A VILÁGNAK NINCSEN KÖZEPE
1994 július
– kivéve a saját köldökünk tájékát, mint azt Buddha olyan passzentosan kinyilvánította. Megengedve, hogy talán mégse vagyunk illatozó bokréta isten kalpagján, figyelembe kellene vennünk, hogy a nap újra nyugaton kél, és vigyázó szemünket inkább a német központi bankra, no meg Brüsszelre függesztenünk.
Mégis némi kajánsággal figyelem az ifjú nyugati tranzitológusok sürgölődését, amint mindent megtesznek, hogy megtanítsanak minket a hátsó lábunkon járni. Még élénken emlékszem arra, amikor a szépreményű szovjet tanácsadók próbálták mindazt lediktálni ugyanitt, amit az egyetemeken tanultak, s amit odahaza nem sikerült megvalósítaniok vagy sehogy sem működött. Akkor az állami tulajdon volt a szent tehén, most a magántulajdon. Akár a gyógyítás hajnalán (amely időkhöz a svédcseppekkel, úgy tűnik, visszatérünk), egyetlen és nagyvonalú orvosszert alkalmaznak minden bajra, a náthától a rákig. Egyetlen tulajdonforma szolgál most mindennek újjászervezésére, a lángossütéstől a színházon, cirkuszon és televízión keresztül, egészen a közutakig.
nagy emberként tiszteli
Szóval csatlakozva lesz Euró-papához. De vajon melyikhez? Mert több van ám. Az egyik a felvilágosodás évszázadának kezdetén, hogy a dátumot jól bevésse a fejünkbe, máglyára rakja Giordano Brunót és könyveit, s máig sem kér elnézést érte. A másik meg mégiscsak nagy emberként tiszteli. Az egyik kitalálja, a másik meg lehetetlenné teszi a népuralmat. Az egyik a minden népet és nemzetséget egyesítő lángoló gondolat, a másik a minden népet és nemzetséget leigázó, elnyomó és kizsákmányoló gyakorlat.
Hildyard beszámolója[1] elkeserítő és elkedvetlenítő. Szintúgy a saját, egyhetes, brüsszeli tapasztalatom a ,,Digit 12”, azaz a tudományos ügyosztály pályázatokat elbíráló malmában, ahol részletes és hosszasan fogalmazgatott javaslataim egyre azzal érkeztek vissza, hogy azokat nem eszi a számítógép, mert az csak öt kódszámot ismer: 1 = pocsék, 2 = rossz, 3 = közepes, 4 = jó (de soha nem lesz pénz rá), 5 = kitűnő (de csak akkor kerülhet megvalósításra, ha nem sérti a nemzetek közti elosztás arányait, amelyet majd a szakértőknél sokkal fontosabb politikusok fognak kiagyalni).
Szóval igent és nemet mondhattam, és ha igent mondtam, az legfeljebb annyit tett, hogy nem gyilkoltam meg egy gondolatot, de ezzel még korántsem segítettem elő kiformálódását. Sok pénzt kaptam ezért az esztelen, de mégis hozzáértést igénylő munkáért, egy hét alatt majdhogynem félévi itthoni keresetet. Mégse ismételném meg, csak ha nagyon kell a pénz.
meg is hülyült
Nem tudok hát véleményt formálni. ,,Ha tudod, se tudod”, csapkodja ki a taktust fejemben saját szabadságittas kismadaram. De ha már tudósnak mentem és tudományos tanácsadó a beosztásom, akkor legyen véleményem, még ha helytelen is. A bürokratikus berendezkedésnek az is egyik formája, hogy a kutatóintézeti dolgozót, ha már akadémiai doktori fokozattal rendelkezik, a tanácsadó elnevezés illeti meg, még ha semmiféle tanács sincs benne, és meg is hülyült az idők folyamán. Erre, már csak előrehaladott koromnál fogva is, mostanában igen nagy hajlamot, sőt késztetést érzek.
Tudnom kellene tehát legalábbis azt, hogy mit nem tudok. Hogy ugyanis merre megy a világ, függetlenül attól, hogy ez a menés nekem tetszik-e vagy sem. Komótos szellemi gőggel időnként azt gondolom, hogy Kornai már az ötvenes évek közepén tudta és leírta azt, ami miatt a testvéri népek maastrichti szövetsége csak egy évtized múlva fog háborogni. Ember legyen, aki kibírja azt a túlzott központosítást, ami nem is célravezető, mert a brüsszeli iroda leginkább egy kiglancolt és számítógépekkel bőven ellátott kafkai kastélyra hasonlít.
