BŰNT IZZAD

A Meztelen szívem e két bekezdésében Baudelaire túloz és általánosít^[1]: a minden szó a nyolc sorban háromszor fordul elő („minden sorában”; „minden újság”; „e világon minden bűnt izzad”); nem fukarkodik a felsőfokkal sem („legelképesztőbb”; „legszemtelenebb”), és számos további, árnyalatlan, kategorikus, kizárólagosságot és egyetemlegességet megjelenítő kifejezést használ: „akármely nap vagy hónap vagy év bármilyen újságját”; „első sorától az utolsóig”. A kirohanás nyilvánvalóan elfogult, ugyanakkor prófétai ihletettségű és költői; ami megkülönbözteti a mindennapok emberének dühöngésétől (aki, mondjuk a reggeli kávé kortyolása közben vadul lecsapja a napilapot), néhány olyan szókapcsolat, mint „az egyetemes kegyetlenség részegsége” és a bűnt izzadó falak – mint a romlás virágai vagy az „egy dög” – szépek: Baudelaire válasza a bűnre, a rosszra, az utáltra, a szenvedés-keltőre a bűn átesztétizálása volt, az emberi felelősség fenntartásával. Két, talán legkedvesebb témáját találjuk az idézetben: a bűn, romlás, romlottság, szenny univerzalitását és az álszentséget, a hipokrízist, szemforgatást, tettetést: „ugyanakkor a legelképesztőbb hetvenkedésekre [bukkanunk] tisztességről, jóságról, szeretetről” – ezt a két, számtalanszor szóvá tett emberi „borzalmat” Baudelaire „álszent olvasói”, „képmásai”, „bús fivérei” jól ismerik: a költői kép-mutogatás éppoly gyakran ostorozza a képmutatást, mint ahányszor – szépen, szemet és szívet gyönyörködtetően – felmutatja az ember eredendő és egyetemes bűnösségét, s ezúttal ez lesz az én témám is.

lázadás

Baudelaire filozófiailag leginkább talán a protestáns teológiából ismert állásponttal ért egyet, mely szerint a bűn nem ennek vagy annak a tettnek az elkövetése, nem egy bizonyos törvénynek, szabálynak a megsértése, hanem egyetemes emberi létállapot, amelynek az egyes vétkek csupán következményei. Az ember bűnben fogan és születik, mert – mint verembe – bűnbe esett; erről szól az édenkerti történet, de az ember Teremtőjével szembeni lázadást nem lehet egy emberpárra hárítani, mert Ádám és Éva, a Férfi és a Nő: szimbólumok, minden emberi lény helyett állnak, azaz ha én állok az édenkerti Fa alatt, én is ugyanazt tettem volna, mint az ősszülők. Még kevésbé lehet a bűnbeesés miatt a harmadik szereplőt, a Kígyót, minden állatok legravaszabbikát okolni, mert ő még csupán a kísértés, és különálló személye azt fejezi ki, hogy a csábítás mindig kívülről jön; ha a kísértés is az ember belsejéből fakadna – ha ezzel teremtődik –, a belső, tudatos emberi akarat nem volna a szabadság állapotában, hogy engedjen vagy ellenálljon a külső támadásnak. A bűnbeesés-tan tehát azt mondja, hogy a döntő pillanatban az emberi szabadság vizsgázik elégtelenre, s mivel minden pillanat döntő pillanat, az ember a bűn állapotában van, a bűn így mindent áthat, átitat, mint dohos lakásban a nedvesség; beissza magát a lepedőbe, a kenyérbe, a ruhába, míg valóban bűnt izzadnak a falak és az emberi homlokok: minden; és ez az alap, a közönséges állapot, ahogy van közönséges mosópor, szemben a jó, a mindent kitisztító mosóporral, a „mi mosóporunkkal”.
S ha már a mosópornál tartunk: a bűn egyetemességével, mindenható voltával foglalkozók mindig két további alapkérdéssel kényszerültek szembenézni; az egyik: hogyan szabadulhat ki az ember a bűn állapotából, hogyan tisztulhat meg; a másik: mi a bűn oka, túl azon, hogy az ember felelőssége a bűnbeesés, s a sok rosszat ő maga hozta saját fejére. Miért van bűn egyáltalán? Ahogy Péntek, Robinson Crusoe nemes lelkű szolgája kérdezi urától: ha Isten olyan hatalmas, miért nem pusztítja el a Sátánt, miért nem törli el a gonoszságot a Földről? A kérdésnek számtalan változata van, pl.: hol volt Isten, amikor hatmillió fegyvertelen és ártatlan embert gyilkoltak meg a haláltáborokban, köztük gyerekeket, öregeket, betegeket, szellemi fogyatékosokat?

