Varga Zoltán Zsolt

BÚJÓCSKA

2005 április

BÚJÓCSKA

Klári már egy hete nálunk lakott. Nem sok vizet zavart. Reggel ment, este jött, egy darabig azt hittük, éjszakai menedéknek használja lakásunkat.

Otthon fakó arccal bolyongott a lakásban, mint egy kísértet: ingje vége kilógott, korán mákosodó haja csapzott, szeme beesett volt. Néha kivett egy-egy darabka ételt a hűtőből, és járkálás közben tömte magába. Aztán bezárkózott a szobájába, vagyis a szobámba, s onnan hallottuk tovább léptei monoton dobogását.

Anyánk sem foglalkozott vele túlságosan sokat. Pedig amikor megtudta, hogy a szülei kidobták, azzal indult megkeresni, hogy ő majd törődéssel és bizalommal leszoktatja a drogról. Hazahozta. A bizalommal nem is volt gond, mert még aznap másoltatott neki lakáskulcsot. „Hogy érezze, ez az otthon az övé is.”

minél meghökkentőbben

Gimi után összeszedtem tesóimat az általánosból és az óvodából, elmosogattam. Anyánk akkor is öt felé esett be. Megjelenése mindig forgószélszerű. Viharosan végigcsókolt bennünket, Zsófi húgocskánkat még ölbe is kapta, aztán rohanvást készülődött. Feltépte ruhásszekrénye ajtaját, kidobált belőle nagy halom, jórészt turkálóban, ócskapiacon vásárolt ruhát. Sorra próbálgatta a hámló foncsorú tükrünk előtt. Egyetlen szempont vezérli: minél meghökkentőbben, bizarrabbul nézzen ki. Hugi ott téblábol körülötte, s ahogy kiselejtez valamit, ő már tekeri is magára.

Nem ritka, hogy anyu esténként felszívódik. Nem szeret otthon ülni. De ha vendégségbe megy, minket is visz. Még emlékeznem is kínos azokra a látogatásokra, amit ismerősöknél, barátoknál tettünk. Vacsoraidőben törünk rájuk, s legalább éjfélig maradunk. Mint egy sáskahad, felzabálunk mindent, aztán tévézünk, s úgy, ülve elszenderedünk. Anyánk meg csak löki a sódert. A baglyoknak ez oké, de a legtöbb vendéglátónk tizenegy felé már tüntetően ásítozik vagy halk megjegyzéseket tesz, hogy Zsófikának rég ágyban volna a helye. Anyu meg nem fogja a jeleket. Maradunk. Kajánkodik? Vagy nem tud kikeveredni se füle, se farka mondókáiból?

Öccseim, akik közt másfél év van, már befejezték házijukat, s most abban mesterkednek, hogy szétszedjék a lakást. Hatalmas fantáziával rendeznek be a szoba közepén egy asztalból, székekből, szőnyegekből épített bunkert, s megvívnak a belsejében lévő egyetlen helyért. Ha végképp elfajul a dolog, anyánk megkér, hogy válasszam szét őket. Én vagyok az apa-pótlék. Férfi ugyanis – rajtam kívül – nincs a háznál.

varga2 0927

Özlem Ercan, flickr.com

Anyánk gondosan ügyelt arra, hogy mindnyájan más-más apától szülessünk. Komolyra fordítva a szót: nem vagyunk édestestvérek. Apám, s az öcskösök faterjai csak rövid ideig éltek velünk. Szerintem link fazonok voltak. Mindenesetre, mióta eltűntek az életünkből, egy árva fillért sem látunk tőlük. Határozott emlékem csak Peti apjáról van. Gyula évekig játszott együtt anyával a „Vivaldi vívó kör” nevű alternatív színházban. Bennfentesek azt sutyorogták, hogy tehetségtelen, anya viszont a társulat primadonnája… Egy előadásukra elmentem, de nem tudtam kideríteni, hogy igaz-e a pletyka. Gyula mindvégig mereven állt a színpadon, s hófehérre mázolt arccal fejhangon visított. Ehhez nem volt szüksége különösebb színészi képességekre. Én kedveltem, mert állandóan bütykölt valamit, és hagyta, hogy körülötte lebzseljek. Pénzt azzal keresett, hogy rézdrótból bonyolult fülbevalókat csavarintott, aztán gyönggyel vagy mini cérnaszőttessel díszítette. Kiállt velük a Váci utcában.

