
Akkoriban végre megint L.-ben voltam, szeretett, zegzugos városomban, és témavezetőm, J. V. V. professzor irányítása alatt második doktori évemet kezdtem meg az ősi, 1425-ben alapított egyetemen. Wittgensteinről szóló tanulmányom októberben jelent meg a Tijdschrift voor Filosofie című egyetemi folyóiratban, Camus-ről szóló írásom egy évvel azelőtt, így már disszertációm két fejezetével, vagy legalábbis fejezet-kezdeményével megvoltam. Bőven lett volna okom, hogy megpihenjek babérjaimon, de San Juan-i élményeim nem hagytak nyugodni – nehezen felejtettem el Angelát, aki ki tudja, merre jár a világban, talán Desmonddal, talán nélküle. Remkóval, L.-ben az egyetlen igazi barátommal sem tudtam megbeszélni, amit többé-kevésbé együtt éltünk át Kaliforniában, mert szeptember elején fél év fizetés nélküli szabadságot kért B. professzortól, a Husserl Archívum igazgatójától, és a rá jellemző titokzatossággal tűnt el, ismét rám hagyva öreg Facel-Vega autóját, melyen kifuvaroztam a Zaventem repülőtérre. Csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy Amerikába megy, Washington D. C.-be, talán New Yorkba is, mert valaminek feltétlenül utána kell néznie, ha jobban meg akarja ismerni a Szövegbe Helyező Szerkezet képességeit.
képzelet és fikció
A Szövegbe Helyező Szerkezet! [1] Kezdtem komolyan azt gondolni, jobb lett volna, ha Remko sohasem találja fel. Mert valahányszor az ördöngös masina felbukkant az életemben, biztos lehettem, hogy minden nyugalmamnak vége szakad. Kétségtelenül voltak előnyei: Wittgensteinről szóló tanulmányomat aligha tudtam volna megírni anélkül, hogy – ki tudja, milyen formában – „részt vehettem” egyik óráján. De nagyon hálás voltam, amikor Remko nem erősködött, hogy nekem ajándékozza a szerkezet – ahogy ő mondta – „második kísérleti példányát”. Folytatni akartam filozófia és irodalom kapcsolatáról szóló disszertációmat, háborítatlanul, kényelmesen, már-már öregurasan, ahogy – mint képzeltem – más normális doktori ösztöndíjasok teszik, de nagyot csalódtam. Képtelen voltam írni, még november végén is egy helyben topogtam, mindenfajta kézzelfogható eredmény nélkül. Wittgenstein aspektus-látásról szóló, híres tizenegyedik fejezete a Filozófiai vizsgálódások második részében ugyanis a képzelet és a fikció kérdéseivel szembesített, Frazer Aranyág című könyvéhez fűzött megjegyzései pedig arra ösztökéltek, hogy a mítoszokról gondolkodjam.
Ma a mítoszokat legtöbben úgy olvassuk, mintha mesék volnának – írtam ezúttal kézzel, nagy szarkaláb betűimmel valami napló-szerűbe, amit kínomban kezdtem vezetni –, de akkor sokan valóságnak, talán egyenesen „történelemnek” fogták fel ezeket a történeteket. Vagy lenne egy köztes kategória, amikor az ember, mondjuk egyik lábával a valóságban, a másikkal egy „elképzelt világban” áll?
nem volt mit tenni
Elővettem az Átváltozásokat – Ovidius régi kedvencem –, majd belenéztem néhány kommentárba és szakkönyvbe, amit J. V. V. ajánlott, de ezek inkább a mítoszok genealógiájáról, különböző változatairól, vallási gyökereiről és a hozzájuk fűződő hitről beszéltek: hogy a mítoszok képezték a kapcsot világ, alvilág és felvilág között, hogy ezek „archetipikus” történetek igazságról, helytállásról, barátságról, szerelemről, önfeláldozásról, hűségről és ezek ellentétéről, de – folytattam a naplót – ‘végül is minden történet lehet „archetipikus”’. Angélától eleget hallottam Shakespeare-ről ahhoz, hogy feltegyem magamnak a kérdést: a fantasztikum tekintetében mi különbözteti meg például Philemon és Baucis történetét az Othellótól azon kívül, hogy Philemont nehéz a féltékeny férj szerepében elképzelni? Hogy Ovidiusnál istenek is szerepelnek? De mi van, ha Jago – ezt sajnos alaposan megtanultam – épp valami hádészi figurával azonos? A moralitáshagyomány, de még a romantika szerint is Jago maga az ördög; erről – nem felejtettem el – épp Desmond beszélt azon az emlékezetes órán. És ha ördög helyett a tudattalanról beszélünk, jobban járunk? Többet tudunk a „tudományosan” létezőnek hitt tudattalanról, mint az ördögről? Túl sokat töltöttem a Szövegbe Helyező Szerkezetben, hogy ne tekintsem valóságosnak, amit mások könnyedén „fikciónak” vagy „lehetséges világnak” neveznek, ugyanakkor én sem tagadhattam, hogy mint Kant mondja, más dolog száz tallér a zsebemben és más a képzeletemben. Más valóság a XIII. Leó kollégium egyik szobájának asztalánál ülni L.-ben, mint mondjuk Hamlettel beszélgetni St. A.-ban, és megint más részt venni Wittgenstein óráján Cambridge-ben. Vagy mégsem? Vajon Ovidius tizedik könyvében Apollo bánata, amikor felszakad ajkáról az „Al AI”, siratva a vérző fejű Hyacinthust, nem valóság? Lehet, hogy Apollo nem – de a bánata? A fájdalma, ami „örök és halhatatlan”? Hosszú hetek óta először jutott eszembe a Szövegbe Helyező Szerkezet, de nem volt mit tenni: meg kellett várnom, míg Remko újra L.-ben lesz.
Így csupán puszta szememmel tértem vissza Wittgenstein Frazer-kommentárjaihoz, melyek azt sugallták, hogy a megoldás valahol az emberi nyelv kifejezőerejében lehet: ma már egyszerűen „nem tudjuk elmondani” a mítoszokat, vagy pedig csupa zagyvaléknak, legjobb esetben „mesének” tűnnek, mert hiányzik a mítosznak értelmet és valóságot biztosító életforma és érzésvilág. Mikor például Frazer egy jóindulatú anglikán vikárius szókincsével nekiáll, hogy leírja az Erdőkirály történetét, újkori világképéből kisarjadt nyelve egyszerűen lepattan a mítosz valóságáról, és ezért válik a mítosz – mintegy automatikusan – „mesévé”, „babonává”, amit ki lehet nevetni, amin – valami rosszul értelmezett „tudományosság” nevében – „túl lehet lépni”. Holott a mítoszokban egyszer minden – az esőtől a növényekig, a hold és a nap változásaitól az állatokig, az évszakok ritmusától a csillagokig, a szerelemtől a halálig – összefüggött, vagy legalábbis mögöttük volt a vágy, hogy minden függjön össze; ezért lehetett közösséget építeni rájuk. És megfordítva: mert egy közösség annyi mindenben egyetértett, volt jelentése egy-egy istenekről szóló történetnek. A mítoszoknak ma csak valami „külső héját” látjuk – írtam naplómba mintha átküldenénk valakinek egy nekünk nagyon kedves zenei felvételt, és az elektromágneses impulzusok csupán a fájl hivatkozási ikonját vinnék át mint a másik gépén már „hibás referenciát”, néhány nevetségesen kis számú kilobájtot, mert a jóval magasabb kilobájtos tartalom, maga a zene, a technika ördögei miatt a mi gépünkön maradt. Az összefüggések menthetetlenül elgépiesedtek: összefüggések küldik át a zenét, ami maga is összefüggésekből áll, de nem látjuk a gitárt és a dobot; csak egy fényes, csillogó korongot látunk, amit nem tudunk kézzel, diszkoszként az éterbe lendíteni: egy gépnek kell dekódolni holmi elektromágneses jeleket, amelyeket szabad szemmel hiába nézünk, mert bár mi hoztuk létre, nem a mi emberi méreteinkkel, arányainkkal, léptékeinkkel rendelkeznek.
December 12-én délután szerencsére befutott Remko. Annyira tudtam, hogy az autóban semmit sem fog elárulni, hogy néhány udvarias kérdésen kívül – jól utazott?, a várakozásainak megfelelően alakult az út? – egy szót sem szóltam, miközben hazavittem a repülőtérről, ő viszont megígérte, hogy másnap az Erasmus Kávéházban mindent elmesél.
– Tényleg mindent – mondta, mert ennek a történetnek csak akkor van értelme, ha mindent tudsz.
Másnap tehát megint szemtől szemben ültünk kedvenc asztalunknál, előttünk az első pohár sör: Stella Artois.
– Augusztus végén – kezdte Remko – levelet kaptam Washington D. C.-ből, az FBI-tól. Meglepő, mi? Roppant udvarias, már-már alázatos hangú levél volt, írója, egy bizonyos Forrest Larksheel szövetségi nyomozó arra kért, segítsek neki egy rejtélyes ügy felderítésében.
– Remko, te valami krimibe keveredtél? – kiáltottam fel. Szerencsére nem angolul, hanem magyarul beszélgettünk, mert Remko passzióból remekül megtanulta anyanyelvemet, és nem volt valószínű, hogy az Erasmus Kávéházban sokan értenének minket.
– Körülbelül – bólintott barátom –, de a legmeglepőbb az volt, hogy a levél határozott utalást tett a Szövegbe Helyező Szerkezetre. Erre volt szükségük.
– Azt hittem, senki sem tud a létezéséről, csak te meg én. Még J. V. V.-nek sem beszéltünk róla soha, legalábbis én nem.
– Én sem beszéltem róla senkinek, csak neked. Mint kiderült, bemérték, méghozzá akkor, aznap, amikor San Juan-i szobádban a te történetedbe ugrottam.
– A szerkezetet az FBI mérte be?
