BÜSZKESÉG?

Kora reggel, vonattal érkeztünk Velencébe. Ömlött az eső. A város álmos és borús volt. A Szent Márk székesegyházban kerestünk menedéket, aztán egy kávézóban. Vártunk, vártunk, de kilátástalanul esett, délután továbbutaztunk – majd, máskor, alkalmasabb időben. Eljött az is.

Barátom ajánlotta: látogassunk el a velencei zsidónegyedbe. Ez volt az első európai gettó, az elnevezés is innen származik. A második világháború alatt kétszáz gettóbeli zsidót deportáltak, tábla emlékeztet rá az iskola melletti ház falán. Szemben nem túl igényes étterem, négyen-öten ücsörögnek előtte. A tér másik végének egyik földszinti helyiségében imádkozó zsidók. Odasétálok. Bámészkodom a nyitott ajtóban. Egy fiatalember lép hozzám, angolul kérdezi: „zsidó vagy?”. Bólintok. Erre kihív egy másik fiút, aki megismétli a kérdést, majd meglepetésemre vacsorára hív. „Pészah második estéje van, ma mindenkit vendégül látunk. Maradsz?”

komolyság és játékosság

Utoljára 14 éves koromban ültem széder-asztalnál. Először apám nélkül. Amíg ő élt, föl sem merült, hogy pészahkor ne legyen együtt a család. Mindenki ott volt: mi hárman, később négyen gyerekek, és valamennyi felnőtt. Mindig nagyon vártam, örültem az ünnepnek. Az imák héber szövegéből mi, gyerekek, semmit sem értettünk, de felvillanyoztak a mulatságos hajlongások és tradicionális jelmezek. Nem mertünk egymásra nézni, mégis ki-kitört belőlünk a nevetés. Legelőbb Péter unokatestvéremből. A felnőttek nemigen vettek tudomást erről, az esték hangulatához illett a komolyság és játékosság, vegyítve cseppnyi megilletődöttséggel. A komolyság a tradíciónak szólt, szüleim szüleinek, akik bizonyára ugyanilyen fontoskodó arccal ismételték évről évre az ünnepi rituálét. A megilletődöttség meg… talán az ismeretlen sorsrendezőnek, aki – legalábbis ezeken az estéken – minden titokzatosság, elfojtott szemrehányás ellenére is uralkodott a lelkeken.

A felnőttek még nálunk is izgatottabbak voltak. Megszervezték, hogy „jól” rejtsük el a maceszt, aztán úgy csináltak, mintha nem tudnák, hol van. Az ünnepi asztal közepén pohár bor volt, a jó Istennek töltötték ki, neki ajánlották. Fehér kendő borította. A szertartás végén kinyitották a bejárati ajtót. Mindenki elnémult, mi, gyerekek megszeppentünk. Senki sem mozdult, csend lett. Aztán zárták az ajtót, és megélénkült a társalgás. Imádkoztak. Vajon mi lett a sorsa annak a pohár bornak? Megitta valaki? Ki? Tényleg itt járt Isten? Mikor? Olyan talány volt ez, mint Mikuláskor az ablakba tett cipők rejtélye: végül is ki hozza az ajándékokat?

Ezeken az ünnepi estéken mindenki békében ült együtt, nem volt vita, háborúság – ezt az év többi napjáról, a szereplők évtizedes, kíméletlen harcaira gondolva, nem lehetett elmondani. De ilyenkor elfelejtették mégis a háború alatt egymás ellen elkövetett szörnyűségeiket. Talán nagy egyetértésben a Mindenhatóra kenték.

A mindenkori feszültség fő oka az volt, hogy apám nővérei nem szívelték anyámat, ő meg érezte és megszenvedte ezt. Meg akart felelni nekik, igazolni akarta hozzájuk tartozását, zsidóságát is túlozta, igyekezett bennfentesnek látszani. Szorongott, de apám kedvéért mindenre hajlandó volt. Nehezen viseltem nénéim ellenszenvét, amiből óhatatlanul nekem is jutott, bár nem értettem, mi váltja ki. Mindhármukat szerettem. Ha anyám panaszkodott rájuk, hallgattam vagy megvédtem őket. Megbénított, ha anyám szövetségesének akart. Az ünnepi vacsora minden évben apám legidősebb nővérénél volt. Ugyanabban a Király (egykor Majakovszkij) utcai házban laktak, mint mi, ugyanazon az emeleten, csak három lakással odébb. Esténként könnyű volt átvinni a meleg húslevest maceszgombóccal, a rántott csirkét krumplival, meg a többi ételt. Én voltam a legidősebb a gyerekek között, igaz, csak addig, amíg apám középső nővére vissza nem költözött Budapestre Kárpát-Ukrajnából nálam két évvel idősebb fiával. A háború utáni éhínség idején ment férjhez egy jómódú kereskedőhöz, aki a beregszászi járás egyik falujában élt. Nagy reményekkel utaztak el 1945 végén. Mire átértek a határon, Kárpát-Ukrajnát a Szovjetunióhoz csatolták. Legalábbis így szól a családi legenda. Nagynéném 14 évvel később, 1959-ben tudott csak nagy protekcióval visszajutni a fiával. Férje két-három évvel később követte őket.