az akaratot bekebelező test

Az első kérdésről Pál apostol, a bűn egzisztenciális jellegének talán első teoretikusa, a Római Levélben így ír: „Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok. Ha pedig azt cselekszem, a mit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. […] Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Hálát adok Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok”. (Róma 7: 19–20; 24–25). Pál éles különbséget tesz elme és test között, és az állapotrajz körülbelül így fest: a bűn teljesen átvette felettünk az uralmat, és az akarat nem képes arra, hogy a bűnnek ellenálljon. Az elme és a törvény erejének segítségével ugyanakkor tudok arról, hogy bűnben vagyok; Baudelaire exhortációja is feltételez egy olyan elmét, amelyet a bűn még nem mételyezett meg annyira, hogy mindazt, amit a költő elénk tár, meg ne tudná állapítani és érteni. Pálnál a bűnben lévő, az akaratot bekebelező test külsővé válik az elméhez képest, ahogy az édenkerti történetben a kísértés külső az egész emberhez képest. Pál végső következtetése, hogy az ember – elsősorban ő maga, Pál – nyomorult, és hogy ezért nyomorult, és segítség nélkül nem tud kimászni ebből a létállapotból, de ennek a segítségnek is külsőnek kell lennie. Pál szerint ez a külső segítség Isten, illetve a Megváltó, Jézus Krisztus, aki elsősorban és mindenekelőtt szabadító: a bűnhalmozó és ebbe magát egyre jobban belegabalyító létállapot hálójának elmetszője.
Baudelaire azonban nem egyéni létállapotát értelmezi, hanem a világ létállapotát (ami természetesen egyáltalán nem sugallja, hogy önmagát bűntelennek tartaná, bár erre ez a részlet nem tér ki). Az egyetemes és az egyéni bűntudat hatalmas ütközésének egyik legjobb példája Shakespeare Hamletje: Hamlet az I. felvonásban így kiált: „Ó, Isten, Isten! mily unott, üres / Nyomasztó nékem e világi űzlet! / Phí! rút világ! gyomos kert, mely tenyész, / Hogy magva hulljon; dudva és üszög / Kövér tanyája”. De a bűn forrása ebben a monológban is emberivé válik, emberként (tulajdonképpen elállatiasodott emberként) azonosíttatik; ebben a monológban Hamlet anyját és nagybátyját, Claudiust, a „szatírt” nevezi meg az egész Dániában és a világban uralkodó bűn okaként; ők ketten: az anya és az új férj „sietnek” a „vérnászi ágyba”. Hamlet sokszor ostorozza magát késlekedéséért, de sehol sem néz szembe személyes bűneivel. Nem így Claudius, aki nevén nevezi és elismeri bűnét. Hamlet és Baudelaire, a világ egyetemes bűnösségét hirdetve, filozófus; Pál és Claudius, a személyes bűnben-létel költője, teológus. Claudius azt is tudja, hogy minden könyörgése hiábavalóság lesz; amíg birtokolja azt, amiért „a vétket elkövette” – koronáját, „saját dicsvágyát” és feleségét –, nem nyerhet bocsánatot. Viszont Claudius bűnvallásában sehol sem mondja ki Jézus nevét, csupán az „üdv egét”, az „irgalmat”, a „fentet”, az „égi kart” emlegeti, miközben lenyűgöző költői erővel jeleníti meg, amit Pál úgy mond: „Ó, én nyomorult ember”. Claudius azt az elkárhozó embert jeleníti meg, aki már nem tud kikerülni a bűn verméből; nem tud mást tenni, mint együtt él a bűntudattal, a lelkét emésztő skorpiókkal, de ezeket igyekszik lelke és tudata mélyére zárni, és méltósággal – és tudatos gonosztevőként – csinálja végig bukását. A bukás drámai jelenete csak a szemünk elé tárja, ami a hősben már régen megtörtént, azaz számára a bukás nem feloldozás, megszabadulás; a darab világában biztosan nem, a többiről pedig Shakespeare szigorúan nem nyilatkozik; az a „többi”, ami „néma csend”.

