Csepeli György

A BŰN ONTOLÓGIÁJA – A SZÜLŐGYILKOSSÁGRÓL

2012 március

A BŰN ONTOLÓGIÁJA – A SZÜLŐGYILKOSSÁGRÓL

Anaximandrosz az i. e. 7. század második végétől a 6. század közepéig élt Szamosz szigetén. Tőle származik egy töredék, mely Heidegger szerint „a nyugati gondolkodás legrégebbi mondása”. A mondatot a Basel egyetemén oktató fiatal Nietzsche interpretálta: „Amiből a dolgok létrejönnek, szükségszerűen abba kell pusztulniuk is, hisz bűnhődniük kell és megítéltetniük jogtalankodásaikért az idő rendje szerint.” (Nietzsche, 1988, 73. o.)

A mondatot Kirk, Raven és Schofield preszokratikusokról szóló művükben másként értelmezik: „Amikből keletkeznek a dolgok, azokba történik pusztulásuk is szükségszerűen, mert büntetést és jóvátételt fizetnek egymásnak jogtalankodásaikért az idő elrendelése szerint”. (Kirk, Raven, Schofield, 2002. 183.)

a legmélyebb etikai probléma

Nietzsche szerint egyértelmű a válasz, hogy Anaximandrosz a világ eredetének kérdését pusztán fizikai problémaként fogja föl, vagy „merész fogással, elsőként a görögök közül, a legmélyebb etikai probléma gubancát kapta-e el.” És a mondat alapján további kérdést tesz fel, mely minden lénynek szól: „Hogy pusztulhat el valami, aminek joga van létezni?” Anaximandrosz mondásában nemcsak a kérdés, hanem a válasz is benne van – állítja Nietzsche: „Vétketek révén időztök ebben a létben, úgy látom. A halállal kell majd bűnhődnötök érte.”

Kirk és tudóstársai szerint szó sincs etikai problémáról. A szerzők a „jogtalankodást” emberiesítő metaforaként értelmezik, melynek segítségével Anaximandrosz az ellentétes szubsztanciák állandó változását fejezi ki. Érvelésük szerint Anaximandrosz arra utal, hogy az egyik szubsztancia túlsúlya ellentétének rovására „jogtalankodásnak” minősül, amelyre válaszlépésként büntetés következik az egyenlőség helyreállításával, sőt, az egyenlőségen túl a tettest saját eredeti szubsztanciájának egy részétől is megfosztják. Ezt az áldozat kapja ráadásként, azon felül, ami eredetileg is az övé volt, és ez a korábbi áldozat túltelítettségéhez vezet: most ő birtokol jogtalanul a korábbi támadóval szemben (Kirk, Raven, Schofield, 2002. 186–187).

Anselm Kiefer képe, cea+, flickr.com

A „jogtalankodás–büntetés” viszonyt a természeti változás folytonosságát és állandóságát kifejező puszta metaforaként értelmezve Kirk, Raven és Schofield tökéletesen félreértik Anaximandroszt, semmivel nem indokolva, hogy ha csak fizikai problémáról akart beszélni, miért használt etikai kifejezéseket, melyekről akkor is mindenki tudhatta, hogy semmi közük nincs a természethez, jelentésük csak emberi viszonyokban van. Nietzsche (s nyomában Heidegger) hallása élesebb.

E két filozófus meghallotta, hogy amikor Anaximandrosz „az idő rendje” (vagy az „idő elrendelése”) szerint megszabott bűnhődésről beszél, par excellence nem beszélhet másról, mint az ember létéről. Anaximandrosz tudta, amit előtte és utána mindenkinek tudnia kellett, bár úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy az idő nem lehet a természeti lét mértéke. Idő ugyanis csak annak számára létezik, aki tudatában van, hogy része a keletkezés és pusztulás körforgásának, s tudja, hogy meg fog halni.

az idő rendje

Az emberen kívül nincs más, aki az idő rendje szerint létezhetne, következésképpen a jogtalankodás, büntetés nem metafora, hanem az idő rendje szerinti emberi lét szükségszerű velejárója. A bűn és a rákövetkező büntetés az időbeliségbe vetett emberi lét része. Az időn kívül nincs bűn.