nem tudta, mit

Apám tanár volt, nővérei büszkesége, egyetlen értelmiségi a családban, akit feltétlen tekintély övezett. Tudott héberül, talán még a vallást is komolyan vette: ő vezette a szertartást. Nagybátyám szabómester volt, Békésszentandrásról került Pestre még a háború előtt. Munkaszolgálatosként élte végig a háborút. Aztán egy ideig szövetkezetben, majd otthon dolgozott, ő is felnézett apámra, kitüntetésnek vette a tanult ember közelségét. Apám legidősebb nővérét, Sárit vette feleségül nem sokkal a háború után. Sári az ünnepi estéken különösen izgatott volt, arca kipirult az örömtől. Szép ruhába öltözött, ki is festette magát. Szorongatta a kezem, izgalmát leplezve a beavatott boldogságával mesélte, mi fog történni, mire figyeljek. Még furcsán nevetett is, hogy végre együtt a család. Egyhangú életének ezek voltak a legboldogabb, felkavaró pillanatai. Mindig babonásan aggodalmaskodott a rokonokért. Azt hitte, ha jól izgul – nem lehet baj. Ha apám későn jött haza, a Király utcai ház lépcsőházi feljárójában kezét tördelve járt fel és alá. Nem tágított onnan, míg apám haza nem ért. Szigorúan betartotta a vallás előírásait. Péntek esténként – amikor „bejött a szombat” – elmondták a kaddist, gyertyát gyújtott, imádkozott, de nem tudta, mit: nem értett héberül. Villanyt nem kapcsolt, kést, ollót nem vett kezébe, az ételt sem melegítette meg. Kilencvennégy éves korában halt meg. Akikért aggódott, rég föld alatt aludták örök álmukat, ő még élt. Igaz, idővel senkiért nem izgult, semmi nem rendítette meg. Megszokta, hogy mindenki elmegy, közömbös lett a halál iránt. Két húga közül Magda nagynéném, aki tizennégy évig élt Ukrajnában, még szigorúbban vette a vallás előírásait. Életvitelében ez jelentette az állandóságot. Szombatonként meglátogatta a Király utcában nővérét, ott töltötte a délutánt. Ültek az ereszkedő homályban. A Kresz Géza utcától gyalog tette meg az utat, villamosra csak akkor szállt, ha már besötétedett, és a szombat ideje elmúlt. Kevéssel beérte. Életét kötelességeihez igazította. Örömtelenül élt. Fiatal lányként rajongott az operákért. De mikor visszaköltözött Pestre, sajnálta rá a pénzt. A hitközségnél volt pénzbeszedő, fizetéséből semmire se futotta. „Na, mi van, fiatalúr?” – kérdezte tőlem, ha találkoztunk. Rutinszerűen – cseppnyi igazi érdeklődés sem volt benne. Így viszonyult máshoz is. Bármi történt, Isten rendelésének tekintette, és eszébe se jutott, hogy ő választ. Nem szerette a férjét, de elfogadta, hogy rabság az élet. Unokabátyám, a fia cipelte tovább döntéseik rémítő következményeit: állandó önigazolási kényszer lett az élete. Apám legfiatalabb nővére, Lili nagynéném volt a család fenegyereke. Nevette a vallást, a szenteskedést. Radikálisan elutasított mindent, amit babonának tarthatott. Materialista volt és igazi lázadó – de mindenfajta magasabb értelem igénye nélkül. Ő végképp ki nem állhatta anyámat, meg se próbálta titkolni. Csinos volt, megfordultak utána a férfiak. Nővérei testi-lelki nyavalygását gúnyolta. Amikor mások véleményét, érveit hallgatta, megmerevedett, tekintete-vonásai leplezetlenül elárulták, hogy most valami bornírtságot kell végigszenvednie, aztán egy forradalmár lendületével vagy nagy hahotával elütötte a hallottakat, és tette, amit jónak látott. Fütyült mindenkire. Egyetlen fia vad szerelmi házasságból született, de a szerelem kölcsönös csalások közben elapadt. Elváltak. Nagynéném megkeseredett, csalódásaiért a legszigorúbb magánnyal büntette magát, ugyanolyan keserűvé vált, mint a nővérei. Attól kezdve alig mozdult ki otthonról, úgy élt, mint egy apáca. Ám amíg a pészah családi rendjét nálunk meg nem törte apám halála – s ki tudja, mi még –, Lili nagynéném hozta a fiát is. (Legkisebb unokaöcsémre ilyenkor is figyelt, meg akarta óvni szülei babonáitól, rólam alig vagy egyáltalán nem vett tudomást. „Anyám fia” voltam. Hogy ez némileg változzék, apámnak meg kellett halnia.) Az önmagára mért aszkétalétben a fia, Péter lett a „minden”. Ugyanabban az évben kezdte az iskolát, mint én. Folyton száguldott, evezett, biciklizett, iskola után a Ligetbe járt focizni, rühellte a tanulást. Az ő sorsa lett mindnyájunk közül a legtragikusabb. Legkisebb unokaöcsém fegyelmezetten viselte, hogy viszonylag idős szülei voltak az est házigazdái. Egyedüli fiukként hatványozott komolysággal vett részt a ceremónián. Legtöbbször ő mondta el a „Má nistáná”-t – mégis, amikor összenéztünk, ő sem állta meg nevetés nélkül.