– Nem az FBI, hanem a terrorista-elhárító csoport, amelyről az amerikai tévé-sorozat, a „ 24” szól. A Counter Terrorist Unit, a CTU tényleg létezik, persze nem ezen a néven, és nincs Jack Bauer nevű szuperhőse, de 2001. szeptember 11. óta állandóan figyeli az étert, és a lehető legkorszerűbb eszközökkel: többek között belehallgat telefon-, és mobilbeszélgetésekbe, és minden szokatlan vagy gyanús jelenséget azonnal jelent a megfelelő fórumnak. Végül is a Szövegbe Helyező Szerkezet éppúgy elektromágneses hullámokkal működik, mint egy mobiltelefon vagy számítógép, csak éppen háromezer gigabájton, de ez nem érdekes. Szóval bemértek, és az FBI-nak hozzám eljutni már rutinmunka volt. Annyi dokumentációt kérnek, még belga állampolgároktól is, amikor belépünk Amerikába, hogy mindent tudtak; egy teljes dossziéjuk volt rólam, még fényképük is, azt már itt, L.-ben készítették: épp J. V. V.-hez megyek be, tudod, augusztus 5-én, amikor visszajöttünk Kaliforniából. Te is rajta vagy.
– Elég ijesztően hangzik.
– Úgy bizony. Először természetesen hallani sem akartam az egészről. A levélben volt egy telefonszám, amit fel kellett hívnom, még akkor is, ha nem vállalom az együttműködést. A szám persze különleges volt, valószínűleg titkos, és az FBI terhére számlázta a hívás költségeit. Még aznap tárcsáztam őket, az időeltolódás miatt késő este, a régimódi telefonon a Husserl Archívumból, persze azzal a határozott szándékkal, hogy elmondjam: hagyjanak békén, semmiféle rendőrségi vagy üzleti ügyben nem veszek részt, a szerkezet nem eladó, szabad belga állampolgár vagyok, akit az amerikaiak nem kényszeríthetnek semmire, satöbbi, satöbbi.
– És ők?
– Larksheel végtelenül udvarias, megértő és türelmes volt. Mint kiderült, ezek az FBI-osok külön kiképzést kapnak, hogyan beszéljenek rá valakit az együttműködésre, és ő jól megtanulta a leckét. Elmagyarázta, hogy a Szövegbe Helyező Szerkezetre csak egyszer lenne szükség, a lehető legjobb és legnemesebb célra használnák fel, és végig én működtetném; legfeljebb, ha hozzájárulok, a másik szerkezettel esetleg ő is velem jönne egy bizonyos szövegbe – a bemérés alapján egészen jól megértették találmányom működését, persze az alapelvet nem tudták kifürkészni. Larksheel minden kertelés nélkül azt mondta, egyszerűen nem lát más megoldást, hogy életének egyik legérdekesebb ügyét felderítse. Ezért ki kellene utaznom Amerikába; természetesen nemcsak hogy minden költségemet fedezik, hanem igen tisztességes összegű honoráriumot is fel tudnak ajánlani. De engem nem a pénz és a kaland vonzott – bár ezek sem voltak elhanyagolhatóak –, hanem a sztori, amit előadott. Az egyik legfantasztikusabb történet, amit valaha hallottam, ha később nem győződtem volna meg róla, hogy az utolsó szóig valóság, azt mondom, valami mese vagy újraelevenedő mitikus történet.
– Akkor, a telefonban mondta el?
– Csak röviden vázolta, így is másfél órát beszélgettünk. Az FBI nem sajnálja a pénzt. De én még ekkor is bizonytalan voltam, ezért Larksheel azt mondta, átküldi egy napló fénymásolatát, ebbe csak olvassak bele, és biztos benne, hogy igent fogok mondani. Két nap múlva a csomag az asztalomon volt, én elkezdtem olvasni, és Larksheelnek igaza lett.
– Remko, kezdd már el …
– A történet az én kíváncsiságomat is nagyon felcsigázta – ugye, így mondják, felcsigázta, a te szép nyelveden?
– Ha most az anyanyelvem szépségeit ízlelgeted, vagy etimologizálni kezdesz, nem is tudom, mit csinálok.
– Rendelj még egy sört. De tényleg elkezdem, méghozzá igyekszem kronologikus sorrendben, pedig én is csak lassan tudtam összerakni, mintha egy… egy … jigsaw-puzzle…
– Hmm… mozaikrejtvény…
– …mozaikrejtvény darabkáit illesztgetném össze. Ez olyan, mintha például Oidipusz történetét nem azzal kezdeném, ahogy Szophoklész, hogy járvány tör ki a városban, amikor Oidipusz már Théba királya, hanem azzal, hogy megszületik, és a jóslat szerint…
– Remko…
– Oké, oké. Szóval a mostani történet főhőse egy bizonyos Caleb Krähenfuss, aki kémikus volt New Yorkban.
– Az ő naplóját küldte át Larksheel?
– Igen. Caleb tizenegy éves korától naplót vezetett. Összesen tizenöt nagyalakú, vaskos füzetet írt tele, apró, de nagyon jól olvasható betűivel. Larksheel az utolsó kötet utolsó negyven lapjának másolatát küldte el, de nagy kísérletünkhöz az összes kötetet végigolvastam. Először Washington D. C.-be kellett mennem, aztán átvittek New Yorkba, mert Caleb ott élt egész életében, és néhány fontos színhelyet később felkerestem.
– Ott élt? Ezek szerint meghalt?
– Éppen ez az. Nem tudta senki, mert három éve eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Azért hívtak Amerikába, hogy megtudjuk, mi történt vele,
– És? És? Sikerült? A Szövegbe Helyező Szerkezettel?
– Csak lassan, sorjában. Sokáig egy szállodai szoba foteljében ültem az állólámpa alatt, és kurta három hónap alatt végigolvastam az egész naplót. Szerencsére Caleb nagyműveltségű ember volt, remek stílusban írt. A napló tele van a kutatásaira vonatkozó megjegyzéseivel, eredeti ötletekkel és bölcs filozófiai reflexiókkal, amelyek érdekes olvasmánnyá teszik még akkor is, amikor nem történik vele semmi különös, és ez sokszor előfordul. Még versek is vannak a naplóban, majd meglátod. Caleb Krähenfuss saját bevallása szerint csupán életének legelején és legvégén élt igazán, mert csak akkor élt a szívével, egyébként minden erejével az eszével igyekezett létezni. Én három hónapig a fotelben ülve az ő világában mozogtam, időnként jegyzeteket készítettem, néhány érdekes dolgot kimásoltam, és magam előtt láttam őt és alakjait. Először egyik legjobb ismerősöm lett, majd a barátom, sőt, végül azt éreztem, valami metamorfózison estem át, és Caleb Krähenfuss lesz belőlem. Volt, amikor csak abban különböztem tőle, hogy én minden reggel lementem a Central Parkba futni, ő viszont azt tudott legkevésbé. Egyébként olvastam és olvastam, a napló betűi közé, a papírlapokra költöztem, az ennivalót felhozták a szobámba, nem tudtam, vasárnap van-e vagy szerda, nem hallgattam híreket, nem olvastam újságot, nem néztem e-mailt, és senki mással nem beszéltem, csak Larksheellel, aki hetente háromszor felhívott, nagy ritkán eljött, hogy megkérdezze, hogy haladok, és nincs-e szükségem valamire.
– Annyira fontos nekik ez a Krähenfuss? Talán valami titkos vegyi találmánya volt?
– Volt egy találmánya, egy kitűnő véralvadást serkentő szer, de ezt szabadalmaztatta, ma is használják szerte a világon. Nem, az igazán érdekes Caleb nagy szerelme Hyacinth Ajaxis iránt, aki a rendőrségi jegyzőkönyv szerint vőlegényével, egy Gareth Evans nevű klasszikafilológussal megjelent Hyacinth főnökének 2003-as szilveszteri buliján. A hatalmas házban rengeteg vendég volt, többek között Caleb Krähenfuss is.
– Mint Hyacinth titkos rajongója?
– Sokkal bonyolultabb volt a kapcsolatuk, és azon az éjszakán nemcsak Caleb tűnt el, hanem vele együtt Hyacinth is.
– Remko!
– Ne haragudj, muszáj lesz sorban haladnunk, különben minden összekuszálódik. Szóval: Caleb 1938-ban született New Yorkban, egy zsidó zálogkereskedő, idősebb Caleb Krähenfuss és egy ír származású katolikus nő, Thetis O’Flougherty egyetlen fiaként és második gyermekeként.
– Nem lenne egyszerűbb azzal kezdened, hogy Isten megteremtette Ádámot és Évát?
– Ne gúnyolódj, meglátod, hogy mindennek értelme van. Calebnek volt egy nővére, Naomi. De nagyon tragikusan alakult a család sorsa. Amikor Caleb tizenegy éves volt, a karjai között halt meg az apja.
– Baleset?
– Igen. 1949. április 12-én délután idősebb Caleb Krähenfuss bezárta a boltját; aznap a fia nem haza, hanem az apa zálogkereskedésébe ment az iskolából. Ifjabb Caleb az első utcasarkon, egy metróaluljáró közvetlen közelében lelépett a járdáról, és nem vette észre, hogy egy autó nagy sebességgel közeledik feléje. Az apja kétségbeesetten rohant utána, de semmi mást nem tudott tenni, mint egy hatalmasat lökött rajta. Az autó átment a kis Caleb jobb lábán, a vezető persze fékezett, elcsavarta a kormányt, de az apát már nem tudta kikerülni. De nem eltaposta, hanem az oldalával valahogy az aluljáró korlátjának csapta. Szegény idősebb Caleb valósággal belefejelt a vaskorlátba, a fejéből dőlt a vér. A fia megrázóan írja le a naplóban, de már tizennyolc évesen, hogy tartotta az apja fejét, hogy nézte, amint a vér elborítja idősebb Caleb őszes-fekete haját, hogyan próbálta minden erővel elállítani a vérzést. De mire a mentők odaértek, az apja már nem élt. Elvérzett. Caleb ekkortájt határozta el, hogy orvos vagy vegyész lesz, és a véralvadással foglalkozik majd. Persze rettenetesen hiányzott neki az apja, először azt hitte, nem éli túl. Caleb húszas éveiben a napló lapjain pontosan nyomon követi, hogyan lett egy gondtalan, vidám kisfiúból visszahúzódó és gyanakvó kamasz, különösen, mert a baleset után a jobb lábán különleges cipőt kellett hordania, és ezért rengeteget csúfolták az iskolában. A lábába épített protézis és egy rendkívül magas cipőtalp, valamiféle sarokemelő segítségével tudott csak bicegés nélkül járni, mert az autó a sarkát roncsolta el.
– Rettenetes.