Jogtalankodás csak emberek egymás közti kapcsolataiban fordulhat elő. Az emberek, nem szabadulhatván a „keletkezés átkától”, az idő rendje szerint élve nem tehetnek mást, mint „jogtalankodnak”. Hamlet ezt ismerte fel, amikor a „kizökkent időt” emlegette, fölismerve, hogy apja gyilkosa anyja új férje (korábbi szeretője).

Az idő a Semmi része. Heidegger joggal mondja, hogy az ember a Semmi helytartója, ugyanis az ember az egyedüli lény, akit mulandósága szembesít a Semmivel, ahonnan jön és ahova tart. Az elmúlás nemcsak az emberi testet, hanem minden emberi dolgot szétrombol, s magával ragad a Semmibe. A filozófiailag szerfelett iskolázott, csodálatosan író Ivan Turgenyev hőse, Jelena boldog szerelmének boldogtalanságba fordulásakor kérdezi: „Ó Istenem!… Miért van halál, elválás, betegség, könnyhullatás? Vagy miért van ez a szépség, az az édes érzése a reménynek, az állandó védettségnek, a halhatatlan oltalomnak? Mit jelent ez a mosolygó, áldást sugárzó ég, ez a boldog, pihenő föld? Vagy talán csak bennünk van mindez, s kívülünk csak örökös hideg és némaság van? Talán egyedül vagyunk, egyedül… és ott, azokban a feneketlen szakadékokban és elérhetetlen mélységekben mindenütt, minden idegen nekünk? Akkor hát miért van meg bennünk az imádkozásnak ez a szomjúsága és öröme… Lehetetlen hát imádsággal elhárítani, megmenteni? Ó, Istenem, hát nem lehet a csodában sem hinni? Összekulcsolt két kezére hajtotta fejét. ‘Elég’ – suttogta. – Talán már elég volna? Boldog voltam, nemcsak pillanatokig, órákig, napokig – nem: több hétig egymás után. És milyen jogon? Hiszen az a menny volt… mi pedig emberek, szegény, bűnös emberek vagyunk… Ó távozz tőlem, te sötét kísértet! Nemcsak nekem van szükségem az ő életére…

De ha ez büntetés… ha most kell megfizetnünk az egész tartozást a bűnünkért?

A lelkiismeretem hallgatott, most is hallgat, de vajon ez az ártatlanság bizonyítéka?

Ó, Istenem, hát olyan bűnösök volnánk? Lehet az, hogy te, aki teremtetted ezt az éjt, ezt az eget, meg akarsz büntetni minket azért, mert szerettünk?” (Turgenyev: A küszöb, 1962. 151–152.)

Jelena jól látja, hogy mindenki bűnhődik az idő rendje szerint. Minden embert sújt a „keletkezés átka”, amitől nem menekülhetünk, hiszen nem mi választjuk születésünket. Jelena álláspontja összecseng Heidegger megállapításával: „olyannyira végesek vagyunk, hogy eredendően nem vagyunk képesek saját elhatározásunk és akaratunk segítségével a Semmivel szembesíteni magunkat. A jelenvalólétben oly mélyre ás le a múlandóság, hogy a legsajátosabb és legmélyebb végesség megtagadtatik szabadságunktól”. (Heidegger, 2003. 117.)

Anselm Kiefer képe, rocor, flickr.com

Heidegger ezen a ponton bizonyosan téved. A mulandóság nem veszi ki a „legsajátosabb és legmélyebb” végesség teréből a szabadságot. Ellenkezőleg: felszólít a szabadságra. Pontosan látta ezt Turgenyev kortársa, Dosztojevszkij, akinél senki sem ismeri jobban a konvencionálisan „bűn”-nek nevezett sorseseményt (Tengelyi, 1992). Dosztojevszkij nem fogadja el a Turgenyev által megkonstruált „bűntelen bűnös” állapotot, melynek táptalaja a jelenvaló létet aláásó mulandóság.

