FÖLDMORAJ

Európa legismertebb és máig aktív rétegvulkánja az Etna. Művészeket ihletett, tudósok kutatták, turisták ezrei látogatják. Kitöréseiről, egy-egy kitörési ciklusáról szinte mindent tudunk. A kitörési ciklus nyitánya a föld remegése, ezt földmorajlás követi, majd a hegy hamufelhőt okádva készülődik a crescendóra: szikraesőt hány, lapilli-záport szór, vulkáni bombázással bünteti saját lejtőit, hogy dühöngése csillapodtával lávatakarót húzzon magára, és kis időre ismét elszunnyadjon. A kitörés hamu – horzsakő – lapilli – láva ciklusai egymásra rakódva unos-untalan építik a rétegvulkán testét, így az Etna jellegzetes, rakott palacsintára hajazó szerkezetét is.
kísérteties morgás
De nemcsak a kitörés ciklusait, még a részleteket-elemeket is jól ismerjük. A messzire látszó, több kilométer magasra emelkedő vulkáni por halálos veszélye Pompeji óta inti az embert. A levegőből ülepedő forró és nehéz, sok méter vastagságban lerakódó por végzetes élőlénynek, tárgynak egyaránt. Ha szemcsenagysága nagyobb, lapilli a neve. A latin szó a kicsinységre utal. A ’lapillus’: kövecske. Könnycsepp alakú, néha kenyérhéj-kérgű, tenyérnyinél nem nagyobb, olvadt anyagként kilökődött, és a levegőben áramvonalba dermedt lávadarabok ezek. Ha nagyobbak, vulkáni bombának nevezzük. Tiszteletet parancsoló, félelmet keltő név. Kivételes példányai óriás kőkenyérként díszítik múzeumok bejáratait. Nemcsak a kitörési ciklust ismerjük jól, de a bevezető jelenséget, a földrengéseket is, a hosszanti és keresztben futó földhullámokat: erősségükből és beérkezésük időeltéréséből számítják a földrengés hozzávetőleges helyét. Egyetlen jelenség maradt, ami a tudóst ma is meglepi és töprengésre készteti: a földrengések másik előjele, a mélyről jövő és kísérteties morgás, a földmoraj. Titokzatossága miatt különösen félelmetes. Talán a vulkáni működésnek éppen ez a kísérőjelensége foglalkoztatta legtöbbet az ókoriak fantáziáját, s ahogy újra és újra magyarázatot kerestek az okokra, mindjárt megszemélyesítették a fenyegetést – testet, arcot, történetet kerekítettek mellé.

Persze Vulcanushoz kapcsolódót.

A rómaiak úgy gondolták, hogy kovácsműhelye az Etna alatt, esetleg a Lipari-szigetek máig mérgesen és nagyokat köpködő vulkánjai alatt van. Az izmos Vulcanus, aki nehéz pörölyével az üllőt csapkodva fakaszt szikraesőt és küld kőzáport a hegy gyomrából a jámbor földlakók felé – igen, ő gerjeszti a föld morajlását is.

Mese, mondhatjuk, mikor egy vulkánkitörés képeit nézzük a tévében. Még hogy Vulcanus?! Hiszen a természet „erői” dolgoznak…
ritkuló levegő
Mi tagadás, én érteni vélem, sőt, mintha érzékelném is ifjabb Plinius népének hiedelmét, hogy a zajt is a hegyek istene csiholja, különösen, mióta nem is geológusként, hanem a többi látogatóhoz hasonlóan kaptattam felfelé. Az Etna lejtőin, közel a tengerszinthez, citrusligetek és olajfák között még kiépített úton kanyarog a kényelmes panorámabusz, följebb a növényzet ritkul, a levegő hűl, és a busz nem visz tovább. Terepjáróra szállunk. Az óriás kerék a poros hegyi ösvényen a finom vulkáni porból fullasztó porfelhőt kavar, óvatosan kerülgeti a lezúdult vagy kilőtt vulkáni bombákat és házméretű tömböket. Aztán a terepjáró is elakad. Ezen a meredélyen képtelen haladni. A magasság közben ugyancsak átalakította a tájat: a dús növényzet helyett holdbéli vidéket látni. Egészen fönt, a csúcs közelében véget ér az ipari civilizáció. Se robbanómotor pöfögése, se mobiltelefon csörgése. A háromezerméteres magasságba kapaszkodó hegy ritkuló levegőjében csak gyalog mehetünk – aki bírja. Levegő után kapkodok, lépem szúr, szemem szikrát hány, de elszántan tartok fölfelé, föl, föl, minél közelebb a csúcshoz, hogy megértsem a földmorajt – hogy megpillantsam Vulcanust. Talán. Hisz mondják, ott a műhelye. Már inkább mászom, beszélni nem tudok, gondolataim beszűkülnek. És a hegy számára közömbös vagyok.

Ám a hegy gazdája, a lent dolgozó isten mintha otthon volna, mérgesen toppant. A felfelé araszoló csapat minden tagja érzi talpa alatt az enyhe remegést. Ahogy Vulcanus kézbe fogja pörölyét, és lesújt üllőjére. Nem erőből. Csak leejti kalapácsát. Kövek záporoznak körülöttünk. Lapilli – kiabálja olasz idegenvezetőnk egy hatalmas vulkáni bomba védelmébe húzódva. A múzeumok polcain porosodó érdektelen lapillus egyszeriben fegyver lesz Vulcanus csontos markában. Induljunk, siessünk! – int vezetőnk, s mi igyekszünk, megyünk tovább. Felérünk a vulkán tetejére, a kráter peremére.

Lenézhetek. Vulcanus üllőjét füst és kénes kigőzölgések takarják. A hegy remeg, majd sivít, ám vezetőnk ezúttal nem keres védelmet, és hevesen gesztikulál: mi se tegyük. Itt, a vulkán peremén nem kell tartanunk a lapilli-záportól, azok csak lejjebb, a vulkán lankás lejtőin veszedelmesek. Lerogyok a kráter peremére, alattam-fölöttem kövek záporoznak, orromat kénes szag facsarja, látásomat gőzök homályosítják, hallásomat a dübörgés tompítja, mégis meghallom a földmorajt. És elégedetten mosolygok. Megértem, amit tudósok eddig nem tudtak megfejteni: a földmoraj Vulcanus éhes gyomrának korgása. Hát ezért nem bír vele semmilyen műszer, ezért.

kép | flickr.com