– Igen, de ez még nem volt elég. Az öreg Caleb nem volt különösebben vallásos, a fiát sem nevelte zsidó szellemben. De felesége, Thetis O’Flougherty, aki addig titokban gyakorolta katolikus vallását, most valóságos vallási őrületbe esett. Karnyi vastagságú gyertyákat vitt a templomba és térden csúszta a kövezetét, szinte mindennap gyónt és áldozott. Fejébe vette, hogy az ő bűnei miatt halt meg a férje. Aztán mikor Caleb tizenhét éves volt, meghalt Naomi, a nővére is, egyszerű tüdőgyulladásban, Caleb szerint azért, mert szegények voltak, és nem tudtak megfelelő orvost szerezni neki, az anyja viszont igazolva látta minden addigi rögeszméjét.
– Gondolom, teljesen összeroppantak.
– Thetis O’Flougherty három hónapra idegszanatóriumba került. Caleb ekkor vált felnőtté. Azt írja, az apja halála valószínűleg olyan súlyos traumát okozott, hogy a szervezete valamiféle lelki morfint termelt ki, és némiképp immúnis lett az állandó fájdalomra. De egyedül maradt az anyjával, akin nem sokat segített a szanatórium: nehéz volt vele élni, Calebhez betegesen ragaszkodott, legszívesebben állandóan otthon tartotta volna, minden kapcsolatára rettenetesen féltékeny volt. És viszonylag sokáig élt, Caleb ötvennyolc éves volt, mikor az anyja meghalt. Akkor egy évig Caleb nagyon rossz állapotba került, bár tizenhét éves korától úgy érezte, teljesen egyedül van.
– Akkor Caleb soha nem nősült meg, igaz?
– Így van. Teljesen a munkájának élt, mert ezt az anyja még úgy-ahogy elfogadta. Egy zsidó gyámügyi szervezet ösztöndíjat adott neki első egyetemi éveiben, kémikusnak készült, vasszorgalommal tanult, de közben dolgozott is, harmadéves korától egy kis kémiai magánüzemben. Nagyon ügyes keze volt, és roppant tehetsége. Kezdett kialakulni szigorú napirendje, amiből később sem engedett soha. Fél hatkor kel, elmegy egy edzőterembe tornázni – ez a lába miatt is fontos –, azután bemegy dolgozni. Munka után szinte minden délutánt a New York-i Public Library-ben tölt, ez – biztos tudod – ingyenes, és rengeteget olvas. Először azokat a klasszikusokat – Dickenst, Tolsztojt, Balzacot, Hawthorne-t, Poe-t, utóbbi nagy kedvence –, akikről mindenki beszél, de valójában alig olvas valaki, aztán szisztematikusan végigszántja szinte az egész világirodalmat. Egy kicsit megtanul görögül és latinul, mert Homéroszt, Szophoklészt, Ovidiust, Apuleiust eredetiben is élvezni akarja. Este együtt vacsorázik az anyjával, akivel megtalálja a modus vivendit, televíziót sohasem néz, naplót ír, tizenegykor már alszik.
– Gondolom, már az egyetem elvégzése után rögzült ez így.
– Igen. A Columbiára járt, majd egy hatalmas New York-i vegyi gyár, a Pharmaceutical Complex kutatóhelyén találjuk, hamarosan a vérrel kapcsolatos szerek laboratóriumában; Caleb vérnyomáscsökkentőkkel, véralvadásgátlókkal és véralvadást elősegítő szerekkel foglalkozik. Negyvenes éveire a gyár egyik legnagyobb tekintélyű vegyésze, bár ritkán dolgozik együtt bárkivel, ezért néhányan különcnek, egyenesen valamiféle mágusnak tartják, aki az ördöggel cimborál. De a legtöbben becsülik, sőt szeretik, hiszen nemcsak jelentős találmányai vannak, hanem mindenkinek segít: szelíd, kedves, halk szavú, bár erősen tartózkodó; egyetlen bizalmasa sincs, csak a naplója. De képes néhány jó tanáccsal a helyes irányba zökkenteni mások kutatását, ő maga pedig lázasan dolgozik egy véralvadást serkentő szeren, ahogy fiatalon megálmodta. Végül Ovidius segít neki.
– Ovidius?
– Pontosan. A naplóban részletesen beszámol erről, napról napra nyomon követhettem a találmány útját. Ovidiust szinte betéve tudta, és érthető életrajzi okokból mindig megsiratta Apollo és Hyacintus történetét, hiszen Hyacintus úgy hal meg, hogy Apollo magasra dobott diszkosza fejen találja, és Apollo karjai között vérzik el. Egy napon azonban feltűnt neki a növény, amely Hyacintus véréből sarjad ki.
Szótlanul elővettem a táskámból a magyar nyelvű Átváltozásokat; szerencsére velem volt. Remko a tizedik könyvhöz lapozott, és olvasni kezdett:
– …lám csak, a vér, mely omol s a füvet megfesti pirosra, / már nem vér: ragyogóbban, akár a Tyrus-beli bíbor, / drága virággá lesz, liliomformájú növénnyé. „Már nem vér”: ez rázta meg hirtelen Calebet akkor. Olyasmit ír a naplójában, hogy évek óta szó szerint karnyújtásnyira volt hozzá a megoldás, de azt vesszük észre legkevésbé, ami ilyen közel van. Persze először az kezdte izgatni, mi lehet ez a „ liliomfomájú növény”. Ráadásul még ebben a fejezetben utalás történik egy másik esetre, amikor a vérből virág lesz. Nézd csak: S jő az idő, mikor egy nagy hős ugyanígy e virágba / rejti magát, s a nevét ugyanígy olvasni a szirmon. Ez a hős Ovidiusnál Aiax, Caleb persze benne is az apját látta.
Remko most a tizenharmadik könyv elejére lapozott.
– Tessék, itt van, arról a fejezetről van szó, amikor Aiax és Odüsszeusz azon veszekednek, kit illetnek meg a halott Achillész fegyverei. Mikor a vezetők Odüsszeusz javára döntenek, Aiax a kardját saját mellébe döfi: Mélyrehatolt az acél, keze már nem tudta kihúzni; / vére vetette ki; és a talaj veresülve e vértől, / zöld gyepből sarjaszt bíborragyogású virágot; / azt legelőször Oebalius sebe szülte világra; ifjút s férfiút is jelölő betű van közepébe / írva a szirmainak: neve ennek, jajszava annak. Oebalius Hyacintus egy másik neve a sok közül, a „jelölő betűk”, amelyek a virág levelén tűnnek fel, az A és az I; ezek egyszerre lehetnek Aiax nevének első betűi és Apollo fájdalomkiáltásai.
Remko visszalapozott és újra olvasni kezdte Apollo és Hyacintus történetét.
– Phoebusnak nem elég – Phoebus, vagyis a Napisten Apollo másik neve…
– Tudom…
– Bocs. Szóval: Phoebusnak nem elég, ő maga írja reá jajját, s e nyögése az AI AI / ott áll már szirmán, a betűk mondják ki gyászát. Caleb figyelmét az sem kerülte el, hogy Ovidius ezüstnek írja le azt a növényt, amely Hyacintus véréből fakadt. Két szín volt tehát: bíbor és ezüst, és két növény; melyik az igazi? Mert Caleb ekkor már egészen biztos volt abban, hogy itt rejlik számára a megoldás, és persze azt is tudta, Ovidiusnak a célzást, az ötletet, az intuíciót köszönheti, és ostobaság volna itt botanikai, tudományos következetességet várni. Elrohant a könyvtárba, leemelt egy nagy növényhatározót a polcról, de még a levegőben volt a könyv, amikor egyszerre olyan megvilágosodás érte, hogy szinte felesleges is volt a vaskos kötetet fellapoznia. Eszébe ötlött saját vezetékneve, a Krähenfuss.
– Mit jelent…
– A szarkaláb egyik neve németül. És a növény, amelyből végül is sikerült kivonnia a nagy erejű vérzéscsillapítót, a szarkaláb volt, a Delphinium x cultorum, amelynek fehér, lila, bíbor, de még rózsaszín és kék változata is van. Egyébként a növényhatározóban ezt találta, kimásoltam a naplóból – és Remko egy vékony fekete füzetet lapozott fel „Delphinium x cultorum: kultúrfaj, évelő növény, 1-2 méter magas, virágzás: június. A monda szerint a szarkaláb Ajax görög hős véréből fakadt, szirmain az AI betűk ma is őrzik emlékét” stb. Caleb egyszerűen elsétált az egyik New York-i virágpiacra, vett öt tő bíborszínű szarkalábat, bevitte a laborba, két hét múlva megtalálta a megfelelő oldószert, és három hét múlva megvolt a véralvadásserkentő.
– Fantasztikus!
– Az. Kisgyermek kora óta Caleb először volt boldog életében. Végre egy kicsit megnyugodott. Végre elérte, amire a legjobban vágyott. Anyjával is sokkal jobb lett a kapcsolata.
– A találmányból ered későbbi titokzatos eltűnése?
– Csak nagyon áttételesen. Mert, mint mondtam, a rejtély igazi kulcsa egy huszonkét éves, démoni szépségű lány, Hyacinth Ajaxis, akinek apja, Cygnus Ajaxis görög származású vegyészmérnök Los Angelesben vegyi fegyverek előállításán dolgozott. Anyja, Margaret Aster pedig fekete, afro-amerikai nő volt, aki már régen nem él.
– Caleb persze azonnal nagy jelentőséget tulajdonított Hyacinth Ajaxis mindkét nevének…
– Pontosan. Később azt írta a naplójába, hogy – Remko megint a fekete füzetben lapozott – „most találtam rá a találmányomra”. „A találmányom megelevenedett”. „Virágból lánnyá változott”.
– Ez szép… Caleb és Hyacinth együtt dolgoztak? Hyacinth is vegyész volt?
– Még csak gyakornok, de ugyanannak a nagy vegyi gyárnak az egyik laboratóriumában; ott testápoló krémekkel, szappanokkal, tusfürdőkkel és egyebekkel foglalkoztak.
– De a gyárban ismerkedtek meg?
– Nem, egy bankban, és egészen rendkívüli körülmények között.
– Még mindig nincs vége a fantasztikus fordulataidnak?
