GERBEAUD A GOLGOTÁN
2006 március
Kedves Naplóm, dolgozószobám, és könyvem. Itt ülök ceremóniától, sallangtól mentesen, tök-üres frigyládával, az Úr, Biosz, Logosz, Zeusz-Nihil 2005-ik éviben, július havának harmadik napján, kora délelőtt, a beteljesült vég keserédes ízével a számban, és mérhetetlen szomorúságom ellenére is épp az a kurjantás feszít, ami Massont, mikor elhagyta Saskatch Mount határát, és meglátta a hó-függöny mögül kibukkanó hágót! Amint éjjeli irkódásom végin nemegyszer kurjongattam magányosan ebben az apró, akkoriban igen fagyos kotorékban én is! Mert jó pár szakasz repített önhipnózis által önkívületbe; nemegyszer találtam meg egy-egy szakasz, egy-egy mondat gyújtószegét! Nem egy éjjel robbant szét egy történet, egy sors, egy szó, épp a kezem között, s én, mint hithű mazochista, felettébb élveztem, mikor véres klaviatúrát hagytam hajnalban magam mögött. De! Mondani se kell talán, maradt nyitva számos kérdés, és zárva megannyi durva válasz. Mi több! Egyszerű, és formálisnak ható kérdések is parlagon maradtak. Legalábbis olyanok, melyek annak tűntek: egyszerűnek, jelentéktelennek, formálisnak.
én, vadbarom
Mint amilyen az a kérdés volt ez év tavaszán, mikor befejeztem a Kalandos Tél írását, és az első próbapéldány köttetése előtti hetekben a szerkesztéssel bíbelődtem, szóval, hogy kinek ajánlom majd e könyvet? Bagatell, nemdebár? Ki nem szarja le? Ajánlom-e egyáltalán? Amúgyis! Elsőnek az ötlött fel, hogy odabiggyesztem az elejire: Nem ajánlom senkinek! De nem! Csak ma reggel értettem meg: ez volt talán az egyik legfontosabb kérdés, amit a Kalandos Tél felszínre hozott! És én, vadbarom!, épp erre, képtelen voltam tisztességgel megfelelni! Ám a könyv, vagy démonizált szereplői kicsikarták belőlem a választ!
Szó-szó. A szerkezet készen állt 2005 tavaszán. Nem fejezetekre tagolom, hanem szakaszokra, amint az ember és állat élete se fejezetekre, hanem egymásba átmosódó szakaszokra tagolódik; ha egyáltalán tagolódik. Épp ma értettem meg, hogy voltaképp semmiféle tagolódás nincs; szinte az ismeretlenből jövünk, bevezetés vagy látványos tótumfaktum nélkül. Két, már élő sejt összeolvadásánál gondolhatunk valamiféle kezdetre, de az sem az, hisz a két sejt már korábban is élt – külön-külön. Beszélhetünk szedercsíráról, hólyagcsíráról, magzatról, embrióról, magoncról és suhángról, mind-mind csak végtelen átmenetek bizonytalan, és alapvetően meghatározhatatlan „szakaszait” jelölik; pontosabban ideákat, mintha életünk képes volna oly átlátható, rendszerezhető lenni, amilyennek tudni szeretnénk! És épp mert valójában valami szakadatlan áramlásnak megfoghatatlan, szintén áradó, önkényesen hömpölygő „fragmentuma” az életünk is, a halál meg felfoghatatlan, delejes jelenség ebben az örökösnek, eredet és vég nélkülinek ható folyamatban. Mert az, ami addig folyamatosságával, darabolhatatlan egységességével a végtelenbe lógott, öröklétből jött (s mint ilyen önmagában is misztérium), szinte sokkoló, és végképp érthetetlen, hogy egy ponton viszont valami szadisztikus önkénnyel megszakad; a végtelen vérlázítóan, visszavonhatatlanul véges lesz; az öröknek hitt egy minuta alatt válik pillanatnyivá; a valami egy pillanat alatt lesz semmi, valaki pedig senki! Ha valamikor éreztem már ezt tisztán, akkor úgy egy órája biztosan.
