Bóna László

BŰNÖS FÉNY

A FOTOGRÁFIA HÉTKÖZNAPI TÖRTÉNETE [1998 augusztus]

BŰNÖS FÉNY

1.

Volt egy fiatal fényképész, akit igen jól ismertem. Egykor megosztotta velem gondolatait a fényképezésről.

Nem tartotta sokra a fényképezést, azt mondta, azért lett fényképész, mert nem tud sem festeni, sem rajzolni. Ha az ember lerajzol vagy lefest valamit, nemcsak azt ábrázolja, amit lerajzolt vagy lefestett, hanem azt is, hogy tud rajzolni vagy festeni. Egy fénykép nem ábrázolja azt, hogy aki fényképezte, tud fényképezni. Ez volt a véleménye, és akár igaza van, akár nem, ezen nem változtathatunk. Ezért értelmetlennek találta lefényképezni azokat a dolgokat, amiket le lehet fényképezni, és azt mondta, értelme csak annak van, hogy nem fényképezi le azokat, amiket lefényképezhetne. Így aztán nem is fényképezett, éppen annyira nem, ahogy nem is rajzolt vagy festett, bár ilyenformán lehetett volna festőnek vagy grafikusnak is tartani, méghozzá olyan festőnek és grafikusnak, aki nem fest és nem rajzol.

2.

Az apja fényképezőgépével fényképezett először, amikor gyerek volt. Egy padon ült a mama és a papa, a papa átkarolta a mamát, ezt a fényképet ő csinálta. A papa nyakkendője félrecsúszott. Az előhívásnál valami piszok kerülhetett a negatívra, mert a mama szoknyáján a képen volt egy furcsa spirális jel, egy titokzatos csigavonal, ami a valóságban nem volt a szoknyán. De a jel attól kezdve minden másolaton megjelent.

Ennek a régi fényképezőgépnek, amivel ez a kép készült, doboz alakja volt, két külön fél dobozból lehetett összerakni. Egy filmből nyolc kép lett, nem kellett őket nagyítani, mert eleve nagyok voltak. Cakkos fehér keret – akkoriban a legtöbb fénykép széle ilyen volt. Mintha kis festmények volnának berámázva. Őrizték a rokonságukat a hajdani festett vásznakkal.

3.

A háztartásokba kerülő első fényképezőgépek mind egyszerű, olcsó szovjet gépek voltak, jó képeket csináltak, de összegyűrték néha a filmet, a fogaskerekek ledarálták a perforációt, így a gép a filmet megrágta és megette. Miközben az ember azt hitte, hogy fényképez, és elképzelte mindazt, amit megörökít, valójában csak üresen tekerte a fényképezőgépet. Előhívásnál üres, sötét filmszalagok születtek a fényképezésből. Az iskolában divat volt otthonról hozott fekete filmcsíkokból könyvjelzőt készíteni. Két filmcsíkot a perforáció lukainál össze kellett varrni piros hímzőfonallal és a végére szép csimbókot kötni.

4.

Egy öreg fényképész műterme volt a házzal szemben, ahol akkoriban laktak. Itt hívtak elő minden filmet, amit a család készített. Az öreg papírzacskókba tette a fényképeket, éppen olyanokba, mint a szomszéd üzletben a szemfelszedő a mama megstoppolt harisnyáit.

Az öreg fényképész egész nap ott görnyedt a vevők között egy asztalkánál, míg a felesége kiszolgált. Ott retusálta a műtermében készített portrékat. Eltüntette az anyajegyeket, szőrszálakat, kisimította a vonásokat, rárajzolt új szájszegletet, szempillát, szemöldököt, amíg semmi különbség nem lett a fénykép és egy rajz között. Egy arc, egy mosoly, egy test – mindegy, hogy rajzolt vagy fényképezett, lehet, hogy van eredetije, lehet, hogy nincs.

