, voltaképp még akkor sem, amikor megragadta és a hajánál fogva behúzta a hálószobába. Eliza levágott hajjal, kivörösödött, ijedt és kősziklává vált arccal került elő. Ezt követően sokat hallgatott, és nem tett soha semmit. Mintha anyám búskomorságának démonja egy szemvillanás alatt tépte volna ki testéből eredendően jóságos és kíváncsi, őszinte és szerető természetét. Így aztán hosszú időre alamuszi és hazug lett. Anyánk magyarázatképp csak annyit közölt:

– Will is fekete szemű.

Így tudtuk meg, hogy amit korábban a fekete szeműekről mondott, nemcsak az olaszokra vonatkozik, hanem az afrikaiakra is, és valószínűleg minden fekete szeműre: a fekete szemű írekre, angolokra, spanyolokra, németekre, bárkire. Minden fekete szeműre – Jenny anyóra is.

– A bevándorlókkal jobb vigyázni – mondta nemegyszer a pedigréjükre mértéktelenül büszke, jól iskolázott nagypolgárok testtartásával. – Kiváltképp a fekete szemű olasz bevándorlókkal, mert azok, mint általában a fekete szeműek, rossz emberek, tolvajok, maffiózók, gyilkosok. Hangosak és erőszakosak, koszosak és féktelenek, és ha valami egy kicsit is nem tetszik nekik, előkapják a kést, megölnek, nem számít nekik kor, rang, származás, semmi! Gyilkolnak válogatás nélkül, öregeket, gyerekeket, nőt és férfit, ahogy épp a rosszkedvűk hozza, vigyázni kell tehát a fekete szemű olaszokkal, jobb nagy ívben kerülni őket, még a környéket is, ahol laknak.

A félelem a fekete szeműektől akkortájt került szóba, amikor Elizával és nagyobbik nővéremmel, Idával az alamedai elemi iskola vörös gránitlépcsőit koptattuk, a vidékünkön pedig megjelent Margo, az olasz telepes és angol felesége. Előítéletekkel persze találkoznak az olaszok is, nyilván, s nemcsak Flora Wellmann személyén keresztül. Jelentős részük – amint ezt később tapasztaltam – jól megvan az angolok, a zsidók, az írek és a feketék nélkül, egymás között intéznek mindent, és a róluk alkotott előítéleteknek némelyek szinte örülnek. Gyakran rá is szolgálnak. Más olaszokat bánt a digózás, így például a mi szomszédunkat is bántotta, s igyekezett mihamarabb amerikanizálódni, vagyis első lépésben inkább angolosodni, ezért minden erejével azon volt, hogy a fiának, Dominicónak angol feleséget kerítsen. Bár Dominico a koránál fogva sem volt partiképes, Margo mégis angol lányok tucatjaival igyekezett összeismertetni, többek között drága nővéremmel, Elizával. Bárhogy igyekezett is Margo angolabb lenni a legangolabbnál, amint a fekete szeme, a természete is olasz maradt, és amikor húsvét hetében vendégséget adott a környékbelieknek, azt is olaszosan tette. Nem vacsorára hívta őket, nem estet adott, becsületére legyen mondva, nem színlelt előkelőséget, hanem egy álló hétig tartó, itáliai dáridót csapott, amin persze angolok forgolódtak a legkevesebben, viszont annál több földije gyűlt egybe. Mi csak a második este merészkedtünk át a Margo-farmra, miután hatodszor jött valaki: ugyan, ugorjunk már át egy pohár borra!

Akkor is félve, magunkkal hurcolva anyám pokoli, minden olaszt kriminalizáló képzetét. Milyen lehet a mulatság a fekete szemű olaszoknál? Ha anyám nézeteiből indulok ki, leginkább olyan, mit egy kelepce.

