BUCKINGHAM HERCEG ÉS A SERVANDONI UTCA

A napokban újraolvastam Eco: Hat séta a fikció erdejében című könyvét.^[1] Különösen fölkeltették figyelmemet azok a regényelméleti megállapításai, amelyeket Dumas remekéből, A három testőrből^[2] vett példákkal illusztrált.

Eco hangsúlyozza, hogy egy regény képzeletbeli világának tényei: „sziklaszilárd tények”. Gyakran szilárdabbak, mint való világunk tényei. Teljesen biztos pl. A három testőrben, hogy Felton ölte meg Buckingham herceget. Mai ismereteink szerint egyben történelmi tény is, hogy (1628. augusztus 23-án, Portsmouthban) Felton volt a tettes. Mégis, véli Eco, ez a „tény” meginoghat. Nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy valamelyik angol levéltárból előkerül egy dokumentum, amely cáfolja ezt a „történelmi tényt”. Viszont megcáfolhatatlan, hogy A három testőrben Felton ölte meg a herceget. Ugyanígy mindig tény marad a Húsz év múlvában, hogy Athos megölte Mordaunt-t és az Elfújta a szélben, hogy Rhett Butler feleségül vette Scarlett O’Harát. (123)

Valóban: az említett regénytények szilárdak, nem vitathatók, „amíg a világ világ”. Azért akadna egy megjegyzésem. Nemcsak A három testőr világában vannak tények, hanem a mi való világunkban is tény, hogy a regényben ott vannak a tények. A regények világai képzeletbeli világok, de a fikciók a való világ részeivé is válnak. Világunk nemcsak térben „táguló”, és nem is csak az idő múlása miatt (a telő idő mindig újabb és újabb rétegeket rak a múltra), hanem az emberi alkotások által is. Így minden új regény (és világa) belép mint fikció aktuális világunkba. Világunkban is tény, hogy Raszkolnyikov megölte az öregasszonyt és a szegény Lizavetát a Bűn és bűnhődésben.

nyomozás

Eco azonban nem áll meg Feltonnál és Buckinghamnél, hanem jogos kétségeinek is hangot ad. Vajon egy regény „tényei” mind teljesen szilárdak volnának? – teszi föl a kérdést, és a rá jellemző szellemességgel firtatja a Servandoni utca „hitelességét”. Dumas szerint ennek az utcának a közelében volt Aramis lakása. Nyomozása során Eco nem ismert fáradtságot. Pl. beszerezte Párizs 1609-ből való térképét. Ennek alapján megállapította, hogy 1625-ben Aramis nem lakhatott a Servandoni utca közelében, hiszen „(…] Giovanni Niccolo Servandoni, firenzei építész […) 1695-ben született, a Saint-Sulpice templom homlokzatát 1733-ban tervezte, s az utcát csak 1806-ban nevezték el róla”. (146)^[3]

Kérdésünk (és Eco kérdése is) ezek után: vajon tény-e vagy írói tévedés-e A három testőrben a Servandoni utca léte, s hogy Aramis a közelében lakott?

Ha ugyanis ténynek tekintjük a Servandoni utca létét Dumas regényében, akkor ez hozzátartozik a regény képzeletbeli világához, ha viszont tévedésnek, akkor nem tartozik hozzá. Az utóbbi esetben Dumas regényét olvasva hibának kell tekintenünk a Servandoni utcát, és ki kell iktatnunk ennek a regénynek a képzeletbeli világából.

Eco arra az eredményre jut, hogy Dumas történelmi regényt írt ugyan, mégis szíve joga, hogy regényében legyen egy Servandoni utca (mint regénybeli tény), ám ha történetesen Bonaparte utcát írt volna, ezt egyértelműen írói tévedésnek kellene tekintenünk. (Egyetértek.)