A másik oldalon azonban emlékszem arra is, hogy a demokratizmus kitörése alkalmából lelkesen magyaráztam munkatársaimnak: lehet, hogy vásárlóerőnk harmadával fog csökkenni (többel csökkent), de megéri, mert nem kell majd vízumért ácsorogni, határokon hasgörcsöt kapni. Majd bepótoljuk, mert külföldön egy előadásért fizetnek annyit, amennyit itt egy egész kurzusért se. Szóval többletszabadság lesz, vagy lehet, vagy talán ki tudjuk csikarni (még nem nagyon tudtuk).
A mérleg még leng, jobbra is, balra is, nem világos a kép. Előszörre persze főképpen a ,,bulista” lehetősége tágul, a „homo oeconomicus” kezd nyüzsgésbe. Nem teljesítményét, puszta önzését és önmozgását fizetteti meg. Eleinte van, aki megfizeti. A tőke mozgásának szabadsága ma a munka mozgásának szabadsága is. Megindul hát az aranyesőt hozó mozgolódás. Aztán talán majd kiegyenlítettebb idők következnek. A puszta mozgás többé mit sem fog hozni a konyhára, akkor valamit majd csinálni is kell ám.
Eleinte azonban a puszta mozgás, a kiegyenlítődés is pozitív hatású. Isten tudja, a pályázatőrlő malomban még lenéztük azt az ,,európaközösségi” számítógépes szakembert, aki magának négyezer, tiranai kollégájának négyszáz écu havi fizetést javasolva az albán mezőgazdaság komputerizálását tervezte. Irreális elképzelés, 1 = pocsék. Buli. ,,Smoke screen”, azaz füstköd, jellemezték a dolgot a verzátusabb angol csatárok.
Ma nem vagyok már ilyen biztos ítéleteimben. Lehet, hogy mégis komputerizálni kellene. Nemcsak az albán, de talán a magyar mezőgazdaságot is. Általában mindent, amit éppen lehet. Még ha ettől az IBM az APPLE és a MICROSOFT cégek profitja meg is növekszik.
Ha jól működik a piac, akkor többletprofithoz csak az juthat, aki többletet ad a társadalomnak. De nem biztos, hogy a piac jól működik. Ha viszont részrehajló a brüsszeli apparátus, és „meghamisítja” a piaci erőket, akkor politikailag is, jogilag is támadhatóvá válik. Lehet, hogy mindez működni fog, lehet, hogy nem.
A szokásos magyar tamáskodás bizalmatlanná tesz. Nálunk a piac mindig rosszul működött, és egyelőre ma sem mutat nagy hajlandóságot a javulásra. Nyugaton azonban mégis képzettebb, tapasztaltabb, becsületesebb az apparátus. Talán ne ítéljünk előre. Figyeljünk inkább.
túlságosan is gyorsan
Az a veszély, hogy túlságosan is gyorsan válunk az európai közösség megkötözött tagjává, egyelőre nem fenyeget. Túl sok rendi, ázsiai, balkáni szokásunkat, jogszabályunkat és vélekedésünket kell még levetni ahhoz, hogy egyáltalán szóba lehessen állni velünk. Mindebből következik, hogy egyelőre sem a pocskondiázás, sem az istenítés nincs még napirenden. Elnézést kérek hát, ha sem magamat, sem országomat, sem a helyzetet nem tartom elég érettnek arra, hogy kialakult véleményem legyen. Az irány világos. A részleteket még nem látjuk. Ahhoz közelebb kell kerülnünk.
Rossz (vagy jó) szokásunk szerint azt véljük, hogy mi csücsülünk a világ közepén, hiszen mi találtuk fel a dinamót, a karburátort, a telefonközpontot és telefonhírmondót, a C-vitamint, az atombombát meg a számítógépet. Na igen… Nem is tudom… Talán helyes volna, ha kivételesen és átmenetileg csöndben maradnánk (magamat is beleértve), legalábbis addig, míg nem áll rendelkezésre elég, vagy legalábbis több információ.