AZ IDEGESSÉG HASZNA

Korunkat sokan a neurózis, az idegesség korszakának nevezik. Ez rengeteg adattal, megfigyeléssel is alátámasztható. A gyakorló orvoshoz forduló betegek negyede-fele ideges panaszokkal jelentkezik. Ha a lakosságot felmérik, milyen gyakran tapasztalnak önmagukon idegrendszeri tüneteket, 8-10 százalékát neurotikusnak találják. Ha az enyhébb ideges tüneteket is számba veszik, attól függően, hogy hol vonják meg a határokat a tünetek súlyosságában, a neurotikusok számát akár 50 százalékra becsülik. A neurózis a mai orvosi felfogás szerint betegség. Aki neurotikus, az feszültségben él, különböző pszichológiai működéseiben zavarok vannak, tünetei miatt szenved. Ráadásul a neurózis sokáig, akár évekig tart. Ha nem gyógyul, kellemetlen következményei lehetnek. A leggyakoribb kellemetlenség, hogy a neurotikus ember fejlődése megreked, emberi kapcsolatai károsodnak. Ez főleg a házassági és a családi kapcsolatokban mutatkozik meg, de a munkahelyi viszonyokban is. Sajnos, elég gyakori, hogy az ideges ember ivásban vezeti le feszültségeit, szorongásait. Sokak szerint az alkoholizmus egyik legfőbb oka az idegesség, amit itallal igyekeznek „oldani”. Aki panaszaival orvoshoz jár, az gyakran hozzászokik a kapott nyugtatókhoz, altatókhoz. A modern társadalomban már orvosi előírás nélkül is elég könnyen hozzájuthat bárki a nyugtatókhoz és altatókhoz, így sokan anélkül szoknak ezekhez a szerekhez, hogy ezért az orvos hibáztatható lenne. A tapasztalat szerint férfiak főleg „elisszák” neurózisukat, a nők gyógyszerekhez fordulnak. „Ami a férfiaknak a kocsma, az a nőknek a patika” – mondja egy orvosi szólásmondás. Külföldi országokban az idegesség sokszor a kábítószer-fogyasztás kiindulópontja. Ideges állapotok átmehetnek depresszióba. Depresszióban vagy anélkül is, a neurózis talaján gyakori az öngyilkosság. Számos szakember az öngyilkosságot a „neurózis halálozásának” tartja.

nagyon sok társadalmi kiadás

Sok más kellemetlen következményt is lehetne még sorolni, de ez is elég annak megértéséhez, hogy a neurózist miért tartják súlyos társadalmi problémának. A következmények általában az egészségügyi ellátási rendszerre nehezednek, s itt többek között nagyon sok társadalmi kiadást okoznak. A kiadások pedig évről évre nőnek. Orvosi módszerekkel a neurotikus tünetek nehezen befolyásolhatók, a gyógyeredmények nem jók, az egészségügy túlterheltnek érzi magát az ideges betegek miatt. Az ideges beteg az „orvos keresztje”, ahogyan a régi orvosi mondás tartja.

Szinte érthetetlennek tűnhet, ha mégis azt mondjuk, hogy a neurózisnak – egy betegségnek, egy ennyire súlyos társadalmi problémának! – van hasznos, pozitív oldala. Pedig csakugyan van. Ezt a kérdést ma még elég kevesen értik. Holott nagy horderejű dologról van szó, és fontos volna, hogy a benne rejlő üzenetről minél többen tudomást szerezzenek.