mindenütt füstölt valami

Sötét, rossz arcú, indulatos emberekre számítottunk, ám érthetetlenül vidám, s valóban hangos, féktelen társaságra találtunk. Az olaszok a második nap estéjén már pocsolya-részegek voltak, némelyek a tányérra borultak, mások az asztal alatt feküdtek, de szép számmal akadtak ott nótázók, táncolók, viccmesélők, harsányan kacagó kövérek, inas genovaiak, állig gombolt palermóiak, és nekivetkőző, melltartóban ürühúst faló asszonyok. A tér minden irányából étel- és italszag szállt, mindenütt füstölt valami, itt egy viharlámpa, ott egy elégett karaj, sosem láttam annyi poharat, s valami mindegyikben volt. Macskák sétáltak a terítéken és a felborult butéliák között, belenyaltak a tányérokba, a húst lopkodták, egyik kihalászta a levesestálból a galambot, és komótosan végigbaktatott vele az asztal hosszán, senki sem ügyelt rá, és már leugrott volna, amikor valaki kivette a szájából, a mellehúsát levágta, a többit visszaadta a macskának. A szoknyákon piros margaréták pompáztak, a kacagók torka olyan volt, mint a borral teli korsó, és én e szín- és zaj-kavalkád mögött érezni véltem Flora Wellmann igazát. Főként, amikor az alkalmi sátor végében néhány férfi összeverekedett. Gondoltam: hamarosan vér folyik – és az sem nyugtatott meg, hogy a pankráció váratlanul ölelkezésbe ment át, ősz családapák sírtak, aztán örvendeztek, örök barátságot fogadtak, s mindezt kéttucatnyi rikácsoló asszony meg is éljenezte. Az emelkedettség tetőfokán a tökrészeg társulat váratlanul felkerekedett, és a temérdek olasz, a kevéske angollal elindult meglátogatni a szomszéd birtokot. Még az asztal alatt heverő részegeket is felrángatták. Az asszonyok, tekintet nélkül, hogy melyik gyerek kihez tartozik, a szoknyájuk elé tereltek minket, s úgy hajtottak maguk előtt, mint a libákat a legelőre. Kacagva, esve-kelve, dalolva haladt a kompánia a McSweney család farmja felé, bejelentés nélkül, csak mert a vérük hajtotta őket, a bor és a jókedv. Velük baktattam én is, körülbelül húsz, tökéletesen idegen, fekete szemű gyerek között, akik egymással többnyire olaszul beszéltek, ha meg angolul, olyan dialektusban, hogy alig értettem. Mindenesetre néha rám mosolyogtak, és ez megnyugtatott. Eliza az olasz farmon maradt, mivel Margo a fiát és az angol lányokat arra biztatta, „beszélgessenek nyugodtan, a felnőttek nélkül”. Margo úgy gondolhatta, Dominico összeismertetése a kisasszonyokkal így lehet a legsikeresebb – ez is inkább olaszos megoldás, és ellentmond az angol etikettnek.

Az írek eleinte nem értették, mit keresnek a duhaj olaszok és kótyagos britek a kapujukban, ám aztán annál nyájasabbak lettek, s mit ad isten, ott is előkerült a bor, hogy az útközben kissé kijózanodott jónép újult erővel folytathassa a tivornyát. Mivel a gyerekekkel alig tudtam szót váltani, Eliza pedig a tanyán maradt, leültem az asztal végén, és a felnőttek mulatozását figyeltem. Hamarosan kiszúrt magának egy kopasz olasz, borral kínált. Visszautasítottam, de erősködött, s végül azt mondta:

– Ezt a nagyszerű bort nem szabad megsérteni.

Felém nyújtotta a poharat és az arcomba nézett. Olyan feketének láttam a szemét, mintha nem is szem, hanem hollófekete ékkő lenne. Velem volt anyám holdkóros hangja is: Ha nem tetszik nekik valami, megölnek, semmire sincsenek tekintettel, ölnek gyereket és öreget, ahogy épp a rosszkedvűk hozza.

A kopasznak irtózatos csuklója volt, napbarnított alkarjában úgy cikáztak az erek, mint a kábelek, alul csupasz, felül gyapjas, hatalmas markában gyűszűnek tűnt a pohár, magasra vonta a szemöldökét és megismételte:

