BŐSÉGSZARU
2010 április

Szerencsés alkat vagyok, mondogatja magáról. Volt szerencséje „ezt” örökölni: képes mindennek a jó oldalát látni, bárminek örülni. Ha valami rossz történik vele, elintézi azzal, hogy rosszabbul is végződhetett volna. Ő erénynek fogja fel, én génhibának látom, hogy mindig mosolyog. Néha dühönghetne, odacsaphatna a sors nagy asztalára, hogy: ezt már azért mégse! Szerencsés csillagzat alatt született, állítja, vele nem történik soha olyasmi, amit ne tudna a maga javára fordítani. A szerencse, mint mondja, elég tág fogalom, sok minden belefér. Szerencse az, amit annak tartok, amit más annak ítél. Ami nekem szerencse, másokat érinthet rosszul, és fordítva. És van úgy is, hogy mások szerencsémnek tulajdonítanak olyasmit, ami nem „csak úgy”, a két szép szememért pottyan az ölembe. Néha persze szemérmetlenül lopogatok én is Anatheia letört szarvából, olykor őrizetlen marad a bőségszaru, mondja, s többet veszek el, mint ami járna (rám néz), a lakoma után enyém a morzsa. Mosolyog. Dühít. Látom, amint feláll, odamegy, a borfoltos terítőt végigsimítva tenyerébe söprinti, ami maradt, s karját előre nyújtva viszi, viszi a zsákmányt. Jobbjával felnyúl, kinyitja az ablakot, ujjai közül pereg a morzsa a párkányra: ő ma már evett, a madarak még nem. Elhessentem a képet. Soha nem kel ki az ágyból. Elviselhetetlen. Miért gyűlölöm? Barátnők lehetnénk. Megcsinálok mindent, amit kér. Ezért fizetnek. Nyolcra jövök. Megmosdatom, megfésülöm, tiszta hálóinget adok rá. Megreggelizünk. Lassan rág, megfontoltan nyel, mellette én is nyugodtan megiszom a teámat, elrágcsálom a szendvicsemet. Közben beszélgetünk, ez még belefér. Nincs kapkodás. Tízig mindennel elkészülünk. Utoljára még felverem a párnáját, feljebb ültetem. Ölébe, a takarójára teszem a csukott laptopot. Estére jövök.
A VAN SZERENCSÉM című összeállításból