Balassa Péter

MI A MAGYAR, HA NEM KÉRDEZI FOLYTON-FOLYVÁST?

1993 ősz–tél

MI A MAGYAR, HA NEM KÉRDEZI FOLYTON-FOLYVÁST?
Márton Lászlónak
,,Mi egész életünkben azzal vagyunk elfoglalva,
hogy BOKOROK vagyunk, ebből indulunk ki,
ide térünk vissza, és ha tudnánk, se akarnánk kilépni ebből a körből…”
Örkény István: Vérrokonok

Bartókról és a Cantata profanáról szóló előadás zárta 1990. június 26-án az első Fidesz Akadémia 1989 ígéretes tavaszától 1990 másnapos kora nyaráig tartó tanévét. Ma pedig, 1993. március 25-én, Bartók Béla születésének 112. évfordulója van. Mindezt azért említem meg, mert Bartóké az a máig meghaladhatatlan, a szent magyar költészetet is felülmúló nézőpont, ahonnan — nem felülről, nem is kívülről, hanem belülről — a mi a magyar? kérdését — jelen esetben — társadalomlélektani és mitologikus szerkezetként vizsgálhatom. Nem a kérdés 1939-es vagy még régebbi kontextusáról beszélek, hanem arról, mit jelent ma újra feltenni egy archaikus, sőt — mint látni fogjuk — barbár-mitikus kérdést a politikai és a szellemi életben, mit jelent annak a szükséglete, hogy újra feltegyük ezt az ismételt kérdezés által is egyre képtelenebb kérdést. Miért kérdés még ma is?
magyarnak lenni
Nehezebb válaszolni erre, mint arra, hogy mi a tartalma. Mert a kérdés egyeseknek, sokaknak evidencia: az idetartozás, a tér és idő problémátlan elfogadása, axiomatikus adottság, egy hosszú és bonyolult történet, melyre nincs mit s miért rákérdezni: elmondja önmagát. Különös módon épp ők azok, akikre a folyvást kérdezők rásütik a nemzetietlenség bélyegét. A kérdezőknek ugyanis a mi a magyar? egyenlő a magyarság ,,tudatával”, ami hasadt és identitásában válságos, nem evidens. Magyarnak lenni eszerint egyenlő állandó megkérdőjelezésével; egyedül abban biztosnak lenni, hogy a bizonytalanság kérdése ez, és ebben volna épp a magyarság esszenciája. Gyanítom tehát, hogy azok erőltetik folyton ezt a kérdést, akik önmagukban szembekerülnek saját magyarságukkal mint problémával, akiknek ez nem probléma nélküli (s épp ezzel azonosítják a magyarsághoz tartozás ismérvét), akik mintha nem lennének elég biztosak magyarságukban, s talán tudattalanul felismerték önnön mélyükben a mást, az idegent, ami traumatizálja gondolatvilágukat; frusztrációt, szorongást vetítenek ki. Ez is egy válasz.
belülről próbálok beszélni
A kérdésfeltevés, úgy vélem, első közelítésben ősi traumára utal, jellegzetesen neurotikus (Freud: ,,a származás titkán töprengeni igazi neurotikus alaphelyzet”). Gyanítható tehát, hogy azokkal szemben, akiknek ez a kérdés nem kérdés, a gyökértelenség vádja és a gyökeresség követelése azonos a kevertség és „tisztátalanság” rémült felismerésével önmagukban, rettegés a hovatartozást állítólag veszélyeztető individualitás megfellebbezhetetlenségétől, a szabadság anyanyelvétől. A mi a magyar? egy gyenge magyar-EGO önvédelme a szabadság: az univerzális személyesség erős vonzásától. Azok kérdezik meg ezt (voltaképpen önmaguktól, kifelé pedig paranoid-vallató hangsúllyal), akik zsigereikben már nagyon is tudják, hogy a kultúrnemzeti alapon történő magyarság-értelmezésnek vége, ez azonban nem azonos a magyarság végével; akik megvilágosodásszerűen rájöttek, hogy a közösség egyféle: szimbiotikus-,,vérségi”, homogén vagy homogenizáló önfelfogásának egyszer s mindenkorra vége, az individualitásnak, az individuációnak — még ha beágyazott is, sőt ez is feltételezi a bekövetkezését — nincs többé alternatívája. Nincs visszavétel, visszalépés, csak (ön-)korrekció, kiegészítés, dinamikus-plurális egyensúly van. Ismétlem: minderről, Bartók és Babits, Kosztolányi és Ady, József Attila és Arany, Bibó és Széchenyi, Jászi és a többi kevesek, de nem túl kevesek útján — belülről próbálok beszélni, nem kívülről, nem felülről (vö. Se pajzzsal, se dárdával és Gyűlöletszerelem című írásaimmal).