– A java még hátravan. De nem baj, ha nem hiszel el mindent – eleinte nekem is nehéz volt elhinnem, de Caleb naplóján kívül Larksheel régi újságcikkeket és rendőrségi jegyzőkönyveket is mutatott bizonyítékként.
– Mi történt?
– Caleb egy áprilisi napon, egész pontosan 2003. április 12-én, délután három óra tizenöt perckor bement a Bank of America egyik fiókjába, oda, amelyik a legközelebb esett a laboratóriumához.
– Április 12-én? Nem azt mondtad, hogy az apja 1949. április 12-én halt meg?
– Valóban: a tragikus baleset évfordulóján történt. A bankban két hosszú sor kígyózott, Caleb beállt az egyikbe. A másikban, ami közelebb esett a bankfiók ajtajához, észrevette a gyönyörű Hyacinth-et. Mint később a naplójában leírja, „képtelenül fekete szeme” tűnt fel neki először, amely nővérének, Naominak szemére emlékeztette. Szokásos tartózkodását legyőzve már-már elszánta magát, hogy valamilyen ürüggyel megszólítja, amikor kivágódott a bankfiók ajtaja, és egy alak rontott be, harisnyával a fején, egyik kezében táska, a másikban revolver.
– Szabályos bankrablás.
– Majdnem szabályos, mert általában többen vannak, de ez a pasas nem volt teljesen normális. Egyedül csinálta, életében először; többek között ez volt Hyacinth és Caleb szerencséje.
– Mi történt?
– A rabló úgy viselkedett, ahogy a filmekben látta. Először a plafonba lőtt, aztán elkiáltotta magát: „Bankrablás! Mindenki a padlóra!”. Aztán megragadta azt, aki a legközelebb volt hozzá, illetve az ajtóhoz, és a revolvert ráirányítva a pénztárosok felé taszigálta.
– Akit pedig taszigált, nem volt más, mint…
– Hyacinth Ajaxis. A pasas maga előtt tartotta, nehogy rá merjen lőni a biztonsági őr. Viszont ott volt Caleb.
– Csak nem szállt szembe a támadóval?
– De igen. Pedig, ahogy a naplóban később leírja, nem akart hős lenni. Bevallása szerint teljesen ösztönösen, szinte öntudatlanul cselekedett. Egyszerűen azt érezte, ennek a lánynak itt semmi baja nem történhet, mert rá van bízva, mindentől meg kell védenie most már egész életében, és ez az első próba. Úgyhogy, mintha félálomban volna, felemelkedett, és elindult a támadó felé, de bal oldalról közelítette meg, mert a fickó Hyacinth-et a jobb karjával szorította magához. Szerencsére a rabló nem vette észre Calebet, Hyacinth viszont igen, és ő is nagy lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot. Tudta, hogy akkor kell kitépnie magát a fickó karjából, amikor az meglátja a feléje közeledő Calebet, de még arra is gondolt, hogy a kellő pillanatban egy nagyot lökjön rajta. Ezzel megmentette a saját életét, de Calebét is. Mert a pasas habozás nélkül Calebre emelte a fegyvert és tüzelt, de a lökéstől a karja a padló felé billent, és a golyó Caleb jobb sarkába fúródott.
– Csak nem a sarokemelőbe?
– De, éppen oda, akármilyen fantasztikusan hangzik. Caleb sarka ezúttal életmentőnek bizonyult. A golyó ütése miatt elesett – sokan azt hitték, meghalt –, de semmi baja nem történt. Az esés jól jött, mert a rabló megijedt, és néhány másodpercig habozott, hogy újra lőjön-e. Erre viszont már nem volt ideje, mert a bank biztonsági őre kihasználta a kedvező pillanatot, és négy golyót a hátába eresztett.
– Nem mindennapi ismerkedés.
– De nem ám! Caleb néhány napra ünnepelt hős lett. Tele volt vele minden New York-i újság címlapja, minden tévéhíradó, interjút persze sohasem adott. Viszont három nap múlva vett egy vadonatúj öltönyt, és életében először elment egy lánnyal, Hyacinth Ajaxis-szal kettesben vacsorázni.
– Gondolom, boldog volt.
– Az nem kifejezés. Úszott az örömben. A naplóban eleinte csak Hyacinth neve szerepel, hatalmas felkiáltójelekkel. Beleszeretett, a szíve legmélyéről és végzetesen.
– És Hyacinth?
– Ő is megszerette Calebet, és nemcsak azért, mert megmentette az életét. Szívesen volt vele, mert intelligens lányként hamar felismerte Caleb értékeit. Nagyon jól tudott vele beszélgetni; hamar tisztázták, hogy tulajdonképpen egy helyen dolgoznak, de nemcsak a kémia volt közös témájuk, hanem az irodalom is. Hyacinth is szeretett olvasni, persze nem ismert annyi könyvet, mint Caleb. És Caleb mindent bedobott, hogy imponáljon Hyacinth-nek, mint kémikus, mint művelt ember, és persze mint férfi.
– És?
– Ne felejtsd el, hogy a bankrablási kísérlet 2003 áprilisában történt, és Caleb ebben az évben lépett hatvanötödik évébe. Hyacinth már-már az unokája lehetett volna. És más baj is volt, legalábbis Caleb szempontjából: Hyacinth-nek akkor már komoly udvarlója volt, Gareth Evans, egy jóvágású, kitűnő fellépésű, a világban remekül érvényesülő, harmincéves ember, akinek abban az évben jelent meg a PhD disszertációja a Columbia University Pressnél, és abban az évben kezdett tanítani a Columbián.
– Mit tanított?
– Nem fogod elhinni: klasszikafilológiát, a könyvét pedig Ovidius Átváltozásairól írta.
– Ez nem lehet igaz!
– Pedig az. De Caleb sokáig nem tudott Evans létezéséről. Hyacinth valószínűleg nem titkolni akarta, de, mint minden valamirevaló nő, gondolom, rögtön tudta, mit érez iránta Caleb, és talán kegyetlenségnek találta rögtön ezzel kezdeni. Azonkívül akkor még tulajdonképpen szabad volt, abban az értelemben, hogy Evans nem kérte meg a kezét, bár másfél éve jártak együtt. És eleinte Hyacinth-nek is biztosan imponált Caleb, még ha több mint negyven évvel volt is idősebb nála. Bizonyítéka volt rá, hogy Caleb bármikor hajlandó lenne az életét adni érte, és ilyen ember nem terem minden bokorban. Nehéz itt a lélektani folyamatokat rekonstruálni, és Hyacinth, sajnos, nem vezetett naplót. Akkor talán okosabbak lennénk.
– Akkor szerinted ő is beleszeretett Calebbe?
– Nem, az bizonyosnak tűnik, hogy sohasem volt bele szerelmes. Úgy szerethette, mint egy apafigurát: tisztelte, becsülte, sokat tanult tőle, de a szerelemhez természetesen több kell, és azt nem vehetjük rossz néven senkitől, kibe szeret bele, és kibe nem. De május és június folyamán többször találkoztak, együtt ebédeltek a gyárban, Caleb úgy intézte, hogy „véletlenül” összefussanak munka után, és meghívta a lányt egy kávéra, tanácsokat adott neki a munkájára vonatkozóan, satöbbi, satöbbi. Persze kínosan ügyelt, hogy ne mutasson többet barátságnál, mert akármennyire gyakorlatlan volt az ilyenfajta kapcsolatokban, épp a szerelem súgta neki, hogy legyen úrrá szertelen rajongásán, mert egyszer és mindenkorra elijesztheti magától. És persze megszólalt benne az értelem is. Elég volt a tükörbe néznie, és reményeit, melyeket egyébként a naplójában sem fogalmazott meg soha pontosan, azonnal ezer darabra törve látta viszont. De mégis reménykedett, mert Hyacinth kedves volt vele.
– És akkor mégis kegyetlen…
– Nem hiszem. Szerintem a lány sohasem küldött Calebnek félreérthető jeleket. Legalábbis nem akart.
– Ugyan, Remko, ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy ez nem ilyen egyszerű…
– Persze, hogy tudom. Aki szerelmes, az mindent úgy akar érteni, ahogy neki jó. És az is csak hipotézis, hogy egy huszonkét éves lány, vagy bárki, pontosan ki tud igazodni az érzésein. Augusztusban én is Marie-val…
Most, először a beszélgetésünk során, hosszabb csend ereszkedett közénk. Marie-t én is jól ismertem, ő is a Husserl Archívumban dolgozott, az igazgató, B. professzor titkárnője volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az én számomra közömbös. De csak sejtettem, Remko mit érez iránta.
Remko még két sört rendelt.
– Erről egyszer… máskor beszélek neked – köszörülte meg a torkát barátom. – Ne haragudj. Térjünk vissza Calebhez és Hyacinth-hez. Tudom jól, hogy csak arra hagyatkozhatom, amit a naplóban olvastam. Az meg persze mindent Caleb szemszögéből mutat. Amit mondtam, inkább megérzés, de igazad van: ne menjünk mélypszichológiai elemzésekbe, akármennyire is vonzó.
– Gondolom, Caleb Hyacinthen keresztül átértelmezte egész addigi életét és az egész világát – jegyeztem meg csendesen.
– Pontosan így történt. A napló tanúsága szerint mindenütt és mindenben Hyacinth-et kereste és látta. Megállt egy térkép előtt, és szeme rögtön Los Angelesre tévedt, ahol Marie, akarom mondani Hyacinth a gyerekkorát töltötte. Meglátott egy könyvet a kirakatban, ami különösen kedves volt neki, és rögtön azon töprengett, milyen ürüggyel ajándékozhatná Hyacinth-nek. Mindennap elment az étterem mellett, ahol együtt vacsoráztak, és sokáig ácsorgott előtte, benézett, kereste a lányt és önmagát. De, legalábbis eleinte, boldog volt, mert végre nem az eszén, hanem a szívén át élhetett, és ez új volt. Hálát érzett, hogy megérhette. Persze szüntelenül együtt akart lenni vele, ami nyilvánvalóan lehetetlen volt, ezért, mint kamaszkorunkban annyian tesszük, verseket írt hozzá. A világ egyetlen kerek egésszé állt össze számára, és annak neve Hyacinth Ajaxis lett. Hyacinthen keresztül vissza akarta perelni mindazt, amit addig elvesztett: a nővérét, apját, de még az anyját is.
– Így aztán csak veszíthetett.