lángolt köröttem minden

– Bizony mondom, nem szabad megsérteni – és akkor Jenny anyó hatalmas karjaihoz hasonlóan, de nem forrón, hanem hidegen, átölelt a halálfélelem, elfogadtam a bort, átvettem a poharat. Egy méregpohár súlyával húzta le a kezem, de erőt vettem magamon, a számhoz emeltem, és ahogy a fekete szeműektől láttam, egy szuszra megittam. Nevetés tört ki, újra és újra megnyíltak a korsószerű torkok, a hahotázó, vérvörös garatok, néhány asszony bosszankodott, mások a térdüket csapkodták, volt, aki az asztallapot, a kopasz olasz pedig a hátamat veregette, bambino, bambino, hajtogatta, és megint teletöltötte a poharamat. Néhány kör után köd ereszkedett rám, Flora Wellmant, az anyámat éreztem a közelben, de mintha csak azért jött volna, hogy az igazát megszemlélje, s nem azért, hogy kimentsen. Az arcokat egyre sötétebbnek és homályosabbnak láttam, és mégis: a fekete szemek kontúrosabbnak tűntek, és nőttön-nőttek. Végül úgy rémlett, a kopasz tekintete olyan mély, mint egy ciszterna, és mintha a hahotázása is onnan, a kútmély, fekete szemből szólna. Aztán emlékszem az ír asszonyra, aki kiverte a kezemből a hatodik vagy hetedik poharat, kiabált az olaszokkal, azt hittem, rám haragszik, gondoltam, megöl, hisz anyám az írek miatt is sokat bosszankodott, de ahogy felnéztem rá, láttam, hogy Mrs. McSweney kontyban hordja a haját, és kék a szeme, ibolyakék, akár a tengeröböl, és nem szurokfekete! Boldog lettem, sötétzárkából kilépve érezhet így az ember, ha odakint április végi ég fogadja, ám a következő pillanatban lerántottak a padról, a ház asszonya a szobák felé húzott, az olasz némberek viszont a kapuhoz. Felálltak, kevergett, kavargott, imbolygott és lángolt köröttem minden, hol léptem, hol meg húztak, hamarosan a közeli kocsmában találtam magam. A kopasz fekete szemű az ölébe rángatott, akár a bábot, bambino, bambino, hajtogatta, én meg a bolyhos karjára hánytam. Ekkor megjelent Eliza és Ida, megnyugodtam, és összeestem. Aludni szerettem volna, ott, életem első kocsmájának hideg és zsíros kövezetén, de talpra állítottak. Eliza ölbe vett, de alig bírt el, és rögtön elájultam, kérték, hogy járjak, használjam a lábam, velük is hol léptem, hol vonszolódtam, mint korábban az olaszokkal, végül hazaértünk, mindenfélét tuszkoltak a számba, vízzel itattak, hánytattak, paskoltak és simogattak, és megjelent fölöttem anyám, Flora Wellmann. Szigorúan és keményen nézett. Öregen, magabiztosan és magányosan, és akkor tűnt fel először, milyen szépen csillogó, szénfekete szemet örökölt ő is.

Később nemegyszer vettem részt ivászaton, és olyan is jó párszor volt, hogy a halálfélelem állapotáig vedeltem, de ezt az első, Margo-farmi berúgást minden más esettől megkülönbözteti egy jegy. Gyerek voltam, nem értettem, mi történik, és amit később mindig tudtam, akkor is, amikor a sárga sátán, a sör, bármiféle szesz vagy konkrétan a whisky vitt ölben az alvilágba, tudtam, hogy egyszer vége lesz. Megszűnik a halálfélelem, minden helyrejön, elalszom, de aztán felébredek, ismét székek és asztalok lesznek köröttem, talán a fejem fáj, talán kifosztják a Zenebonát, az első szkiffemet, amíg részegen heverek valahol – padon, fűben, taton –, de a világ világ marad, és a nap mindig, minden egyes lerészegedés után újra kisüt. Ez az, amit akkor, gyerekfejjel nem tudtam még.