Robert Burns, flickr.com

Az öreg nem csinált egyből nagyításokat a negatívokról, hanem először „csíkmásolatokat” készített, vagyis a negatívon megjelenő képkockákat azonos nagyságban másolta át egy csíkra pozitív képek sorozataként. Mint apró képregények, olyanná váltak a családi események. Egy csíkon öt-hat pici kép sorakozott egymás mellett, olyan aprók, mint a bélyegek. Egymás mellett csíkban a végtelen tenger, azután egy város látképe a magasból, az út az autó üvegén át elmosódva, barátok, társak tízen-húszan egyszerre fekete-fehérben egyetlen képen. A frissen készült képcsíkok egy madzagra csíptetve száradtak a műteremben, mint a ruhák a fregolin. Azután a mester a csíkokat egy nagy margóvágóval egyformára szeletelte, és máris tette a friss képeket a zacskókba. Soha egyetlen képről sem készült azután nagyítás, egyiknek sem lett volna értelme: aminek nagynak kell lenni, az a nagyításon is kicsi lett volna, ami a kis képeken túl kicsi volt, az a nagyításon se lett volna elég nagy. Se az egészet, se a részleteket nem lehetett megérteni a képeken. Maradtak a régi arcok gombostűfejnyi pontok, papírcsíkokon, papírzacskókban örökké.

5.

Történt egyszer egy családi kiránduláson éjszaka, hazafelé az úton, hogy egy macska került a Trabant fényszórója elé. Nem lehetett kikerülni. A macska futott a kocsi előtt a fényben. A papa fékezett. A macska is megállt a kocsi előtt a fényben. Ha elindult a kocsi, a macska is futásnak eredt. Nem ugrott ki a sötétbe az autó fényéből. Hiába kergette őt a bizonytalan veszély, a kocsi, a fény mégis nagyobb biztonságot jelentett, mint a fénycsóván kívüli sötétség. Még a fénybeli pusztulás is jobb, mint a sötét ismeretlenbe ugrás. Nem volt más megoldás, ki kellett szállni az autóból és félrerakni a macskát.

széttárt függönyökkel

A mama otthon mindig behúzta a sötétítő függönyöket, ha kint besötétedett, és idebent lámpát gyújtott. A figyelem, ami világosban kifelé irányul, az ablakon ki a világra, a sötétedés után befelé fordul. Mintha az emberre magány terpeszkedne. Világosban az ember felfedezi a világot, kapcsolatba kerül vele, sötétben csak maga marad magának, önmagát kell felfedeznie. A mama azt mondta, hogy muszáj behúzni a függönyt, mert ha nincs behúzva, akkor be lehet látni, és valakinek a lakásába így lőttek be a szemközti házból. Még szerencse, hogy nem találták el, különben ott végezte volna a kivilágított lakásában, széttárt függönyökkel az éjszakában. Eszembe is jutott mindig, ha valahol felgyújtották a lámpát, és a függönyök nem voltak behúzva, hogy gyorsan rejtekhelyet kell keresni, el kell bújni minél előbb. Nem szabad hibázni, először kell a függönyt behúzni, azután a lámpát felgyújtani, sosem fordítva, mert ha az ember egyszer is elvéti, és akár csak egyetlen pillanatra is, de idebent előbb van fény, mint az ablak előtt függöny, akkor ez végzetessé válhat. Nem szabad magunkat kitenni a fényre. Az halálos lehet.

6.

A fiatal fényképész, akivel egykoron közeli viszonyban voltam, filmek készítésével is próbálkozott. Abban az időben felhúzható rugós filmfelvevőket lehetett kapni. Két-három perces volt egy tekercs film, de a forgatása közben többször újra fel kellett húzni a gépet. Azután a kisfilmekből még akár tízperces filmeket is össze lehetett ragasztani.

Megkért, hogy segítsek első filmjét forgatni. Fiatalok voltunk, tényleg forgattuk a filmet, leállítottuk a kamerát egy állványra, és előtte egy kerek forgó asztalon egy szobrot forgattunk ide-oda. Szép arc volt, kerámiafej, ragasztott fekete műhajjal. Egész nap tartott a forgatás. Munka után lefeküdtünk a szőnyegre, és ő bekapcsolt egy lámpát, egy akkoriban divatos, különös lámpát. A lámpa átlátszó tartály volt, ami belülről világított. A tartály sűrű folyadékkal töltött, mintha olaj lett volna benne, és ez a folyadék lassan melegedni kezdett a fénytől. És ahogy a belülről megvilágított olaj melegedett, úszkálni kezdtek a folyadékban a fényt szanaszét szóró színes fémreszelékek. Ahogy egyre melegebb lett az olaj, a fémdarabkák mozgása is egyre élénkebb lett, egyre kevésbé ülepedtek, egyre gyorsabban ficánkoltak, egyre többen lettek, benépesítették a tartályt, és az általuk szórt cikázó fény betöltötte az egész szobát. Mindent beburkolt a lassan úszkáló, süllyedő, emelkedő, burjánzó, kavargó fény.