Eco ugyanakkor világosan látja, hogy nincs éles határ regénybeli tény és tévedés között. Hogy a döntés rendszerint szubjektív. Függ az olvasó „háttérismereteitől” és az író szándékától. Ezért az olvasó, amikor meghozza döntését, joggal ingadozhat az „igen” és a „nem” között. Ami az egyik olvasónak tény, másiknak tévedés, ti. a kétes esetekben. (A Felton–Buckingham, Athos–Mordaunt, Rhett Butler–Scarlett O’Hara meg a Raszkolnyikov–öregasszony/Lizaveta példák nem kétesek.) Így tanúi vagyunk egy anomáliának: ha valami tény egy regényben, akkor az „sziklaszilárd”, de az esetek nagy részében már az is bizonytalan (és nem „sziklaszilárd”), vajon az a valami igazán tény-e a regényben?

A továbbiakban az említett ingadozást szeretném bemutatni („tény-e, vagy nem az?”) a Les trois Mousquetaires néhány fordításából vett példán. (A fordító: „kitüntetett olvasó”, hiszen további olvasók tízezreit képes befolyásolni, hogyan olvassák, értelmezzék Dumas regényét.) Íme, néhány – egymástól jelentősen eltérő – fordítói manőver.

A három testőr történelmi regény, de (tudjuk) a hátterében leírt „történelmet” nem kell készpénznek venni. Dumas nagyon szabadon bánt a történelmi tényekkel. Ezt egyébként hiba volna felróni neki. Dumas fikciót írt, és nem iskolai tankönyvet. Sokszor idézik szavait: „Számomra a történelem az a szeg, amelyre a képeimet fölaggatom.”^[4]

írói tévedés

Mégis vannak olyan határok, amelyeket Dumas-nak is tiszteletben kellett volna tartani. Itt van pl. La Rochelle ostroma (1627–28) és a nantes-i ediktum visszavonása (1685). IV. Henrik 1598-ban, a nantes-i ediktumban részleges vallásszabadságot biztosított a hugenottáknak. Ezért La Rochelle ostroma a nantes-i ediktum visszavonásának, és nem kibocsátásának volt előfutára. Dumas-nál (Csatlós János szöveghű fordításában) mégis ez olvasható: „La Rochelle ostroma […] a nantes-i ediktum előfutára”. (420) Csatlós János – helyesen – hűségesen fordít, de lábjegyzetben fölhívja a figyelmet erre a szöveghibára. Ennélfogva amit az idézett mondat jelent, nem lehet „sziklaszilárd” tény, csak írói tévedés. Nem lehet része a regény képzeletbeli világának.

Csatlós Jánoshoz hasonlóan jártak el Dumas regényének angol kritikai kiadásában is. A fordító hűséges az eredeti francia szöveghez (380), de jegyzetben helyesbít (650).

Az egyik orosz változat^[5] a szövegben javít: „[…] vzjatyije Laroseli javilosz preljudiej k otmenye (= visszavonás) Nantszkogo edikta.” (368) – A mű egyik korábbi angol fordítása^[6] szintén a szöveget javította ki: „[…] the taking of Rochelle was the preface to the revocation (!) of the Edict of Nantes”. (383)

Más: Dumas egy helyen elmeséli, hogy Cavois úr, a bíboros gárdistáinak kapitánya, Richelieu parancsára le akarta tartóztatni D’Artagnant, aki – szerencséjére – éppen távol volt lakásától. Cavois úr Planchet szerint, ezeket mondta: „[…] őeminenciája küldte, meg hogy a bíboros úr nagyra becsüli uraságodat; és kérte, szíveskedjék vele menni a Palais-Royalba”. (258) A baj csak az, hogy ez az épület akkor még nem lehetett a Palais-Royal, legföljebb (amint erre Csatlós János lábjegyzetben rámutat) a Richelieu-palota, amelyet a bíboros csak 1639-ben adományozott a királynak. Hasonló korrigáló jegyzetet találunk az angol kritikai kiadásban. (640) Ebből az is kitűnik, hogy Dumas-nál – másutt – a helyes elnevezés olvasható: ,,le Palais-Cardinal”. Ez a „hiba” azonban már bocsánatos bűn. Aligha mérhető a „nantes-i ediktum előfutárához”. „Fiction is fiction” – állítja Nabokov. Ezért nyugodtan elfogadhatnánk, hogy Dumas művében a kérdéses épület a Palais-Royal volt. Ennek csak éppen Dumas állja útját, és teszi a „hibát” mégis hibává azzal, hogy az épületet másutt (helyesen) Bíborosi Palotának nevezi.

