Centauri

JACK – 2. rész

2011 május

JACK – 2. rész

Mesélhetnék Nagy Karomról, itt ülhetnénk három nap és három éjjel, de elég most annyi, hogy a becsületes nevét máig sem tudom. Azt viszont igen, hogy szó szerint az óceán neveltje. A Nord Scourge nevű fregatton találtak rá a pótkötelek gúlája alatt, s oly sokáig hallgatott, hogy mire felfedezték, a hajó már messze járt a parttól. Nem lehetett több háromévesnél, s úgy üldögélt a kötélgomolyagban, mint rigófióka a tollbélésben. Kis állat módjára pislogó, szurtos kiskölyök volt, a tengerészek azt sem tudták eldönteni, véletlenül tévedt-e a hajóra vagy szándékosan csempészte fel valaki a kikötőben. Ha az utóbbi, akkor csakis bosszúból, gondolták a matrózok, mert a bálnavadász hajón a gyerek halálra ítélt. Ekkorka fiút a tengerészek alig tartanak többre az állatoknál, a fedélzeten ugyanis senkinek sincs keresnivalója, akinek nem veszik hasznát. A kutyát is nagyobb becsben tartják, mivel legalább a raktérben garázdálkodó, s máskülönben igen szapora patkányokat elfogja, viszont egy embergyerek csakis bajjal jár. Ezért aztán Nagy Karom csaknem a tengerben végezte, de még az emberevő maorik, a szigonyosok is úgy gondolták, ha ilyen kicsi embert vetnek vízbe, vihart aratnak majd – végzetes vihart. E félelem miatt megkönyörültek a „fattyún”, de nem győztek sopánkodni, hogy újabb nyűg nehezíti amúgy sem könnyű életüket. A hajószakács rögtön kijelentette, hogy nem áll módjában kiegészíteni a megszokott étrendet, nincs a gyerek számára alkalmas étel a konyhán. Vagy azt eszi, amit mindenki más, vagy éhen pusztul. A kisfiút tehát, jobb híján, azzal etette és itatta, amivel a legénységet. Füstölt heringen, bálnanyelven, pemmikánon, sörön és grogon nevelkedett – a rideg és kemény, szabadidejükben viszont féktelen férfiak között.

a nyílt tenger felé

Nőt testközelből tizenhat éves koráig nem látott, hisz ezeken a hajókon nem szokás nőket tartani. Én sem láttam még olyan legénységet, amelynek nő tagja lett volna, kivéve persze az első szkiffemét, de erről majd később beszélek. Az egyetlen, ami a nőkre vagy az anyjára emlékeztette volna, két sellő faragott alakja a hajóorr két oldalán, ám évekig még azokat sem látta, mivel a fedélzetet a kikötőkben sem hagyta el. Titokzatos félelem uralta, s valahányszor felharsant a kiáltás: „föld!”, sietve a hajóaljba vonult. Csak akkor ment fel a fényre, amikor a vitorlás ismét eltávolodott a parttól, és a tajtékos, nyílt tenger felé vette az irányt. Évekkel később a vadászatok alkalmával már csónakba szállhatott, s így alkalma nyílt szemügyre venni a hajót kívülről is. Figyelmét azonnal megragadta a két sellő, ezt ő maga mondta, s a mai napig, főként részegen, sokszor emlegeti ezeket. Mesélte, hogy eleinte lelkesült a vadászatokért, mert olyankor láthatta a két nőalakot. Azt már én teszem hozzá, hogy a sellőknek talán van némi közük ahhoz is, hogy Nagy Karom mindig két nőt tart maga mellett. Néha felváltva látogatja őket, de gyakoribb, hogy még a kocsmában is együtt lógnak rajta, az egyik jobbról, a másik balról. Ha ugyan nem a térdén ülnek. Mondogatja is, hogy a nőknek azért van két térdük, hogy két gyerek ülhessen rajtuk, a férfiaknak pedig, hogy két szerető.

Nagy Karom megtalálása után kilenc hónapig bolyongott a Nord Scourge a tengeren, s ez idő alatt a totyogó kiskölyköt megkedvelték. Mivel akkoriban tanult meg beszélni, anyanyelve lett, amit könnyebb sorsú halandó legfeljebb tizenéves kora után tanul meg. A parancsok, szitkok és vaskos tréfák tőmondataiból álló tengerésznyelvét; azt az erőteljes és durva, közönséges, de szellemes beszédet, amely a kikötői zsibongást minden együgyű utazó számára félelmetessé teszi; mindenkinek, aki sohasem került közel az óceán szívéhez, és egyszer sem érezte a forrongó alvilág szívóerejét. Ezt a nyelvet valószínűleg soha senki nem hallhatta egy hároméves kisfiú szájából, így aztán, ha a kis potyautas megszólalt, mosolyra késztette még azokat is, akiket kővé dermesztett már a sok és heves, sarkvidéki szél.

bálnavadászok között

Mindezt egy Joe nevű gyapotkereskedőtől hallottam, aki csupán egyszer bukkant fel Johnny Heinold kocsmájában, és egy szantálfadobozt hozott Nagy Karomnak. A Nord Scourge-on volt másodtiszt abban az időben. Négyszemközt, iszogatás közben mondta azt is, hogy Nagy Karomban, legalábbis kölyökkorában, angyali természet lakott. Anyaként gondoskodott a maga setesuta, gyermeteg módján a cudar cetvadászokról. Ő volt ugyan a legkisebb és leginkább gyámolításra szoruló – voltaképp az egyetlen –, mégis, épp ő gyámolította a többieket. A gyámolítás olyan ismeretlen fogalom a bálnavadászok között, mint a borneói esőerdőkben a zsebóra. Egy hároméves kisfiú persze felfogni és elfogadni is képtelen, hogy kedvességét és báját alapvetően senki sem igényli – a legtöbb, amit a tengeri ember tehet, hogy goromba vele. Ám a kisfiú arról sem vett tudomást, ha csizmával rúgtak belé. Hol az egyik, hol a másik tengerészt környékezte meg, álmukban az arcukat cirógatta, amikor pedig nagyobbacska lett, kérés nélkül is, folyton-folyvást vizet kínálgatott. E különös szokása eleinte bosszantotta a legénységet, azt gondolták, hízeleg vagy számító kis csibész, s minden gesztusáért plusz falatot remél. Igyekeztek nem törődni vele, ám amint azt a Webster úton, Johnny Heinold kocsmájában, a hajdani másodtiszttől megtudtam, a sarkvidék közelében, egy hosszú szárnyú bálna elejtésekor a „kis csibész” komoly rangra emelkedett.

