Bárkán György

BUBER LELKE

2013 augusztus

BUBER LELKE

Buber párbeszédre épülő filozófiai esszét írt, megszólítva az olvasót, s a részletekre kérdezők és válaszolók, majd újrakérdezők egész sorát vonultatta fel, hogy együtt építsék azt a hatalmas fát, a fényárban magasba emelkedőt. Vagyis – Buber kifejezését használva – az élet hordozóját, amint ráesik a világot életté varázsló ősfény. Így megszólításokból és meghallgatásokból bontakozik ki mindaz, ami kölcsönössé, valódi viszonnyá teszi ember és fa kapcsolatát.

Buber párbeszéde alkalmat teremt az olvasónak-gondolkodónak, hogy maga is bekapcsolódjon, és újrakezdje-folytassa a mindig változó, mindig másfelé futó faggatózást. Végtére kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba.

A klasszikus hegeli filozófia felbomlása után létrejött elméletek egyikéhez sem társuló, bár Kierkegaarddal sokszor rokon, s helyenként dialektikus Buber – akinek Az ész trónfosztásában sehol sem jutott hely – érzés és intézmény kettősségét vizsgálta. A kettősséget a párbeszéd – mondhatnánk egy nyelvészeten túli szociolingvisztika – kifejezéseivel írta le.

az egyén tárgyiasulása

A lét alapjellegét meghatározó Én–Te viszony az emberi történet kezdetén egyetlen egységet alkotott, s magát az embert jelentette. Az ősi egység aztán nemcsak hasadt, hanem Én–Az viszonnyá változott. Megkezdődött az egyén tárgyiasulása, majd elidegenülése: Én és Az szembenállása. Az egymásnak feszülés persze csak az elidegenedettség szélsőséges eseteiben tapasztalható, hiszen a tudományok a maguk tárgyilagos megközelítéseibe is bevonják az Én-t; a megismerés során így körvonalazódik az egyén előtt a külvilág, a természet és a társadalom.

A legobjektívebb vizsgálat-leírás is őrzi az Én tapasztalatait. A végletesen tárgyilagos, Az-jellegű megközelítés, amely kíméletlenül hárítja az Én sajátosságait, és mindent „mérhető”-nek vél, nem „számol” az Én, az Egzisztencia végső és teljes függetlenségével. Érzés és intézmény kettőssége mögött is ez húzódik: az intézmény világa műveleti változókkal kimeríthetően leírható, az érzés független, s csak átélhető.

Az ősi Én–Te „pár” mint viszony létezik. Az Én–Az összefüggései Kierkegaard stádiumaira emlékeztetően alakulnak. A szintek (stádiumok) egymásra épülnek. Az Én fejlődése voltaképpen az Ember fokozatos önkibontakozása, mai szóval átszellemítése. Az Az világában a mérések során „tulajdonsággá”, „érzelmi életté”, „szükségletekké és motívumokká” lesznek az elkülönült entitások és determinánsok. Mögülük eltűnik a mindezt egységbe foglaló, metaforikus lélek.

August Mack: Rokokó, wikimedia.org

Az érzés történetét vizsgálva Buber szakszerűen – és Az-szerűen is elemezve – az egyik legősibb emóció, a hit eredetét kutatja. A próféták hite című munkájában az ősforrásig jut, a hit megjelenését az intézményesült vallás kialakulása előtti időre teszi, az írásbeliségnél és államszerveződésnél korábbi korba, amikor megvilágítja az ősfény, amely egyben kiváltója, létrehozója. A második szakasz már a hit története: a racionalizálódás, az államszerveződés, majd az államvallások megerősödése során a hit veszedelmesen közel kerül az Az-zá váláshoz – jószerivel meg is történik ez a külsővé-idegenné formálódás.