*

Vörös Géza: Szentendrei háztetők

Vörös Géza: Szentendrei háztetők


legnormálisabb felelet
A leírás és az értékelés definitív változata már régóta kezünkben van: Szűcs Jenő ugyanis csaknem harminc évvel ezelőtt elvégezte a kérdés eredetének megvilágosító feltárását (ennyit a rövid távú, de jellemző szellemi amnéziáról), 1966-os tanulmányában: A magyar szellemtörténet nemzet-koncepciójának tipológiájához, amelyben nagy teret szentel Babits válaszának az 1939-es körkérdésre (A magyar jellemről) mint legkiegyensúlyozottabb, legnormálisabb feleletnek: „…amikor az ezt a címet viselő gyűjteményes kötet a magyar szellemi élet kiemelkedő munkásai közreműködésével 1939-ben megjelent, a tanulmányírók közül talán a legjózanabb és legszkeptikusabb Babits Mihály joggal így töprenghetett a kötet címében foglalt feladványon: ’Őszintén szólva még megérteni is nehéz, nemhogy felelni rá… Úgy tör föl belőlünk, mint egy létprobléma, korszerűnek látszik és sürgősnek. Soha izgatottabban nem kérdeztük, mint ma. De ha egy kicsit sarokba szorítanak, kiderül, hogy voltaképp magunk se nagyon tudjuk, mit kérdeztünk.’
sors és jellem
Megdöbbentő szavak 1939-ből! Mert miből is állt a kérdés? Megkeresni valahol a történelem mélyében a koroktól, strukturális metamorfózisoktól független, esszenciális magyarságot, melyben a nemzeti lét gerincét, folytonosságát, sőt — feltételét igyekeztek megragadni. ’Hol kapjuk hát magát a magyarságot — kérdezi tovább Babits, aki egyébként, szinte egyedül a kötetben, nemcsak óv a történelem távoli századaiban való bizonytalan tévelygéstől, hanem azt kritikailag vissza is utasítja — tiszta és sajátos állapotban, vagy hogyan tudjuk azt elkülöníteni, mint egy elemet, amely csak vegyületekben fordul elő?’ … Egészében azonban, magából a kérdésfeltevésből következően a kérdéskomplexum mögött mindig ott kísértett az újabb német szellemtörténet völkisch-volkhaft kategóriája és az ősi Volksgeist kísértete… mégis azzal a különbséggel, hogy a nemzeti lét esszenciáját itt kevésbé egy évezredes, immanens nemzeti ’öntudat’ fonala köré igyekeztek kikristályosítani, mint inkább egy ’organikus’ tényező, ’alkat’, ’karakter’ köré. S itt megint csak Babits okos és szkeptikus szavait érdemes emlékezetbe idézni. Ami az ősi nemzeti ’lényeg’, a magyar jellem vizsgálatát illeti, a kutatónak rendszerint ’az események hatása alatt, a politikai reményei vagy félelmei szerint már meg is van a maga elmélete. A magyar karakter fogalmi megragadására azért van szüksége, hogy ezt a sorselméletet tudományosan alátámaszthassa. Sors és jellem közt titkos összefüggést lát, s önkéntelenül is oly módszert keres, melynek segítségével a jellemet sorselméletének megfelelően rajzolhatja meg.’ Röviden: a forrásokból ’azt lehet kiválogatni, ami az előre megtervezett gondolat-építménybe készen illeszkedik.’” — Szűcs Jenő ezen a ponton folytatja Babits 1939-es gondolatmenetét, és történészként fontos megállapításokat tesz, melyeket interpretálva adok közre: amikor Babits arról beszél, hogy a magyarság metafizikai lényegére, egyetlen fogalomban vagy jellemvonásban megragadható esszenciájára képtelenség rátalálni, egyáltalán keresni azt, akkor Szűcs Jenő, Babits szellemében, a német szellemtörténeti esszencializmus, a metafizikai támaszték beteges keresésében látja és körvonalazza az alapvető problémát. Babits, bármilyen meghökkentő is ez egy költő esetében (igaz, fiatal korában professzionális filozófusnak készült), akinek ráadásul ekkor már állandó témája a szavak kimondhatóságának, sőt puszta artikulációjának nagyon is életbevágó kérdése, a logocentrikus világ tétje és kétségessége, illetve Jónás könyvében a szavak érvénye a ninivei valósággal és az isteni kegyelemmel szemben ironikus, sőt komikus módon megkérdőjeleződik — a költő tehát ezen az úton megelőlegezi az európai gondolkodási tradíció későbbi, dekonstruktivista és anti-esszencialista kritikáját (Derrida, Rorty stb.). A mi a magyar? kérdésével a nem-metafizikai, hanem művészi-tapasztalati-történeti választ: a magyarságot mint egy nemzeti narratívát, a többi között egy ,,elbeszélés” teljes hosszát és vertikumát helyezi szembe.
a magyar történet
A válaszadásnak ez a módja egészen meghökkentő módon előre jelez valamit — a hovatartozás nem esszencialista, hanem természetes tradíció-sorozatként való felfogását. Egy elbeszélés-széria, a magyar történet, magyarok története ez, mely „így történt” s ezáltal ez(ek) vagyunk „mi”. Babits a kérdést narratív eseménysorként, megtörténésként, nem pedig aktualizáló, politikai, „lényeglátó”: kirekesztő vagy integratív ideológiai fogalomként kezeli; az identitás nagyon is árulkodó, mai — csaknem teljesen üres — tartalmát pedig nem is használja. (Mondanom sem kell, hogy a Talán a vízözön… vagy az Özönvizet, kőessőt… költője csakúgy, mint jelentős magyar elődei és utódai, a magyarság büntető pusztulásának és önpusztításának rémképeivel mint művészi látomásokkal, a teljes történet negatív végkifejletével küzdött — és megküzdött! —, ami azonban meg sem rezdíti az idetartozás természetességét, axiomatikus, tehát szóra sem érdemes bizonyosságát.)