A feldarabolt cet háját javában sütötték még, s az olajat gallonszámra töltötték a hordókba, de a legénység másik része már a fedélzetet csutakolta. Hiába küzdött a kormányos a viharos időben, a szél újra meg újra keresztbe fordította a hajót, így aztán a hullámok a lehető legrosszabb szögben emelték meg, s dobták a mélybe a következő pillanatban. A hajóorr egyszer az égbe emelkedett, másszor a poklokig zuhant. Láttam ilyet nemegyszer magam is. Fel és le, fel és le, megállás nélkül, szakadatlan. A hajópallóra ömlő bálnavér újra meg újra végigsöpört a fedélzeten; egyszer a tat felé özönlött, magával sodorva a hús- és bélmaradványokat, másszor megfordult, s a hajóorrba zúdult. Ennek ellenére a kapitány parancsba adta a hajópadló felsikálását, ugyanis a halász-, cetvadász, de még a kalózhajókon is elsőrendű a tisztaság. A tengeri lények nedvei pillanatok alatt megromlanak, ha pedig a bálnavér beivódik, s megalvad a hajópallóban, rémséges nyavalyák melegágya lehet. Rosszabb lesz a hajó, mint egy trópusi pocsolya. Furcsa talán, hogy ahol így ügyelnek a tisztaságra, ott nem ügyelnek a hátulgombolós fiúcskára, és kicsapják a fedélzetre a viharos időben. Némelyek talán abban reménykedtek, hogy a vihar a vízbe sodorja, s akkor nem lesz többé láb alatt. Azt gondolhatták, ha egy hullám ragadja el, az egészen más, mintha ők hajítják át a korláton. Szánt szándékkal nem küldték halálba, de készakarva tették ki a veszélynek. Nagy Karom sorsa viszont írva volt már, s nem az állt benne, hogy Neptunnak adják örökbe.

A sorokban térdeplő matrózok rádőltek a gyökérkefékre, és a durva hánykolódás ellenére, a másodtiszt vezénylete mellett, ütemesen súrolták a pallókat. Szaporán járt a kezük, előre és hátra, egyszerre, egy ütemre, míg a hajó fel és alá szállt a hullámhabokon, fel és le a tenger, fel és le a hajó, előre és vissza a kefék és kezek, tatból az orrba a bálnavér, ismét fel és le a tenger, előre és hátra a karok és kefék, orrból a tatba a skarlátvörös bálnavér. Amíg feltűnést nem keltett, hogy az elárvult kölyök a tomboló viharban sem sodródik a fedélzet szélére, mi több, a hajón ide-oda vonuló vérhullámban megragad egy rongyot, a sikáló-sor közelébe mászik, és bár hol a feje fölött csap át a vérhullám, hol a korlátig szánkáztatja, a kicsiny ember éppúgy hajol a rongy fölé, és éppúgy sikálja az összecsomósodott bálnavért, mint a matrózok. A kapitány, és vele együtt a legénység is megenyhült, mert az efféle hajókon már csak így működnek a dolgok: úgy érez a legénység is, amint a kapitánya. Heinold sem tudja, ki volt Nagy Karom első kapitánya, melyik tengeren vált tengerésszé háromévesen, talán valamelyik észak-atlanti vízen, hisz hosszú szárnyú cetek leginkább ott bolyongnak, arrafelé, ahonnan a viking tengerészek, a berzerkerek is jönnek, szóval azt tudni csak, hogy attól kezdve már nem „kis fattyúnak” nevezték, hanem Kis Bajtársnak. Legalábbis amíg nem szerzett magának tisztességesebb nevet.

alapvető tartozék

No persze, valamirevaló gyermekkor nem múlhat el nagyobb baj nélkül, egy hajó fedélzetén pláne nem. Kis Bajtársnak is meg kellett tapasztalnia, hogy nincs a világnak olyan útja, amelyen előbb vagy utóbb ne jönne szembe végzetesen beteg lélek, vagy lélek nélküli vérszomjas test. Tízévesen éppúgy dolgozott, mint bárki más, és volt már rendes beosztása is. A raktár kezelését bízták rá, s a feladatnak kifogástalanul megfelelt. Azt gondolhatnánk, jobb ez, mint felmászni az árbockosárba, de az utolsó hajóinas is tudja, hogy száz varjúfészekben töltött szolgálat együttesen sem jelent annyi veszélyt, amennyit egyetlen rumosztás. Mindig akad valaki, aki a magáét a többiekénél kevesebbnek látja, és mivel a hajókon, de a kikötőkben is – a fedélzeten és a kocsmákban egyaránt – a kés, akárcsak a slicc, a gatya alapvető tartozéka, könnyen folyhat vér néhány centnyi különbség miatt. A Nord Scourge-on is akadt egy Grant nevezetű nyomorult, aki egy napon úgy vélte, Kis Bajtárs a többiekénél kevesebb grogot mért neki. Ezért az első adandó alkalommal, amikor Kis Bajtárs felfelé kapaszkodott a kamranyílásban s a környéken nem járt senki, kihúzta a csapóajtó stiftjét, mire az teljes súlyával a fiú kapaszkodó kezére zuhant, és a két hüvelykujj kivételével minden ujját szétlapította. Kis Bajtárs a gyáva Grant jóvoltából csaknem nyomorék lett, s azzá is válik bizonyára, ha nincs a hajón egy tapasztalt felcser. Bár sokáig úgy tűnt, Kis Bajtárs ujjai a barrakudák gyomrában végzik, végül csak a körmeit vesztette el, azokat is csak azért, hogy a helyükön valami addig nem látott fejlődjön. Most már kitalálhatja bárki. Karmok, nyolc, hatalmas karom nőtt a körmök helyén, amelyeket ráérő idejében egyformára s pengeélesre reszelgetett.

Két évvel később ritka szerencse kísérte a vitorlás útját, s annyi bálnát ejtettek, hogy alig egy hónap alatt megteltek a hordók. A kapitány úgy döntött, nem hajóznak tovább, kikötnek Baltimore-ban, gyorsan túladnak a készleteken, aztán visszasietnek a tengerre. Kis Bajtárs szokásai kilenc év alatt semmit sem változtak, tökéletesen mindegy volt, hol kötnek ki, sosem hagyta el a hajót, és még mindig nem látott testközelből nőt. Ezúttal sem akarta elhagyni a fedélzetet, ám még a pallót sem rögzítették, amikor a parti zsivajban az a Grant tűnt fel, aki két évvel korábban szétlapította az ujjait. Kótyagosan, nem kis feltűnést keltve, harsány kiáltozással vonult a cimboráival. Boldog-boldogtalannal kötekedett, megmorogták a kutyák, s a közelében felhorkantak még a teherhordó lovak is, Grant fittyet hányt mindenre, szemlátomást igen jól érezte magát. Új ruhát, kalapot és zsebórát hordott, cimborái pedig a jobb sorsú, városi emberek sápadtságát viselték arcukon. A félrészeg kompánia végigvonult a bazáron, káromkodva, hahotázva eltűnt a sikátorban, a bordélyok között.

Alkonyatkor Kis Bajtárs, a többiekhez hasonlóan, eltávozást kért a kapitánytól, de talán fél órát sem volt távol. Pirkadatkor, nem sokkal a kifutás előtt csődület támadt a hajón. A visszatérők azt beszélték, hogy az iszákos Grant az éjjel elvérzett. Nem késelték meg, nem lőtték tarkón, nem vágták át a torkát, mindössze az arcát vagdosták össze, de azt annyira, mintha vámpírok irdalták volna. Kis Bajtárs, bár szintén járt a parton, nem csatlakozott a pusmogáshoz. Félrevonulva, magányosan és mozdulatlanul ült a hajótaton, a kormányszéken, alvadt vértől cserepes, szurokfekete karját szárítgatva a felkelő Nap első sugarában.