– Sajnos, igen, és ezt egyre inkább sejtette. De a bizonytalanságnak július elején egyszerre vége szakadt, mert összefutott Hyacinth-tel és…
– Evans-szal…
– Jól gondolod. Annál a metróaluljárónál történt, ami legközelebb esett a gyárhoz. Caleb gyakran ődöngött az aluljáró lépcsőinek környékén, mert Hyacinth is általában itt szállt fel a metróra. A „véletlen összefutás”-nak megrendezett találkozó büntetése ezúttal gyors volt és alapos: Hyacinth valóban feltűnt, de Evans kezét fogva, aki nyilvánvalóan aznap érte ment a gyárba.
– Szegény Caleb! Mit csinált?
– Csak napokkal később tudta a naplóban rekonstruálni a történteket. Hebegett valamit, persze igyekezett úgy tenni, mintha mi sem lenne természetesebb, elvégre Hyacinth sohasem ígért neki semmit. Talán Caleb lelke mégiscsak készült arra, hogy valami ehhez hasonló bekövetkezik, bár sehol sincs nyoma, hogyan képzelte el a jövőjét Hyacinth-tel. Úgy ír, mint aki azt hiszi: ez a kávézós-ismerkedős-beszélgetős állapot örökké fog tartani; úgy érezhette, azonnal elrontaná a boldogságát, ha szembenézne a valósággal. De Hyacinth is zavarba jött, annyira, hogy be sem mutatta egymásnak Evanst és Calebet. Legalábbis Caleb így emlékezett.
– Akkor Hyacinth is érezte, hogy árulást követett el.
– Látom, te is Calebnek drukkolsz. Sajnos, hiába. Néhány kényszeredetten váltott szó után az ifjú pár nem ment le a metróaluljáróba, hanem elindult a nagy pályaudvar, a Central Station irányába, legalábbis Caleb szerint.
– Ilyen pontosan leírta?
– Ilyenkor mindennek óriási jelentősége lesz. És erről a találkozásról, körülbelül másfél hónap múlva, Caleb egy verset is írt. Ahhoz, hogy mindent megérts, ami később történt, muszáj elolvasnod. Ezt is kimásoltam a naplóból.
Remko ismét a vékony fekete füzetben lapozgatott, majd elém tolta.
A vers, persze angol nyelven, nem volt túl jó; szegény Caleb szentimentálisan siratta önmagát, de előfordult néhány szójáték, és itt-ott felcsillant valami báj, mintha valóban egy kamasz írta volna. Szívesen eltekintenék a közlésétől, de egyrészt nem lenne igazságos, ha Caleb eredeti naplójából semmi sem kerülne ide, másrészt valóban kulcsfontosságú a történet későbbi fordulatainak szempontjából. Már a címet sem könnyű visszaadni; az eredeti Underpath szó szerinti értelme ‘alul (lévő) ösvény’, jelentése ‘aluljáró’ ‘alul futó átjáró’, és – különösen a későbbi események fényében – úgy gondoltam, fontos, hogy itt egy „alul-világról”, valamiféle alvilágba vezető útról van szó. Végül Remko segítségével sikerült magyarra fordítanom az egész verset (az „őserők-hősevők” rím például az ő leleménye „az én szép nyelvemen”), és mindent megtettünk, hogy annyira hűek maradjunk az eredeti hangvételéhez, képeihez, rímszerkezetéhez és nyelvi játékaihoz, amennyire csak lehetséges. Hogy Caleb egyik kedvenc szerzője valóban Poe volt, elég nyilvánvaló, sőt, talán még Ovidiusból is ott bujkál valami, íme:
Alul-világban
Nem lenne jó, ha nem szűnne…
a fájdalom? kín? vágy? reménytelenség? kárhozat?
számlámon így se, úgy se pontos az áthozat;
helyek köze támad,
tartozik, ami tart,
ami tételesen – „item”, „item” – utalna súlyára
a könnynek, a szörnyűnek:
mi mérettetett meg és találtatott könnyűnek.
Vagy úgy múlik el, hogy már el is múlt?
Mikor összedőlt jelen, jövő, múlt,
maradt az egy, kerek, örök „soha”,
a körötte leírt körök; ostoba
rezzenés. Kivédhetetlen inger; tudom,
hogy már-már beletompultam, unom,
„nem szabad”, „nem lehet”, „úgysem”, „végleg”, „hiába”;
beröppent, mint holló a szobába,
szív pitvarából kamráiba költözött,
végül menyasszonyi ruhába öltözött,
és eltűnt, más kezét fogva
a Central Station felé,
telkemet meglopva.
Én az aluljáróba mentem,
alul-járó lettem,
(semmire kellő járó-kelő)
az Alul-világban:
hajléktalan lidérc sok sötét sarkában,
kopott paplan, kereszthuzat,
(Idelenn kifordul ám a tudat!)
kárálnak holtszín, fehér neoncsövek,
a fejükön járnak az emberek,
az én könnyem is homlokomon folyik.
(Itt tán a tyúk is felfelé tojik.)
Már ezt sem értem: együtt utazunk.
Hát egy irányba megy a vonatunk?
Egymás mellett ülünk?
Egy kerék csattogását hallgatja fülünk?
Nem volt semmi más,
wgy kis beszélgetés, kevés evés-ivás,
aztán képtelenül fekete szeme lecsukódott,
hollószín haja homlokába lógott;
egyetlen izmom, idegem sem moccant,
de gyönyörű feje az ablaknak koccant,
fel-felriadt, feljajdult – boldog Isteni
(honnan jövünk, és hová megyünk innen?)
hát mindkét kezemmel, nagyon, nagyon vigyázva
– mintha hártyavékony falú tojást raknék kosárba –,
megfogtam fejét, és
az ülés támaszára tettem.
„Köszönöm” – motyogta –, „jó így ketten”.
De ez utóbbit hozzá csak én gondoltam,
és ami ezután jött, már nem én voltam.
Hanem az idők aljáról süvöltő szörnyű vágy,
(Látod az arcát? Nézd a mosolyát!)
galaxisok mélyéről feltörő őserők,
roppant gigászok, óriások, hősevők,
egyszóval: ami mégis bennem van, lesz, volt
– feje most épp a vállamra hajolt.
Kitágult minden belső tér és külső pórus,
valahol felzengett az ünnepi kórus,
diadaltrombiták, harsonák, fuvolák,
úgy nyaláboltam, mint egy kisbabát,
törékeny vállát tenyerembe fogtam,
és most: nagyon-nagyon boldog voltam.
Szorítottam volna mint satu az acélt,
mint vízbe fúló deszkát, hajókötélt,
de mégis – szállva, kiáltva: „győztem!”, „győztem!” –
lélegzet-fojtva, mozdulatlan ültem,
mert rettenetesen féltem, hogy felébred,
most kérleltem a végtelenséget:
mert ha vége, és nem lehet remélni,
kinek lesz kedve itt a földön élni?
Így volt. Még tartott a mámor,
De száz lidérc szólt a fülke sarkából,
„ha nem ébred fel rám, álmaira, vagy másra,
mi lesz, ha befut a vonat az állomásra?”
„mi lesz, ha……..”
a metró bejáratánál lökdösnek emberek,
„ez a pasas részeg vagy beteg”
pattanj meg szív, szakadjatok erek
Ilyenkor valahol meghal egy kisgyerek.
– Elég ijesztő – mondtam akkor Remkónak, az angol eredeti végére érve, és ösztönösen becsuktam a füzetet –, de ha nyilvánvalóan nem az esztétikai értékeiért olvastattad el velem, akkor…
– Majd meglátod, a maga idejében.
– Miért, mi történt?
– Caleb először tombolt, aztán teljesen összeomlott. Életében először szabadságot kért a gyárban; egész nyárra elengedték, mert néhány napos influenzákat kivéve szinte sohasem hiányzott a munkahelyéről, sokszor a hétvégén is bement a laborba. Most otthon ült, tornázni sem járt, mert a legváratlanabb pillanatokban elsírta magát – egyszer a bankban, mikor muszáj volt valami ügyet elintéznie. Nem mert lemenni a metróba. De végül mégis, úgy augusztus végére, összeszedte magát.
– Hogyan?
– Ne felejtsd el, jelentős gyakorlattal rendelkezett a fájdalmak elviselésében. Ahogy írja – Remko elvette előlem, és kinyitotta a füzetet –, „különösen, mióta Naomi nincs itt, megtanultam azokkal is együtt lenni, akik fizikailag nem lehetnek velem”. És sokat segített neki Gareth Evans könyve.
– Na ne hülyéskedj!
– Persze, ellenkező előjellel. Caleb ugyanis augusztusban legnagyobb bosszankodására felfedezte, hogy a könyvet, persze Ovidius miatt, még április elején megvette, sőt, ott volt az asztalán, az elolvasandók között, csak a sok rendkívüli esemény miatt teljesen megfeledkezett róla.
– Honnan tudta, hogy a szerző azonos Hyacinth barátjával, ha még be sem mutatkoztak egymásnak?
– A könyv külső borítóján, az úgynevezett „dust-jacket”-en, a hátsó, behajló fül tetején ott díszelgett Evans fényképe, alatta egy rövid életrajz. Larksheel kérésemre elhozta Caleb példányát, hiszen Caleb teljes hagyatéka mindaddig a lepecsételt lakásában volt, amíg az ügyet teljesen le nem zárták.
– Tényleg elolvasta Evans könyvét?
– Inkább azt mondanám: feltrancsírozta. Tollal a kezében látott neki; pirossal azokat a gondolatokat húzta alá, amivel nem értett egyet, feketével írta a kommentárjait, először a lapszélre, később a naplójába.
– Gondolom, majdnem az egész szöveg pirossal van aláhúzva.