A Kalandos Tél szövegét már tavasszal otthagytam. Már a kiadók válaszait várom. Álló éjjel a Massza szerkesztésével pepecseltem. Úgy hajnali öt körül, alig negyedórával virradat után befejeztem a munkát, és kimentem körbeszaglászni az udvart, bekukkantani Gerbeaud-hoz, amint az évek óta rendes szokásom munka után. Ráadásul az istálló felől dobogást is hallottam, mintha Gerbeaud sürgetne: végezzem el mihamarabb az e napi vizitet. Amikor a monitor sugárzásától, a sok bagófüsttől, a bezártságtól, magamba zártságtól kótyagosan, alsógatyában és papucsban az istállóba léptem, döbbenten láttam, hogy Gerbeaud a földön fekszik, de már szinte kinyúlva, mint aki alig él; és a dobogás nem a padozatról szól, hanem a betonjászol karzatáról; ahogy Gerbeaud meg-megránduló lába hozzá koppan. Oda se léptem hozzá, hanem szaladtam vissza a lakásba, a konyhakésért; azt hittem, elesett, és most fojtja a zsír-új marhakötél, amivel a jászolhoz kötöttem. Mikor visszatérve közelebbről is megnéztem, láttam, hogy nem fojtja, még csak nem is feszül annyira, hogy ne lehetne könnyűszerrel eloldani – hát eloldottam. De a ló úgy maradt. Felrángattam a kötélnél fogva a földről, és amikor úgy láttam, nincs nagy baj, átvezettem a túloldali jászolhoz, de erősen dobogott, kapart, ám nem úgy, mint szokása volt, ha rétre akart menni, kigázolni a hajnali harmatba, hanem sokkal erőszakosabban. Mikor nem vittem ki, megint lefeküdt, és elterült. Megijedtem. Láttam, hogy nagy a hasa, kólikásnak hittem. Eloldottam újra, és ahogy azt kólika esetében tenni kell, vezetgetni, járatni kezdtem az udvaron. Rövid ideig engedelmesen követett, tudomásul véve, hogy segíteni akarok, és talán bízva benne, hogy én jobban tudom, mit kell ilyenkor tenni, mint ő; ám nem sokkal később megmakacsolta magát; talán ráeszmélt, hogy fingom nincs arról, mi is „a nagy helyzet”; hogy ennek a hülyének még nem esett le a garas, hogy már túl késő! A galoppolás nem segít már. De nem állt meg, nem feküdt el újra, hanem a körök felső részén, ahol a házhoz közelebb voltunk, elrángatott a körívről, egyre és egyre közelebb a teraszhoz, ahol sütkérezni, lustálkodni, olvasgatni, javítani, borozni, reggelizni szoktam; ahová Gerbeaud rendesen bármikor feljöhetett; amint az szokása volt, minthogy félnomád sorsot élt a birtokon, márciustól míg az első hó le nem esett. Kiváltképp nyáron, mikor napközben elviselhetetlen volt a hőség, őt meg bagócsok, böglyök és szúnyogok kínozták legelés közben; különösen ebben az időszakban szokott éjszakába nyúlóan, messze a háztól, az erdőszélben legelni. Rendszerint úgy éjfél után, kettő felé ért haza a sötétben, amikor is feljött a teraszig, és ott körözgetett, tett-vett, dörgölőzött a lucok törzsén, ivott a kerti csapnál (ahol mindig állt egy dézsa), feljött a teraszra, és addig strázsált rajta, míg ki nem jöttem. És minthogy én mindig éjjel dolgozom, az esetek nagy részében hamarosan meg is jelentem odakint. Elszívtam egy cigit, megpaskoltam a nyakát, vakarintottam egyet a szügyén, dörmögtem valamit, vizeltem a tuják között, majd visszatértem az emeleti szobába dolgozni, Gerbeaud pedig rendszerint vissza a völgybe, hogy csak világosodáskor térjen haza, s a reggeli órákban már az udvar rövidebb füvét legelje, végül a délelőtt kirobbanó kánikula idejére beálljon az istállóba, ahol az árnyékban nem lepték el a böglyök. És ez így ment egész nyáron. Éveken át. A silány és spórolva készült betonterasz, mikor a csikóból érett kanca lett, megrogyott a bejárati ajtó előtt Gerbeaud és a sok éji strázsa súlya alatt. Néha megriadt