Két eltérő következménye van e két megoldásnak. Csatlós János „tálalásában” a Palais-Royal tényleg hozzátartozhat a regény világához, de David Cowardnál nem tartozhat hozzá.

Kétféle értelmezésre ad alkalmat a következő példa is. XIII. Lajos és Tréville úr egyik kemény vitája során (s persze Richelieu személyéről vitáznak), amikor a király méltatja „egyetlen barátját, a bíboros urat”, Tréville úr ironikusan így szól:

„– Hogy értsem ezt, uram?

– Úgy, hogy csupán a pápa tévedhetetlen, s a tévedhetetlenségében nem osztoznak a bíborosok.” (77)

Merész válasz volt. Nem kétséges. De szakítsuk félbe király és testőrkapitányának vitáját. Inkább arra figyeljünk, hogy hiba van a szentatya tévedhetetlensége körül, mert – amint erre az angol kritikai kiadás rámutat a 65. oldalhoz fűzött jegyzetében (683) –, a Vatikán csak 1870-ben mondta ki a pápai infallibilitás dogmáját. Csatlós János fordításában viszont nem találunk hibajavító lábjegyzetet, ő tehát azt sugallja az olvasónak, hogy ténnyel áll szemben, David Coward viszont azt, hogy masszív tévedéssel. Az olvasót mindez természetesen csak motiválja, de nem kötelezi olvasatában, mert ott van a saját háttérismerete (remélhetőleg), amiben megkapaszkodhat, és képes elválasztani a búzát (a regénytényt) az ocsutól (az írói tévedéstől).

szép és szöveghű fordítás

Más. Portsmouthban 1628-ban (hogy közelebbről melyik hónapban vagy évszakban? – hadd ne szóljak még erről!) „[…] a szokottnál is élénkebb volt a sürgés forgás […]” a kikötőben. „[…] aranypaszomántos ruhában, gyémántok-drágakövek szemkápráztató tüzében, kalapjáról vállára hulló, fehér tollal ott állt a mólón Buckingham [..]” – olvashatjuk a szép és szöveghű fordításban. (499) Vajon mikor (legalább: melyik évszakban) történik mindez? Csatlós János fordításában ez áll: „Gyönyörű téli nap volt.” Lábjegyzet nincs.

Ha viszont fölütjük az angol kritikai kiadást, ezt találjuk: „[…] it was one of those few and fine summer days, […] (454). Ehhez David Coward jegyzetében (656) hozzáfűzi, hogy a francia eredeti szövegben „téli nap” szerepel, de könnyen kimutatható, hogy ez lehetetlen. Ez a nap csak nyári nap lehetett. („[…] Dumas’s chronology is now completely out of hand”.)

Ennek az a következménye, hogy a magyar változat (és az eredeti mű) olvasója számára (akitől nem várható, hogy kibogozza a történet időrendjét), tény lesz, hogy tél volt, amikor Buckingham herceg oly ragyogó öltözékben ott állt a mólón Portsmouthban. Ugyanakkor az angol kritikai kiadás olvasójának „sziklaszilárd tény”, hogy ekkor nyár volt.