A bűn nullpontját abban a lehetőségben látja, hogy az ember életének bármely pillanatában megszakíthatja a mulandóságba rejtett végzetét, s véget vethet életének, ezzel cáfolva Heidegger tézisét a „legsajátosabb és legmélyebb végesség” és a szabadság egymást kizáró voltára. A szabadon választott halál ugyanis mi más, ha nem maga a „legsajátosabb és legmélyebb végesség”?

manipulációs eszköz

Dosztojevszkij nihilista összeesküvőkről írott nagy regényében lépteti fel Kirillovot, aki színtiszta filozófiai okból követ el öngyilkosságot. A regény egyik célpontja egyébként Turgenyev, akit Dosztojevszkij a nihilisták „keresztapjaként” parodizál. A regény kontextusában Kirillov öngyilkossághoz vezető döntése az összeesküvők vezetője, Verhovenszkij számára pusztán manipulációs eszköz, mellyel egy igazi bűnt, csoporttársuk, Satov meggyilkolását akarja leplezni. Camus vette észre, hogy a regény kontextusától függetlenül a filozófiai antropológia szempontjából kikezdhetetlen Kirillov érvelése, mellyel megindokolja az adott időrend megszakítását (Camus, 1990). Kirillov saját szuverenitását bizonyítja tettével. Mint mondja: „Én tanúsítani akarom szuverenitásom. Ha egymagam is, de megteszem… Én köteles vagyok főbe lőni magam, mert az én szuverenitásom legfőbb pontja: megölni magam.” (Dosztojevszkij, 1983. 778.)

Verhovenszkij felveti Kirillovnak, hogy esetleg mást is megölhetne, ha már mindenáron a maga szuverenitását akarja bizonyítani. Kirillov erre felháborodottan reagál: „Mást megölni az én szuverenitásom legalantasabb pontja lenne”.

A mulandóságba rejtett végesség előidézése szempontjából azonban az öngyilkosság és a gyilkosság között nincs különbség. Mindkettő beavatkozás az idő rendjébe, de nem az idő ellenére. Ellenkezőleg, a bűn mint tényállás talán a mulandóságba rejtett végesség előrehozása, az idő rendjének kizökkentése.

Az idő rendje által kikényszerített jogtalankodás–jóvátétel ciklus fojtogató szabadsághiánya csak a bűn ontológiai alapjait teremti meg, de nem magát a bűnt. Heidegger megengedően fogalmaz, amikor a bűnt nem egy tett vagy egy mulasztás eredményeként „előállott” eladósodásként határozza meg, hanem a „hátborzongató otthontalanság” következményének tartja. „Az otthontalanság szembesíti ezt a létezőt a maga torzítatlan semmisségével, mely legsajátabb lenni-tudásának lehetőségéhez tartozik” (Heidegger, 1989. 482. o.)

Anselm Kiefer képe, rocor, flickr.com

Ugyanakkor Heidegger sem tettetheti magát vaknak és süketnek a ténylegesen elkövetett bűnös cselekvésekkel szemben. Ezeket a cselekvéseket „faktikus bűnöknek” nevezi, megkülönböztetendő a „bűnösség” ontológiai állapotától, melynek a mulandóság vet ágyat. A „faktikus bűn” érték szempontból nézve üres, hiszen nem történik általa más, mint ami nélküle is megtörténne, csak éppen később. Kirillov számára az öngyilkosság „magasztos tett”, míg a gyilkosság „alantas”. Verhovenszkij szemében mindkettő csak tett, amelyet a hasznosság minősít. Ugyanakkor akár öngyilkosság, akár gyilkosság, mindkét tett ontológiai értelemben véve bűn, hiszen aki megteszi, megsérti az idő rendjét, előrehozva a véget, mely várathatott volna magára.

A faktikus bűn kitörés a létezőből a léthez, ez esetben az idői rend vége. Ironikus módon a vég ugyanaz, mint a kezdet. A kettő egymásra talál a Semmiben. Csak a létezőnek van kezdete és vége, a lét végtelen, határtalan. Innen szakítja ki az idő a keletkezettet, ami a maga véges, lehatárolt voltában magában rejti a pusztulást.

A faktikus bűn elmondhatatlan. Elmondhatók az előzmények, a körülmények, a következmények, de maga a tett nem. A bűn újra a Semmi, amiben nincs idő. A bűn képi jeleket hagy maga után, melyek a megállított (megszakított) idő bizonyítékai.