az égerlápból érkező szarvasoktól, ilyenkor prüszkölve, vágtatva nyargalt fel egészen a teraszig, és hangos nyerítéssel hívott a legkiesebb órákban is. Két hete azonban azon kaptam, hogy együtt legel a környékbéli szarvasokkal! Talán az elmúlt öt év magánya, hogy másik lóval nem nyargalhatott, csődörök sosem állták körbe, más kancákkal sosem pusmoghatott, és én is csak szegről-végre voltam társasága, talán ez vezette vissza a vadak közé. És mikor a karám alá értem, a gyönge holdvilágban, első reflexszel a völgy irányában eliramló szarvasokkal futott ahelyett, hogy rendes szokás szerint, odaballagott volna hozzám. Csak akkor fordult meg, mikor a szarvasok már az égererdőt határoló nádasban szökelltek, és ahol Gerbeaud nem ismerte a járást. A szarvasokkal bratyizás következményeképp többször is elhagyta a terület(ünk) határait. A szarvasok ugyanis egyik legelőről a másikra váltottak az éjszaka folyamán, Gerbeaud pedig úgy gondolta tán, hogy ha a szarvasok megtehetik, akkor ő is! Miért is ne? Többször is az útról kellett behoznom, felháborodott autósok szitkai közepette, ezért néhány napja sötétedés után bekötöttem az istállóba.
kihívtuk az állatorvost
Szóval amint körözgettünk, bizonyos idő után a körívek felső harmadát egyre elnyújtotta, végül nem kis elszántsággal, fittyet hányva ijedt dorgálásomra, a teraszhoz rángatott. Hagytam, gondolva, majd a terasztól megindulunk lefelé, aztán vissza, tökmindegy, csak meneteljünk, amint az a kólika esetében a legjobb. De nem így Gerbeaud. Amikor először sikerült a teraszhoz vezetnie engem, a fenyők alatt, ahol mosni szoktam, sérüléseit jódozni, patáit olajozni, sörényét fésülni, ahol várni szokott rám, megállt, majd súlyos nyögéssel, hemperedve, végigterült a földön, ám ezúttal úgy, mint egy bronz-cavalló, amely a talapzatról ledől; amit soha többé talpra nem állíthatok. Felvertem az egyik falubélit; kihívtuk az állatorvost, és hathatós segítségével újra talpra állítottuk Gerbeaud-t; erőnek erejével, ostorozva, kiabálva, nógatva járattuk; ügettünk, léptünk, futottunk, és néhányszor masszíroztuk óriásira püffedt hasát is. Mikor az állatorvos kiért, már újra csak ketten voltunk az udvaron: Gerbeaud és én. A fű harmatján mindenütt kínlódásunk girlandjai; Gerbeaud az istállóban való hentergéstől csupa szalma és szar; én elnyűtt, izzadt, sápadt és kétségbeesett. Valójában reménytelen, csak úgy, mint a lovam. Az orvos arcában, akár egy tükörben, mindez jól látszott. Amint közelebb ért hozzánk, megtorpant, és ijesztő szánalommal nézett ránk, és csak azután köszönt.
Nos. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember nem tesz semmit. Akadnak ilyen napok, évek is. Amivel kapcsolatban utóbb azt kérdik majd: de hát miért hagytad?, miért nem csináltál semmit? Amikor az ember az úgynevezett csodára vár – valóban. S hogy kitől várja? Zeusztól, Biosztól, Logosztól?; hogy Jahve, Jézus vagy az ügyeletes Doki hozza? Oly mindegy, csak hozza! Tégy csodát, bárki légy is! Efféle reggelek, mikor az ember-állat a szíve-anyaga mélyén érzi: elveszett! Kapóra jön ilyenkor egy Isten, egy Doki, Sámán, Rabbi, vagy Ajatoll; magyarázat, kifogás, hideg ráció; egyre megy! Szar az egész, jól tudjuk, s szarságában is felemelő; a tragédia, a visszautasíthatatlan, elháríthatatlan, a felülről ránk ereszkedő. Gerbeaud és én épp ezzel a minden-mindegy-reménnyel álltunk ott; egy szánalmas kanca, aki utoljára a Kalandos Télben volt szép; és egy augur, aki legszebb-ihletett éjszakáinak végzetes fluidumába kénytelen alászállni 2005. július harmadikán, kora reggel.