Valószínűleg a nyomorult Grant volt az első a világtörténelemben, aki az arcán keresztül vesztett el minden vért, s míg Kis Bajtárs, azaz Nagy Karom meg nem hal, nem tudhatjuk, hogy a sorsában hányan osztoznak még.

Minderre azért tértem ki, mert a Valóság arca épp a halott, gyapotraktárak között hanyatt fekvő Grant arcára hasonlíthat. Ezer szálon bomlik szét, és tovább- és továbbhasad, s ha van Isten, talán éppolyan, mint Nagy Karom, és időről időre kinyúl a semmiből, alvadt vértől cserepes, fekete kezével, és végigszánt a világon. Cseppet sem lehetetlen ez. Miért is zárnánk ki, hogy Lucifer Isten karma csak?

Nagy Karomról is azt beszélik, hogy angyalnak született. Talán nem is a partról csempészték a Nord Scourge-ra, talán az égből pottyant oda, mondják egyesek, holott mindenki tudja, hogy mielőtt kocsmába megy, rája mérgébe mártja a karmait. Mégis, néha hihető, hogy valaha angyal volt, mert az arca hófehér és éteri. Anyám arisztokrata rokonai között sem találni ilyen tiszta és békés ábrázatot, s ha az ember nem tudná, hogy ez az arc nyolc, egyenként kétcentis karomhoz tartozik, Nagy Karom kedvéért megtérne bármelyik szektának. De ha a kezére néz, úgy érzi, ördög ő, egy a sok közül, ha ugyan nem ő az Egyetlen. Mondta is Heinold, hogy nyilván a Sötétség lakik benne, gondoljak csak arra, hogy Lucifer is angyalként kezdte, és fentről, a Menny vizéből, az égi fregatt fedélzetéről hajította le egy gondolattal a Világ Kapitánya, őrült nagy dühében az Isten, hogy a rebellis Rossz a mi világunk sekély öblében a lelkeinkre halászgasson. Bukott angyal a Sátán, bukott angyal minden kisebb-nagyobb ördög, tehát kezdetben Nagy Karom sem lehetett más, csakis angyal.

minden kocsma más

Nehéz otthonra lelni abban a világban, ahol Nagy Karom angyali múltjához halálos karmok jelene párosul; ahol minden utca és minden kocsma más és más, amelyet rések, repedések hálóznak be keresztül-kasul, márpedig én az otthont kerestem, a megérkezésemet, azt a pillanatot, amikor nyugton lehetek ebben a viharban hánykolódó, léket kapott világban.

A Livermore-völgy után viszont egyre bizonytalanabbá vált minden. A régiből, a biztonságunkból mindennap elvesztettünk valamit. Elvesztettünk kedvet, kedélyt, reményt, nem jutott étel, aztán nem is kellett már annyi, mivel az étvágyunk is odalett, mint az egészség, a tervek és a tárgyak. Engem leginkább az érintett érzékenyen, hogy Eliza után férjhez ment Ida is. Flora Wellmann, az anyám persze örült, azt hiszem, apám is, hisz egy szájjal kevesebbet kellett tömniük, számomra azonban ez is a bizonytalanságot és a magányt növelte. Amikor Eliza hiányzott, Ida enyhítette a hiányt. Jó volt hozzám, akárcsak Eliza, szerettem őt is, de akadt, amihez Idának nem volt érzéke. Vele nem lehetett regényekről, utazásokról beszélgetni, sokkal pragmatikusabb lény volt, s azt gondolom, talán nem is magától kísérgetett engem, talán Eliza kérte meg, hogy figyeljen rám, viselje gondomat, míg megszokom az új helyzetet. A szófogadó, kedves Ida engem is örömmel kísért Jenny anyóhoz, de miután férjhez ment, eltűnt az életemből. Nemigen mehettem már Jenny anyóhoz, ha mégis, akkor egyedül baktattam a parton, át a Bernal-dombon, és le a magas fákkal árnyékolt sugárútra.

Egyre többet kellett ügyeskednem, hogy valamivel hozzájáruljak a család boldogulásához, amit helyesebb volna agóniának mondani. De minél inkább összepréseltek a kényszerek, annál inkább vágytam megtalálni a helyet, ahol otthon lehetek; és sejtettem is már, merre induljak. Ott lesz a hazám, ahol a legkülönösebb eset és gondolat is közönséges és természetes.

Ha a könyvtárban, még zárás után is, Ina Coolbright liliomalakú lámpájának fényénél olvastam, valószínűtlennek tűnt, hogy délelőttönként, a közeli grundon, néhány nyavalyás centért részeg hollandusoknak kuglit állítok. Természetellenesnek tűnt, hogy a keresményből nem vehetek krumplicukrot, mert haza kell vinnem minden centet, azokat is, amelyekről anyámék mit sem tudtak – csak hogy ne kínozzon a lelkiismeret. Éjféltájban hazaérve leadtam a keresetem, és elbújtam a fagyos szobában. Valószerűtlennek tűnt, hogy alig egy órával korábban még a fűtött könyvtárban ücsörögtem, forró teát ittam, és nyakig merültem egy útikönyvben, hogy megjártam Nepált, átruccantam Dél-Kínába, majd Atlantisz romjai fölött úszkáltam delfin alakban valahol az Atlanti-óceán közepén, a mélytengeri hátság és Nyugat-Afrika között.

Flora Wellman, az anyám vonzáskörzetében az sem tűnt természetesnek, hogy létezem még egyáltalán. Hogy valaha, valamiként, káprázatos furfangok következtében s komoly erőfeszítések árán, akár egy komplikált gépezet vagy műszer, létrejöttem. Úgy éreztem, nem vagyok több, csakis anyám álma; olyan visszatérő rémálom, ami hiába látogatja minden éjjel, hisz kakasszóra, mint apám hajdani földjei fölött a pirkadati köd, semmivé omlik az első fénysugárban; olyan visszatérő álom, amelyre az anyám egyszer sem emlékezett, így azután a vágyaim sem tűntek természetesnek, semmiféle állapotom, hisz létezhet-e az álomnak bármiféle természetes állapota, amely önmagán túlra mutat?