Második filmjét már nélkülem csinálta a Nemzeti Galériában. Semmi más nem volt a filmen, mint festmények sorban. A filmfelvevővel ugyanis lehetett ráközelíteni és távolítani a tárgyra, a tárgyról. A Galériában szembeállt egy festménnyel, ráközelített, majd vissza, azután arrébb lépett a következőhöz, arra is rá, majd vissza, tovább rá, vissza, tovább, így sorra, tíz percig, azután elfelejtette, hogy még nem járt le a film a gépben, így a gépet lefelé fordítva, himbálva kisétált a képtárból. Ebből állt a film. Egy filmklubban volt a bemutatója. A sok kisfilm közül utolsóként. Nézték a festményekről szóló filmet, ahogy a kép hintázott oda-vissza, előre-hátra, és a nézőkön kitört a tengeribetegség. Mire a film véget ért, és a kép fejjel lefelé himbálózott, volt néző, aki hányt is.

Robert Burns, flickr.com

Mikor véget ért ez a film, hirtelen fény lett, mindenki hunyorgott, és őrá meredt. Mint akit valamilyen szégyenteljes csínytevésen kaptak, úgy nézték, süket csendben. Bámultak rá, mint egy hülyére, úgy érezte magát, mint akinek bűnhődnie kell, mint aki meztelenné vált. Ő van-e kivetítve vagy az ő filmjét vetítik: mindegy – amire fény vetül, az bűnbe esik, szégyenbe keveredik, és mintha ez a szégyen, ez a megvilágított bűn az életre kelés művelete volna.

7.

Azokban az időkben nem a papírkép fényképezése volt a divat, a családi eseményeket, utazásokat diaképeken örökítették meg. Amikor vendégek jöttek, az evés-ivás után és a kártya előtt sorra levetítették egymásnak a legújabb diasorozatokat. Olyan volt, mint egy igazi mozi.

Egy papírképpel, mint egy tárggyal, érzéki viszonyba lehet kerülni, foltos lesz, fakul, törik, gyúródik, külön életet él, összekeveredik, új és új képek közé kerül, elveszik, előbukkan, ezáltal új és új összefüggésbe kerül a világgal, más kezekkel, más képekkel teremt kapcsolatot. A diakép csak puszta fény, csak a jelen pillanat számára felvillanó, elenyésző kép, amit valaki a saját sorrendje szerint vetít, saját ritmusában. A papírkép érintésének közvetlen érzéki élményét csak a fény helyettesíti. A fekete keretes, falra szögezett, csillogó fehér vetítővászon. Felnagyított gyászjelentés a család megelevenített úti képeivel.

A diavetítést hosszas mozi-építés előzte meg. Ha a székekből, asztalokból épült emelvény nem volt elég magas, a vetítő mellső lábai alá néhány könyvet kellett rakni, amitől a vetített kép felfelé szélesedett. Ezért a gép hátsó lábai alá is néhány könyvet tettek, majd az első alá még többet, addig, amíg még nem dőlt le az egész, és a kép is elég magasan volt, mégsem torzult zavaróan. A vászon egy ajtófélfába ütött szögre került, és amikor minden kész volt, lehetett a diákat betölteni, sorba rakni. A fiatal fényképész gyerekkorában – miként mesélte –a papa az éléskamrában tartotta a diákat, dobozokba rakva, gondosan felcímkézve, melyik sorozat melyik utazáshoz tartozik.

zárt és titkos világ

Külön vasárnapi esemény volt a frissen előhívott képek keretezése. Az egész család részt vett benne. A vetítéshez sötét kellett, ehhez fény. Ha beszűrődött némi napfény a vetítéshez, azt mindenképpen ki kellett rekeszteni a függönyökkel, az üveges ajtóra szerelt pokrócokkal. A vetítés sötét, zárt és titkos világot kíván. Összebújást, csendet, elmerülést, estét. A vetített fény a sötétben támad fel, ehhez ki kell rekeszteni a napot. De a keretezéshez ragyognia kell a világnak, mert a lehető legjobban kell látni hozzá. A fény felé kell az apró képet tartani, pontosan vágni a széleket, mert ami itt kicsi, az vetítve nagy lesz, ami itt kis hiba, kis pontatlanság, az a falon égbekiáltóvá válik.