A kép az idő szövetségese, a szó az idő ellenfele. Ha eltűnik a kép, eltűnik a bűn is. Erről szól Antonioni Nagyítás című filmje, Az elmondás révén a faktikus fiktív lesz.

A szó kilépteti az időből a beszélőt, aki akár tettes, akár kívülálló, utánaered a tettnek, melyet rekonstruál. A rekonstrukció teljes egészében metafizikai, hiszen az eredeti fizikai történés néma.

a faktikus bűn

A bűn és az alkotás ugyanazon ontológiai hasadás eredménye: kilépés az időből. Michel Foucault az anya- és testvérgyilkos parasztfiú, Pierre Riviere saját bűncselekményéről írott elbeszélése kapcsán említi a memoár „szépségét”, aminek forrása nyilván nem az esztétikai teremtő erő, hanem a faktikus bűn tapasztalata – nélküle sosem jött volna létre e különlegesen szép szöveg. A mű megalkotása egy időn kívüli világ felállítása, a bűn – fordítva – egy világ megsemmisítése. Mindkettő kilépés az időből. Az alkotás és a bűn bensőséges kapcsolatáról korábban írtam (Csepeli, 2009).

Az alkotó állít, a bűnös csak tagad. Bűnös az lesz, aki alap-oka lesz egy létnek, melyet valamilyen Nem határoz meg. A bűn az előrehozott idő, mely a tettes számára jogosulatlan előnyt, az áldozat számára jogosulatlan hátrányt hoz. Az elkövető Nem-et mond az áldozat életére, javaira, idejére. Bűnös az, aki okává válik a másik hanyatlásának.

Az anya- és apagyilkosság faktikus bűne nem valósulna meg, ha nem létezne eleve az a társas együttélési forma, amely nélkül nem következhetnének be az idő rendje szerint elkövetett jogtalankodások, melyeknek áldozatai az előbb születettek, s haszonélvezői a később születettek. A gyilkosság a „faktikus” bűn különleges esete, amely drámai módon idézi fel a bűn eredendő tragikumát. A gyilkos az idő helytartója, aki előrehozza áldozata halálát, amely mindenképpen bekövetkezne, csak nem akkor, amikor a gyilkos azt elhatározza. A gyilkos annyiszor gyilkol, ahányszor csak akar. A szülőgyilkos viszont csak egyszer gyilkol. Nem ismételheti meg tettét.

Az egyszeriség a szülőgyilkosságot kiemeli a gyilkosságok univerzumából.

A gyermek később születik, mint apja és anyja, akik az idő rendje szerint eleve bűnösök, hiszen előbb születtek. A család az intergenerációs igazságtalanság elsődleges közege, ahol az egyedi emberi élet keletkezésének és elmúlásának élménye közvetlen és megkerülhetetlen (Örkény, Székelyi, 2011). A gyermek a családban születik, ott nő föl, miközben egyszerre vágyik arra, hogy szüleitől függjön, s váljon tőlük függetlenné. Az idő a gyerekeknek dolgozik: felnövekedve a jövő küldötteiként szembefordulnak szüleikkel, akik a múlt tanúi. A családban a régi és az új ütközik. Az ütközés természetes kimenetele, hogy az új győz, a régi veszít.

Anselm Kiefer képe, rocor, flickr.com

A görög mítoszokban felbukkanó első istenek családi viszonyai a lehető legkiélezettebb formában mutatják be a konfliktust, melynek főszereplői: apa és fiai.

Az anyának ebben a forgatókönyvben nem jut drámai szerep. Az elsőként született isten Uránosz volt, akit fia, Kronosz megfosztott férfiasságától, s átvette tőle a főhatalmat. Kronosz nem akart saját apja sorsára jutni, ezért elpusztította, sorra lenyelte évente született gyermekeit, akiket testvére, Rhea szült neki. Ám végül Rhea megelégelte a gyermekgyilkosságokat, s Zeuszt kimentette apja gyilkos torka elől. Belőle lett a Főisten, aki apját véglegesen száműzte.