Azért ittam, mert hittem Flora Wellmann igazának, fekete szemű anyám szavának, és hittem, hogy a kopasz olasz megöl, kést döf belém, feldarabol, és a következő mulatságon az a hatalmas, lángvörös macska az én püspökfalatommal baktat végig komótosan a hosszú asztal foltos, paradicsommagos abroszán, a böfögő és röhögő borisszák orra alatt. A fogaira akasztva visz majd, mint a levesből kihalászott, porhanyós galambocskát, míg a kopasz olasz el nem vesz tőle. Mintha szöcske volnék, úgy tépi ki a lábacskámat, bambino, bambino, ezt hajtogatja akkor is, a maradékomat pedig a lángvörös macskának adja vissza, hadd vigye le az asztal alá, s hadd tépje, marcangolja szét a lábak között terjengő sötétben.

az alkoholból áradó halálfélelem

Hittem ebben, azért ittam, hogy meg ne haljak, és életemben először az élet és anyám, az érzékelésem és a tudatom becsapott, átvert, s a világ egésze kinevetett! Azért ittam, hogy meg ne haljak, és mit találtam a hatodik-hetedik pohár alján? Mi jött velem szemben? Épp a halál. Épp az, ami elől menekültem! Olyan érzés volt, mint egy irdatlanul magas pózna fokán állni, bármerre lépek, a vége ugyanaz: zuhanás – ha csak megmoccanok. Ma már tudom, nem minden fekete szemű öl meg rögtön, ha nem tetszik neki valami, s az is világos, hogy nincs olyan mérgezettség, ami után ne sütne a nap újra, ne fújna a szél megint, nincs olyan szélcsend, amiből előbb-utóbb ne dagadna ki a fővitorla. De akkor se ezt, se azt nem tudtam még, és az alkoholból áradó halálfélelem végérvényesnek tűnt – olyan rémálomnak, amiből nincs ébredés. Olyan rémálomnak, ami – ellentétben más álmokkal – megtart magának, aminek kellek, nem is akárhogy: örökre. Hétéves lehettem, nem csoda, hogy ténylegesen is majdnem odavesztem. Másfél nap után tértem magamhoz, és két hétig tartott a gyógyulásom.

Nem is ittam bort többé. Inkább sört, rumot és whiskyt. Bevallom, később – jóval később –, ha például Kiskarommal ittunk, és éreztem már, hogy nem kerülöm el a halálfélelem állapotát, éreztem, nincs még itt, de jön, feltartóztathatatlanul az a stáció, fekete karikákat látok, s lassan, de biztosan az összes köröttem lévő matróz, így Kiskarom acélkék szeme is feketének tűnik, szóval mindig, ha éreztem, nem úszom meg, érintenem kell, muszáj szájon csókolni a halált, s ő mohón visszacsókol majd, mintha szép gésa apró, piros szájacskájából a Livermore-völgyi hulla súgna, ha már egyszer így kell lennie, meg kell történnie megint, legalább essek túl rajta mihamarabb. Ilyenkor gyorsabban és többet ittam. Minél hamarabb találom magam a pózna végén, ahonnan nincs tovább, annál hamarabb lesz vége; elájulok, leütnek, elalszom, így vagy úgy, de megkezdődik a kilábalás – de csakis akkor, ha szó szerint a végére jártam a dolognak.

A Margo-farmi eset után Eliza ápolgatott, nem mintha anyám vagy apám bízta volna rá ezt a feladatot. A Will miatti megveretés után nagyon megsajnáltam, és amikor anyám az udvarra ment, az ölébe hajtottam a fejem – és ő az arcomat simogatta, mintha engem kellene vigasztalni az ő fájdalma miatt. Voltaképp így is volt. Elizával attól kezdve erős kötelék tartott össze, s tart össze mind a mai napig, anyám helyett sokáig volt anyám, csakúgy, mint korábban Jenny anyó. Anyám aznap, amikor Eliza csodálatos, szertelenül burjánzó, Sibbe-vörös haját levágta, és halálra rémített minket a fekete szeműekről szóló rémképpel, két dolgot tett. Elizából örökre kiölte a szerelem képességét – félóra alatt. Ez igazán ijesztő teljesítmény, néha azt gondolom, akkortájt talán nemcsak küllemében volt valami földöntúli, hanem a természetében is, ami lehetővé tette ezt, ami miatt hatalmában állt ezt tenni. Eliza viszont szeretni és gondoskodni született erre a világra, és a lélek Ámornak szánt, s idejekorán letarolt területét az anyaság érzése foglalta el. Azt is mondhatnám, anyám elvette tőle azt a férfit, akit még meg sem talált, ám rögtön adott neki egy gyermeket: engem.