Az összepattintható műanyag diakeret volt a legolcsóbb és a legegyszerűbb, de ez védte meg a legkevésbé a filmet, így azok idővel a vetítő fényének melegétől meghajlottak, és a képek szélei varázslatos módon meglágyult formákba olvadtak. A valóság képei a szélük felé egyre távolodtak egy álomvilág felé. Ezért a jobb képeket üveglapok közé keretezték, mint a különleges rovarokat vagy mikroszkopikus preparátumokat. Így őrizték valóságosságukat. Úgy sorakoztak az éléskamrában dobozokban a világ városai, tájai kis üveglapok közé szorítva, mint egy laboratóriumban a váladékminták.

8.

A fiatal fényképész szobájába, ahol egyedül aludt gyerekkorában, mindig beszűrődött éjszaka némi fény a szülők szobájából a két szobát elválasztó ajtó üvegén át. Azon az üvegen át, amire takarót kellett tenni vetítéskor, hogy a nap fénye be ne szűrődjön. De éjjel égve kellett hagyni egy kis lámpát, hogy ne féljen a sötétben. A fény megnyugtató, biztonságos. Mesélte, hogy akkoriban gyakran fölébredt éjjel, mégiscsak vaksötét volt, nem világított az elalváskor pislákoló lámpafény. És ebben a vaksötétben mindig ismeretlen, fenyegető és ijesztő hangok áradtak a szülők szobájából, recsegett az ágyuk, és olyan hangokat adtak ki, amilyeneket sosem hallott tőlük nappal, ébren. Talán rosszul vannak. Vagy szenvednek a sötétben. Rettenetes volt, nem lehetett aludni tőle. Imádkozott, ahogy tanították. Azt kérte, hogy minél előbb legyen vége a hangoknak. Azután csend lett, és ilyenkor végre megint felgyulladt a jól ismert, halvány lámpafény. A fény és a nyugalom egyet jelentett. Ilyenkor zuhogni kezdett a víz is a fürdőszobában, az is megnyugtató volt, a víz monoton csorgása visszavezetett a megszakított álomba. De néha újra sötét lett, és a rémisztő hangok újra előtörtek, és a fény volt az egyetlen, aminek eljövetelében reménykedni lehetett.

9.

A fiatal fényképész, akit egykor igen jól ismertem, és aki akkoriban megosztotta velem legféltettebb titkait, elmesélte, hogy egyszer gyerekkorában, egy délutáni vetítés után szülei hazakísérték a vendégeket, és ő gyerekként egyedül maradt egy kis időre a lakásban, egyedül a besötétített szobában, kettesben a vetítővel. Még tűzött a nap, fülledt nyári délután volt, vakított a lakásban a fény, éppen ilyenkor sütött be a nap leginkább. De ottmaradt egy tökéletesen besötétített szoba, bepállott, áporodott levegővel, a vetítéskor bent rekedt emberi leheletek összekeveredett felhője és a szoborként meredő, felhevült, szuszogó, kikapcsolt vetítő székekből és asztalokból összetákolt emelvény tetején. Bement a sötét szobába, bekapcsolta a vetítőt, aminek pedig pihennie kellett volna, mert túlhevült, így már pusztán a bekapcsolásban volt némi titkos bűn, ismeretlen veszély kísértett benne, talán valami robbanás vagy tűz előérzete. A vetítő fehér fényt vetített a vászonra, nem képet. A szemcsés, csillogó vászon vakított a sötétben. Odalépett a vászon elé, egyenesen szembe a fényt árasztó lencsével, és belenézett az erős fénybe, mintha meg akarna vakulni. Ez ismét valamilyen tiltott cselekedetnek tűnt, tudta, nem szabad a napba nézni, sem a hegesztő lángjába, pedig szép csillagokat szór, és az ember ellenállhatatlan vágyat érez, hogy bámulja, ne is csak nézze, hanem bámulja, hogy a fény, az áradó, a túl erős fény magába szívja az embert, hogy megsemmisítse, magába olvassza. Úgy szeretne a test is beleömleni a fénybe, ahogy a fémek meglágyulnak a hőtől. Igen, veszélyesnek, sőt bűnnek tűnt ez is, belenézni a vetítő fényébe.