Barcsay Jenő: Lejtős utca

Barcsay Jenő: Lejtős utca


sajátos keleti változat
A magyar nem fogalom és lényeg, hanem történelmi folyamat (lásd vegyület-hasonlat), tapasztalati-önismereti processzus, beleértve a félreértéseket, a zsákutcákat stb. A magyar identitás mint valamely monokulturális lényeg, fajspecifikum nem ragadható meg (ha csak bűnös öncsonkítás, belső Trianon révén nem), hanem megélt tradíció-értelmezésként, újra s újra dinamizálódó idetartozásként, amelyben nincs állandó jelentésösszefüggés, hanem szüntelen jelentés-közelítés és -távolodás van, elszakadás és visszatalálás, antinórnika helyett dialektika, épp úgy, mint minden más nép életében. Ez az esszencializmus-kritika, amire utóbb Szűcs is kitér – noha tanulmányának írása idején a „metafizika alkonyának bizony már Nietzsche óta érlelődő gondolata még nem tört be a magyar teoretikus észjárásba —, nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a mi a magyar?-ban nemcsak az autochton magyar reakciósság és olykor faji ideológia a felelős, hanem az akkor modernnek számító, európai, elsősorban német szellemtörténeti-metafizikus kérdezésmód átvétele is, in floribus. Végtére is az 1939-es kötetet nemcsak harmadrangú provinciális szélsőjobboldaliak írták, hanem az akkori magyar tudományosság és szellem jobbjai. Éppen az az érdekes, hogy Babits szavai alapján elmondható: a szellemtörténet jellegzetesen nyugati, fehér mítosza, a fogalmi rákérdezés a végső esszenciára és szubsztanciára, majd a fogalmi válasz praktikus oktrojálása – a gondolkodás filozófiára történő redukciója és ily módon kolonizálása — sajátos keleti változatban jelenik meg Magyarországon: a tiszta, archaikus, barbár eredetmítoszból levezetett ázsiai etnikai mítosz formájában, mely ellenáll feudális integrációnak, kereszténységnek, polgári modernizálásnak és — horribile dictu felvilágosodásnak egyaránt.
közvetlen vitairat
E nézetek képviselőit nem zavarta, hogy — saját tudásuk és veszélyérzetük szerint is — a magyarságot pusztulással fenyegető veszedelem, a Habsburg-német hódítás kivételével, Keletről jött. S ez még akkor is elképesztő, hogyha tudjuk, 1939-ben a körkérdésnek és a beérkező „keleties” válaszoknak jócskán volt aktuális: németellenes éle. Csakhogy az akkori németellenességnek volt már szellemi, de civilizáció-ellenes, kritikai előzménye a magyarságról töprengés hagyományában jócskán; továbbá: az akkori Németország ideológiája inkább hasonlított mégiscsak a „keleti”: „vér és talaj” barbár orientális fantáziálására, visszalépésként az első századok germán „őserdejébe”. Az európai metafizika véres alkonya és a legobskurusabb kelet-európai nacionalizmus — óriási szintkülönbséggel — összeérni látszik, ahogyan szaktudományosság és dilettantizmus is, a kötetben éppúgy, mint a nyugat-német forrás esetében (mondjuk Carl Schmidt és Alfred Rosenberg különbségében). Hiszen Babits válasza a körkérdésre sok ponton közvetlen vitairat is (ha nem is oly vehemensen, mint Németh László Kisebbségben-je esetében) Prohászka Lajos tudós-dilettáns, szellemtörténeti A vándor és a bujdosója ellen (vö. Babits Mihály: Esszék, tanulmányok II. 654—655. o.). Babits mindenesetre az összes, magyarságot azonosító fogalomról és „jellemvonásról” kimutatja, hogy mitizálva abszolutizálok, s épp úgy lehetne igaz (vagy sem) az ellenkezőjük is.

