KERT-BOLYGÓ

Buja kert. Illatos virágok, hullámzó sövények mentén hívogatón kanyargó ösvények. Liliom, rózsa, gyógynövények árasztanak édes ambrózia-felhőt. A levegő mindig friss. A közeli fák tövében pávák parádéznak, galambok bugása hallatszik. Egy üregi nyúl rágcsálja háborítatlanul a füvet s bárányok szopják anyjuk csecsét. Távolabb, a magas cédrusok takarásában, dámvad és borja majszolja az aljnövényzetet. Végigtekintve egy mellékösvényen, apró fügefaligetet pillantunk meg. Egy pár tart karöltve a kert közepén álló liget felé, ahol tiszta forrás vize zubog a sziklákra. A kert kellős közepén pedig ott az Élet, valamint a Jó és Rossz Tudás fája.

az új amerikai Éden

Hol lehet ez az Éden? Nem az ókeresztény Mezopotámia földjén vagyunk – hanem egy új belvárosi téren, a sétány mentén, a kaliforniai Anytown városban. A téren számtalan forrás, füves dombocskák, kígyózó patakok, s padok az arra járók kényelmére. A teret átszelő folyó két oldalán az új városképbe illeszkedő boltok. Az utca két oldalát büszke ívű hidak kötik össze. Az üzletek a folyó menti zöldövezetre néznek. A boltok ugyanazok, mint bármelyik amerikai városban: könyvesbolt, kávézó, élelmiszerbolt, szendvicsbár, butik, fagyizó. Ez itt az új amerikai Éden.

A nyugati kultúrában a kezdetektől, Amerikában az 1600-as évektől meghatározó az Édenkert mítosza. Úgy próbáljuk újjáteremteni az elveszett Édent, hogy az egész földet egyetlen kertté alakítjuk. A bevásárlóközpontok, az új „főutca”, a kertvárosi életmód és az internet mind az újjáélesztett Éden legújabb víziói. Kolumbusz Kristóf utazásai, az ifjúság forrásának keresése, Steinbeck Édentől keletre című regénye egytől egyig az elveszett paradicsom újrafelfedezésének víziói, s ez a vízió, illetve a jobb élet reménye állt a nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás hátterében.

Az újjáteremtett Éden a nyugati kultúra meghatározó, feltehetőleg legjelentősebb mítosza, melyet a földhöz fűződő kapcsolatunk értelmezésére alkottunk. A 17. század óta ez a történet beivódott európai és amerikai zsigereinkbe, és számtalan kísérletre ösztönzött, hogy újjáteremtsük az Édent: a vadont kertté, a „női” természetet civilizált társadalommá, az ősi népi módszereket modern kultúrává alakítsuk. A tudomány, a technológia és a kapitalizmus az eszközöket, a férfiak közvetítő szerepe pedig az erőt és az ösztönzést szolgáltatta.

Mint a legtöbb alapmonda esetében, itt is számolnunk kell egy ellenmondával. Napjaink posztmodern és posztkoloniális diskurzusai ellentmondanak a felvilágosodás haladásba vetett hitének. Számos környezetvédő szerint az érintetlen természet visszaszorulása maga után vonja az ősi föld pusztulását, egy legyalult, felperzselt, sebezhető világ megjelenését. Sok feminista szerint az egykor anyaként emlegetett föld sebhelyes, megszentségtelenített, kihasznált térré vált, s a nők a patriarchális kultúra áldozatai.

Hasonlóan vélekednek az afroamerikai közösség és az amerikai őslakosság tagjai: történelmüket az európai gyarmatosítás történeteként értelmezik – az európaiak „felfedezték” őket, elvették földjeiket, testükben pedig csak az állatiast, a vadat vették észre. Bár ezek a történetek az Éden elvesztéséről (vagy hanyatlásáról) szólnak, azzal, hogy egy igazságos társadalom felé vezető út lehetőségeit keresik, mégis az Éden újjáteremtésének grandiózus legendájához tartoznak. Mindkét történet, bármelyik irányba mutasson is, a huszonegyedik század új mítoszának megalkotására ösztönöz bennünket.

A valóságról alkotott fogalmainkat mítoszok határozzák meg. Ezek öntőformái vagyunk. Történeteink ránk találnak, foglyul ejtenek és rabságban tartanak. Mintha gyermekek lennénk, életünket a megismert történetek alakítják. Egyes történetek megfakulnak, ahogy öregszünk, másokat felerősíthet a családunk, templomi közösségünk, iskolánk hatása. Életcéljainkat, morális értékeinket, viselkedés-mintáinkat a történeteinkből szívjuk magunkba. Számos amerikai számára a legmeghatározóbb diskurzusok egyike az emberiség elvesztett Édenkertjének története. Tudatosan vagy tudattalanul e veszteség visszanyerésére törekszünk. Egy évezredek óta hűségre kötelező történet színészei vagyunk.