Mai tudásunk szerint a neurózis a személyiség alkalmazkodásának zavara. Mindig olyan élethelyzetben nyilvánul meg, amikor a személyiség valamit nem bír elviselni. A legtípusosabb esetet kiemelve ezt úgy is szokták mondani, hogy a személyiség valamilyen ellentmondásba, konfliktushelyzetbe kerül, amit nem tud megoldani vagy kikerülni. Ilyenkor csak a keletkező feszültséget, szorongást, csüggedést éli át. Ebből keletkezik azután testi tünet. Zavar léphet fel az élményvilágban és a viselkedésben is. Még szerencsésnek tartható, ha a szorongás, a feszültség vagy a lehangoltság orvoshoz visz valakit, mert ilyenkor könnyebb felhívni a figyelmet arra, hogy valami nincs rendben a pillanatnyi élethelyzetben, valami fenntartja a feszültségeket. Legtöbbször testi tünet vagy viselkedészavar viszi a neurotikusokat orvoshoz, s ilyenkor szervi betegnek érzik magukat, az a meggyőződésük, hogy az a szervük vagy szervi működésük a beteg, ahol a panaszokat érzik, a tüneteket észlelik. Szexuális zavar esetében például urológiai vagy nőgyógyászati betegségre gyanakodnak, szapora szívverés, ki-kihagyó szívritmus mellett szívbetegségtől félnek. Ilyenkor nagyon nehéz meggyőzni őket, hogy testileg egészségesek, csak valamilyen idegesség hatását érzik. Általában nem hiszik el, és orvostól orvosig járnak. Kipróbálnak minden új, divatos gyógymódot. Annyira nehezen fogadják cl, hogy nem a testük, hanem a „lelkük”, az életük beteg, annyira ragaszkodnak a szervi betegség képzetéhez, hogy ilyenkor „betegségbe menekülésről’” beszélünk. A betegek élettörténetét, életkörülményeit, emberi viszonyait feltárva ugyanis kitűnik, hogy a betegség képzete révén szinte elbújnak problémáik elől, sajátos „struccpolitikát” folytatnak.

betegségtudat

Ha a neurotikusokkal valaki sokat beszél életükről, emberi kapcsolataikról, fokozatosan kibontakozik a probléma, ami nem hagyja őket nyugodni, amit nem tudnak megoldani, ami elől menekülni szeretnének. Ezt a problémát legtöbbször úgy kell feltárni, mint valami régészeti leletet, kikövetkeztetni, mint valami rejtvényt. A neurotikus tünet ugyanis éppen amiatt segít elviselni az életproblémákat, hogy ezeket szinte elrejti, lehetővé teszi, hogy a személyiség ezek elől elbújjon, felmentse magát. Mert aki beteg, az nem tehet arról, hogy a dolgai kudarcosak, hogy feladatainak nem tud megfelelni, hogy az emberi kapcsolatok világában nem tud sikereket elérni. A betegségtudat, a társadalom által a testi betegnek biztosított „beteg-szerep” lehetővé teszi, hogy a neurotikus ne nézzen szembe önmagával, ne kelljen felismernie, hogy ő mit mulasztott, mit hibázott. Sajátos menekülési, elrejtőzési életstratégiát tesz tehát kialakíthatóvá a neurózis. Ráadásul gyakran kíméletet, segítőkészséget is mozgósít, ami jelképesen valamiféle „bevételt” jelent a személyiségnek, könnyebbséget, kedvezményt, figyelmet, szeretetet. A rosszban van tehát jó, és ez a jó nehezíti, hogy a neurotikus ember meg tudjon szabadulni bajától. Leginkább az a nehezítő körülmény, hogy az ideges betegnek nehéz életfeladatot kellene megoldania, amihez sok erőfeszítés és lemondás kellene, aminek mindenféle szövődménye és kockázata is lehetne. Erre nehezen szánja rá magát, várható kellemetlenségei és feszültségei nagyobbnak tűnnek, mint a tünetek negatívuma. Ebben az „egyenlegben” a neurózis által lehetségessé tett betegszerep előnyei számottevően „nyomhatnak a latba”.

Az életfeladatok előli menekülés vagy a neurotikus betegséggel kicsikart „betegségelőny”, a kímélet és a figyelem, igazában hátrány, hiszen nem oldja meg, inkább súlyosbítja a valódi bajokat. A neurózistól csak úgy lehet szabadulni, ha az ember változtat kellemetlen életkörülményein, illetve, ha maga is változik. Leginkább a személyiség saját változására kellene a hangsúlyt tenni. A legtöbb nehéz élethelyzet ugyanis nem az objektív, külső körülmények miatt súlyos és megoldhatatlan, hanem a személyiség belső viszonyulása miatt, a merev, alkalmazkodásra képtelen ember miatt. Ez a belső viszonyulás vagy túlzott vágyakban és szükségletekben, vagy túlzott érzékenységben nyilvánul meg, máskor nagyfokú önzésben vagy hajlandósági hiányban. Gyakori az is, hogy a személyiség nem tanult meg korábbi fejlődése során valamilyen problémamegoldási módszert, például nem tanult meg helyesen érintkezni a többiekkel, nem érzékeli a másik ember igényeit és szükségleteit. Sokszor a beteg mereven és kényszerűen erőltet bizonyos megoldási módokat, amelyek nem vezetnek célra.