A szülőgyilkosság az idő rendje szerint bekövetkező jogtalankodás különlegesen rettenetesnek tűnő esete, de csak akkor, ha Rawls naiv igazságossági elmélete alapján azt hisszük, hogy a szülők szerződést kötöttek gyermekeikkel, amikor azok még meg sem születtek. Egy ilyen szerződés hiányában semmi alapunk feltételezni, hogy ne kellene mindenkinek megküzdenie az idő rendje által szabott eredendően bűnös lét kihívásaival.

Rawls elmélete olyan társadalmat feltételez, amelyben nincs idő. Ebben a társadalomban ha „jogtalankodás” egyáltalán előfordul, az puszta működési hiba, mely mindenki jól felfogott érdeke miatt kiküszöbölendő. Rawls igazságosságelmélete kártyavárként dől össze, mihelyt valódi emberekre akarjuk alkalmazni, akik élete egyszeri, megismételhetetlen, s ennek tudatában élnek. Ezek az emberek megszületnek, s felnövekedésük során megküzdenek a szocializációs környezetükbe kódolt múlttal. E küzdelem nélkül fel sem nőhetnének. A szocializációs környezetbe kódolt múlt ráadásul messze többet jelent, mint a szülők és nagyszülők személyében megtestesült személyközi idő. A felnövekvő gyermek családi környezetének idejében ott él mindenki, akinek az adott kultúra öntőformái valaha életet adtak. Ha van valami, ami az egymást váltó generációkat összeköti a nyugati társadalmakban, az nem „a tartózkodás attól, hogy előnyt húzzunk valaminek az elvételéből, ami nem a miénk” (Rawls, 1998. 19. o.), hanem a gyermek rettegése, hogy lekési az időt, s a szülő vágya, hogy megállítsa az időt. A nyugati kultúra által formált társadalmak mítoszaiban megelevenedő véres családi forgatókönyvek mutatják, hogy a közösségi társadalom kötelékeinek szorításából hogyan s milyen áron született meg a szabad individuum.

A régi férfi a hatalomért küzdött apjával, akit megölt, s maga lett az úr.

A közösségi keretekből („Gemeinschaft”) kibontakozó társadalmi lét („Gesellschaft”) laboratóriuma a nukleáris család lett, ahol megszületett az új férfi, akit az idő egyszerre két feladat elé állított. Oidipusz király mítosza jelzi, hogy az új férfi apjával szembenállásának tétje már nemcsak a hatalom, hanem az anya birtoklása is. Sigmund Freud jól látta, hogy ez a szembenállás a vérfertőzés lehetőségét drámai valószínűséggé alakítja, s nem múlik el a gyermekkorral.

inkább a fiú gyilkol

A nukleáris család ideje másként múlik az anya–fiú és az anya–lány kapcsolatban, miként más az idő rendje az apa–fiú és az apa–lány viszonyban is. Mind a négy viszonyban közös a szembenállás és a szemrehányás. Akár az anyát, akár az apát tekintjük célpontnak, a konfliktus élesebben jelentkezik a fiúkban. A statisztikai mutatók tanúsága szerint inkább a fiú gyilkol. Magyarországon a szülőgyilkosságok száma évente átlagosan 10 körül alakul. Kiemelkedően magas volt ez a szám 1999-ben (25), s rendkívül alacsony volt 2010-ben (5).

Kérdés, hogy a lényegbeli bűnös-lét ontológiai általános terén belül a nukleáris családban hogyan jöhet létre a szülők ellen elkövetett gyilkosság faktikus bűne? Ritka cselekményről van szó, melynek hátborzongató jelentőségét nemcsak a tett adja, hanem hogy a tettben a nem elkövető többség számára minden annyira ismerősnek tűnik.

Kizökken az idő a családban, ahol a gyermek (jellemzően a fiú) megöli apját vagy anyját. A gyermeknek nincs ideje felnőni, fogságban tartja az apa vagy az anya, nem engedve számára a felnőttséget. Aszinkronba kerül a test és a lélek. A testek az idő múlását mutatják, amit a lélek nem követ sem a szülő, sem a gyermek testében.

Anselm Kiefer képe, rocor, flickr.com

Szülő és gyermek között nem következik be a leszakadás. Másként öl az apagyilkos és az anyagyilkos. Az apa megölése egy terhessé vált élet elvétele. Az anyagyilkosság rítus. Az anyagyilkossá váló fiú lélekben az anyja testében marad. A leszámolás az anya testének megsemmisítése, amitől a fiú a felszabadulást, s a saját időhöz való jog megszerzését reméli.