Pár nappal azelőtt, hogy lelépett egy fiatal bigével, kifestette a lakást. Gondolom, lelkiismereti okból. Együtt spakliztuk a falakat. Mint a vastag, sűrű hópelyhek, úgy hullottak arcunkba a festéklapocskák. Néhány helyen izgalmas rajzolatok jelentek meg, többnyire tájképszerűek. Ezeket körbekeretezte, s festéskor kihagyta. Ma is megvannak.

Anyánk negyedszer már körültekintõbb volt. A harmadik szülése után – restellem leírni – nőgyógyásza megjegyezte, hogy ilyen szép szeméremtesttel még nem találkozott a praxisa során. Ő lett Zsófi apja. Hogy nős, az anyut nem zavarta, sőt… Még ma is abból a titkos gyerektartásból élünk, amit ez a doki fizet.

újabb és újabb részletek

A galéria alatt kialakított kuckómban húzom meg magam, tanulok. Legalábbis, a magyarkönyv kinyitva fekszik előttem. Nem tudok koncentrálni. Hol a falképeken fedezek fel újabb és újabb részleteket, hol anyámat méregetem, amint igazi színésznő módjára játszik a tükörnek. Nem látom szépnek. A bőre túlságosan fehér, arca széles, lapos. Kék szeme, szája kicsi – mintha szőke ázsiai volna. Kövérkés alakja sem tetszik. Nem szégyenlős, gyakran szalad ki valamiért a fürdőszobából pucéran. Elkapom a tekintetem, de az a pár pillanat is elég, hogy meglássam nyúlós, kelt tésztaszerű formáit. Nem szeretnék ilyen csajjal járni. De elsősorban nem a külsejére gondolok, hanem a természetére.

Elmesélte, hogyan zajlott első érettségi vizsgája. Olyan tételt húzott kétszer egymás után, amiből egyáltalán nem készült. A vizsgabiztosok felajánlottak neki még egy lehetőséget. Ő azonban otthagyott csapot-papot és kirohant az utcára. Két tanár még oda is követte, hogy visszakönyörögje. Hajthatatlan volt.

Mondanom sem kell, a szüleivel nincs jóban. Szerinte kicsi kora óta rátelepedtek, s ha nagy ritkán panaszkodunk, hogy keveset törődik velünk, azzal mentegeti magát, hogy nem akarja a szülei hibáját megismételni.

Miután a „Vivaldi” feloszlott, saját társulatot akart létrehozni. Két hétig lobogott, szaladgált fűhöz-fához, pénzért, ösztöndíjakért kilincselt. Alig láttuk. Aztán egy nap arra mentünk haza, hogy csak ül a kályhasutban, és néz maga elé. Egy szót sem szólt a történtekről.

Mostanság énekel. Saját szerzeményeit. Mivel nem olvas kottát, diktafont használ, amit még a vécére is magával visz. Szinte egész nap zümmög, s ha olyankor zavarjuk, amikor valamelyik zenei ötletét még nem énekelte fel, állati ideges.

Valamit ebben a pillanatban is dönög. Tényleg gyönyörű hangja van, és pillanatok alatt vált egészen mélyről magasra, de a számait nem bírom. Öszszelopkodott „világ-zene”. Én meg a kemény rockot szeretem.

varga3 0927

Ekin Arabacioglu, flickr.com

Húgom közben elunja a hacukázást, és az ölembe ül. Szopizik, a haját csavargatja. Most legalább van mentségem! Anyát nézzük, mozizunk. Nem láthatom Zsófi szemét, de biztos vagyok benne, hogy csodálattal bámulja az újabb és újabb ruhakölteményeket. Én meg azon rágódom, miközben anyánk koreografált mozdulatait figyelem, hogy vajon gondolt-e már arra, én mit gondolok róla? Nem hiszem. Azt bezzeg rögtön észreveszi, hogy közönségnek játszik. Időnként hozzánk perdül, s kapunk egy-egy felvillanó mosolyt, hirtelen simítást a buksinkra.

