Búth Emília

TEGNAPRÓL MÁRA

2013 december

TEGNAPRÓL MÁRA

Harmatot inna, de rozsdás vödröket érint szín, forma.
Frissen képzelt táj horizontján most kel az új nap.
Eltévedt percek, tipegő órák a fűben.
Nyurga csibék, alig álmok futnak szét. Tova, át. Hova,
ostoba képpel bámul a reggel: homloka tükrözi
arcomat: ez vagy, nem más! Bújj ide, mondja, de érzem a
hangba akadt (mi) bogáncs szúr, elgáncsolna ha tárva ka-
rom, lépnék most? Mint aki él, dróton baba éneke-
lek: csikorognak az arc-ízületek – roppanj ég, ébredek!
Félpénz, félmosoly-ékszer még a fiókban, akármi jöhet:
tölgy-dere kamra övecskét, vagy gyűrűt kapok (ittenit),
nem tudom, ennyi a történet, vagy folytatható?
Párizs, Eger, Bamako, Kartal… (tér-kép-zet) nyílik a
körző, száll a madár. Csíz! kondenzcsíkja ezüst-szál,
bírja-e ezt: míg romlik a test (tűnődve, ahogy most,
itt, párnák közt, ágyban), szárnyát tudja a lélek.

kép | shutterstock.com