tét nélküli vágy

Mennyivel szebb és jobb, édesebb és kéjesebb érzés volt átúszni az Atlanti-hátság fölött delfin alakban! Ráadásul Ina Coolbright megdicsért, mert néhány nap alatt elolvastam három vaskos útleírást. Magához ölelt, a fejemet a melle közé vonta. Ruhán keresztül is átsugárzó bársony volt a melle, én pedig még gyerek. Az ölelés előtti percig nemtelen vagy legalábbis semleges. Amint burokba vont az illata, megszűnt a semlegességem, s rémülten konstatáltam, hogy szívem szerint a szoknyája alá nyúlnék. Az arcom a mellén feküdt, éreztem, ahogy benyomódik, akár a párna. Ártatlanul szuszogtam a keblén, míg a szemem előtt már vajszínű harisnyája és sima combja lebegett. Forróság áradt az öléből, és bár soha nem érintettem intim helyen nőt, azonnal tudtam, milyen érzés. Egész lényéből a korlátlan befogadás készsége sugárzott. Gyermekből fiúvá váltam – azzá, akiből nemsokára férfi lesz. Abban az ölelésben volt mindaz, amit addig hiába kerestem. Igaz, Ina Coolbright keblén is csak néhány pillanatra találtam otthonra, míg magához szorítva egyszerre ontotta egy jóságos ősanya és egy gyönyörű szerető melegét. Később, lefekvés után már hiába idéztem fel az ölelését. Pontosan tudtam: ez már csak pőre, tét nélküli vágy. Coolbright az anyám lehetne, én meg épp csak az elemivel küszködöm. Igen, küszködöm, mert sérti a fülemet, hogy az énektanárnő hamisan kántál, és halálosan untat, hogy órákig foglalkozunk olyan egyenlettel, amire két perc is sok. Egyébként pedig engem abszolút más dolgok vonzanak, a tenger, a kalandok, a csendes-óceáni szigetvilág, az északnyugati-átjáró vidéke, hegyek, madarak, madártojások, sivatagok, fantáziák, és most már Ina Coolbright is. A tanárnő sosem untat, arról beszél, ami érdekel; pontos, lelkes és fegyelmezett. Egyesíti, ami bennem van. Kívánom a társaságát, az okosságát, a nyugalmát, a szenvedélyét, és mióta megölelt, őt is. Nemcsak azt, amit mond, hanem a száját is. Nemcsak az érzést, amivel felém fordul, hanem a szívét is. És nevető szemét is, amit gyakran felejt rajtam, és amelyben édes élet tükröződik.

Vágyamat persze bűnnek gondoltam, nem is azért, mert Flora Wellman fajtája, és talán mások is, megütköznének azon, hogy tizenévesen a tanárnőt kívánom. Csakis abból fakadt a nyugtalanságom, hogy valami esélytelent kívántam meg. Mintha megkívánnám önmagamat a tükör előtt, és esténként az ölelésére emlékezve, semmi egyebet nem idéztem volna meg, csak az önmagámra irányuló, és már születése pillanatában is romlott szerelmet.

Félve fürkésztem anyám tekintetét. Vajon a vesémbe lát? De nem volt benne semmi. Ha valami mégis röviden és ezüstösen felfénylett: a titkos szeánszok távoli fénye. Többnyire azonban halott maradt a tekintete, és még az összeszabdalt, mérgezett valóság ábrázatát sem tükrözte vissza. Pont olyan volt, mintha emberre sosem vetette volna, csakis valamiféle istentelen űrre vagy tökéletesen üres Istenre. Mit gondolnak, miért csak most beszélek erről? Miként lehetséges, hogy most jutottam idáig? Néztek volna egyszer az anyám fekete szemébe, látták volna csak legalább egyszer, hogyan bámul vissza belőle, egészen gyalázatos mélységből az öntudatlan semmi, a fel sem fogott rosszindulat, s menten megértenék, miért vártam ilyen sokáig, és most, esve-kelve az áldatlan szavak kacatjai között, elbotolva minden mondatban, miről is beszélek ilyen nehezen!

És jött a mélyszegénység – nagylábon. A seggünk is kilógott a gatyából, nincs ebben semmi túlzás, és részemről szégyen sem. Így volt, ráadásul igen sokáig, mert a baj csőstül jön, s ha senki más, akkor apám ezt ragyogóan igazolja. Nem elég, hogy lottón vertek el mindent, s Flora Wellmant szemlátomást mindez alig-alig érdekelte, sokkal inkább valamiféle távoli guru minden új bajt felülíró jövendölése, apám – bár sosem ivott és nála magabiztosabb járású férfit nem ismerek – a vicinális alá zuhant. Gyógyulásának nem kisebb ára volt, minthogy a lakásból eltűnjenek a bútorok is – anyám zongorája azért mindvégig maradt –, én meg, bár nem kérték, eladtam minden gyűjteményem. Gyűjtöttem ugyanis a gyufásdobozt, a madártojást és a bélyeget is. Az egészből annyi hasznom volt, hogy a csereberélések során remek alkusszá váltam, és ez jóval később komoly előnyt jelentett, ha például hajót vettem.

együtt rúgták a port

Végül hibátlanul összeforrt apám minden csontja, és még a szerencse is kedvezett neki, amennyiben épp John L. Davie vicinálisa alá esett. John ugyanis apám gyerekkori cimborája volt. Kölyökkorukban együtt rúgták a port, messze innen, valahol Utahban. Ellentétben apámmal, igencsak jól állt John szénája, amikor pedig a baleset hírét vette, valami okból erősen furdalta a lelkiismeret. Ezért mihelyst apám lábra állt, alkalmazta annál a cégnél, amelynek kocsija elütötte, így lett apám az Oakland és San Francisco közötti járat éjjeliőre. John L. Davie megható nagyvonalúságát díjazta az élet, és csillaga hamarosan tovább, s igen meredeken emelkedett. Képviselővé választották, nagy befolyást és még több vagyont szerzett, s ekkor, ki tudja miért, megint eszébe jutott szegény apám, és mint egy elIen-Stowell, összes kapcsolatát latba vetve kineveztette rendőrségi altisztnek. Ha most arra gondolok, hogy apám állása lett végül az én utcai munkám, s ezáltal az utcai-éjjeli életem hátországa, akkor kiváltképp szerencsés fordulatnak kell tekintenem a balesetét.

Rendőrtisztnek lenni megbecsült állás, de apám így sem keresett annyit, hogy eltartson minket, ezért anyám is munkára kényszerült, s mint oly sokan mások, elsőként ő is vállalkozással próbálkozott. Hihetetlen, de az alabástromfehér Flora Wellman egy késő őszi napon maga mellé tette a hímzést, felállt a zongoraszékről, átrévedt a homályos ablakon, és meglátva a füstködben vánszorgó pamutgyári munkásnőket, úgy döntött, hogy kifőzdét alapít a számukra. Még szerencse, mert a terv miatt ereje és ideje sem maradt az állásvállalásom megtorpedózására – holott a szívem mélyén szerettem volna, ha ellenkezik. Nem azért, mert derogált a munka, csak szerettem volna megtalálni Flora Wellmanban a gyámolítás képességét. Valamit, bármit, ami felülírhatja, hogy annak idején sajnálta tőlünk a külön koporsót is. Felvetette ugyan, hogy az utcán dolgozni kockázatos, s ne menjek rikkancsnak, de ez percnyi ellenkezés volt. Meg sem várta, hogy apámmal a munka mellett érveljünk.