Persze, mint minden elidegenülést, megelőzi a puszta tárgyiasulási folyamat, eközben az ember még felismerheti és átélheti önmagát, így a hit és az államvallás „köztes” szakaszában a hit tömegérzéssé formálódik. A változásokat Buber nyomon követi a caddik, a haszid bölcsek munkásságában, a zsidó tanító-bölcsek metaforikus párbeszédeiben híveikkel. (A haszidizmus kutatója, s a haszid történeteket összegyűjtő Buber dialogikus filozófiája alighanem e hagyományoknak megfelelő párbeszéden alapuló tanítási módból nőtt ki.)

keleti vallások

A keleti vallások és tudósaik – akiknek munkásságát Buber összehasonlítja a sajátjáéval és a zsidó hagyománnyal – mindenütt a metaforikus párbeszéd módszerével dolgoznak, és sohasem adnak cselekvési programot. Az útra mutatnak, amelyen járni kell.

Hasonlóképpen elemzi az Az tevékenységi oldalát. A szótlan mélységből az állati cselekvés előzi meg az Én és a Te Az-ként elkülönülő részének létrejöttét. Az állati cselekvést követi a természeti ember együgyű mágiájának „gyakorlati” cselekvéssora, ügyeskedések, amelyek a megfelelő célra irányuló cselekvés előtt alakultak ki, de már szellemi mozzanatok hordozói, s magukban rejtik a továbblépés lehetőségét. Ha a cselekvés megreked a tárgyi „bűvösködés” szintjén, sehová sem vezető, „szellemtelen” állapot következik be. A mágikus varázslások és ráolvasások szintjét túllépő emberi tevékenységet a természettudományok módszereivel írják le az Az világának kutatói. A cselekvéseket is osztályokba sorolják, kategorizálják, majd valószínűségekre alapozva hitelesítik a „végső igazságot”. Csak akkor értjük meg a viszony fogalmát, ha az Az világát kiszabadítjuk a statisztikai meghatározás börtönéből. A kibontakozás folyamatát így írja le Buber: „Három szféra van, amelyben a viszony világa felépül. Az első: életünk a természettel – itt a viszony megáll a nyelv küszöbénél. A második: az élet az emberekkel, ahol a viszony belép a nyelvbe. A harmadik: az élet a szellemi létezőkkel, ahol a viszony nyelv nélküli, de nyelvet létrehozó.”

August Mack: Emberek kék tónál, wikimedia.org

A kapcsolatokat közvetítő nyelv tehát a kulcskérdés, ez teszi lehetővé, hogy a másik emberhez forduljunk, keressük az Általánosított Másikat, hogy képet formáljunk róla. Már a gyereknyelvben is felbukkannak a kölcsönösség kifejezései. A tükrözések például – mint a viszonyulás legősibb, legkorábban megjelenő csírái. Az érintkezés a szellemi létezőkkel lehetővé teszi a személyiség megnyílását-megnyilatkozását, és saját tartalmainak közvetítését a Másik felé. S a Másik közvetített tartalmainak megértését. Ez minden találkozás lényege s az igazi humanizáció.

„A viszony – kölcsönösség” című, Martin Buber-idézethez készült összeállításból. A Buber-idézet:
Egy fát szemlélek. Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, szerteszaladó zöldellés, a háttér kék ezüstje szelíden mossa. Megérezhetem mint mozgást: áradó erek a szilárd, magasba emelkedő törzsön, a gyökerek szívása, a levelek lélegzése, végtelen közlekedés földdel és levegővel, s maga a homályos növekedés. Besorolhatom a fajtájába, s mint egyedet szemlélhetem: fölépítését és életmódját. Megtehetem, hogy egyszeriségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint törvények kifejeződésének […] Megtehetem, hogy pusztán számok közötti viszonnyá oldom – örökkévalóvá teszem. […] Minden, ami a fa sajátja, benne van: az alakja és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez egyetlen teljességben. A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen. Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség.
Martin Buber | Én és Te (Bíró Dániel fordítása)
felső kép | August Mack: Pár a kerti asztalnál, wikipedia.org