erős az anyai ösztön

A Livermore-völgyben sokszor maradtunk egyedül, én és Eliza. Nyolcvan hold szőlő, rétek, legelők, csirkék, malacok, galambok, nyulak fölött őrködtünk, elsősorban Eliza, aki persze fölöttem is. Én jobbára csak abban segítettem, hogy a rajzó méheket lestem, hogy ha valahol bakszakáll tűnik fel, kasba rakhassuk őket. Dolgoztam én is, Eliza látástól vakulásig, míg anyánk és apánk egyre többet járt a városba, s egyre hosszabb ideig maradtak távol anélkül, hogy tudtuk volna, mit keresnek ott, miért nem sietnek jobban. Nem szerettük a Livermore-völgyet, gyerekek voltunk, mégis robotolnunk kellett körömszakadtáig, és éreztük: nincs ez rendjén. Én is ahhoz szoktam, hogy apám szánt, kirakja a szalonnát és a kenyeret a plédre, kiment az eke alól, ha a szükség úgy hozza, míg én a lepkéket hajkurászom. Eliza bámulatosan teherbíró volt. A kora hajnaltól késő estig húzódó munka mellett is figyelt rám, kiadós reggelivel várt, ebédet főzött, vacsorát adott, néha játszottunk is, sokat olvastunk, és esténként arról ábrándoztunk, hogy felnőttként is együtt élünk majd, úgy, mint a Livermore-völgyben, de nem dolgozunk. Óriási házat veszek, színültig tele könyvvel. Eliza egyetlen feladata az lesz, hogy odakint vigyáz: senki se háborgasson, amíg olvasok. Így terveztük, és talán így is lett volna, ha nem bukkan fel James H. Shepard, nyugalmazott kapitány, aki megözvegyülve tucatnyi gyerekkel maradt egyedül, és vidéken akart letelepedni. Anyám egyik San Franciscó-i ismerőse ajánlott bennünket, ám amikor megérkezett a Livermore-völgybe, csak minket talált. Eliza fogadta őket. Shepard kapitánynak igen jó szeme volt, az első órában látta: Elizában ifjú kora ellenére erős az anyai ösztön, így aztán nem sokat teketóriázott, a legközelebbi látogatásakor, amikor már apámék is a farmon voltak, megkérte a kezét. Eliza kereken harminc évvel volt fiatalabb nála, de mivel úgy tűnt, Shepard gyerekeit máris megszerette, hozzáadták. A szomszédok körében az a vélemény terjedt el, hogy Eliza nem a kapitányhoz, hanem a gyerekekhez ment hozzá.

Eliza nem lett szerelmes, és azt hiszem, nem is lesz soha, viszont az anyaság utáni vágya olyan erős, hogy bátran bíznám rá negyven árva felnevelését is. A kapitányról nem beszéltünk bizalmasan soha, pusztán azon a napon, amikor anyámék áldásukat adták a házasságra. Azt kérdeztem Elizától:

– Tetszik neked ez az ember?

– Nem fekete szemű, és ez elég – válaszolta mosolyogva és kissé fanyarul, megborzolta a fejemet, és visszament a házba, anyámhoz, apámhoz és a kapitányhoz, s hamarosan elköltözött.

Magamra maradtam, Eliza távozását szerencsétlenségnek éreztem, ráadásul a farm is tönkrement, így – anyám titkolt örömére – visszakényszerültünk Oaklandba. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy újra rendszeresen látogathattam Jenny anyót, bár eleinte épp akkor hiányzott Eliza a leginkább, mikor odamentem. Régen gyakran bandukoltunk együtt, s most nem. De nem maradt idő a búslakodásra, mivel anyagi összeomlásunk olyan látványossá vált, hogy a munkából nekem is ki kellett vennem a részem, és az iskola mellett dolgoztam is. Közben felfedeztem az oaklandi közkönyvtárat, és megismertem a melegszívű Ina Coolbrith-ot, aki sokáig segített kiválasztani, mit olvassak. Addig mindössze három könyv került a kezembe, s mindhárom lenyűgözött. Amikor ráeszméltem, hogy efféle könyvekből számtalan van, s az egyik csodásabb, mint a másik, úgy éreztem, a világ, amit eddig láttam, nem több egy kisszobánál – és a könyvtár a préri! Pontosan ugyanezt éreztem később, amikor kihajóztam, és visszanéztem a kikötőre, a városra. A távolodó hajó tatjáról a város jelentéktelennek tűnt, minél messzebb jutottunk tőle, annál inkább, hisz jól látszott, hogy egy véget nem érő, hosszú-hosszú part rövid szakaszára épült, s e part mentén más városok vannak, egészen mások, mi több, ez a part más partokhoz vezet, ráadásul mielőtt végleg szem elől tévesztettük volna a sziluetteket, úgy tűnt, a város sem vágyik másra, mint hogy egyszer elhajózhasson onnan, találkozhasson másféle városokkal. Boldog voltam mindig, ha ezt éreztem: megtehetem, amit se a part, se a part városai nem tehetnek meg – én mehetek! Csak az eltökéltségemen áll vagy bukik, mennyit látok a nagyvilágból.