Áradt szembe a fény, a vetítő fénysávján kívül vaksötét volt, oda bármit lehetett képzelni. A fényben nem történhet bármi, de odakint, a sötétben, bármi. Az is elképzelhető, hogy ott vannak még a vendégek, és őt nézik a fényben. Vagy akárkik lehetnek ott, barátok, társak, tanárok, szülők, mind ott kuksolhatnak a sötétben, és őt figyelik. Furcsa, izgatott állapot volt ez, hogy úgy láthatják őt, hogy ő nem láthatja azokat, akik nézik. Állt a vetítővel szemben, próbált belehunyorítani a sötétbe, hogy kifürkéssze, ki áll ott, de nem látott semmit. Sorra elképzelte, ki mindenki nézheti onnan, éppúgy, ahogy Istenre mondták a felnőttek, hogy lát és figyel mindent, míg ő maga láthatatlan. És ekkor jött valahonnan a sugallat, hogy vesse le sorban a ruháit. Ez úgy tűnt, minden határon túlra fokozza a veszélyt, a bűnt és a szégyent. Bármikor, bárki hazajöhet, bárki lehet ott a sötétben, bárki figyelheti, aki láthatatlan. Amikor már mezítelenül állt a vetítő fényében a fekete keretes hófehér gyöngyvászon előtt, mint egy vetített kép, mint egy kivilágított szobor, mintha nem az ő testére zuhogna a fény, hanem a testéből áradna, amikor úgy érezte, odaadja magát annak a fénynek, ami mint egy halálos fegyver lövi őt szembe, akkor egy addig ismeretlen, rendkívüli édes érzés árasztotta el, és a lábán valami nedvesség csorgott végig, ami mint egy húsba szaladó kés, fájdalmasan kettészelte a boldogságot.

Robert Burns, flickr.com

Rémülten kiszaladt a sötét szobából a fényre, tűzött be az ablakon a nap, nézte magát, hogy mi történt vele, megfogta, szagolta a folyadékot, ami végigcsorgott rajta. Büdösnek és undorítónak találta, ragadt, síkos volt, a víz alig mosta, nem tudta, mi ez az anyag, nem vér, mert nem piros, nem vizelet, nem olyan szagú, leginkább a gennyhez hasonlított, ebből viszont az következett, hogy valami titkos, végzetes és nagyon súlyos betegsége van, ami bizonyosan a reá mért jogos büntetés szörnyű bűneiért. Ilyen fiatalon, gyerekként ér véget szomorú élete, halálos kórt visel testében, hiszen ismeretlen folyadék csorog belőle. Ez a betegség egyetlenegyszer felfoghatatlan boldogságot okozott, de éppen ezért biztos rémisztő kínokat tartogat a jövőben. Ha viszont úgyis hamarosan befejeződik élete, akkor semmi sem kell, hogy visszatartsa attól, hogy azt az örömöt újra és újra átélje. Egy idő után már elegendő volt levetett ruhákkal, pucéron a tükör elé állni, és nézni önmagát, nemsokára jött a boldogság, és folyt a folyadék. Azután a ruháit sem kellett levennie, nem kellett több, mint szembevakító fény. Utána viszont a szennyes ruhák legmélyére kellett rejteni a nadrágot és az alsót.

Egyszer egy ilyen bűnös délután a mama kicsit korábban ért haza a munkából, és egyből mosásba kezdett, kiborította a földre a piszkos ruhákat a kosárból. A kosár legaljáról a ruhák a szennyeshalom tetejére kerültek. Nem értette, hogy a legalsó ruhadarabok mitől lettek nedvesek. Megszagolta, megtapintotta a nadrágot. Körülnézett, látta, hogy kisfia rémülten leselkedik utána a fürdőszoba ajtajában. Nem szólalt meg egyikük sem, csak nézték egymást hosszan.

Azután a mama szó nélkül folytatta a mosást, amivel eltüntet majd maradéktalanul minden nyomot, a bűn minden foltját.

10.