– Végül is a ti dolgotok – legyintett Flora Wellman, mielőtt bármit szólhattunk volna, és elsietett Rose barátnőjéhez, hogy kiválasszák a leendő kifőzde épületét.

Apám végül nekem mondta el, amit eredetileg anyámnak szánt. Az utcán mindig az ő nyomában járjak, javasolta, tapadjak rá szorosan, s akkor, mivel rendőrtiszt halad előttem, nemigen eshet bajom.

Aznap, mivel feltételeztem, hogy anyámék civódni fognak az állásügy miatt, viszonylag korán mentem haza. Miután Flora Wellman ripsz-ropsz távozott, apám arra kért, feküdjek le időben. Csakhogy én hozzászoktam az éjszakázáshoz, esténként mindig olvastam, az álláskeresés izgalmában viszont elfelejtettem új könyvet kölcsönözni, és máris hiányzott a könyvtár. Valójában nem is annyira a könyvtár, inkább Ina Coolbright. Eszelős szorongássá nőtt bennem az érzés, hogy a jövőben ritkán láthatom. Jó, ha néhány alkalommal, pár órára, de nem számolhatok be részletesen mindennap magamról, és nyilván sokkal kevesebbet olvashatok. Kora este volt még, így hát felöltöztem, biztosítottam apámat, hogy hajnalban friss leszek, majd útnak indultam.

Csak az ajtónál szembesültem azzal, hogy szerda van, s szerdánként a könyvtár nincs nyitva. Sóvárogva néztem fel az emeletre, Ina Coolbright szobájára. Irodának nem mondanám, de zárás után abban a kicsi, könyvekkel és kartotékokkal teli sufniban dolgozott, gyakran éjjel is. Sosem kérdeztem tőle, miért – ott lakott. Azt sem tudtam, van-e másutt lakása vagy bérelt szobája. A könyvtárból járt át az iskolába is, ahol angolt és irodalmat tanított. Az iskola folyosóin alig-alig találkoztunk, ha mégis, sosem szólított meg. Ha szembejött velem az utcán, csak biccentett. A könyvtár volt az egyetlen tér, ahol beszélgettünk, ott viszont annál melegebb tónusban.

Kétségbeesetten vizslattam a második emeleti ablakot, és rimánkodtam: bármit csinál is most, hagyja félbe! Csukja be a könyvet, tegye le a tollat, zárja be a fiókot, ha kell, hagyja ott az ágyat, álljon fel, lépjen az ablakhoz végre, és nézzen ki az útra! És többször is megátkoztam a nyomorult csengőt, amiért réges-rég elromlott, s nem is javult meg. Gondoltam, ha a tanárnő nem néz ki, és nem mehetek be azonnal, meghalok, de a laphordás, és minden, ami ezután az életemben következik, balul üt ki, akkor is, ha mindig apám nyomába lépek.

rendben lesz minden

Tömeg tülekedett az utcán, jöttek balról, jöttek jobbról, sietve, kacagva, egyedül, párban, és csapatban; utcakölykök, szétesett részegek és sietős hivatalnokok; feketék, fehérek, sárgák; a pokolba kívántam mindenkit. Azt fontolgattam, hogy amint az utca elcsendesedik, felmászom az ereszen Ina tanárnő ablakáig, bekocogtatok, és ha kinyitja, kertelés nélkül bemászom. Már a bádog teherbírását próbálgattam, amikor az ablakban megjelent Ina Coolbright, és intett, hogy várjak türelemmel. Hamarosan fény jelent meg a szűk lépcsőház köríves ablakában, nyílt az ósdi, mahagónibarna ajtó, és én végre fellélegezhettem. Beléptem a dohos folyosóra, súroltam Ina tanárnő karját, és egyetlen szó nélkül elindultam a lépcsőn, felfelé, erősen kapaszkodva a zsíros vaskorlátba, míg reméltem, hogy mostantól rendben lesz minden, és baj már nem történhet.

Hányszor maradhattam zárás után is a könyvtárban! Elvonultam a lexikonok és szótárak félreeső sarkába, ahol miattam állt a virágláda mögött egy sámli. Ott vackolódtam el, míg Ina Coolbright kitessékelt mindenkit, és kulcsra zárta először a külső rácsot, aztán a belső ajtókat is. Csak akkor jöttem elő a virágok mögül, amikor hallottam a kulcscsomó zörgését, és a külső rács kattanását. Imádtam azt a hangot! Rideg zárkahang volt, amit meleg érzés követett. Nyugalom és csönd. Később, ha ugyanezt a hangot valódi zárkaajtó adta, és én voltam odabent, engem a legnyomorultabb helyzetben is meleg öntött el, s nem a bajra, hanem Ina Coolbrightra gondoltam. Szóval, ha kattant a pánt, előbújtam a sarokból, és visszatelepedtem a helyemre, a pult mellett álló kisasztal liliomalakú lámpájához, és olvastam tovább, amíg akartam. Forró tea mindig volt előttem, néha kávé, Ina Coolbright szerettette meg velem, hidegebb napokon pedig pokrócot is terített a vállamra.

Mire a másodikra értünk, Ina Coolbright hallgatásából világossá vált egy íratlan szabály; csak akkor maradhatok este is, ha még zárás előtt odaérek. Ezt a megállapodást most megszegtem. A tanárnő fájdalmasan sokáig nem kérdezett semmit, és megállva egy pillanatra a könyvtárajtó külső, halványsárga lámpája alatt szembesültem a rosszallásával. Az illata is hidegebb volt a megszokottnál. Ina tanárnőt ugyanis mindig bőrillat lengte körbe, még inkább bézsillat. Hogyan lehet leírni Ina tanárnő illatát? Sokat gondolkodtam ezen akkortájt, s azután is. Bézsillata volt, épp olyan bézs, amilyen a harisnyája. Még közelebbről esetleg bézs combillatnak mondanám. Nem olyan harsány jázminillat, mint Flora Wellmanné, s nem hasonlítható Jenny anyó zsíros konyhaillatához sem. Az utcán és a kocsmákban látott nők illata sem emlékeztetett a tanárnőére. Talán az tette különlegessé, hogy színe volt és textúrája. Finom szövedéke, amely behálózta az érzékeny orrot, s vele együtt minden egyéb érzéket is. Ezúttal viszont bazaltszürke illatot éreztem, amely inkább elválasztott tőle, mintha már nem bézs színű, könnyű és áttetsző harisnya, hanem gránit vonná be Ina Coolbright lábát. És ez, csakúgy, mint a hallgatása, rendkívül fájt. Szúrást éreztem, iszonyú nyomást, és rettegtem, hogy kitör belőlem valami ijesztő. Olyasmi, ami mindig is bennem volt, ott dolgozott bennem minden nap minden órájában, mióta csak élek, de még soha, egyetlen pillanatra sem mutatkozott meg, s nemcsak mások előtt titkolta létét, hanem előttem is.