kollektív kapituláció
A doki percig se titkolta, hogy rosszul áll a szénánk. Közölte, Gerbeaud nem kólikás; bélcsavarodása van, ami sokkal rosszabb. Idézem: „A lovak, ugyebár, ebben szoktak elpusztulni.” Gerbeaud ezek után kapott görcsoldót és fájdalomcsillapítót. Az injekciók közötti szünetben kis köröket tettünk a lóval, és én minden lépésnél éreztem, hogy egyre gyöngül. Korábban, akár egy kazánból, szinte dőlt belőle a négymázsányi őserő, lóerő, a vörös bio-megawatt, most négymázsányi elesettség halványkék, vibráló röntgen-sugárzás jött. Úgy éreztem, mintha hatalmas, addig forró feje fagyossá válna. Mikor a doki megmérte a hőmérsékletét, döbbenten közölte, hogy a normálisnál sokkal alacsonyabb. A pulzusa?, mintha már csak egy lepke, valami icipici angyal-bébi szíve kapaszkodna benne. Vékonyka pulzus, akár egy egér pici lüktetése, és oly lassú, amint egy mamutban dolgozik az óriási-ősi pumpa. Ezt követően Moll doktor gumikesztyűt húzott, és megpróbálta valamiként a csodatevést, vagyis eligazítani odabent a megcsavarodott beleket, ám bár harmadjára is nekifutott, sikertelenül. Ezek után már hárman álltunk ott azzal a minden-mindegy-csodavárással. A doki pakolgatott, vizet hozatott, lenyúzta gumikesztyűjét, a kezét mosta, mint Pilátus, nézegetett, készülődött (bevallani, hogy itt ér véget a tudomány), Gerbeaud kornyasztott, én meg akár a szarba dermedt vasvilla. Szerintem? Nem éreztünk semmit. És épp az volt a fertelmesen félelmetes – hogy még csak nem is félünk! Reményünk se, dühünk se, csak a fene-nagy együttkornyadás! A baromi-közösségi lefittyedés; az a kurva okos megadás, kollektív kapituláció. Persze, okos is, tényleg, hisz mi a fityfenét tehettünk volna? De mégis! Nincs egy varázslatos, offenzív ima? Ha nincs, nosza! Találtunk volna ki egyet, ott, azonmód, ukk-mukk; valami halandzsát, páternosztert meg kvieszincéliszt; woodoo rigmust, abrakadabrát, hókuszpókuszt, csiribirit. Ám csak álltunk. Ez ám a töketlen, defenzív grupp! Az egyik nem tud segíteni magán; a másik nem tud segítséget hívni; a harmadik pedig nem tud segíteni. Időközben a tücskök ciripelni kezdtek, a szöcskék ugrándozni, a legyek röpdösni, a csurik csiripelni, mi meg csak álltunk szomorúan, szarosan, az ellenfényben. Végül a doki elégelte meg, hogy csak szöszölünk ebben az anti-gótikában, és így szólt: Ennek a lónak legjobb esetben is két órája maradt. És ezzel véget is ért a konzílium. Mit ad Isten!, még csak meg sem lepődtem. Gerbeaud a füle bojtját sem mozdította. Jól éreztem, hogy az orra egészen hideg már. Hihetetlennek tűnt, hogy áll még egyáltalán. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, levezetem a karám alá, ki a mezőre, és engedem, hadd feküdjön el, ha úgy gondolja. A dokival megállapodtam abban is, hogy amennyiben úgy látom, Gerbeaud nagyon kínlódik, visszahívom, és akkor bead neki néhány altatót, s azzal véget vet a kínjainak. Úgy is lett. A karám alatti magasleshez vezettük, ahonnan a Blue Stream-völgy égerláp erdeit látni; kikötöttem a magasles lábához. A doki sietve távozott, a mellig érő gazban szinte menekült. Gerbeaud alig várt néhány másodpercet, máris lehemperedett, de oly szerencsétlenül, hogy a marhakötél erősen húzta a fejét. Nem akartam, hogy ebben a megalázó, és talán fájdalmas pózban feküdjön, hát eloldottam a kötelet. Északnyugatról friss, élénk szél fújt. Sütött a Nap, gyorsan melegedett a levegő, Gerbeaud horzsolásaiba legyek szálltak.