Galimbert Sándor: Óbudai részlet

Galimbert Sándor: Óbudai részlet


archaikus eredettudat
Szűcs Jenő ugyanakkor egy másik tanulmányában, rímelve az előbb említettre, visszalépve az időben a mi a magyar? kérdés eredetének történetét mondja el A barbár etnikai tudat című vázlatában, amely rámutat, hogy az 1939-es kérdés és a válaszok mélyén egy barbár etnikai önazonosító-önmegnevező ősmítosz zárványa áll. Csakugyan volt és megmaradt a magyarságnak egy erőltetett identifikációs mítosz-törmeléke önmagáról, amire apellálhatott és építhetett a kirekesztő és kollektivista nacionalizmus, mely a „tiszta” etnikumot mint vérségi közösséget egy keleties változatban hangsúlyozza. (Vö. Szűcs Jenő: Nemzet és történelem c. kötet, 334—335. o.) Szűcs történeti-filológiai úton, forráselemzésekkel kimutatja, hogy a 11—13. századi magyar krónikairodalomban nemcsak a korabeli feudális és keresztény egyetemesség integrális fogalmai, motívumai jelennek meg, hanem hellyel-közzel ezektől idegen, archaikus, barbár elemek is. Annak ellenére azonban, hogy ezek a maradványok szívósan fennmaradtak a középkorban, ezekben az esetekben már a „keleti nomád” jellegnek az utólagos abszolutizálásával és mitizálásával van dolgunk. Az tehát, ami a későbbi nemesi-nemzeti, werbőczyánus, úri magyarságtudatban kompenzatív módon, archaikus eredettudatként van jelen, jóval korábban megalapozott felfogás, amely maga is már értelmezés, utólagos legitimáció. A keleti nomád, vérségi, klán jelleg erőltetett hangsúlyozása már eleve nem valami „objektív” valóság tükre, nem az ősnemzetségi, vérségi társadalom valósága, hanem már a honfoglaló magyarság idején is meghaladott, differenciáltabb állapot önigazoló ideológiai szerkezetének markáns része. A már régen nem a „régi törvény” (vö. pogány felkelések, szemben az „idegen” kereszténységgel) alatt álló plurális közösség az archaikus, egyazon törvényű közösség mi-tudatának, önazonosságának kontinuitását terjeszti ki, hogy egybetartsa a széthúzót.
vérközösség
A kérdés az, hogy a magyar nemzeti tudatnak miért van szüksége ily hosszú időn át ennek az ősi, eredet- és azonosító mítosznak az elevenen tartására, mely ráadásul a magyar népnek saját, az Árpád-dinasztiától független, ősibb eredettudata, régebbi elképzelése önmagáról (az ún. Hunor-Magyar monda)? Szűcs így válaszol: „….immanens közösségtudattal jóval a 9. sz. végi »népszervezés« előtt számolnunk kell és az eredethagyomány integrációjával is már jóval a 9. sz. előtt…. A politikai szervezet egységesülése és tartósulása az állandó etnikai fluktuáció állapotában levő sztyeppéi népeknél is a hagyomány előrehaladó integrációját segíti elő… a társadalom zöme azonos eredetmítoszt fogad el. A gondolati mechanizmus felől tekintve az nem egyéb, mint a nemzetségek (klánok) organikus összetartozása tudatosításában érvényesülő szimbolikus (hipotetikus) vérközösség modelljének transzponálása a tágabb (szekunder) csoportra, a népre.” A legkorábbi források azt mutatják, hogy eredetileg a „nemzetség” és „nép” fogalmak belsőleg összefüggtek, a gondolkodás a nemzetség analógiájára használta a „nép” egészét. Ez a rávetítése és extrapolációja a résznek az egészre a mi a magyar? szívósságának egyik fő szerkezeti alapja, amit azután a történeti-nemzeti kudarcok, zsákutcák, önismereti problémák, maga a történet az eredet reflexiója nélkül tartósít, s e reflektálatlanság részben maga a kórokozó.
barbár nemzetségmítosz