– Ülj le, és olvass – mondta Ina Coolbright, és az asztala mellé húzott egy széket.

mint hal a horgon

A szívem szakadt ketté, szerettem volna elsüllyedni szégyenemben, de még inkább szerettem volna kitombolni magamat a könyvtárszobában. Falhoz vágni az állólámpákat, egyiket a másik után, de nem vágtam földhöz semmit, nem téptem ki a dézsa virágait, az összes rohadt, pergőlevelű aszparáguszt, épp ellenkezőleg: meg sem moccantam. Még levegőt se vettem. Szédültem, gyorsan távolodtak tőlem a hirtelenjében meggyűlölt könyvtári tárgyak, szólni akartam, a védelmemben felszólalni, de egy hang sem jött ki belőlem. Igaz, a bennem dúló félelemre valóban nem volt szó. Ina Coolbright észrevette végre, hogy gond van, s úgy levitálok előtte, mint hal a horgon, és akkor óvatosan, félve hozzám lépett. Talán kérdezett is volna valamit, ha marad rá idő, de ahogy hozzám ért, abban a minutában, nem tudva, mit csinálok, szinte rázuhantam, hogy a fejem, pont úgy, mint néhány nappal azelőtt, ismét a melle között lehessen.

Ezután elmondtam, hogy másnaptól rikkancsnak állok, én árulom a környéken a napilapokat, nincs más választásom, nálunk lassan minden gyerek dolgozik, még Flora Wellman, az anyám is, olyan csehül állunk. És nem tudom, elviselem-e majd, hogy alig járhatok könyvtárba, és sokkal, de sokkal kevesebbet, és csak az alvás rovására olvashatok.

A tanárnő csodálkozva szegezte rám kék, mégis meleg tekintetét, amelyben édes és kalandos élet tükröződött mindig, valamennyi olvasmányom, a legszebb könyvek összes tanúsága, s ezúttal a felismerés is, hogy amikor könyvtárról és könyvekről beszélek, sokkal többről van szó. Személy szerint róla. Gyönyör és ijedtség együtt csillogott a szemében, s hirtelen azt sem tudta, hová legyen örömében, s hová legyen bújában és bánatában. Végül, másodjára, már ő karolt át engem, és a fülemhez hajolva, az arcomat félig a hajába temetve súgta:

– Ne félj, megoldunk mindent.

Talán mert felrúgtam az íratlan szabályokat, a könyvek válogatása is másként zajlott. Bármit vettem le a polcról, bármelyik ajánlót olvastam, csak az érdekelt, hogy minél tovább maradhassak, és megtudjam, milyen megoldást talál majd Ina Coolbright a helyzetemre. Végül nagy nehezen kiválasztottam három könyvet, és visszaültem a helyemre. Gyorsan haladtam a sorokon, de nem volt a szavaknak értelmük. Semmit sem mondott, hogy: kar, hajó, tenger, utca, alma, csésze, virág, valamennyi idegen szónak tűnt, mintha tudományos szócikkeket olvasnék a lexikonban: paradoxon, ambivalens, transzcendens, algoritmus, metafizika, s míg kiürülve szaladtak át előttem az addig ismertnek hitt szavak, félszemmel, érzékeim döntő többségével csakis Ina Coolbright moccanásait figyeltem. Minden apró nesz, ami a szobájából hallatszott, módosította a tudatomat, és minden sort, amit olvastam, és ez annyira megterhelt, hogy nehézkedés vett erőm rajtam, a szemem előtt pedig fekete karikák ugráltak. Hasonló korábban is megesett, ha sokat éjszakáztam vagy hajnalig sem bírtam lerakni egy könyvet, de ilyen ijesztően még soha. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy felforrósodom, mintha lázas lennék, ég a tarkóm, lángol a karom, a combom, a hátam, és lassan narancsvörös lesz körülöttem a levegő. Elbódultam a forrongástól, a bőröm kisimult, az izmaim elernyedtek, és valami spirituális balzsam vonta be a testem. Minden ízem lekerekedett, erőteljesség és harmónia, édes nemesedés járt át mindenütt, és mint egy glóriát, a kisasztal lapjára, a nyitott könyvre ejtettem a fejem.

bűbájos és erős illatában

Elaludtam vagy elájultam néhány percre. Nem tudom, melyik esett meg a kettő közül, talán se egyik, se másik, se alvás, se ájulás, hanem mindkettő egyszerre, mindenesetre mire magamhoz tértem, Ina Coolbright már a szoba felé vezetett. Pokrócot terített a földre, párnaként pedig egy szoknyát hajtogatott össze. Lefektetett, betakart, és a szoknyát a fejem alá gyűrte. A téglavörös szövetből elementáris erővel a jól ismert bézs combillat áradt, minden korábbinál nagyobb dózisban, egyszersmind olyan finoman, hogy kínomban majd kettészakadtam. Volt abban a szoknyában, a finom anyagában, a bűbájos és erős illatában valami, ami az egekig srófolt, és valami más is, ami andalított. Az egyik felem vadul, mohón bújt a könnyű, szinte belélegezhető matériába, a másik messze fölötte, akár egy test nélküli lélek, éterien lebegett. Mindkettő énem, mindkét érzés a másikat figyelte, és mint két egymásra fordított tükör, mindkettő a másikat tükrözte. Minél vadabb lett az egyik, annál inkább elbódult a másik, és mint mindig, ha két ellentétes erő csap össze test-test elleni küzdelemben, ezúttal is örvény keletkezett, hatalmas örvény, amelyben együtt forgott bennem a múlt, a jelen és a jövő, és csak forogtam, és forogtam, lelkesen és betegen, míg a bizonytalanság dühös reménytelenséggé fajult.

– Pihenj kicsit, és ne aggódj, időben keltelek – mondta Ina Coolbright, és mielőtt lámpát oltott volna, leguggolt hozzám, és kétszer-háromszor végigsimított a fejemen. A mohóság azonnal felülkerekedett, és nem múlt akkor sem, amikor egyedül maradtam a sötétben, Ina Coolbright pedig rövid motozás után az ágyába ment. A padló fagyosságát sem éreztem már, csak a mohóság dohogott bennem, valósággal dobált a vékony pokrócokon a szilajságom, a kemény padlón, míg a szoknyát a sötétben, mint a húst, mint az ordas, úgy haraptam, ám Ina tanárnő azt hitte, a hideg miatt forgolódom.

– Alszol már?

– Még nem.

– Hideg van odalent?

– Igen.

– Jó, gyere ide hozzám, melegedj kicsit – mondta, és akkor fejjel előre, hosszú szárnyalással részegítő rabságba zuhantam. Tudtam, hogy nem szabad hibáznom, nem lehetek túl gyors, túl mohó, nem lehetek szilaj és vad sem. Lassan és óvatosan kell mozognom Ina Coolbright bűvkörében, és mivel a vágy pokolivá erősödött, időlegesen bár, de képes volt már arra is, hogy korlátozza önmagát.

Befeküdtem hát Ina Coolbright tanárnő könyvtári ágyába.

Nehéz és száraz takarója volt, és selyem hálóruhája. Ijedten, kővé válva, a hátamon feküdtem, holott mindig oldalvást vagy összekucorodva alszom, főként, ha fűtetlen a szoba, és jeges az ágy.