– Jól gondolod, Caleb sokszor még a kötőszavaknak sem kegyelmezett. Kő kövön nem maradt. Ráadásul Evans az úgynevezett új historizmus módszerével közelít az Átváltozásokhoz, rengeteget foglalkozik a történelmi hátérrel és a társadalmi erőviszonyokkal, Ovidius művét az aranykor jellegzetes „kultúr-produktumának” tartja. Semmi sem bőszíthette volna fel jobban Calebet, aki addig csupán irodalmat olvasott, és irodalomtörténeti vagy „kritikai” műveket csak kivételesen vett a kezébe. Miért is vett volna? Ha nem értett valamit, vagy egy adatra volt kíváncsi, megnézte egy lexikonban. Caleb, a kiváló természettudós, de egyszerű olvasó számára az volt a fontos az irodalomból, amit az életére, a saját személyiségére vonatkoztathatott, az Átváltozások pedig különösen is szent volt számára. Kétszeresen úgy érzete – Remko a füzetébe pillantott –, hogy Evans „szöges bakanccsal gázol a legszebb virágok között”. „Meg a szívemben” – teszi hozzá. Persze talán még senki sem olvasott művet elfogultabban, mint Caleb Krähenfuss Gareth Evans könyvét, melynek címe magyarul valahogy így hangzana: „Kulturális identitás, társadalmi lázadás és sokféleség Ovidius Átváltozásaiban”: Cultural Identity, Social Subversivity and Diversity in Ovid’s Metamorphoses.
– Tényleg olyan rossz könyv?
– Kicsit rosszabb a közepesnél, de szinte biztosan állást lehet szerezni vele Amerika egyik elit egyetemén: feldolgozta az addig elérhető angol és német nyelvű szakirodalmat, szövege széleskörű történelmi ismeretekről tanúskodik, idéz minden ma divatos irodalomelmélet-írót. De semmi több.
– Szóval akkor Calebnek a könyv olvasása valamiféle negatív lelki terápia volt.
– Piros és fekete tintával rituálisan meggyilkolta Gareth Evanst. Nekem mint az olvasó olvasójának ez persze komikus formát öltött, mert Caleb ilyeneket írt a margóra: „Minek ez a sok adat?! Nyisd már ki Ovidiust és kezdd el olvasni, te állat!”; „Ez teljesen érthetetlen. De látszik, hogy nagyon művelt vagy!! Mi lenne, ha egyszer elmondanád, mit éreztél, amikor elolvastál egy történetet? De te nem érzel semmit, barom!”. Szóval, hogy stílusosan fejezzem ki magam, a megjegyzések zöme erősen ad hominem természetű.
– Hyacinth nem jelentkezett?
– Később Larksheelt is érdekelte ez a kérdés, de sem a naplóban, sem másutt nincs nyoma. A rendőrség persze Hyacinth dolgai között is kutatott, de ott sem találtak semmit. Később kiderült, hogy Hyacinth Evans-szal Los Angelesbe utazott, a lány apja laboratóriumában töltötte a nyarat, Evans is csak augusztus végén kezdett tanítani a Columbián. Sokat fürödtek a tengerben, miközben Caleb légkondicionálás nélküli New York-i lakásában szinte szó szerint főtt a saját levében. 2003 nyara különösen meleg volt a keleti parton.
– Hyacinth apja…
– … Cygnus Ajaxis…
– …szerepet játszott a rejtélyes eltűnésben?
– Jó kérdés. Mondtam talán, hogy Cygnus vegyi fegyverekkel dolgozott. Nos, alig ásott egy kicsit bele az ügybe Larksheel, kiderült, hogy Cygnust megvette az ukrán maffia, és közvetítésükkel mindenféle eljárási titkot adogatott el közel-keleti terrorszervezeteknek.
– Egyre jobban tetszik nekem ez a Larksheel.
– A maga módján ügyes fiú, és nem kellemetlen ember. Kicsit műveletlen, majd meglátod, de mit várhatunk egy amerikai szövetségi nyomozótól? Szóval sokáig többek közt ezért kerítettek ekkora feneket az ügynek; kíváncsiak voltak, mennyit tudhatott Hyacinth, esetleg Caleb, és van-e összefüggés az eltűnésük és Cygnus Ajaxis között. Cygnust Larksheel 2004 márciusában letartóztatta, most börtönben ül, de az hamar kiderült, hogy nincs köze a rejtélyhez.
– Hyacinth és Caleb eltűnése lebuktatott egy bűnözőt…
– Igen, bár Hyacinth nagyon jóban volt az apjával, biztos nem örülne neki.
– Most már ne célozgass, Remko, mondd el, mi történt és milyen szerepe volt a Szövegbe Helyező Szerkezetnek! Nagyon megható ez a szerelmi történet, és már azt is tudom, melyik nap tüsszentett Caleb, és melyiken nem, csak épp a lényegről nem beszélsz.
– Oké, de ezeket mind tudnod kell, hogy mindent megérts. Szóval, szeptemberben megint együtt volt mindenki New Yorkban. Hyacinth első útja Caleb laboratóriumába vezetett.
– Kidobta?
– Dehogy dobta! Mondom, hogy nagyon szerette. Rettenetesen örült neki, és addigra egy kicsit kijózanodott. Azt írta a naplójába – Remko lapozgatott –, „néha a nagyon kevés legyőzi a mindent”.
– Ez valami mély bölcsesség akar lenni?
– Azt értette rajta, hogy ő mindent elveszíthetett volna, ha minden kapcsolatot megszakít Hyacinth-tel, vagy a lány ővele, a lány viszont csak nagyon keveset. Azt írja: „kénytelen vagyok az ő mértékére leszállni, hagynom kell, hogy ő diktálja a feltételeket, de amúgy sem tudnám megtenni”. Mármint hogy szakít Hyacinth-tel. Választhatott a semmi és aközött, hogy „barátok maradnak”, és átlagosan körülbelül kéthetente látja egy kávé erejéig. És Caleb realista lett: a kávét választotta. Bár Hyacinth ritkán ivott kávét: a forró csokoládét vagy a teát szerette, az utóbbit sok citrommal.
– Caleb őszintén választotta a kávét? Vagy titokban bosszút forralt?
– A napló szerint őszintén, és Caleb ide minden titkos gondolatát leírta. Ha hazudott, önmagának hazudott.
– Erre gondoltam.
– A dolog mindenesetre bonyolult. Az bizonyos, hogy így azért maradt valami icipici reménye, már-már az illúzió, az öncsalás, vagy a csodavárás határán, de mégis valami. De az ősz viszonylag nyugodtan telt, Caleb, mint már annyiszor, talált egy modus vivendit. És amikor Hyacinth laborvezetője, egy bizonyos Dr. Hugh Liber Calebet is meghívta a szilveszteri házibulijára, sőt, az is kiderült, hogy Hyacinth – persze Evans-szal – ott lesz a mulatságon, Caleb nem mondott nemet. Sőt, rögtön felajánlotta, hogy a laborjában készít egy egészen különleges szilveszteri rakétát, az átlagosnál jóval nagyobbat, ami a világ összes lehetséges színeit az égre varázsolja. Igen, így mondta. És idézett az Átváltozások harmadik könyvéből, a „Pentheus” fejezetből: jön Liber, és az egész tájék csupa ünnepi lárma.
– És Liber?
– Nevetett, ő különcködő mágusnak tartotta Calebet, örült, hogy ki tudja mozdítani emberkerülő kollegáját otthonról, és azt mondta, alig várja, hogy lássa a szép tűzijátékot.
– És azon a szilveszteri éjszakán Calebnek és Hyacinth-nek nyoma veszett?
– Igen, 2003. december 31-én 23:20 és éjfél között. De hogy ne csigázzam tovább a kíváncsiságodat, most már azt is hozzáteszem a történethez, amit a Szövegbe Helyező Szerkezetben éltem át.
– Semmit sem értek.
– Larksheel a bemérés alapján sejtette, hogyan működik a szerkezet: a képzelet felélénkítésével legyőzi az időt. Úgy gondolta, hogy a két szerkezettel mindketten bemegyünk a naplóba, közvetlenül az előtt, hogy vége szakad, és talán a lendület tovább visz bennünket, és meglátjuk, mi történt ott, ahol már senki sem talált egyetlen szemtanút sem. Mi viszont nyomon követhetjük Calebet, Hyacinth-et, vagy mindkettőjüket.
– És? És?
– Amikor a naplót végigolvastam, rászántuk magunkat. Mi tagadás, én is kíváncsi voltam, de Larksheel valósággal remegett az izgalomtól. A szállodai szobámból indultunk, mindketten rátettünk egy-egy szerkezetet a napló utolsó lapjára. Előtte figyelmeztettem Larksheelt, minden képzelőerejével koncentráljon arra, hogy az eseményeknek láthatatlan szemtanúja, tehát akármi is történjen, nem avatkozhat be, mert azonnal visszakerül a szállodai szobába.
– Sikerült neki?
– Neki sokáig igen. Nekem nem.
– Mi?
– Majd meglátod. Feltettük a tapadókorongokat a halántékunkra…
– Remko, én is használtam már a szerkezetet…
– Persze. Caleb az utolsó bejegyzést 2003. december 31-én délután tette a lakásán; ide érkeztünk. Láttuk a nyitott naplót az asztalán: írás és a mi jelenlétünk egyszerre összeért, de ez nekem nem volt ismeretlen érzés, mert azóta ez volt a benyomásom, mióta a fotelben ülve olvastam Caleb sorait.
– Mit írt be utoljára?
– Ezt: „Ő is ott lesz. Meglesz?”.
– Az „ő” nyilvánvalóan Hyacinth, de mire vonatkozik a „Meglesz”?
– Nem tudom. A naplóit tudtam olvasni, a gondolataiban nem.
– Nem volt furcsa szemtől szemben látni?
– Hiszen számtalanszor láttam már, miközben a naplóját olvastam. Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Inkább alacsony; sovány, de erős a sok tornától; szelíd, szomorú arcú.
– Amilyennek elképzelted? Hát nem láttad végre a valóságban?
– Kedves barátom, te azt hiszed, a Szövegbe Helyező Szerkezet olyan időgép, mint amilyeneket a tudományos-fantasztikus filmekben mutogatnak. Hát nem. Akár tetszik, akár nem, a szerkezetben a képzelet mindig ott lesz közted és aközött, amit látsz.
– Akkor az a Caleb, akit te akkor láttál, nem az a Caleb volt, aki 2003. december 31-én, valamikor délután saját lakásában Liber szilveszteri mulatságára készülődött?
– Az a Caleb volt, akit a naplóból ismertem, és akit én láttam, akkor és ott.
– És az nem a valóság?
