Rácz Péter

BÚCSÚ

1997 augusztus

BÚCSÚ

Az apa gyengédsége tűnt fel, amellyel huszonéves fiát búcsúztatta a Déliben. És hogy minden második pillantása rám esett, rám, aki a szomszédos ülésen már elhelyezkedtem, és jól láttam a másik ablakon kihajoló fiatalembert és lent az apát. Tekintetével szinte betakarta, óvta, gondozta a fiát. Még elment Ohio chipset is venni útravalóul. Fél nyolc. A mozdulatában benne volt, hogy ilyenkor már dolgozni szokott, de most ezt a nagyfiút, szeretettel, féltő tekintettel még útjára bocsátja, integet neki. És közben sűrűn rám néz: vajon mit szólok ehhez.

kettős életet éltem

Az idei könyvhét után egyik volt osztálytársnőm felhívott, elolvasta a kötetemet, szeretné, ha a gyermekkorom színhelyéről, apámról egyszer mesélnék neki: annak idején nem ismertük (meg? ki?) egymást négy év alatt. Igaz: én kettős életet éltem, legalább kettőset. Akkoriban az ember nem adta ki magát a debreceni vegyipari technikumban. Debrecen ilyen volt, azóta sincs szerencsém a várossal. Öt évvel ezelőtt érettségi találkozóra levelet írtam az osztálynak, külföldről éppen. Kitárulkoztam, szabad voltam, óvni akartam őket, a húsz éve nem látottakat az akkori politikai hisztériáktól. Többek között a hajdani raktárosra, diákcsínyeink célpontjára hívtam fel a figyelmüket, akit 56 után nyomorékká tettek.

Nóra, Kati, Éva, Gyulus, Laci — emlékeztünk most a régi időkre. Mit mondhattam volna Nórának? Máig nem tudom, miért volt jó ott, azon a békési tanyán élni. Apám túl jól sikerült kivonulása miatt? Azóta igyekszem befelé. Egy gyereknek (majdnem) minden jó (egy darabig): a sár, egy kuckó, egy rozzant bicikli. Az én gyerekeim még ebben a korban vannak. Engem azonban már kezdenek kívülről látni, hasonlítani (öreg vagy), bár még ritkán tudják megfogalmazni azt, amit látnak, ellenkezni, lázadni még ezután fognak, megbékélni még később.

mindig valami mást

Akik nálunk jártak, mind érezték a hely vonzerejét, ami a kopott tárgyakban, elhasznált ruháinkban, biciklizéseink ösvényein, kedvenc fáinkban érezhető volt. Tizennyolc évesen állítólag azt mondtam Gyulának: nem tudok olyan közösséget elképzelni, ahol jól érezhetném magam. Pedig hát milyen esélyei vannak egy vegyésznek, merthogy annak készültem. De készültem-e? Minden erőmmel mindig valami mást csináltam, mint amit akartam. Biztosan tudva, hogy azok eredője mégis végső célomhoz vezet.

Összezárt ujjakkal, szinte simogatva intett búcsút a vonaton elutazó, baseball sapkás fiának az apa, miközben fél szemmel folyton rám sandított. Szégyellte? Rám bízta, átadta a fiát? Aki, ez percek alatt kiderült, súlyosan beszédhibás, fogyatékos fiatalember volt, és már Kelenföldig háromszor megkérdezte, nem kellett volna-e már leszállnia. Alsóörsre igyekezett.

kép | Iberê Camargo művei, artsandculture.google.com