– Bújj ide, máskülönben nem tudlak felmelegíteni –mondta, és a tarkóm alá nyúlt. Odafordultam én is, de nem mertem, és talán már nem is akartam közelebb kerülni hozzá. Korábbi lázasságomnak nyoma veszett, jegesek lettek a végtagjaim, a ruhám még inkább, és az ágy sem volt melegebb a földre terített plédeknél.

Jó darabig mozdulatlanul feküdtünk, félig együtt, félig külön, semmit sem melegedve, sőt, talán hűltünk is pár fokot. A hátam szabadon maradt, és valószínűleg Ina Coolbright háta is a hidegbe lógott a túloldalon, ezért aztán nem sokkal később felült.

– Így reggelig sem melegszel fel, sőt, átfagyok én is – mondta, és a vállamnál fogva, óvatosan felhúzott az ágyból. Levette a pulóverem, lehúzta a nadrágomat, kibújtatott az ingből, és az alsógatyától is megszabadított.

– És most bújj hozzám szorosan!

Melengettem magamat már azelőtt is, s egyedül mindig remekül ment. Először ernyedtséget parancsoltam a testemre, hogy erős hő hagyja el a bőröm, és átitassa az ágyneműt. A második fázisban fészkelődésbe kezdtem, ez tovább fokozta a hőleadást, így képes voltam viszonylag hamar átmelegíteni körülöttem mindent.

ölelése erősödött

Ina Coolbright pontosan úgy vett a melle közé, mint az ominózus dicséretnél, és én is pontosan ugyanazt éreztem, ám lejjebb, közvetlen közelből, a csupasz bőr melengetett. Úgy látszik, amikor egyedül melegíti az ágyát, épp úgy tesz, mint én, ernyed először, majd fészkelődik. Karolt, hol erősebben, hol gyengébben, voltaképp gyengéden szorongatott, alig érezhetően mozgatta a karját, fel és le, a lábát is, fel és le, és én bizonyos idő után, szinte öntudatlanul, szintén mocorogtam. A karom válaszolt a karjának, lábam a lábának, combjának a combom – a testrészeink egymás között, tőlünk csaknem függetlenül sugdolóztak. Ina Coolbright időről időre szorosabbra fogta körülöttünk a paplant, a karja még inkább alám csúszott, s ölelése erősödött, de nem lett erőszakos, és maradt köztünk valami selyemréteg. Nem a hálóruha, hanem az a töltés, ami csakis akkor keletkezik, ha egy férfi és egy nő teste erőszak nélkül, diszkréten simul egymásra. Két elektromos matéria csiszolódott egymáshoz lassan, egyre nagyobb felületen, míg a testtájaink változatlanul folytonos párbeszédben álltak. Az arcom Ina Coolbright arcával, ujjaim az ujjaival, míg végül az ágyékom is válaszolt végtelenül hosszú, bézs színű, bézs illatú combjának.

Ijesztően és feltartóztathatatlanul keményedtem, s nem tudtam, mitévő legyek. Nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni, nem akartam, hogy Ina Coolbright felháborodva, esetleg két pofon kíséretében kilökjön az ágyából. Próbáltam elszakadni tőle, tudtam, hogy meg kell fordulnom, de már késő volt minden, a vadság, amely eddig korlátozta, többé nem türtőztette magát, és mint a mágnes, rátapadtam Ina Coolbright combjára. A fészkelődéstől egyre feljebb csúszott a hálóruhája, így azon kaptam magam, hogy lüktető ágyékomat már semmi sem választja el tőle. Amikor ez számára is világossá vált, mozdulatlanná dermedt, s én felkészültem rá, hogy kidob a szobából. De nem történt semmi, így maradtunk, mozdulatlanul, félbeszakadt édes érzésekkel, míg el nem aludtunk.

forró mag spriccelt ki

Órákkal később Ina megmozdult, én pedig félálomban a csípőjére tettem a kezem. Még mindig a combján keménykedtem, de már nem zavart. Nem féltem, hisz csak félig voltam magamnál, és édes félálomban, alig érezhetően ringatózni kezdtem. Ina Coolbright nem reagált, a karja gyengéden tartott továbbra is, a bőre parázslott, biztonságban voltam, s nem hittem, hogy mindez kellemetlenné válhat. Nem gondoltam, hogy rosszat teszek, ringatóztam hát tovább, mint nyárfalevél a napsütötte ágon, mintha csónakon ringatóznék az öböl csillámló vizén, mintha pucéran feküdnék a langyos tavaszi fövenyen, míg a langyos szél nyaldos, fel és le, fel és le, míg egyszer csak hatalmas sóhaj tört utat magának, és forró mag spriccelt ki belőlem. Szóval, ráélveztem Ina Coolbright gyönyörű combjára. Amikor ez tudatosodott, rögtön veszettül éber lettem és megijedtem. Bekövetkezett, aminek nem lett volna szabad. Gondoltam, most mindennek vége, nekem annyi, az már szent. Már moccant az ín a lábamban, hogy kilőjön az ágyból, s egyúttal a világból is, szégyenemben és ijedtemben, ám a következő pillanatban Ina Coolbright is sóhajtott, hozzám hasonlóan, sokkal gyengébben, de mélyből fakadóan, a derekamra kulcsolódott, átvetette a combját a lábam fölött, és mielőtt visszaaludt volna, azt mondta:

– Jól van, jól.

Ismét éjfél körül értem haza. Nem láttam magam körül semmit, és néha szaladtam. Csodálatos este volt, mégis menekültem. Mihez kezdjek most? Együtt háltam Ina Coolbrighttal. Valószínűleg soha többé nem mehetek a könyvtárba. Úristen! Hogyan nézzek majd rá, hogyan köszönjek, ha találkozunk az iskolában? Hogyan tudnék kikerülni ebből? És hogyan maradhatnék benne továbbra is? Menni és maradni, miként lehetne egyszerre?

Álmos, lomha tündér volt, a gyönyörűség, a biztonság és a remény maga, a legfőbb jóakaróm, amikor utamra bocsátott. De mit jelent ez:

– Ezentúl zárás után is jöhetsz. Bármikor.

Nem egészen értettem. Ez nyilván egy hatalmas ígéret. Egészen eddig erre vágytam. Ugyanakkor a fogság ígérete is. Akartam persze, hogy Ina Coolbright ajtói mögött legyek éjjel és nappal, amikor csak akarok, mégis éreztem, hogy ez nincs egészen rendjén. Korai még ajtók mögött, a tanárnő ágyában lennem, hisz kint, a nagyvilágban van dolgom. Nem horgonyozhatok le a Könyvtár-sziget mellett, nem vesztegelhetek, legalábbis nem sokáig a Coolbright-öböl langyos vizén, mikor valójában el sem indultam még!