A család a lét laboratóriuma. A nukleáris családot az idő rendje szervezi egységbe, s ahol idő van, ott „jogtalankodás”, más szóval konfliktus, szembenállás, vereség és győzelem is van. A modern nukleáris családban az idő rendje által kódolt feszültségek forgatókönyveit találjuk meg, melyek pontosan ismétlik a mítoszokból ismert forgatókönyveket. Ezek a forgatókönyvek nemzedékről nemzedékre örökítődnek. Marx ugyan a történelmi cselekvések forgatókönyveire gondolt, amikor azt mondta, hogy „valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára” (Marx, 1949. I. k. 225.), ám mondása még inkább illik a családi cselekvések forgatókönyveire, melyek szerepei mindenki számára ismertek, akit anya szült és apa nemzett.

elővett egy nagy konyhakést

Paneth Gábor számos esetet ismertet, melynek mindegyike a nukleáris családba kódolt feszültségek gyilkosság útján történő levezetését mutatja. Az elemzés kiindulópontja a felismerés, hogy a modern véres családi történetek telítve vannak mitológiával. Az idő rendje szerint mitikus forgatókönyv állítja szembe a szülőket gyermekeikkel, akik jogtalankodást rónak fel szüleiknek. A különbség az egyes történetek között annyi: milyen mértékben vannak tisztában a cselekvők tettükkel. Paneth Marx állítólagos mondását parafrazálja: a „kriminális” szülőgyilkos „nem tudja, de teszi.” A büntetőeljárás szerint megítélt családi gyilkosságok elkövetői „nem tudják, de teszik”, amit mitológiai elődeik tettek, újra meg újra megismételve az egykor kialakult, s azóta változatlan családi szerepek közötti intergenerációs konfliktusokat. Mint Paneth írja, a „kriminális létrehozza a szcénát, megjelenítve benne a klasszikus komplexumot”. (Paneth, 2002. 89. o.) Példaként említi az esetet, melynek főszereplőjével találkoztam a Csillag börtönben. Az elkövető leírta apja meggyilkolását: „Este beállítottam szüleimhez elbúcsúzni és felszerelkezni a hosszú útra. Anyám csak siránkozott, amikor meglátott, mert már rég a börtönbe kellett volna visszamennem. Apám pedig ordítozni kezdett velem, nekem jött és ki akart dobni erőszakkal a lakásból. Azt kiabálta, hogy takarodjak vissza a börtönbe, vagy hívja azonnal a rendőrséget. Ellenálltam neki, de ő megütött és tovább taszigált a bejárati ajtó felé. Nem tudom, mikor szakadt el a cérna. Az ordítozást rosszul viselem, kiváltképp, ha közben meg is ütnek. Elemi erővel törtek fel a gyermek és kamaszkori sérelmeim, és csak azt a gyűlölt személyt láttam magam előtt, aki minden bajom okozója. Aztán ott volt még az űzött ember kétségbeesett, meggondolatlan cselekedete. Minden dühömet, elkeseredésemet és csalódásomat rajta bosszultam meg. Többször is megütöttem és egyáltalán nem fogtam vissza magam. Otthagytam véresen és anyámhoz fordultam, hogy adjon pénzt, és többet nem lát. Eközben apám a konyhaszekrényhez ment, elővett egy nagy konyhakést és felém közeledett fenyegetően. Megint az az átkozott kés. Leütöttem őt, elvettem tőle a kést, aztán kivégeztem, miközben ráolvastam az összes bűnét, amit ellenem és a családja ellen elkövetett. Anyámnak azt mondtam, megszabadult tőle, s tőlem is megszabadulsz, mert többet már nem látsz. De egy pár óra egérút kell. Ezért bocsánatot kértem és megkötöttem finoman a kezét, majd megcsókoltam könnyes arcát utoljára és elindultam” (B. K. 2010).