Az oaklandi közkönyvtár volt az első óceánom, és Ina Coolbrith az elsőtisztem.

nem volt magyarázat

Eliza távozásával óriási űr támadt bennem, amit Jenny anyó sem tudott már betölteni, hisz vele nem ábrándozhattam arról, hogy együtt élünk majd egy könyvekkel teli házban, nem találgathattam vele, mi lehet Ouida Signa című regényének vége, amit a Livermore-völgyi pajtában találtunk, és aminek az utolsó harmada hiányzott. Ráadásul üresség keletkezett bennem, mert nem volt magyarázat, miért kellett visszamennünk Oaklandra, miért vesztettük el a farmot, nyolcvan hold szőlőt, minden csirkét, malacot, lovat, galambot, a legutolsó méhkast is, miféle határidőkről suttognak apámék az egyre szűkösebb vacsora után, miért lesz egyre kevesebb pénzünk, és az a pénz, amit a szebb időkben kerestek, amikor egész San Francisco apám terményeit ette, hová lett, mi történt, és ők mitől olyan komorak, most már mindketten, és hová mennek továbbra is, ha eltűnnek napokra, még ha nem is olyan hosszú időkre, mint a Livermore-völgyből. A megválaszolatlan, fel sem tett kérdések egyre nagyobb és nagyobb űrt hagytak maguk után.

Eliza elmaradt, alig tudtam róla valamit, és a régi oaklandi ablaknál jóval kisebb új ablakból megint a régi, s minden korábbinál tágasabb, viharosabb tengert láttam. A levegő még mindig friss volt és édes, enyhén sós, és továbbra is valamiféle vágy tartotta folytonos hullámzásban. De jóval erősebb, vadabb, véresebb vágy, mint korábban. A part pedig azt mutatta, hogy a Hold erejénél: az árapálynál, a Szél erejénél: a hullámverésnél is ádázabb az, ami bennem éledezik. Bármi legyen is az, annak kell majd mindent elrendezni, minden kérdést feltenni, és választ adni mindenre; annak kell megoldani, legömbölyíteni, összetörni mindent, aminek oldódni, gömbölyödni és törni kell – hogy a káosz mélyén rend honoljon.

Apám zsámolya összetörött, és már ő is hallotta a tenger szavát. Az egyre öblösödő Triton-hangot, amint életében először hallotta tisztán legkisebb fiának szavait is. És a kérdéseimet, amit a csónakban tettem fel, ha együtt halásztunk. Most végre volt rám ideje. Nem teríthetett már plédet a gyümölcsfái alá, nem itta már olyan élvezettel a pihenők idején az árnyékban a kútból felhúzott sört. Csak a csónakpadon teríthetett meg délben, viszont velem ehetett, velem beszélhetett – együtt lehettünk végre. Úgy emlékszem, mindig ragyogott a nap, virágillatot hozott a szél az elvesztett földek felől, majdnem ugyanazt az illatot, amit évekkel később a trópusi partok közelébe érve éreztem – a Paradicsom illatát. Elhagyottan ringatóztunk álló nap az öböl közepén, nyugalomban, lesült a vállunk, senki sem volt ránk kíváncsi, csak néhány sirály. Néha az sem tűnt fel, ha nem jött hal a hálóra, és egy-egy mondat között olykor eltelt több óra is. Apám mellettem békült meg, és mellettem mondott le mindenről – egyedül rólam nem. Nekem még mindig az a férfi volt, aki kiemelt az eke útjából, aki úgy tarthat, mint a játékot, ugyanakkor életemben először néztem szembe azzal, hogy valaki belém kapaszkodik, és ez a szomorú és gyönyörű ember épp az apám. Az is a csónakban esett meg először, hogy valaki látványosan és hitelesen rám csodálkozzon, és kielégítő válaszokat adjon, ha faggatózom.