neurotizáló élethelyzet

Szinte felsorolhatatlan az a sokféle pszichológiai hiba, ami valakit neurotizáló élethelyzetbe hozhat, és abban rögzíthet, megakadályozza, hogy azon változtatni tudjon. A külső bajok túlnyomó többségében ugyanis lenne mód, hogy a személyiség megoldást találjon valamilyen változtatással. Nehéz helyzetekből ki lehet lépni (például rossz munkahelyi környezetből, elviselhetetlen kapcsolatból stb.), máskor befolyásolni lehet a környezetet, néha valamilyen kompromisszum révén. Megoldás tehát kínálkozik, ha a személyiség megfelelően rugalmas. A neurotikus azonban nem veti be a megoldásba alkotó erőit, nem próbál kiegyezni, nem törekszik tudatos döntésre, önnevelésre, fokozott tűrőképességre, nem ragadja meg a kedvező alkalmat. Nem változtat, illetve nem változik, hogy változtathasson. Pedig rendszerint a neurózist kiváltó életprobléma nem valami szörnyű csapás vagy szerencsétlenség (ilyen is van, hiszen az embert érheti nagy veszteség, szerencsétlenség, ilyenkor ugyanúgy tehetetlen, mint a váratlanul rátörő testi betegség esetében), hanem csak szokványos feladat. Az embert ezek a feladatok fejlesztik. Az óvodásnak meg kell tanulnia az időszakos elszakadást a családtól, ez az iskolában a teljesítmény végrehajtásának feladataival bővül, később barátokat kell szerezni, önállósulni. Még később a serdülés életfeladatait kell megoldani, viselni kell a szexuális feszültségeket, párkapcsolatokra kell szert tenni, foglalkozást kell választani, munkába kell lépni, baráti közösségeket kell teremteni, házasodni, családot alapítani, aztán el kell viselni a változás korát, az öregség megnyilvánulásait, a testi hanyatlás megannyi jelzését. Általában ezekben a feladat-korszakokban jelentkezik a neurózis, a személyiség ennek segítségével kikerüli a szükséges fejlődést, változást.

És éppen itt a pozitív oldal! Ezeket a problémákat minden ember többé-kevésbé nehezen oldja meg. Nagyon is igaz Freud mondása, hogy a neurotikus ember azokba a problémákba betegszik bele, amikkel a „normális” ember küzd, vívódik. E problémák mindenki számára feszültséget okoznak, mindenkiben szorongást keltenek, kisebb-nagyobb tüneti reakció mindenkinél része a fejlődésnek. Az egészséges ember azonban igyekszik vállalni, megoldani ezeket. A neurotikus tüneteket, panaszokat fejleszt. Ezek a tünetek a szervezet jelzései, hogy a fejlődés megállt, az alkalmazkodás tartós zavart szenved, az alkotó erők helyett a menekülési késztetések működnek. Ebben a jelzésben rejlik a neurózis igazi haszna, pozitív oldala! Miként a fájdalom is figyelmezteti a szervezetet, hogy valami nincs rendben, valami betegség lépett fel, ugyanúgy a neurózis a személyiség figyelmeztetése önmaga és környezete számára. Üzenet, amit meg kell hallgatni, és tudatosítani kell. Ha valaki megragad abban, hogy ő beteg, akkor elzárkózik az üzenet elől. Ha az orvos nem segíti a beteget, hogy valódi élethelyzetét felismerje, úgy jár el, mintha csupán fájdalmat csillapítana anélkül, hogy tudná, miből ered a fájdalom. Jó, ha a környezet figyelemmel, kímélettel veszi körül a neurotikust, de árt neki, ha nem segíti, hogy észrevegye a valódi életproblémát, a fejlődési feladatot, ha nem segít a megoldásban. Vizsgálatok, tapasztalatok szerint a neurózis megjelenése és megfelelő megoldása a fejlődés nagy hajtóereje lehet. A személyiségből is kiválthat hasznos erőfeszítéseket. Másrészt a környezettel is újfajta kapcsolat lehetősége nyílik. Családtag, barát, tanár, a lakóhelyi közösség érettebb tagja, hivatásos „segítő”, mint amilyen a pszichológus, a pszichiáter vagy a szociális gondozó sokat segíthet. A jól megoldott élethelyzeti konfliktus, amely már neurotikus tünetekben is megtestesült, a személyiséget erősebbé, ellenállóbbá teszi. Mai pszichológiai felfogásunk szerint a személyiség akkor fejlődik jól, ha néhány kisebb-nagyobb krízisen, neurotikus zavaron átment. Nem szerencsés, ha valakit mindentől megkímél a sors, ha nincsenek fiatal korában nehézségei. Gyakran az ilyen ember védtelenebb az élet megpróbáltatásaival szemben, s egy későbbi válság veszélyes mélypontokra sodorhatja.