A parafrázis nyomán elindulva további típusok állapíthatók meg. A „pszichotikusok” „tudják és teszik”. Ha fiú az elkövető, manifeszt módon megjelenik az incesztus lebírhatatlan vágya, mely nem enged más kiutat, mint az apa megölését. Ezt a változatot mutatja meg Paneth 63. esete. „S. S. 26 éves férfi. Gyermekkora óta epilepsziás. Kb. 15 éves kora óta jelentős mértékben iszik, átmeneti deliráns zavar miatt pszichiátriai osztályon is volt. Hét osztályt tudott elvégezni, közepes tanuló volt. Csak átmenetileg dolgozott, aztán visszahúzódott, és anyjával kettesben élt. A faluban alkalmi munkát végzett, amiért általában bort kért. Ha pénze volt, odaadta anyjának, aki eltartotta. Nők nem érdekelték, kapcsolata nem volt. Rendőrséggel nem gyűlt meg a baja. Egyéb objektív adatok hiányosak…

Anselm Kiefer képe, Matthew Mendoza, flickr.com

A cselekményt sajátos stílusban mondja el: Anyámtól kértem pénzt borra, nem adott. Akkor hozzákezdtem a fogát kiszedni baltával. Később láttam, hogy jön a szájából a vér, nagyon megijedtem, behajtottam az ajtót, izéltem, megtömtem, egy órát voltam rajta, kitakartam, levettem róla a bugyiját, ráfeküdtem, közben még élt, mozgott, lélegzett. Azért dugtam meg, hogy még utoljára, többet nem fog.’” (Paneth, 2002. 118. o.)

A „neurotikusok” „tudják, de nem teszik”. Sérelmeiket elfojtják, kényszerek foglyaivá válnak. Fantáziáikat lebéklyózza a projekció. Levezethetetlen lelki feszültségeik, ki nem élt vágyaik testi bajokban jelentkeznek. Paneth a soha be nem gyógyuló sebtől szenvedő Philoktétészhez hasonlítja a neurotikus férfiakat, akik testi betegségekbe menekülnek rideg, inkonzekvens, örökké teljesítményeket követelő anyjuk okozta lelki konfliktusaik elől. „Hősünk kissé előrehajol, nyakát megnyújtja, fejével felénk fordul, szemrései valamivel tágabbak lesznek, tekintetét ránk függeszti. Az egészben van valami ránk nehezedő, várakozástól terhes hallgatagság, amely egyúttal az érzelmi üresség, az elszigeteltség benyomását kelti. Mindez bennünk is szorongó tehetetlenségérzést, kapcsolatteremtési gátlást hoz létre. Időnként – főleg ha valami cselekvésre vagy beszédre szánja el magát – napjában akár több tucatszor is súlyos görcsök törnek rá. Gyógyulatlan vagy újra meg újra kiújuló fekélyek borítják – bélnyálkahártyáját.” (Paneth, 1985. 42. o.)

A „normálisok” „nem tudják, s nem teszik”. Ők minden korban a túlnyomó többség, mely a „kriminálisok”, „pszichotikusok” és „neurotikusok” tartalékhadserege.

mitikus forgatókönyvek

A négy kategória nem áll oly távol egymástól, mint hinnénk, hiszen mindegyik ugyanabból a laboratóriumból származik. A négy kategória között mutatkozó taktikus különbség oka, az egyének „anyaghibája”. Vannak, akik konstitúciójuknál fogva nem képesek ellenállni a mitikus forgatókönyveknek, s szüleik gyilkosaivá válnak. Ők a „kriminálisok” és a „pszichotikusok”. Tettüknek csak elkövetőik, de nem okaik.

Az esetek többségében az elkövetők alkohol vagy egyéb tudatmódosító szer hatása alatt vannak, amikor tettüket elkövetik. A befolyásoltság lényege, hogy minden kikerül a tudatból, ami gátolhatná vagy hátráltatná a tett elkövetését. Csak a „probléma” marad, melyet meg kell oldani.

Az elkövetők tettük utáni pályája gyökeresen eltér attól függően, hogy „kriminálisok”-nak vagy „pszichotikusok’”-nak minősülnek. A két kategória között a határt az igazságügyi elmeszakértők vonják meg. Paneth Gábor szerint „sacrificium intellectus” a pszichiáter állásfoglalása, melynek során az orvos kénytelen a jogász mentalitásához alkalmazkodni, aki a hatalmat, s nem az észt képviseli. A „pszichotikus” elkövetők mentesülnek a büntető eljárás alól. Kényszergyógykezelést írnak elő számukra, amire zárt intézményben kerül sor. Az orvos megmentheti az elkövetőt a börtöntől, de nem mentheti meg önmagától.