hol rontottuk el

Uralni akartuk a természetet, hogy újjáteremtsük az Édent – s ezzel majdnem elpusztítottuk, amit vissza akartunk nyerni. Amerikában a 19. században vált egyértelművé a környezet pusztulásának ténye: a vasút, a gőzgép, a gyárak és a bányák tönkretették az erdőket, elcsúfították a tájat, beszennyezték a vizet és a levegőt. A romantikusok fellépése határozott volt. Új történetbe kezdtek arról, hol rontottuk el: ez volt az ősi természet pusztulásának története. A felfedezők, írók, költők, festők hitet tettek az érintetlen vadon eszménye mellett. A korai környezetvédő mozgalmak a természet és az emberiség megváltását is az érintetlen szépségű helyek megmentésében keresték.

Az új parkok, a modern elővárosok és kertvárosok nagy árat fizettek a természet újjáteremtéséért. Ezek az édeni terek kiközösítették a más osztályba tartozókat, a más bőrszínűeket, akik nem fértek a történetbe. A zöld álca mögött valójában a föld rombolásának, a szegények cserbenhagyásának gyakorlata rejtőzött: a hamis zöld-tudat az emberiség egészének boldogulását fenyegette. A középosztály az őslakosság kárára, szülőföldjükből nemzeti parkokat kihasítva alakította ki az érintetlen természetet. Az új elővárosok a szegény kisebbség rovására épültek meg, akik továbbra is mocskos nyomornegyedekben éltek, szennyezett kutak és veszélyes hulladék-lerakók közvetlen közelében. Napjainkban a színes bőrű közösség jelentős része az édeni múltat arra az időszakra teszi, mielőtt a rabszolgaság, a gyarmatosítás mindörökre megváltoztatta életüket.

Az Éden újjáteremtésének történetét beszélik el a progresszívek és a környezetvédők is – ám ez az Újjáteremtési Történet önnön létjogosultságát kérdőjelezi meg. Nincs szükségünk új mítoszra? Milyen legyen a Föld és az emberiség új, zöld igazsága? Miért mesélünk történeteket, és kit szolgálnak történeteink? A haladás és a pusztulás történetei, bármilyen jól hangzanak, tévesek: mindkettő a modern, lineáris tudományos gondolkodás terméke, az én és a másik ellentétpárját tükrözi.

Az Éden elvesztéséről szóló mondák is valóságon alapulnak: a környezeti krízis szorosan összefügg a túltermeléssel, a populációs mutatókkal, a fogyasztással, a szennyezettséggel, az ínséggel, vagyis az emberiség legégetőbb problémáival. A haladás szellemében fogant mese-változat tovább szorgalmazná a lassú közeledést az Éden újjáteremtése felé, míg a környezetvédők a természet óvásával, egy fenntartható állapot elérésével élesztenék fel a Kertet.

Csakhogy mindez feloldhatatlan ellentmondást rejt magában, mert a logikusnak tűnő végső cél ellenkezik az emberi élettel. A minden ízében mesterséges Föld ábrándjával. A környezetvédők története elnéptelenedett Földet eredményez. Az egyik véglet, az újjáteremtett Éden, mesterséges, túlszabályozott, művileg létrehozott bolygó lenne, ahol internetes vásárlás váltja fel a bevásárlóközpontokat, elővárosi életmód a városi dzsungelt, üvegház-farmok az aszály és vihar sújtotta természetet. A másik véglet, a vadon újjáteremtésének lehetséges következménye az ember számára lakhatatlan Föld. A kettő közti feszültség talán újabb mondát sürget, amely biztosítaná együttműködésünket a természettel.

A 60-as évek gazdasági válsága ráébresztett bennünket: nincs minden rendben a „kert-bolygón”. Rachel Carson Csendes tavasz című műve figyelmeztetett, hogyan pusztítják a permetezőszerek a táplálkozási láncot. Az atomkísérletekkel együtt megjelent a széles körű, minden életformát (különösen az emberit) károsító sugárfertőzés réme. A történész Lynn White Jr. klasszikussá vált cikke, az Ökokrízisünk történeti gyökerei a környezet pusztításáért egyetlen ideát tett felelőssé: a természettel szembeni keresztény arroganciát. „Isten … megteremtette Ádámot, majd, második ötletként – Évát, hogy az ember ne legyen magányos. Az ember nevet adott az állatoknak, ezzel fejezve ki hatalmát felettük. … A kereszténység, különösen annak nyugati formája, a világ legantropocentrikusabb vallása.” White vélekedése szerint „mindaddig egyre súlyosbodó ökológiai krízisben kell élnünk, amíg el nem vetjük azt a keresztény axiómát, hogy a természetnek nincs egyéb létjogosultsága, mint az emberiség szolgálata.” White cikke másutt is kritikusan nyilatkozik az ökológiai krízis egyetlen okáról. Lewis Moncrief és más elemzők válaszaikban több lehetséges okot is megneveztek: a kapitalizmust, az iparosodást, az amerikai határokat, a sorsot, az urbanizációt, a népességnövekedést vagy a tulajdont. Mások szerint a tudomány és technika hozzájárult a természet leigázásához, és a mechanisztikus tudomány felelős az elidegenedésért.