Remko szomorúan lehajtotta a fejét. Aztán felnézett:
– Még mindig nem tudtalak meggyőzni arról, hogy a valóság: mi vagyunk. Amit mi fogadunk el annak, itt és most. Larksheel is teljesen mást látott, mint én, és talán épp a teáltalad áhított „valóságból” érzékelt többet, mert ő, mint az Amerikai Egyesült Államok szövetségi nyomozója adatok és tények után kutatott, neki jegyzőkönyvet kellett írnia. Mindketten rejtélynek tartottuk az ügyet, de őt az érdekelte, mi történt, engem az, mit érezhetett Caleb Krähenfuss. Én is csak azt tudtam megfigyelni, és azt tudom neked elmondani, mit csinált; mint mondtam, a gondolataiban vagy az érzéseiben nem tudtam olvasni. De én őt akartam olvasni, Larksheel pedig róla.
– És mit láttál?
– Láttam a rendetlen szobáját; mindenütt, még a padlón, a székeken is könyvek halmai emelkedtek. Aztán átöltözött – abba a bizonyos új öltönybe –, akkurátusan nekikészülődött, taxit rendelt, becsomagolta a meglehetősen nehéz rakétát és egy kilövőállvány-féleséget, amit szintén ő fabrikált, és lesétált az utcára. Persze a taxiban is vele voltunk; a Szövegbe Helyező Szerkezet nem hagyott cserben. Larksheel természetesen nagyon jól ismerte a lakást, a környéket is, hiszen hivatalból és – igen, most örülhetsz – a valóságban sokat járt ott, sőt azt is tudta, hogy a gyár közelébe megyünk, mert dr. Liber ott lakik egy nagy kertes házban. Végig kellett asszisztálnunk a mulatság elejét. Láttam, amint Hyacinth megérkezik Evans-szal – örömmel nyugtáztam, hogy Hyacinth tényleg ritka szépség, viszont Evans roppant ellenszenves pofa.
– Persze, ez megint az, amit Caleb érzett…
– Gondolod, hogy bárki meg tudja mondani, tényleg milyen ember Gareth Evans? És ha igen, ki? A szomszédja? A kollegái? Ők is valahonnan látják, ahogy mi is, mindannyian, egymást.
– Jó, ez túl izgalmas ahhoz, hogy most vitatkozzam veled. Mondd, amit láttál.
– Caleb éjfél előtt negyven perccel kihívta Hyacinth-et a kertbe, mert a segítségét kérte a tűzijáték-rakéta kilövésében, amit tizenkettőre tervezett. Ezt persze a vendégek későbbi tanúvallomásaiból is tudtuk. Azt is, hogy Evans nem ment ki, mert ő éppen Liberrel beszélgetett. Larksheel már nagyon ideges volt: most következett a hiányzó negyven perc a kertben, ahol csak Hyacinth és Caleb voltak jelen. Mert azt persze a régi jegyzőkönyvből megint tudtuk, hogy valamivel éjfél előtt Liber, Evans és néhány vendég kinézett a kertbe, hogy sikerült-e előkészíteni a rakétát, vagy Caleb és Hyacinth előbb bejönnek a pezsgőbontásra. Tudtuk, hogy nagy megdöbbenésükre csak a házilag fabrikált állványt találták, néhány méterre tőle pedig a döglött rakétát, amit kilőttek, de nem robbant fel, hanem visszahullott a földre, külsején viszont vérnyomok voltak. A deres füvön pedig még több vér, rengeteg vér. Tudtuk, hogy akkor este óriási kiabálás, riadalom támadt, mindenki a kertben és a környéken rohangált, mialatt a szomszédságban rakéták és petárdák durrogtak, értesítették a rendőrséget, a mentőket…
– Remko…
– Jó, tudom. Nekünk most Calebet és Hyacinth-et kellett követnünk a kertbe. Így is történt. Caleb körülményesen felállította a szerkezetet, és megkérte Hyacinth-et, fogja erősen, míg ő beteszi a rakétát és ellenőrzi, minden rendben van-e.
– Semmi személyeset nem mondott Hyacinth-nek?
– Te végig azt hitted, ezért hívta ki a kertbe?
– Hát…
– Bocsáss meg, ilyet az kérdez, aki csak filmekből és olcsó regényekből ismeri az életet.
– Talán akart…
Remko türelmetlenül legyintett:
– Akár akart, akár nem, a figyelmét teljesen lekötötte a rakéta. Elégedetlenül mormogott, semmit sem talált rendben, bíbelődött az állvánnyal; az igaz, hogy néha Hyacinth szemébe nézett. A lány türelmetlen lett; volt rajta kabát – csípős volt az idő, bár hó nem esett –, de láthatóan fázott. Caleb is egyre jobban kapkodott, egyszer csak nagyot lökött az állványon, mire a rakéta sziszegve felröppent, majdnem teljesen függőlegesen. Hyacinth elengedte az állványt, néhány bizonytalan lépést tett a ház felé, hallottam Caleb elégedetlen, elfojtott kiáltását, persze mindketten az égre emelték a szemüket, de a rakétát elnyelte a sötétség. Aztán Hyacinth hangtalanul összerogyott.
– Tényleg a visszahulló rakéta találta el?
– Igen. A feje tetején találta el.
– Rettenetes…
– Igen. És itt követtem el a hibát, de nem tehettem róla: ösztönösen ugrottam oda hozzá, hogy segítsek, pedig az eszemmel pontosan tudtam, mi lehet a következménye…
– És ott ültél a szállodai szobában…
– … Pontosan. Ahonnan Larksheellel elindultunk. A Szövegbe Helyező Szerkezet két tapadókorongja lepattant a halántékomról, ott hevert a nyitott naplón.
– És Larksheel?
– Ő a maga szerkezetével ott maradt; mint mondtam, őt túlságosan hajtotta a profi nyomozó kíváncsisága, hogy megtudja, mi történt valójában. Talán az is szerepet játszott, hogy – ezt még nem is mondtam – véletlenül a larksheel is a ‘szarkaláb’ egyik neve, de angolul. Persze sok mindent nem értett, de amikor visszatért, és mindent elmesélt, nagyjából össze tudtuk rakni az eseményeket. Világos volt, hogy előbb-utóbb mindenképpen visszahuppantam volna a szállodába. Amit Larksheel elmondott, egyszerre volt szívszaggató és hihetetlen. De hogy valóság volt, még nyomozati értelemben is, arra épp az a bizonyíték, hogy Larksheel ott maradt a kertben.
– Remko, nagyon kérlek…
– Igazad van, nagyon nehezen szánom rá magam, hogy tovább mondjam.
– Még egy sört?
– Nem, most biztos nem. Szóval: természetesen Caleb is Hyacinth-hez rohant, akinek a fejéből dőlt a vér. Átnyalábolta, tényleg, ahogy a versében írta, mint egy kisbabát, a jobb kezét a sebre szorította. Rettenetes lehetett neki, hogy ő, a vérzéscsillapító feltalálója, semmit sem tud tenni, és az, akit már régen a legjobban szeret, pontosan úgy hal meg, mint az apja.
– Remko, ne haragudj, de ez teljesen hihetetlen. Ilyen ismétlődések egyszerűen nincsenek.
Remko nagyon komolyan nézett rám.
– Az Átváltozásokban talán nincs két vér-virág?
– De van, de egyrészt Aiaxot nem fejen találta valami, másrészt az Átváltozások mégiscsak mitikus történetek gyűjteménye, amit egy költő írt; gyönyörűen, de …
– Fikció, igaz? – kérdezte Remko gúnyosan. – Jobban megnyugszol, ha azt mondom, ahogy Gareth Evans könyvében áll, hogy „a vérből lett virág motívuma kétszer ismétlődik az Átváltozásokban?” Ez így legjobb esetben egy adat, de mit mond, valóban mit mond ahhoz képest, hogy ezt Caleb Krähenfuss átélte? Hogy életében maga is számtalanszor és őszintén átváltozott, hogy hatvanöt évesen is képes volt mássá lenni? Ovidius biztosan nagyobb költő volt, mint Caleb, de Caleb is mert verset írni, bár volt annyi kritikai érzéke, hogy nem terhelte vele sem azt, akit szeretett, sem az emberiséget. De mikor él át valaki valamit jobban: ha verset költ, még ha rossz is, vagy ha arról értekezik, milyen történelmi és társadalmi folyamatok produktuma Ovidius költészete?
– Persze, Remko, félreértesz…
– Bár úgy lenne. Lehet, barátom, hogy Caleb Krähenfuss, és vele együtt Hyacinth Ajaxis, sőt, Forrest Larksheel és az egész történet az én képzeletem terméke. De hogy mered fikciónak nevezni egy ember fájdalmát, aki joggal érezheti magát felelősnek annak a haláláért, akiért habozás nélkül az életét adta volna? Aki a karjában tartja és látja elvérezni minden reményét; mindent, ami az életének annyi legyőzhetetlen akadály ellenére értelmet adott? Akkor a görög isten, Apollo fájdalma is fikció, amihez pláne semmi közünk, mert mit jelent ma már nekünk egy görög isten? Evans szerint Ovidius Apollója „a görög hiedelemvilág továbbélése a római korban”, de ennél jobb módját talán ki sem lehetne találni annak, hogy ne kelljen tudomást venni Apollo könnyeiről. Hogy mered fikciónak nevezni, amikor egy ember végre valóban átölelheti, akire vágyik, úgy, ahogy ezerszer elképzelte, mert egyszerre bekövetkezik a csoda, és leomlik minden tabu, és elhárul minden akadály, de ennek éppen a szeretett lény élete az ára, és éppen akkor veszti el, amikor elnyerte?
– Remko, te tényleg Caleb Krähenfuss lettél…
– Hát nem érted, hogy ezért valóságos a fájdalma, és ezért létezik ő is? Mondhatod, ha mindenáron magyarázatot akarsz, hogy Caleb tudatosan vagy tudat alatt régen készült Hyacinth meggyilkolására, mert bosszút akart állni minden veszteségért, amit az élettől elszenvedett. De kihűlnek-e attól Caleb Krähenfuss könnyei, ha magyarázatot találunk? Mondhatod, hogy a történet nem több, mint egy szentimentális melodráma, valószínűtlen egybeesések zagyvaléka, és hogy New York, ez a kiismerhetetlen, hatalmas város jobb történetek színhelye is lehetne. Nem kell ahhoz Gareth Evans, hogy ne tudjuk ezer módját kifundálni annak – ezt a szót: kifundál, még nyáron tanultam tőled –, hogyan hárítsunk el magunktól egy sztorit. De azt is mondhatod, hogy egy ősi történet mai történetté változott át, egy ősi elbeszélés, amit valaki akkor kezdett írni, amikor a szarkaláb levelein először jelent meg az „ AI, AI”; legutoljára Caleb torkából tört elő New Yorkban, de még sokszor, nagyon sokszor felzendül majd.