A „kriminálisok” esetében a büntetőeljárás nem tesz különbséget gyilkos és gyilkos között. Egyetlen szempont, mely mindenkire érvényes, a naptári értelemben vett életkor. A fiatalkorú elkövető nem ugyanazt a büntetést kapja, mint az idősebb. Elég, ha az elkövető egy hónappal idősebb a jog által „fiatalként” meghatározott életkornál, s büntetésként megállapított szabadságvesztésének ideje sok évvel több lesz.

Anselm Kiefer képe, Pierre Metivier, flickr.com

A „fiatal” és a „nem fiatal” megkülönböztetés naptári módja kizárja az egyedül releváns lélektani értelemben vett életkor figyelembevételét. A büntető igazságszolgáltatás a szülőgyilkosban csak a gyilkost látja, és tettének megítélése során fel sem merül a mitológiai forgatókönyv, amely alkalmazhatatlanná tenné az „elkövető” és a „sértett” kriminológiai sémáit. Az elítélt szülőgyilkosok a börtönben szembesülnek saját tettük egyediségével, a „sorsesemény”-nyel. A tettes nem tudta, mit tesz, de az idő rendjének szorításában nem tehetett mást. A tettet követően bőven marad ideje rádöbbenni, mit tett, s miután megértette, szabadulása már nem a jog erején, kizárólag rajta múlik.

 

Irodalom
B. K.: „Két ember megölésének történetét mesélem el, miközben bemutatom eddigi életem fontosabb állomásait” (kézirat) Szeged: Csillagbörtön, 2010.
Bíró, J.: Jóakarók. Az anyagyilkosság mintázatai az európai kultúrában. Kritika. 2010, 8-9.
Bíró, J. – Csepeli, Gy.: Szülőgyilkosságok történeti, kulturális, társadalomlélektani elemzése. Kriminológiai közlemények. 2010. 68.125–139.
Camus, A.: Sziszüphosz mítosza. Ford.: Vargyas Zoltán, Budapest: Magvető. 1990.
Csepeli Gy.: A rossz esztétikája. Kritika, 2010. 8–9.
Dosztojevszkij, F. M.: Ördögök. Makai Imre fordítása, Budapest: Európa, 1983. 781. o.
Heidegger, M.: Lét és idő. Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István fordítása, Budapest: Gondolat, 1989.
Heidegger, M.: ‘Anaximandrosz mondása’. In: Rejtekutak. Kocziszky Éva fordítása, Budapest: Osiris, 2006. 279–326.
Heidegger, M.: ‘Mi a metafizika?’ In: Útjelzők. Vajda Mihály fordítása, Budapest: Osiris. 2003. 117. o.
Kirk, G.S., Raven, J. E., Schofield, M.: A preszokratikus filozófusok. Ford.: Czisztor Kálmán és Steiger Kornél. Budapest: Atlantisz. 2002. 157–217.
Marx, K.: ‘Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája’, In: Marx, K., Engels, F.: Válogatott művek. I. k. 1949. 225–320.
Nietzsche, F.: Ifjúkori görög írások. Molnár Anna fordítása, Budapest: Európa, 1988.
Örkény, A., Székelyi M. (szerk.) Az igazságosság labirintusai. Budapest: Sik, 2011.
Paneth, G.: ‘Egy másik szenvedő hős.’ In: A labirintus járataiban. Pszichiátria, kultúra, klinikum. Budapest: Magvető, 1985. 42–46. o.
Paneth. G.: Kriminálpszichiátriai vázlatok. Budapest: Animula, 2002.
Rawls, J.: Az igazságosság elmélete. Ford: Krokovay Zsolt, Budapest: Osiris, 1998.
Turgenyev, I.: ‘A küszöbön’. In: Összes regényei. Áprily Lajos fordítása, Budapest: Európa. 1969.1. k. 543–544.
felső kép | Anselm Kiefer képe, Jean-Pierre Dalbéra, flickr.com