Velencében nem gondoltam a gyerekkori ünnepekre. Elmeséltem Ursulának, a feleségemnek, hogy meghívtak a fiúk. „Még soha nem voltam zsidók közt. Nem ismerem a zsidó vallást”, mondta, de éreztem, inkább elfogadná, mert kíváncsi. „Maradtok?” „Nem tudom… a feleségem német”. A fiúnak felcsillant a szeme: „Szívesen látjuk.” Akkor hát… „Jó, rendben, köszönjük…” Nem értettem, minek, miért örült a fiú. „Gyertek a gettó-széli kóser étterembe, amikor az imádkozás véget ér.”

Közben este lett. Újra az imateremnél nézelődtem. A paravánnal elkerített részen pár asszony ült. Ursula letelepedett közéjük. Kaftános, fekete ruhás, imakendős férfiak az ajtónak háttal, a tóraszekrény felé fordulva imádkoztak, hajlongtak, ritmikusan előre-hátra mozgatták felsőtestüket. Volt köztük, aki gombaszerű, aránytalanul nagy szőrmekucsmát viselt, és hófehér szakállú, tekintélyt parancsoló öreg is, aki időnként gyanakvóan pillantott rám. Olyan volt, mint gyerekkorom öregjei a zsinagógában. „Te mit akarsz itt?” – kérdezte egykor a Kazinczy utcai kóser üzletben Berkovics bácsi, a tulajdonos. – „Zsidó vagy te?” Nem akart kiszolgálni. Egy másik öreg, aki a boltban ácsorgott a pultnak azon az oldalán, ahol én, megszánt. „Zsidó ez, nézd meg a szemét!” A boltból kilépve lekaptam a sapkám, az utcán nem volt kifizetődő zsidónak látszani.

Feltűnt, milyen sok a fiatal az imateremben. Talán ők tudják, mi értelme van ma a zsidó vallásnak. Az addig csendben imádkozó férfiak váratlanul az óramutató járásával ellentétes irányban meneteltek, énekeltek, s időnként felkiáltottak: „Alleluja!” Ezek a jelenetek tartottak távol mindig a vallásos ceremóniáktól. A megrendelt, betanult lelkesedés. Nem látják ezt, vagy nem akarják látni?

Otthagytuk az imádkozókat, sétáltunk inkább a téren, várakoztunk. A gyerekek még mindig az iskola előtt szaladgáltak, nevetésüktől visszhangzott a tér. Egyszerű lakóházakban működnek a zsinagógák – így rejtették őket a múltban –, nyitott kapujukban őrök álltak, nem engedték be a bámészkodókat. Az utca két oldalán el-elvétve üzletek. Egy pékség akkor zárt, meglepődtem, hogy ilyen sokáig nyitva tartott. Kirakatában jellegzetes zsidó sütemények. Elértük a gettó szélét. A vaporettó megállójánál megnéztem, mikor indul hajó Muranóba. A féltizenegyes járatot választottam – elegendő, ha addig maradunk. Így is tizenegy után érünk majd a szállodánkba.