narancsfény

Közeleg az a néhány perc, amit a legjobban szeretek délutánonként. A lemenő nap mint reflektor fénypászmát vet a szoba egyik sarkába, mielőtt lehanyatlana a szemközti házak mögé. Anya már benne áll, a narancsfény ferdén kettévágja. A kavargó, csillogó porszemeket figyelem a fénysávban, elmerülten. Húgom elaludt. Egy ritmusra lélegzünk, érzem kisgyerekszagát, mintha még tejjel áthatott volna.

Sikítás ébreszt fel kábulatomból. Zsófi is felriad, sír. Mi történhetett? Anyu nyitott ékszeresládikáját szorongatja, alig kap levegõt. Odalépek, karomban a nyüszítő gyerekkel, és belepillantok. Üres.

Egymásra meredünk. Egyszerre fogalmazódik meg bennünk a felismerés. „Ő volt!” – mondom. „A kis rohadék!” – sziszegi. Egy pillanatra öccseim is odajönnek, aztán eloldalognak. Kiülnek az ablakba, és apró papírfecniket röptetnek az utcára. Zsófi nyakamra hajtja a fejét, lassan megnyugszik. Már csak néha szakad fel belőle egy-egy hüppögés.

„Kicseréltetjük a zárat, hogy ne jöhessen be többé” – kaffogja anya. Arca sötétrózsaszín foltokkal van tele az indulattól. „És a cuccai?” – azt szeretném kérdezni, hogy miért nem vesszük el a kulcsát, és dobjuk ki? „Kirakjuk az ajtó elé!” Nagy dérrel-dúrral indul a telefonhoz, hogy mestert hívjon.

A két öcskös ebben a pillanatban felordít: „Ott jön!” „Klári hazajön!”

„Elbújunk!” – határoz anya. Döbbent csönd. „Micsoda? Elbújni a saját lakásunkban? Talán a Gestapo jön értünk?” – csattanok fel. Lekever egy pofont. Ritkán üt meg. Remegve állunk egymással szemben, sajog az arcom, ég a fülem. Zsófi a nyakamat szorongatja, zokog. Összemaszatolja a vállgödrömet. Anyu ránk borul: „Bocsáss meg, bocsássatok meg, drágáim, nem akartam! Kérlek, nagyon kérlek, bújjunk el!” Annyira kétségbeesett! Mit tehetnék? Gyorsan kulcsra zárom a lakást.

varga4 0927

Jens Schott Knudsen, flickr.com

A fiúk örömmel bújócskáznak. Gabi, megelőzve Petit, beront a bunkerbe, ráterítem a szőnyeget. Öccse a földig érő sötétítő mögé lapul, elrendezem előtte a függöny ráncait. Anya a szekrénybe ugrik, mi az ágyam alá fekszünk. Gyengéden rátapasztom kezem hugi szájára.

Lélegzet-visszafojtva hallgatjuk, ahogy a kulcs megcsörren a zárban, ajtónk az ismerős nyikkanással kinyílik, s vendégünk tompa léptei a nappaliba vezetnek.

Csak az alsó lábszárát látom – mintha kuglibábukat rakosgatnának ide-oda.

Öt-tíz percig turkál, aztán elmegy, hogy pár óra múlva úgy jöjjön haza, mintha mi sem történt volna. Addig szerre cseréli a szajrét.

Elsőként kászálódom ki. Tréfálni próbálok: „Ipi-apacs, anya, ipi-apacs, Gabi, ipi-apacs, Peti…” Nem nevetnek. Anya rám se néz. Arca újra fehér, a szokottnál is fehérebb, vonásai megkeményedtek.

Felhívja a lakatost: „Bármennyit fizetek, csak azonnal jöjjön!”

A „Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?” című összeállításból
felső kép | Shannon Lamden, flickr.com