Feküdt ott a ló, a méteres gazban, és mellette én, guggolva, fején nyugtatva a kezem, és néha azt suttogva neki: jól van, jól van – pedig ha valamikor nincs rendben minden, akkor ma hajnalban egyáltalán nem volt rendben. És akkor sivítást hallottam a völgy felől, az égerláp-erdőből; mintha az a hang a Grand-kanyonból jönne, a Raimondi monolit csúcsából, a Meteorák süvegei felől, a Cherrotorre epidotja mögül, a Narrow Way hasadékából szivárogna föl; az Alvilág Parnasszusáról! És aztán újra, meg újra, mintha belső hangra rezonálna a környék, egyre közelebbről, mintha a történelem előtti táj lénye közeledne, és amikor felálltam, azt láttam, hogy a rét felett, alig másfél-méternyi magasan, épp szemmagasságban egy ölyü siklik gyorsan, egyre csak kiáltozva, egyre szaporábban, egyenest felénk. Úgy maradtam, a lábamnak gyökere nőtt, a megvilágosodás erejével, a csipkebokor-affér áhítatával. Csak álltam ott, Gerbeaud mellett (aki továbbra is a lábamnál feküdt), míg az ölyv szinte elért. Ám mikor már csak néhány méternyire volt tőlünk, felhúzott. A hatalmas szárny puha szele is megcsapott! Egy pillanatra azt hittem, nem törődve velem és a lóval, felül a les tetejére, ahonnan nyilván rendszeresen vadászik, de nem. Kissé odébb siklott, és felgallyazott egy elszáradt éger korhadó ágára. A továbbiakban ott üldögélt, és úgy félpercenként, ütemesen, akár egy metronóm, vijjogott egyet.
mesés és misztikus
Oly közel volt, mikor irányt váltott, hogy tisztán láttam a tekintetét, amint előre szegeződik; amint józan-jeges éleslátással, konokul tekint a világra. Az a tekintet, amit a Kalandos Télbe illesztett fotókon látni. Mintha nem is egy veréb, egy nyúl, egy gida futna, de fejvesztve menekülne előle az egész Világ. A jelenet pedig, ahogy húz felénk, a snitt, amellyel a közeli ágcsonkon landol, amint összerendezi-borzolja toll-moduljait, oly ismerős, misztikus-mágikus indián filmekből! Mikor efféle ragadozók, visító sólymok, baglyok, keringő sasok, kuhik és keselyűk jelzik (hozzák?) a közelgő finist. Hátborzongató volt. Konvencionális, navahó-szagú, mesés és misztikus. És mégis. Rég nem láttam semmit, ami ennyire tapinthatóan közeli és valóságos lett volna, mint azok a valószínűtlenül hosszú percek, míg Gerbeaud ott feküdt, én mellette guggoltam, az ölyv pedig ült a közeli ágon, és egyre csak vijjogott. Valószínűtlenül sokáig. Tudtam már, hogy bárhová tart is, Gerbeaud-nak jó helye lesz. Ez itt a Kalandos Tél. Virtuális tér – amelyben mégis élünk. Ősei, őseink madarai vigyázzák ezeket a pillanatokat. Annak a madárnak ükapja látta valahol meghalni apámat; dédapja látta meghalni Gerbeaud nagyanyját; Gerbeaud haláltusáját pedig most ő nézi végig.