a pusztulás története

A környezet hanyatlásának összetett okai, illetve a környezeti erőforrások védelmére tett kísérletek hozzájárultak a környezettörténet tudományának megjelenéséhez. A 70-es és 80-as években könyvek sora dokumentálta az érintetlen területek visszaszorulását, a talajeróziót, a megnövekedett városi szennyezést és a biodiverzitás hanyatlását. A környezettörténet kezdeti sikerei hozzájárultak a környezet pusztulásáról szóló mondák megalkotásához. A 80-as évek közepére Donald Worster, William Cronon és mások a környezettörténet fő cselekményszálaként a pusztulás kultuszát határozták meg. Cronon a Nagy Síkság 1930-as elsivatagosodásáról szóló, szinte azonos című – A porteknő és Porteknő –, de ellentétes szemléletű beszámolókat vetette össze. Mindkét munka 1979-ben jelent meg. Az egyik a haladás, a másik a pusztulás története. Cronon azt írja: „Bár mindkét beszámoló ugyanazt az eseménysort beszéli el nagyjából ugyanazoknak a szereplőknek az említésével, mégis két teljesen különböző történettel van dolgunk. Mindkét szöveg a végkifejlet felől értelmezi a történetet: a két elemzés bizonyítási eljárása abban különbözik, hogy míg az egyik fejlődésként, a másik hanyatlásként láttatja az események sorozatát.” A felvetett probléma tehát történet és valóság kapcsolatának dilemmája. Milyen hűséggel tükrözik ezek vagy más történetek az éppen adott eseményeket? Mi marad ki? A környezettörténet mindig a környezet pusztulásának története? És ha igen, ez a szemlélet csökkenti a környezettörténet történelmi felismeréseinek fontosságát?

A 90-es években a káoszelmélet és a komplexitás elmélete további kételyeket vetett fel az ökológiával és a környezetvédelem történetével szemben. Az új megközelítések kikezdték az ember által elpusztított, ám helyreállított természet eszményét. Az ember megjelenése előtt kialakult ökoszisztémáknak nem az ember az egyetlen pusztítója. A természeti katasztrófák – tornádók, hurrikánok, tűzvészek, földrengések – pillanatok alatt eltörölhettek egy régi erdőt, elpusztíthattak egy egész rétet vagy megfordíthatták a folyó folyásirányát: az emberiség nem vétkes volt, hanem áldozat, a természet sokkal erőszakosabban, kevésbé passzívan működött. A környezettörténet már nem hárít minden felelősséget az emberiségre – nagyobb figyelmet kap a véletlen és a természet egyensúlyának szerepe.

A haladó és a destruktív történetek is valós történelmi tényeket világítanak meg – csak ellentétes nézőpontból. Mindkét megközelítés ablakot nyit a múltra – de csupán egy ablakot, a történetekben szereplő vagy azokból kihagyott szereplőktől függően. A felfelé és lefelé tartó cselekmények linearitása számos véletlenszerűséget, kivételt, krízist és önkényes felosztást elfed. De ha a természet klimatikus vagy biotikus megnyilvánulásait is számításba vesszük, a haladás vagy pusztulás egyirányú történetei összetettebbé válnak, mert szerepet kap bennük az esetleges is. Aszályok, fagyok, „rövid jégkorszakok”, háziállatok és haszonnövények, idegen eredetű fajok, baktériumok, vírusok és emberek: mind gyakran viselkednek kiszámíthatatlanul és irányíthatatlanul. Theodore Steinberg környezettörténész úgy véli: „Helytelen a múltba fordulás eszközeként néznünk az élővilágra. A természet még a legfelkészültebb, legjobban kigondolt terveket is romba döntheti. … El kell fogadnunk, hogy a természet kiszámíthatatlan, így a környezeti erőket a történelmi fejlődés előterébe kell helyeznünk.”

Az új káosz- és komplexitás-elméletek nemcsak hangsúlyosabbá teszik a természeti erők szerepét az emberi történelemben, de arra ösztönzik az emberiséget, hogy átértékelje a természethez fűződő etikai viszonyát. Az új tudományágak rávilágítanak: partnerként kell tekintenünk a nem emberi világra. Hiba lenne a természet urának hinni magunkat, de épp olyan nagy hiba azt gondolni, hogy a természet ural minket; inkább arra kell törekednünk, hogy dinamikus kapcsolatot alakítsunk ki partnerünkkel, a természettel.

kép | unsplash.com