Hamlet a világ egyetemes bűnösségét hirdeti, ahogyan Baudelaire; Pál és Claudius saját énjük bűnben vergődő nyomorúságát tárják elénk – más kérdés, amit én Péntek szavaival idéztem meg: miért van gonoszság, bűn a világon egyáltalán (ez a kérdés szükségképpen metafizikai). A válaszok, amenynyire én látom, két fő vonulatba sorolhatók, természetesen mindkét vonulaton belül számtalan variációval. Az egyik szerint – és példaként hadd utaljak Hegelre – a gonoszság, a bűn, mindenfajta negativitás a világ metafizikai berendezésének szükségszerű és nélkülözhetetlen eleme; minden állítás, teremtés azonnal felételezi önnön tagadását és destrukcióját, a két polárisan ellentétes erő sokszor drámai ütközése, s ezáltal együttes működése, sőt, együttműködése viszi előbbre a világot. A bűn így szükséges rossz, a világ hajtóerőinek másik eleme, s negatív ereje végső soron önmaga ellentétét, pozitív célt szolgál. Kierkegaard, Hegel egyik nagy kritikusa, aki a metafizikait és a személyest mindig egységben akarta látni, ezt az álláspontot a bűn igazolásának tartja, amely a bűn martalékait szánandó, ám szükséges áldozatoknak tünteti fel. Kierkegaard, a bűn „miért”-jére másként válaszol; szerinte a bűn közbotrány, mélységesen felháborító, sőt, gyomorfordító, a világ tényleges menetét még akkor is felforgató esemény, ha mindenütt van, és mindent elborít és átitat. Tilos tehát világerővé bűvészkedni. A bűn létével szemben mindaddig értetlenül állunk – érvel Kierkegaard például Halálos betegség című esszéjében –, amíg Istent sarki rendőrnek képzeljük, aki messziről figyeli vergődésünket, szórakozik velünk, majd odajön, hogy megbüntessen. Szerinte Isten nem kívül, hanem belül van: minden egyes emberben, és annak soha meg nem ismételhető személyiségén keresztül kipróbálja, vizsgálja, talán tanulja is, milyen embernek lenni, és velünk örül, ha valamit sikerül jól csinálnunk (mert erről se feledkezzünk meg: nem igaz, hogy mindig megbukunk), és együtt szenved velünk, ha magunkban vagy körülöttünk megpillantjuk a bűn metafizikai egyetemességét. Ahogy a Félelem és reszketés záró soraiban olvasható: „mert Isten titkon néz, és ismeri a szükséget, és számolja a könnyeket, és semmit nem felejt”.

1. Egy Baudelaire-idézethez készült az írás. Az idézet: „Lehetetlen akármely nap vagy hónap vagy év bármilyen újságját átfutni anélkül, hogy ne bukkannánk minden sorában a legelképesztőbb emberi romlottság jeleire, s ugyanakkor a legmeghökkentőbb hetvenkedésekre tisztességről, jóságról, szeretetről, és a legszemtelenebb állításokra a haladást és a civilizációt illetőleg.
   Minden újság, első sorától az utolsóig, borzalmak szövedéke. Háborúk, bűntények, lopások, szemérmetlenségek, kínzások, uralkodók bűnei, népek bűnei, magánosok bűnei, az egyetemes kegyetlenség részegsége… E világon minden bűnt izzad magából: az újság, a falak és az ember arca.”
   Charles Baudelaire: Meztelen szívem ↑

kép | Alvaro Lapa művei, wikiart.org