A fiatal fényképész sokáig nem fényképezett, mert mint tudjuk, nem tartotta sokra a fényképezést. Akkor kezdett újra fényképezni, mikor egyszer felnőttként eszébe jutott ez a gyerekkori emléke. Sokáig nem gondolt rá, mígnem egyszer egy század eleji fotográfusműhelyben készült fotósorozatról hirtelen felötlött benne a szégyennek, bűnnek és halálfélelemnek a fényhez kötődő boldogsága. A régi homályos fényképeken műtermi portrék, családi csoportképek voltak, és a lefényképezett személyek körül alig kivehetően, de azért láthatóan, régen meghalt személyek szellemalakjai gomolyogtak, azok a rokonok, szeretett hozzátartozók, akikre a képen látható, azóta már szintén meghalt emberek épp a fényképezés közben gondoltak. A gondolataik, mint fény, sűrű emberi alakokba tömörültek. E képek láttán bukkant fel újra a régmúltból, hosszú idő után saját egykori meztelen teste egyedül egy sötét szobában, a vetítő fényében sugározva, éles fénnyel övezve, mint a boldogság glóriájával a kárhozat gyönyörében. Ekkor kezdett el ismét fényképezni, hiszen megszületett számára a téma: önmagára mint tárgyra kell a fényképezőgépet irányítania. Egykor a testét világította meg, most vessen sugarakat a teste a fényérzékeny filmre a gép sötét belsejében. Nincs más, ami érdekes lenne, mint a rejtőzködő és feltáruló test a fényben, önmagában. Amikor a test fényt kap. Csak a meztelen test változásaiban láthatóvá tett idő az egyetlen megragadható történet. Csak a halódó test az egyetlen megörökítésre érdemes látható történet. Amikor a történet képes képpé válni.

Ami van, azon a fény megakad. Amin átszűrődik, az az angyal, a szellem. Minél erősebben áll valami útjába a fénynek, annál inkább test. Aki testében érzi az élet örömét, annak a létezésén a fény megtörik. A földi boldogság nem más, mint útjába állni a fénynek. Saját testét kezdte fényképezni.

Végre újra fényképeket készített, olyan képeket, melyeket sosem lehetett látni. Mindig előhívatlanul maradtak. Hol is merte volna előhívatni, kinél is merte volna nagyíttatni e szégyenteljes képeket? És ha mégis rábízná valakire, és a képek elkészülnének, rejtegetnie kéne őket egész életében, félni, hátha valaki illetéktelenül egy takarításnál, egy költözködésnél rátalál. Vagy talán a halála után valakinek a kezébe kerül. Milyen szégyen érné halála után e meztelen képek felfedésével az akkor már porladó testet. Aki mezítelen testét fényképezi, közvetlenül saját halálával néz szembe. Teljesen használhatatlan, de felbecsülhetetlen értékű tárgyakat formált, vagyis igazi művészi műveket, de nem képeket, hanem lezárt, előhívatlan, megidézetlen szellemképeket egy fekete kazettába zárva. Őriznie kell, mint egy beélesített, de fel nem robbantható bombát. Nem érheti őt halál, mert még előtte meg kell semmisítenie ezeket az előhívatlan filmeket. Legalább ezzel az egy dologgal biztosan közvetlenül meg kell előznie halála pillanatát. De most még nem semmisítheti meg, hiszen akkor meg is hallhatna. Várni kell és éberen figyelni az utolsó előtti pillanatra. Megsemmisíteni a filmeket pedig akkor majd úgy lehet, ha „fényt kapnak”.

Az igazi művészet: öntest-kép. Nem készíthet őróla másvalaki fényképet, úgy gondolta. Akkor már más is be van vonva a műbe. Akkor már a mű nem pusztán az ő testében lejátszódó szégyent, bűnt, halált és időt mutatná, hanem kapcsolatot a mű készítője és alanya között. Csak ha önmaga készít önmagáról képet, akkor lehet a kép a legteljesebben szabadon obszcén vagy szemérmes.

saját testéből

Először tükörből fényképezte magát, de ez nem volt jó megoldás, mert a tükörben nem ő látszott, hanem valaki, aki önmagát fényképezi. Mivel nem volt állványa, székekből és asztalokból épített emelvényt, arra rakta a fényképezőgépet, mint régen, gyerekkorában a vetítőt. Felhúzta a fényképezőgépet, hogy néhány másodperc múlva fényképezzen csak, így maradt néhány pillanat, amikor beszaladt a gép előtti kivilágított térbe, és testével alkotta meg a képet. Olyan fényképész lett, aki nem fényképez, hanem saját testéből csinál képet. És ettől néha előfordult, hogy a régi szégyen, öröm és sugárzó halálfélelem a gyerekkori boldogságot ismételte meg éppen akkor, amikor a gép a fényképet kattintotta.