Más. Lord Winter fogságának idején keserű gondolatok gyötrik Miladyt. Deportálás vár rá! Útnak fogják indítani „[…] Botany-Baybe, vagy Tyburnbe, vagy az Indiai-óceán egy másik ocsmány, isten háta mögötti zugába” – olvashatjuk. (524) A fordítás most is hű az eredetihez. De Csatlós joggal, szükségesnek tartotta, hogy a következő lábjegyzetet fűzze a „Botany-Bay”-hez: „Öböl Ausztrália keleti partján. Cook fedezte fel 1770-ben: 1787-től kezdve ide deportálták Angliából az elítélteket.” Csatlós János stratégiája tehát: hűséges fordítás, helyesbítés – lábjegyzetben. Más megoldást követ a mű angol kritikai kiadása.

Ebben a fordító, William Barrow javít az angol szövegben: „[…) it is D’Artagnan who holds her a prisoner, and who is going to transport her to some infamous Tyburn of the New World.” (478) Vagyis egyszerűen kihagyta a „Botany-Bay”-t. Ehhez Coward – mint szerkesztő – részletes helyesbítő jegyzetet fűzött. Ez így kezdődik: „Tyburn of the New World: again (!) the translator saves Dumas’s face […]” (657), vagyis: a fordító „ismét” (szabadon fordítva) megmenti Dumas hitelét. Amiből számunkra az a fontos, hogy – hasonló okból – William Barrow számos helyen eltért Dumas szövegétől. Erről magam is meggyőződtem.

Láttuk, Eco is habozott, mi az, ami tény, és mi az, ami tévedés egy regényben. Talán csak egy éles határ van: a logika. Egy regény az írói képzelet szülötte. Az olvasónak is gazdag fantáziára van szüksége. El kell képzelnie a regény világát.^[7] De képtelen erre, ha logikailag lehetetlen, amit olvas.^[8]

1. Ford.: Schéry András (1–4.) és Gy. Horváth László (5–6.), Európa, Bp., 1995. ↑

2. Ford.: Csatlós János. Európa. Bp., 1989. ↑

3. Ecónak nem kellett volna kutatnia a Servandoni utca rejtélyét, ha kézbe veszi David Coward (szerk.) kitűnő jegyzeteit, amelyeket Dumas regényének angol kritikai kiadásához fűzött. David Coward már 1991-ben részletesen elemzi (627) a Charles Samaran (Párizs, 1956) és Gilbert Sigaux (Párizs, 1962) által is behatóan tárgyalt „rejtélyt”. (The Three Musketeers. Ford.: William Barrow. Oxford University Press. World’s Classics, Oxford – New York, 1991.) – Eco könyvének eredeti kiadása, a Six Walks in the Fictional Woods, csak 1994-ben jelent meg.↑

4. Dumas-nak ezt a nevezetes mondását idézi pl. Christine Wolter a „Nachwort”-ban, amelyet Alexandre Dumas: Die drei Musketieréhez írt. (Ford.: Herbert Brauning. Rütten und Loening, Berlin, 6. kiadás, 1972, 652.) ↑

5. Alexandre Dumas: Tri musketyera. A fordító nincs föltüntetve. Izdatyelstvo „Molodaja gvardija”, Moszkva, 1976. ↑

6. Alexandre Dumas: The Three Musketeers. A fordító nincs föltüntetve. T. Nelson and Sons, London, 1907. ↑

7. Nabokov híres regénye hősével, Humberttel mondatja a következő szavakat: „Kérlek, olvasó […] Képzelj el: ha nem képzelsz el, ↑

8. én nem létezem – […] „(Vladimir Nabokov: Lolita. Ford.: Békés Pál. Árkádia, Bp., 1987., 136–137.) — Ez nemcsak Humbertre, hanem mindarra vonatkozik, ami egy regényben „van”. Lehetetlen mindaz, ami az önazonosság, a nem-ellentmondás, vagy a kizárt harmadik klasszikus törvényébe ütközik. ↑

kép | shutterstock.com