– Caleb is így siratta Hyacinth-et?
– Természetesen. Larksheel persze nem értette, miért; ő azt sem tudta, hogy az Átváltozások a világon van. De hallotta Caleb zokogását, látta a könnyeit.
– Miért nem vitte be Caleb Hyacinth-et a házba? Miért nem kért segítséget?
– Valószínűleg látta, hogy Hyacinth menthetetlen; az is lehet, hogy a rakéta ütésétől azonnal meghalt. Ezt soha nem tudjuk meg.
– Mit csinált Caleb?
– Letépte a kabátját és belecsavarta Hyacinth fejét. Aztán felnyalábolta, és, amennyire rossz lába engedte, rohanni kezdett vele.
– Elbírta?
– Ne felejtsd el, hogy mindennap tornázott.
– Egy elsősegély-állomásra vitte?
– A legközelebbi metróállomás felé.
– A metróállomásra? Megbolondult?
– Larksheel is azt hitte, a fájdalom elvette Caleb eszét. Csakhogy ez a metróállomás ugyanaz volt, amelynek a lejáratánál Caleb július elején találkozott Hyacinth-tel és Evans-szal. Talán emlékszel, Liber a gyár közelében lakott.
– De még mindig nem értem, miért éppen oda.
– Sokáig én sem értettem, Larksheel még kevésbé. Mert Larksheel kitartóan loholt Caleb mellett, figyelemmel kísérte minden mozdulatát.
– Gondolom, mások is voltak az utcán. Nem tűnt fel nekik, hogy egy öregember egy vérző lányt cipel a karjaiban?
– Épp, hogy túl sokan voltak az utcán. Szilveszter volt, közvetlenül éjfél előtt és után. Caleb talán senkinek sem tűnt fel, mert mindenki mással volt elfoglalva. Vagy, ha észrevették, mindenki azt hitte, tényleg egy elsősegélyállomásra viszi Hyacinth-et. Amerikában amúgy is csak akkor segítenek az emberek, ha kéred. Egyébként rettegnek a felelősségtől, és nem avatkoznak az ügyeidbe.
– Szóval Caleb arra a bizonyos metróállomásra ment.
– Igen. Egy pillanatra megállt a lejárat vaskorlátjánál, ott, ahol összefutott Hyacinth-tel és Evans-szal, felnézett az égre, majd lement a lépcsőn. Larksheel persze a sarkában.
– A sarkában?
– Látod, milyen kifejező a te szép nyelved. Igen, majdnem szó szerint a sarkában, mert Caleb úgy futott, hogy levált a sarokemelője. De nem bánta, bicegett tovább.
– És? És?
– Nagyon különös dolog történt. Caleb az aluljáróban eltűnt egy sötét alagútban, de mire Larksheel a tolongásban odaért, sehol sem találta az alagutat. Azt hitte, a szeme káprázott, kétségbeesetten rohangált, lement az állomásra, hátha Caleb ott van, de semmi. Akkor már teljesen elvesztette a fejét, és megkérdezett valakit, nem látott-e egy öregembert egy lánnyal a karjában. Abban a pillanatban mellettem ült a szállodai szobában.
– Nem lehetett volna visszamenni?
– Larksheel nagyon akart, eleinte úgy káromkodott, mint egy… szövetségi nyomozó. De én meggyőztem, hogy ne menjünk vissza.
– Hogyan?
– Ahogy mondtam, eleinte én sem értettem a dolgot, és arra kértem Larksheelt, mondja el, amit látott, újra meg újra, és próbáljon visszaemlékezni a legapróbb részletre is. Most meglátta, milyen nehéz feladat, pedig hányszor kért erre másokat kihallgatás közben! Végül derengeni kezdett neki egy szó, amit Caleb az aluljáróba menet, a lépcsőn lefelé motyogott maga elé.
– Milyen szó?
– Caleb ezt ismételgette: „Taenarus-ajtó”, „Taenarus-ajtó’”.
– Na várj …. ez Orpheus és Eurydice történetében van – most én lapoztam lázas sebességgel az Átváltozásokat —. Taenarus-ajtón át le merészelt szállni a Styxhez, / s légnemű népeken át, temetést nyert árnyakon által / Persephonéhoz elér s a sivár birodalmak urához. Ugye, nem azt akarod mondani, hogy az Alvilág bejárata egy New York-i metróállomáson van, közel egy vegyigyárhoz?
– Miért? A katolikus írek közül sokan ma is úgy gondolják – talán Thetis O’Flougherty sem volt kivétel –, hogy a purgatórium egyik bejárata Írországban van, Donegal tartományban, amelyet Szent Patrick fedezett fel. Ez jobb? De ha ez sem győz meg, gondolj egyik kedvenc filozófusunkra, Nietzschére, aki minden további nélkül leírta az Emberi, túlságosan emberi „Utazás Hádész-be” című részében: Én is jártam az Alvilágban, mint Odüsszeusz, és járok még gyakran: és nem csupán ürüt áldoztam, hogy néhány halottal beszélgessek; én nem kíméltem a tulajdon véremet sem. Kívülről tudom: II. könyv, első rész, 408. paragrafus.
– Ezt ismerem, de azt azért ne felejtsd el, hogy Nietzsche…
– Azt akarod mondani, hogy elborult elmével halt meg. Vagy talán sohasem volt olyan normális, mint sokan miközülünk. Nem, barátom, Caleb hitte és tudta, hogy számára abban a metróaluljáróban van az Alvilág bejárata: ott, ahol a versében járt már egyszer. A Taenarus-ajtó egy ahhoz hasonló aluljáróban van, amelynek vaskorlátján az apja halálra zúzta magát érte, és pontosan ott, ahol először látta minden reményét megsemmisülni. Egyszóval azon a helyen, ahol már többször megjárta a poklot.
– Szerinted Caleb tényleg leszállt az Alvilágba a halott Hyacinth-tel, megállt Persephoné és a „sivár birodalom ura”, Hádész előtt, és azt kérte, hogy Hyacinth fonalát fűzzék vissza a léthez?
– Nem tudok, de nem is akarok jobbat gondolni. Ő ezt hitte, valódi hittel, és megnyílt előtte a Taenarus-ajtó. Larksheel a létezéséről sem tudott – mondtam, hogy nem volt különösebben művelt –, és ő csak az aluljáró szürke falát látta, amely mellett hajléktalanok húzzák magukra a kopott paplant és – Caleb verse szerint – „kárálnak holtszín, fehér neoncsövek”.
– Ha te ott lettél volna, látod az alagutat?
– Valószínűleg igen. De örülök, hogy nem voltam, mert akkor bizonyára nem tudom megállni, hogy ne kövessem Calebet, és akkor nem biztos, hogy most itt beszélgetnénk az Erasmus Kávéházban. Hádész elég kiszámíthatatlan.
– Tegyük fel, hogy igazad van. Hogy döntött Hádész? Caleb visszakapta Hyacinth-et? És, ha igen, úgy járt, mint Orpheusz?
– Larksheelt is meg tudtam győzni, hogy ez maradjon titok. Neki ezt idéztem Nietzschétől – ez még a 374. paragrafus –: Sok mindent a félig tudatos érzés Hádeszében kell hagynunk, és nem szabad őket árny-létüktől megváltani, különben gondolat és szó képében démoni uraink lesznek, és kegyetlenül vérünket követelik.
– Larksheel ezt megértette?
– Azt megértette, mit jelent, ha valakinek a vérét egy bűnöző követeli. Innen kezdtem, és haladtam visszafelé, türelmesen magyaráztam, mint annak idején ő nekem, mikor rábeszélt az együttműködésre. És pedagógiai sikernek nem rossz, hogy amikor Larksheel megmutatta az ügy lezárását tartalmazó jegyzőkönyvet, a következőket olvastam – Remko megint fellapozta fekete füzetét –: „Megállapítható tehát, hogy Caleb Krähenfuss és Hyacinth Ajaxis együtt tűntek el 2004. január 1-én 0 óra 33 perckor a Pharmaceutical Complexhez legközelebb eső metrómegálló aluljárójában”. Igen, itt pontosan meg van adva az utca, a metróvonal stb.; ez nem érdekes… de aztán: „Azóta senki nem látta őket, valóban olyan, mintha a föld nyelte volna el őket, vagy mintha leszálltak volna az Alvilágba. Nevüket végleg az eltűntek listájára tettem, de nem lehetetlen, hogy egyszer valahol, valamikor mégis felbukkannak”. Egészen költői egy szövetségi nyomozótól, nem?
– És mi lett Evans-szal?
– Tavaly nősült, egy kolléganőjét vette el, aki feminista kultúrtörténettel foglalkozik.
– És Caleb lakása?
– Bérlakás volt, az ügy lezárása után Larksheel az FBI költségén lomtalaníttatta, a múlt hét óta mások laknak benne. Szép család: papa, mama, egy fiú és egy lány. Velük is találkoztam. De Larksheel, még a lomtalanítás előtt, elvitt a lakásba; igen, akkor már a valóságban. Nagyon sajnáltam a sok könyvet. Larksheel azt mondta, ezek sajnos, mind a szemétégetőbe kerülnek, nem tud mit tenni, úgyhogy nyugodtan vigyek el annyit, amennyit csak akarok. De én csak egyet kértem el.
– Remélem, nem Evans könyvét…
– Bolond vagy.
Remko egy kisalakú, színes papírba gondosan bekötött könyvet tett elém. A színes papír hajdan egy naptár egyik lapja lehetett: gyönyörű, bíborszínű szarkaláb fényképe volt rajta.
– Ez Caleb latin–angol nyelvű Ovidiusa, a saját jegyzeteivel és kommentárjaival. Neked adom.
– De Remko, ez neked emlék…
– Nem, ezt Caleb Krähenfuss neked küldi. Talán Hyacinth Ajaxis is.
Másnap lázasan írni kezdtem doktori disszertációm harmadik fejezetét. A címe ez volt: „Nietzsche, Wittgenstein és Ovidius Átváltozásai”.