Olyan képeket akart készíteni, amikben minden önmaga tud lenni, és arra jött rá, hogy ez csak nem-látható képeken sikerül. Amikor nincs miért és nincs kinek valamit mutatni, színészkedni, pózolni, viselkedni. A test az, ami: test. Hátha megtudható valami így az életről, hogy milyen is az csak úgy önmagában, tárgyként. Mit mutat ilyenkor a test: egyedi önmagát vagy épp hogy a minden emberrel közöset? Vajon ki mit és hogyan cselekedne e bűnös fény rejtve maradó homályában?

A legtárgyszerűbb képek készültek: fényképek – mégis csak a képzeletben maradt képek ezek a képek. Tárgyat csinált a testéből a fényképezőgép, de ő nem hagyta tárggyá válni, nem hívta őket elő, nem lett belőlük papír. Meghagyta a képet olyannak, amilyennek képzeletében formálta meg önmagát. Mintha letakart tükörben nézné valaki önmagát. Csak képzeletében csinált önmagából tárgyat. Mintha belebújt volna egy általa alkotott tárgyba, és onnan nézte volna magát. Valójában nem is fényképész ő, gondolta ekkor, hanem író. Ezekkel a képekkel nem tesz mást, mint az író, amikor önmagát egy szereplő nevében írja meg, vagy amikor egy nem létező ember életét írja, mintha az a sajátja volna.

Az író a végletekig viszi a személyességet, önfeltárását, vallomásait, gondolkodásának, egész valójának szégyenteljes obszcenitását, és mindezt tárggyá teszi, kitalált sorsok, életek, szereplők testébe helyezi, mígnem ezek az életek visszaadják neki sorsukat, mindezek visszaváltoznak az író személyes életévé. Írni annyi, mint megalkotni az alkímia nagy műveletét, a nagy átminősülést, kozmikus nászt: tárggyá válni, majd ebből visszatalálni a személyeshez, mint egy föltámadásban. Az ember önmaga és önmagából alkotott tárgy – izzó egyesülésben egymással.

Az önmagáról készített sosem látható fényképek nem különböznek attól, gondolta – mintha ezeket önmagáról nem fényképezné, hanem írná. Igen, író ő, író – és mélységesen felindult ezen, mintha nem volna mindegy, hogy ír, fest, rajzol vagy fényképez. Neki írnia kell önmagáról, mint egy fényképészről – ezt vette a fejébe. Írt is mindenfélét, de akinek beszélt arról, hogy ír, és akinek azt mondta, hogy saját életét és személyes élményeit írja, mindenki azt kérdezte: „Én is benne leszek?” Aki olvasta írásait, magát kereste bennük, az író konkrét, valóságos életét szerette volna látni, meztelen gondolatait. Csak a konkrét, a személyes és a valóságos volt érdekes mindenkinek. Az volt érdekes, ha az írás minél pucérabb. Csak a tények pornográfiája. Az embernek önmagában vett élete. Csak a test, amin a fény megakad: a való.

Arra gondolt, hogy mások úgy olvassák az ő sorait, mint ahogy ő fényképezte saját testét. Sose jutott eszébe, hogy ebben a fényképezésben benne rejlik: szereti önmagát. Az utcán a szerelmesekben is azt találta a legkülönösebbnek, hogy látni: ez a test éppen ezt a testet szereti. Hogy nem látja a másikat akkor sem rondának, amikor szemmel láthatóan esetleg az. Nem undorodik tőle. Nem számít pattanás, szemölcs, szeplő, ránc, szőr, a bőr érdessége, színe, nem számít semmi, ha szeretik egymást. És hogy ez hogyan lehetséges – hogy a szerelem „sötét kamra” –, az titok. Szinte képtelenség. Két egymást szerető test olyat nem lát meg egymáson, amit nem lehet nem látni. Testük nem állja útját a fénynek, olyanok, mintha nem volna testük: vagyis ezt a szeretetet nem lehet fényképezni.

Kevin Walsh, flickr.com

Így csak akkor szereti egymást két ember, ha néha, egy-egy pillanatra ki-ki megérzi, hogy mindaz, amit ő magában én-nek nevez, ugyanazt a valamit nevezi magában a másik is én-nek. Hogy ő ugyanúgy én magának, mint ahogy én vagyok én magamnak – gondolta erről a fiatal fényképész, aki egykor még megosztotta velem legféltettebb titkait, mert igen közel álltunk egymáshoz. Csakis ez a beleérzés, ez az egymásban érzett saját én-megérzés, ami a fényből a szégyent kioltja.