Az L-alakú étterem még szinte üres volt. Szemben a bejárattal két hosszú, terített asztal, a bal oldali, kisebb részben egy harmadik. Nem sokat kellett várni. Az imateremből először egyenként, majd csapatosan jöttek a fekete kaftános férfiak, barátságosan előre engedték a vendégeket. A bal oldali teremrészben ültünk le, az asztal végén, a vendéglő csatorna felőli kijáratához közel. Egy ausztrál fiú foglalt helyet mellettem, az ő gondjaira bíztak minket. Átellenben, az asztal másik oldalán vendég asszonyok ültek. Franciául beszéltek, igyekeztek bennfentesnek mutatkozni, mint akik tudják, mikor mi következik, és ismerős nekik a szertartás. De talán csak vacsorázni akartak, ingyen. Tizenöt-húszan lehettünk ennél az asztalnál. A többiek elkülönülve az étterem másik részében.

a szabadulás ünnepén

Egyik meghívónk felállt, és olvasni kezdett – bizonyára a Hággádából. Nem tudok héberül, de tudom, hogy a kivonulás, az egyiptomi rabszolgaságból szabadulás ünnepén a szimbolikus étkek fogyasztását a történet felidézése-felolvasása kíséri. Kovásztalan kenyeret ettünk, sós krumplit, reszelt almát dióval, tormát, salátalevelet, főtt tojást, és mindenki olvasott. Ursula is, én is. Mi angolul. Nemigen figyeltem a szöveg értelmére, de úgy láttam, a háziak sem. Csak a szándék volt fontos, meg az előírások pontos betartása.

Fél tizenegy előtt öt perccel szóltam ausztrál szomszédomnak, hogy mennünk kell. Hirtelen eltűnt, aztán a terem másik feléből izgatott fiatalemberrel tért vissza, aki megkérdezte, hol lakom, ha Németországban vagyok. Megmondtam. Akkor feltétlenül keressem fel a közeli nagyváros rabbiját. Menjek el az ottani közösségbe, ez fontos, ne felejtsem el. Úgy magyarázott, mintha életbevágó volna, hogyan cselekszem. Elbúcsúztunk.

Murano felé, a vaporettón megértettem, hogy ezek a fiúk küldetést teljesítenek. Híveket szereznek. Ezért barátságosak az idegenekkel (is). A zsidó közösségek egyébként zártak, nyilván felismerték, hogy ez létüket veszélyezteti. Vajon a zsidó népnek vagy a zsidó vallásnak akarnak híveket szerezni? Mert ez nagy különbség. Amit láttam, profán volt. Előírások szerint, személyes hit nélkül tettek mindent. Maga a kivonulás története is többféleképpen értelmezhető, attól függ, ki miként határozza meg magát. Ha zsidóként – a hangsúly a zsidóságra kerül. Az ünneplő ilyenkor hálát érez, hogy ahhoz a néphez tartozik, amelyet Isten kivezetett Egyiptomból. A zsidók tehát kiválasztottságukat ünneplik. Aki más néphez tartozónak tudja magát, magyar, német, japán, török – irigykedve látja a zsidók szent szövegekkel alátámasztott kivételezettségét, és a maga ősei után kutat. Minden, magát etnikai hovatartozás szerint meghatározó ember talál majd nemzete múltjában elegendő okot a büszkeségre. Legitimmé válik a büszkeség meg az összes következménye: irigység, féltékenység, gyűlölet. A zsidó közösségek az őket támadók érveire összezárnak, más lehetőségük nem lévén, érdekek hálóját építik, és ugyanazon elvek – ősi múlt, megjelöltség – nevében védekeznek s rekesztik ki világukból az „idegent”, mint amelyekkel vádolják őket. A legtöbb nemzeti közösséget összefűz(heti), össze is kovácsol(hatja) a zsidógyűlölet.

Ám ha valaki nem származás szerint határozza meg magát – úgy véli, egyszerűen ember –, akkor a kivonulás másról szól. Például hogy ki a szabadító? Isten? Innentől minden csak személyes lehet. Ki-ki maga teszi fel a kérdést – és maga válaszol, mely ideális esetben a kettősség, az elválasztottság – ember és Isten – időleges felszámolása. Ez megszabadít, ünnep.

Ezek a kedves fiúk Velencében a bibliai történetre hivatkozva levezényeltek egy ceremóniát, és jó étvággyal megvacsoráztak. Családunkban is így zajlott évről évre, de ez profán dolog. Hagyomány – mondta nekem egy budapesti rabbi-növendék, amikor a zsidó vallásról kérdezgettem. Csakhogy a hagyományőrzés önmagában megkímél a gondolkodástól, és kizárja az átváltozást. Szamárság azt ünnepelni, hogy valaki az egykor Egyiptomból menekült néphez tartozik. Az ilyen jellegű „nemzeti” ünnepek csupán a hatalom birtokosainak kínálnak alkalmakat a manipulálásra. Azt magyaráznak a dicső múltba, amit nem szégyellnek.

Családom tagjai elmulasztották feltenni maguknak a legfontosabb kérdéseket. Vagy ha fel is tették – végül is ezt nem zárhatom ki –, megelégedtek valamilyen közhelyes válasszal. Nem kárhoztatom őket, de úgy látom, hogy mindaz, amit maguk és egymás ellen elkövettek, a pontos kérdés és válasz hiányából fakadt.

kép | adobe.com