Kölyökkoromban vakon hittem a túlvilágban, hisz annyit beszéltek róla. Később kétkedtem benne. Tegnap már bizonyosan tudtam, hogy nincs. Ám ma megbizonyosodhattam, hogy még ha az embernek nincs is Megváltása, a lovak bizonyosan Mennybe mennek.
vitustánc
Eljöttek Gerbeaud-ért. De ő mindenáron fel akart menni a lakáshoz. Már tudtam, a terasz előtt akar kinyúlni, ahol találkozni szoktunk éjszaka, éjfél után, kettő tájban, ő jóllakva, éjféli hajtások hűs harmatjától részegen, én pedig valami nyugtalanító izzásban, amit már megszokott, sőt, meg is szeretett talán. Én azonban kegyetlen és pragmatikus maradtam. Nem engedtem, hogy felrángasson a rétről, mert a terasz elé mégsem temethetem. Nem is lehetne. Ám engedtem, hogy járjunk még egyet a mezőn, s néhány percig reménykedhessen. Gerbeaud tehát – ki tudja hányadszor – talpra állt (a kötőféket fogva úgy éreztem magam, mint cirénei Simon a Golgotára vezető úton), és végigment az égerláp erdő mentén, megdöbbentő erővel; mikor azonban a kökénysornál megpróbáltam visszafordítani, ádázul ellenkezett; a kökénysor fölé akart kerülni, ugyanis ott szoktunk a házhoz menni, ha korábban a birtok keleti végében legelt. Hosszas tusakodás után visszafordult, abban reménykedve tán, hogy a karámon át vezetem haza. S valóban, csaknem elértük a karámot, a kökénysor végét, amikor újra megállítottam, végérvényesen. Nagyon gyönge, gólya-lábon állt. Úgy tűnt, nem szenved már annyira. Majd ismét elfeküdt, keservesen sóhajtozott, és hempergett. Hívtam az orvost, könnyítsen az utolsó órán. Hamarosan megjött, amikor is Gerbeaud újra állt. Végül három adagban altatót kapott. Az orvos, amint végzett, félrevonult, behúzódott a bokorsor mögé, hogy csak ketten legyünk ott, Gerbeaud és én. Tartottam a kötőféket, és még megpróbáltam néhány lépésre rábírni, hogy kedvezőbb pozícióba fektessem, s minél könnyebb legyen majd sírba tenni. Ám amikor Gerbeaud előre akart lépni, már nem tudott akkorákat, mint élete elmúlt hat évében. Csak egészen aprókat. Remegő, icipici lépéseket, akár egy csecsemő, aki először próbálja a járás tudományát. Mintha a cickány ösztönei vezetnék az elefántot; a hangya mozdulatai mozdítanák odébb a masztodont. Borzalmas volt. Rémisztő, és megható. Megállt egy pillanatra, és akkor nagyon megörültem, mert bántam már, hogy élete utolsó pillanataiban engedelmességre szorítok egy ilyen Állat-Istent, akinek parancsolni sosem lehetett, legjobb esetben is csak együttműködni vele! És ő, ebben az utolsó percben nem makacskodik, hanem élete utolsó erejét arra fordítja, hogy együttműködjék velem; vagy talán arra, hogy most először, mióta együtt vagyunk, parancsolhassak neki. Mintha azt üzenné: jó volt dacolni veled néha, jó volt a haragodat tűrni, Fehér Ember, de most már csak engedelmeskedni akarnék, bár későre jár már ehhez. Megindító, szomorú, és végtelenül megalázó volt az a néhány reszkető araszka, amit felém lépett, hát boldog voltam, mikor megállt. Ám hiába mondtam: jól van, kisvártatva, kérés nélkül is újra próbálta; ugyanilyen apró, rezgő toppanásokkal, mintha mokaszinben, gólyalábon inogna. Azután egy váratlan pillanatban, jól érezhetően megszakadt köztem és közte, közte és a világ között a kapcsolat; táncolni kezdett; röviden, vadul, durván, eszelősen, darabosan. A doki hallhatta a csörte, a rondó zaját, mert a bokorsor mögül kikiáltott: Engedje el! Engedje el! Kétszer kiáltott. Jól tette, mert rémületemben, tanácstalanságomban még mindig erősen tartottam a kötőféket, míg Gerbeaud abban a néhány másodpercben