Lábujjhegyen osontam végig a lakáson, bár megszokták már, hogy a könyvtárból éjféltájban járok haza. Mégis lábujjhegyen kellett mennem. Irtóztam a gondolattól, hogy bárkivel találkozzam. Besettenkedtem a szobába, hangtalanul surrantam az ágyig. Dermesztőbb hideg fogadott, mint a könyvtár padozatán, és akkor lázra lobbant bennem az a meleg megint, ami a tanárnő testéből került belém. Bárcsak nála maradhattam volna, bárcsak ne kellene kelni hajnalban, lapot hordani, iskolába menni, és tudni mindenről: apámról, Flora Wellmanról, Elizáról, Idáról, Jenny anyóról – talán még a távoli szigetek és kalandos hajóutak képeit is törölnöm kellene, és csak feküdni a jövőben, félig alva, alélva, mégiscsak Ina Coolbright ölén. A nyirkos párnára hajtottam a fejem, és rémülten konstatáltam, hogy a szoknyáját kívánom. Miért is nem hoztam magammal, hogy belefúrjam az arcom, és a bódító illatot inhaláljam? Próbáltam visszaemlékezni, és akkor, életemben először képes voltam felidézni egy illatot is, méghozzá olyan valóságosan, hogy ráharaptam a kezemre. Belehullottam ebbe az érzésbe, és a nyirkos párna helyébe a téglavörös szoknya került, hepehupás ágyamat pedig Ina Coolbright kényelmes ágya váltotta fel. Hunyt szemmel szárnyaltam a város felett, vissza a könyvtárba, és míg a testem otthon, Flora Wellmann szomszédságában, addig a lelkem a Webster út 112 alatt, Ina Coolbright melle között aludt.

múltat és jövőt

A hajnali ébredéskor úgy tűnt, alvásom a tanárnőnél, és alvásom a képzelt szoknya illatában minden emlékemnél valóságosabb. A köztük eltelt idő viszont, szaladásom az utcán, surranásom a szobába és az ágyba, álom. Mire apámmal, hajnali háromkor elindultunk, változott a helyzet. Akkor már mindent, alvást, ébrenlétet, éjt és nappalt, múltat és jövőt álomnak gondoltam. Sosem láttam az utcát hajnali háromkor, és lenyűgözött, mennyire más arcát mutatja e szokatlan órán. Milyen csendes és csillogó, milyen titokzatos motozások hallatszanak mindenütt. A rövid alvás ellenére is pihent voltam, és nemcsak azért láttam másként mindent, mert hajnalban sosem jártam a várost, hanem mert ahogy korábban az értelmemet, úgy előző éjjel Ina Coolbright az érzékeimet is megnyitotta. Tárva és nyitva voltam. Az egész világra.

Tisztábban éreztem és értékeltem az illatokat, hisz volt már biztos viszonyítási alapom: a bézs illata. Ina Coolbright combja. Ismertem a vanília, a fahéj, a dohány, a kávé illatát, ismertem a csatorna, a pamutgyár és a lótrágya szagát, de se szag, se illat nem volt alkalmas, hogy a világ illatait hozzájuk mérjem. Nem emelkedett ki egyik sem, belevesztek a kavalkádba, amint a színek közül sem emelkedett ki a harsány piros vagy a citromsárga, most viszont magam előtt láttam a bézs színét, és aki ezt a finom árnyalatot látta, s érezte már e szín elegáns és alattomos erejét, az képes meglátni az árnyalatok teljes spektrumát a sötét éj közepén is.

Bandukoltunk apámmal az árnyékos falak, a sötét ablakok alatt, innen-onnan hangokat hallottunk; patkányt, fészkelődő galambot, néhol lidérces sóhajt, távoli rikoltást az öböl túloldaláról. Sóhajok és panaszok szállongtak a légben, mint lelkek, akikkel megunt szerető módjára szakított a testük. Magányos kutyák lassan és könnyedén kocogtak át a pocsolyákon, s egy háztető függőkertjéből rigódal szivárgott. Időtlen volt az utca, hajszálra olyan, mintha sosem virradna meg, és amikor döcögő rabszállító kocsi haladt el mellettünk, úgy tűnt, épp csak áthalad a városon, amúgy pedig így döcög az idők elejétől fogva. A világ végéről jön, s amint áthalad most San Franciscón, egykor átvánszorgott az Édenen is, a világ végére tart, Floridán át, Mexikó érintésével jut el a Pokolba. De csak áthajt azon is, még a didergő rabokat sem rakja ki, aztán belehajt az óceánba, vagy egy szivárvány-kaptatón felkapaszkodik az égre, mint a Göncöl, így megy és halad, de soha, sehol nem lesz az útjának vége.

feneketlen éjszaka

Dideregtem, lyukas volt és beázott a cipőm. Apám nem szólt semmit. Kopogósan lépdelt kifogástalan hivatali csizmájában, kissé mindig előttem, a lehelete szépen gomolygott mögötte, s ettől férfiasabbnak, szabadabbnak láttam őt, mint azelőtt. Valóságos kentaurnak. Ráadásul egyenruhát viselt, ha lámpa alatt haladtunk el, megcsillantak kabátján a gombok, az arcára árnyékot vetett a sapka, fess ember volt, és magabiztos, úgy éreztem, övé az egész utca és az élet. Nem egyszerűen elkísér az első hajnali útra, hanem a birodalmán vezet végig, s hogy mindez csakis az övé, eddig ügyesen titkolta. Azon az országon, ahol csak a csatornákból felszálló gőz, s fölötte a dermesztő telihold az úr, és ahol az utolsó patkány is aranyrúdként ragyog. Elvarázsolt ez az első álmos, lomha hajnal, a péküzem felől érkező kenyérillat, egy részeg lány McSweney boltja mellett, a szemetes sarokban, és egy magas tűzfalból kibújó hosszú cső, amiből víz folyt egy nyitva hagyott kukába. Valamelyik napilapból egy egész oldal szállt át a magas tetők között, noha szél sem rezzent. A csönd, akár a füst, megült a sikátorok legszűkebb, megannyi veszélytől szép fertályában. És végül elértük a partot, ahol sóval telt meg a levegő, és bátran, magányosan harsogott az óceán, megfeledkezve arról, hogy a partját egy város mossa, amely alszik, amely nem lát, nem hall, nem érez most, amely nincs jelen, s ebben az órában mindössze határolja csak, de nem érintkezik vele. A gyönge parti fénynél fekete hullámok hófehér fejei vetődtek a kemény kőszórásra, mögöttük rövid, csillámló átmenet után úgy tűnt el a feneketlen éjszakában a nagyhangú óceán, mintha néhány méterrel odébb egyenesen a csillagos égre kanyarodna fel, akár az univerzumról leváló tapéta. Mintha a világűr részét képező éjjeli égbolt és az éji óceán is ugyanazon pergamen, a nagy égi Tóra része volna. Néven nem nevezhető, okkult tudományok és elmondhatatlan vágyak tekercseként bomlott ki előttem a világtenger, életemben először, hajnalban és sötétben, de amit ebből a tekercsből a Hold titkos nyelven felolvasott, oly egyértelmű volt, hogy laphordás és iskola után vissza kellett térnem hozzá. Hamarabb és sietősebben, mint Ina Coolbrighthoz.

kép | shutterstock.com