türelmesen elemezni

A neurotikus embernek tehát sajátos alkalomnak kellene tekintenie a baját. Meg kellene állnia egy időre élete – többnyire rohanó élete – dolgaiban, vizsgálgatnia kellene önmagát, segítséget kellene kérnie barátaitól. Türelmesen elemeznie életét, emberi kapcsolatait, érzelemvilágát, eleve számítva arra, hogy a neurózissal már valamit homályossá és áttekinthetetlenné tett a maga számára. Kétségbeesés helyett a megnyugtató tudatosság kellene eltöltse, valamilyen változás előtt áll, valami feltárul magából, mód van arra, hogy életében valamit megújítson.

A társadalomnak is fel kellene használnia a neurózis pozitív oldalát, a benne kínálkozó fejlesztési alkalmat. A társadalom érdeke, hogy problémamegoldásra képes, fejlődő tagjai legyenek. Amit a család, az iskolai és más intézményes nevelés, a szakmai szocializáció, a közösségi élet elmulasztott, az pótolható, amikor a neurózis figyelmeztető jelei megmutatkoznak. A társadalomnak nagyon „megéri”, ha a neurózis életkori megjelenési szakaszaira különféle pszichológiai segítségformákat létesít. Ezek már a nevelési tanácsadásban, a gyermekkori pszichoterápiás ellátásban kezdődnének, majd a serdülőkori tanácsadási formákban folytatódhatnak. A felnőttkorban a pszichoterápia különböző válfajai nyújthatnak segítséget, az egyéni foglalkozás mellett például a családi és párkapcsolati, a csoport-pszichoterápia. Elősegíthetné a társadalom, hogy a nehézségekkel küzdő emberek maguk segítsenek egymáson.

A modern társadalom rendkívül bonyolult szerveződés, ráadásul növekvő gyorsasággal változik. Korábban évszázadokon át, majd néhány nemzedéken keresztül állandóak voltak a társadalmi élet feltételei, az embereknek ezekhez könnyebben lehetett alkalmazkodniuk. Az előírt viselkedésre egyformán tanított a család, a közösség, a vallás, az iskola. Most az értékek, életutak, közösségi formák sokasága létezik egymás mellett, egy-egy ember életében is új és új feltételekhez kell igazodni. Az emberek elveszítik közösségi és tágabb családi támaszaikat, magukra maradnak. Igényességük önmagukkal szemben nő, de a társadalom is többet vár tőlük. Gyakran nagyon gyorsan kell új helyzeteket, ellentmondásokat megoldaniuk, változtatni maguk körül, és ehhez önmagukban változni. A neurózis ennek a felgyorsult társadalmi fejlődési szakasznak, az új életkörülmények növekvő gyakoriságú jelentkezésének is tünete, tehát a modern társadalom számára is különleges alkalom.

kép | Jacques Villeglé művei, wikiart.org