valami ijesztő és veszedelmes vonaglással, állva még, de már szinte lebegve is, átvágtatott a Hadész-kapun. Nos, ennyit arról, mit mondanak vitus-táncnak. Amire oly szívesen hivatkozom, de amit sosem láttam még. Hát most igen, hisz annyit emlegettem. A néhány másodpercnyi vitustánc végén szinte szökkent, kettőt-hármat, akár egy impala, riadt őz, úgy láttam, mind a négy lábával egyszerre, fel, aztán le, fel és le, és így méterekre ugrándozott tőlem, akár vízcsepp a forró spatnin, majd, mint aki ugrásra kész, farkasfalka szagát érzi, legyökerezett, s végül ebből a riadt, vágta-kész pózból kidőlt. A következő pillanatban messze maga elé nyújtotta négy lábát, mintha áram bújt volna belé, és úgy maradt. Rendesen lecövekeltem ott, ahogy kell; nem akartam elhinni, hogy már nem történik semmi. Nem áll fel újra, most rögtön, vagy harmadnapon. Meg se rándul. Vijjog a sziú-ölyv, a kökénysor végén sordély csörgeti kis kulcscsomóját, együtt van minden kor, a devon, a szilúr, a neolitikum; Gerbeaud pedig már nem tesz semmit; nem hallja, nem látja, nem eszi, legeli, futja, járja, szagolja; nem éli mindezt. Az élet kevésbé nyilvánvaló, apró jelei, melyek alapján mérföldekről is megkülönböztethetünk egy élőlényt és egy robotot, másodpercek alatt tűnnek el nyomtalanul egy ekkora Lényből! Így lesz a totemből tetem. Emeth-ből meth, gólemből sárkupac. Ennyit tesz, ha csak egy jóta, egy alef is lemarad! Ha egy csodálkozó O E-vé keskenyedik. Bárki lássa most, a halála utáni első pillanatban, véletlenül sem gondolhatja, hogy csak alszik, vagy pihen. Mert ennek a hatalmas dolognak itt, előttem, mely az előbb még vitustáncában majd eltaposott, mely utolsó felém, felénk, az újkor felé tett lépéseivel megindított és megalázott, ennek a bődületes, fűben fekvő tömegnek már nincs semmi kisugárzása. Bizonyára meleg még, s még jó darabig az marad; mégsem jön már belőle semmi, csak a matéria hidege! És ebbe a hidegbe úgy, de úgy beledermedtem, hogy talán órákig is elszobrozok ott. Csak a doki riasztott fel, ahogy megszólalt a hátam mögött: Most már hagyja. Viszlát Gerbeaud! Hát ennyi volt csak a Kalandos Lét.
(…) Hát azon töprengtem, mi legyen az ajánlás a Kalandos Tél elején. Először azt gondoltam, annyit írok oda: Nem ajánlom senkinek! Később rájöttem, hogy igenis ajánlanám, még pedig a „kissé elbaszottaknak”, dézsároknak. Aztán úgy gondoltam, ezt mégsem írhatom oda, másfelől pedig talán csak azért akarok ajánlást írni, mert száz másik könyvben láttam így, merthogy évszázados divatja van ennek. Akkor meg mi végett? Ám ma rájöttem, nem divat ez. A híresztelésekkel szemben jó, ha van valaki, akinek efféle könyveket ajánlhat az ember. És azt is tudom már, kinek kell (fel)ajánlanom a Kalandos Telet: Gerbeaud-nak. Annak a lónak, aki „belehalt” ebbe a könyvbe (én majd egy másikba halok); aki sokszor tűnt inkább hatalmas kutyának; októberi friss szélben, smaragdgyepen, azúrég alatt biztatóan, melegen barnálló gesztenyének; annak a lónak, aki mediátor volt, köztem és az ősök, köztem és a láp, köztem és a tél, az ősz, a tavasz és a nyár között; a lónak, aki bizonyára médium volt; akiből ma reggel, 2005. július 03-án, Great Green Woods mezején, friss északnyugati szélben, a kökénybokrok árnyékában végre szárnyas ló, Pegazus lett. Aki nem ment Mennybe mégsem, hisz mindvégig Mennyben volt. Amint én sem megyek Pokolba, hisz azt járom most is. Akit a fentiek okán soha többé nem látok viszont. Hisz találkozásunk, öt(ezer)éves kooperálásunk sem volt más, csak egy gyönyörű szép illúzió.