Fényképeznie csak önmagát van értelme a fényképésznek, más embert csak akkor, ha számára az is olyan, mintha önmaga lenne. Az írónak sincs értelme nem a saját nevében írnia. A fényképész, ahogy rájött, hogy önmagát kell fényképeznie, önmagáról kezdett írni.

11.

Történt pedig akkor, hogy egyszer csak elhatározta, többet sem magát, sem másokat nem fényképezi le. „Addig nem fogok fényképezni – mondta –, amíg nem jelennek meg a fényképezőgépem előtt a halottak, a szellemek. Amíg nem válnak láthatóvá a láthatatlan dolgok, addig láthatókat sem fényképezek. Bizonyára csak akkor mutatkoznának meg látható valójukban e lények a fényérzékeny filmen, ha én is képes lennék látni őket szabad szemmel is. Addig nem fordíthatom élőlényekkel szembe a kamerát. Addig csak képeket fogok fényképezni, mintha vezekelnék, böjtöt tartanék, megvonnám magamtól a képeket. Csak másolok, mint egy szerzetes, azt fényképezem, amit mások már képpé formáltak. Az ő bűnük magamra vételével bűnhődöm.”

Ezért szentképeket fényképezett templomokban.

Nem használt villanófényt, semmiféle mesterséges megvilágítást, hogy ne ő adja nekik a fényt, a képek sugárzása hagyjon nyomot a filmen. Rendszerint megvárta, amíg egy természetes fénysugár éppen a szentképre vetül, hogy a megvilágítás a fényképezhetőségnek legalább a határát súrolja. Ehhez különböző időpontokban vissza kellett mennie a kiszemelt szentképhez, hogy megfigyelje rajtuk a fény mozgását.

várta a pillanatot

Egy alkalommal egy Szűz Máriáról készült festményt készült megörökíteni. A városban nyári forróság volt, a templomban kellemesen hűvös, akkor úgy érezte, hogy ez a szentség maga: hűvösség. Ahogy az üdv sem vakító fényben vagy vaksötétben jön el, hanem félhomályban. A félhomály éppúgy se nem fény, se nem sötét, ahogy a szellemek, angyalok teste test is, meg nem is, áttetszőség önmagában. A templomban hűvös volt tehát és félhomály, leült a Szűz Mária-képpel szemben, várta a pillanatot, amikor a fény az arcra esik. Közben az jutott az eszébe, nem lehet, hogy a kép egykori festője ne lett volna reménytelenül szerelmes abba, akit a kép ábrázol, valódi vágyakozást érezhetett a modell iránt, önmaga én-jével kellett azonosnak éreznie, és amióta megfestette, bárki nézi, nem szabadulhat a vágy eme töltésétől.

A képből felé irányuló tekintet olyan volt, mintha szembe vakítaná egy fénysugár, úgy érezte, mintha ez a vakító fény arra buzdítaná, hogy vesse le ruháit. Ezt azonban itt nem tehette meg, de valami azt súgta, ha kilép a cipőjéből, az már majdnem olyan. Érezte talpa alatt a templom hideg kövezetét. Ez egyszerre volt istenkáromlás, szemérmetlenség, szentségtörés, de bizonyára Istennek tetsző cselekedet is, alázat. Feltartotta a fényképezőgépet, hogy a kellő pillanatban elkattintsa, akkor, amikor a napsugár épp Szűz Mária szeméhez ér, de épp akkor olyan határtalan meleg ömlött végig rajta, amilyenre csak gyerekkorából emlékezett, amikor a vetítő fénylő, üres tekintetébe meredt a sötét szobában. Nem bírta elkattintani a gépet. Átnedvesedett nadrágját a fényképezőgéppel kellett takarnia, hogy a templomból kilépve a fényre, szégyenét senki se lássa.

Otthon a papa feldúlva rontott rá, számon kérte, merre járt egész nap, már mindenfelé kereste hiába, a mama rosszul lett, kórházba kellett sürgősen vinni.

Ekkor határozta el, végleg, hogy nem fényképez, és nem is ír többet.

felső kép | Kevin Walsh, flickr.com