Apám töröttsége mellett különösen feltűnő volt, hogy anyám fekete szeme egyre jobban és jobban ragyog. Sötétebb, de ragyogóbb is. Vajon anyám kinek a szavát hallja? Mire keresi a választ? Miféle feleletet kapott és honnan, hogy árnyéka és ragyogása egyaránt nő? Ki ő valójában? Honnan ered a hatalma? Kicsoda a fekete szemű Flora Wellmann?

magányosan robotolunk

Mindezt, ha nem is így, de megkérdeztem apámtól is. Azt mondta, a mamának nincs hatalma, épp ellenkezőleg: uralkodnak fölötte. Ez világos válasz volt. Azt már kevésbé értettem, hogy mit jelent a spiritizmus, ami miatt oly sokat utaztak és maradtak távol, és mik azok a szeánszok, amelyek eltarthatnak két hónapig is, míg én és Eliza magányosan robotolunk a Livermore-völgyben. Eliza biztosan tudott mindenről, és nemcsak anyai ösztöneitől vezérelve mondott igent Shepard kapitánynak. Arra is fény derült, hogy a szebb idők jövedelme, a Livermore-völgy, a nyolcvanholdas szőlő, a farm minden jószága, tartozéka, voltaképp az utolsó szög is lottóra ment el.

Egy éjjel felriadtam. Apám az ágyam mellett térdelt, a fejét a lábamra hajtotta és aludt. Épp úgy hajtotta rám a fejét, mint hajdanán Eliza ölébe én.

Másnap apám a hitelezőktől tartott hazafelé, a vonat kisiklott, és egy nyolc láb mély árokba zuhant. Hét bordája törött össze, s hogy mégis rendbe jöjjön, kénytelenek voltunk orvosokat fizetni: elment a maradék pénz is.

Csöndes ősz volt, Jenny anyó egyszer sem hagyta, hogy üres kézzel menjek haza.

Jó darabig nem történt körülöttünk semmi, ám bennem tovább forrt minden, ami a Signával kezdődött, Elizával szőtt terveinkkel folytatódott, és a közkönyvtárban Ina Coolbright segítségével próbált kiteljesedni. Mert apám ugyan sok kérdésre adott választ, és minden korábbinál nagyobb közelsége Eliza hiányát is enyhítette, viszont egyre erősebb vonzást éreztem más irányokból, egyszerre több-ből is. Faltam a könyveket, és mivel a szabályzatban megengedettnél jóval több kötetet vettem ki, kérőíveket igényeltem apámék és Elizáék számára is. Olvastam éjjel, olvastam nappal, ebédnél, reggelinél, az utcán, iskolába menet és jövet, ma már azt sem tudom, miféléket, egyetlen, részlet nélküli érzéssé olvadt össze mindaz, amit a sok ezer lapon találtam: gyorsan távolodtam mindattól, ami addig körbevett, és lassan haladtam valami távoli, ám jóval nagyobb és gazdagabb, egyértelműen szabadabb világ felé. Pontosan olyan érzés volt, mint régtől vágyott helyre utazni, végre-végre!, hosszú távollét után hazamenni – úgy éreztem, sosem jártam még otthon. Mennem kell, s már alig várom, hogy megpillantsam, hol is vagyok én voltaképp otthon!? Merre is található az én hazám? Hol van az a hely, ahol sosem jártam, mégis, amikor odaérek, lerakom a batyut, és így szólok magamhoz: Megérkeztem, itthon vagyok. Ide tartozom, ez az, ami kizárólag az enyém. A lelkem, a szívem mindig is itt lakott, csak épp a testem váratott magára, de most végre, itt, ezen a helyen együtt lehetünk. Először és utoljára.

folytatjuk

kép | shutterstock.com