Volt, van tehát egy ősi, egyetlen nemzetségre érvényes eredeti monda, amely azután a törzsi, törzsszövetségi, majd a feudális, integratív dinasztia és dinasztiák által kisajátítva, nemzetségi mondából nemzetivé lesz, és az egész, már régen tagolt társadalmat újra homogenizáló, kifelé védelmező „globális”, valójában mélységesen partikuláris eredettudatként jelenik meg. Gyengén „modernizált”: átfeudalizált, archaikus-barbár nemzetségmítoszról van szó eredetileg, amelynek a mélyén a mitikus testvérpár története áll, a vérségi kötelék mitikus parancsa és az ettől elbitangolás bűntette és büntetése, olyan organikus szemlélet, mely alapja lett – függetlenül időbeli keletkezésének „előttijétől és „utánijától — a mesterséges, politikai integrációnak: ,,Genus megfelelője az ómagyar nyelvben fajzat ill. nemzet volt. Ez utóbbi (a nem tő valószínűleg iráni eredetű) már az ősmagyarban képződött (nemzet), eredeti jelentése »nemzés« ill. ’nemzés eredménye’, s mint ilyen még az ómagyarban is elsődlegesen a rokonsági terminológia része ’szülött, ivadék, sarj’ ill. csoportra vonatkoztatva ’rokonsági csoport, nemzetség’ (genus, stirps, progenies stb.) értelemben. Ezzel párhuzamosan és egyidejűleg azonban e szó jelölte tágabban a ’nép’ (natio, gens) fogalmát is, éspedig a nemzetség szóval váltakozva.” (Vö. Szűcs, i.m. 349. o.)
integratív politikai törekvés
Következésképpen egy már meglevő, viszonylag homogén etnikai közösségtudat dinasztikus, törzsi kisajátítása, integratív folyamat zajlik le, ami később a nemesi nemzet alaptörténetévé válik, ellenkező, partikularizáló folyamatként. Ennek az archaikus, létező, ráadásul internacionális tipológiába tartozó (a mitikus testvérpár) eredetmítosznak a mesterséges integrációja volt az az ideológiaszükséglet, ami a nemzetség-mítoszból „globális” nemzeti mítoszt kreált. Csakhogy a magyar középkorban nem mindig, vagy ritkán érvényesült a feudális struktúra integratív törekvése, hanem ama másik, végzetes partikuláris arculata volt erős (vö. Szűcs Jenő: Európa három történeti régiója című, nagyszerű könyvével), és e partikularizmus erői vitték tovább — az elzárkózás, a kirekesztés és az önféltés irányába a vérségi köteléken alapuló, összetartó eredetmondát. Partikularizmus és szimbiózis azonban legföljebb csak groteszk elegyként — öngyűlölet és kommunió egyszerre, ugyanabban a történetben — érkezhetett el egészen a 20. századig. így tehát, bármennyire szomorúan komikus is, az alapszerkezet ismétlődik: az önálló népcsoport alapegysége, a testvérpár, a klán a csatlakozó jövevényeket, egyéneket vagy csoportokat egy már fiktív, egy már nem létező, csak ideologikus emlékezéssel és emlékeztetéssel életben tartott hagyományközösség és ,,vérközösség” részesévé fogadta: az alaptörténet elfogadása egyben nyilván a befogadás alapfeltétele. A politikailag domináns törzs — Árpádé — magyar (magyeri) önmegnevezéséről szóló eredettörténete a vezetők integratív politikai törekvésének etnikailag igazoló funkcióját tölti be. A szimbiotikus vérközösség fiktív képzete a szélesebben tagolt, jóval plurálisabb magyar társadalom politikai egységesítésének, megerősítésének legitimációja. Mivel azonban az integratív erőket a partikularizmus erői legtöbbször legyűrik, ez utóbbiak hivatkozási mintája mindig is az eredetileg integratív, domináns, de kisajátító törzs eredetmítosza lesz. Ráadásul a magyarság fokozódó, tényleges létfenyegetettsége közepette (amelyben persze jócskán felelős a nemesi partikularizmus is, amit az elbitangolt testvér rész-mondája, a széthúzás „fátumának” mintája — vagyis az önismeret és önértelmezés kezdeti zavara — újra és újra elfed) jogosulttá válik a kollektív, nemesi, majd lefelé popularizálódó, tudattalanból feltörő eredetmítosz elfogadása a homogén, monolit egység kívánalmáról. A mi a magyar? lassan a mi az ember? kérdése lesz, ami kétségkívül teljes visszalépés az eredethez (Ádám a héberben: ember).

Márffy Ödön: A régi váci vám

Márffy Ödön: A régi váci vám


mindig újra föl kell tenni
Az eredeti ,,barbár” magyar lényegre való hivatkozás egy olyan nemzeti történelemben tarthatta meg nagy mértékű ellenállóképességét, amelyben a politikai nemzet egységének különböző időszakokban és formákban megjelenő gyengesége, elvetélése csak a kultúrnemzeti azonosságtudatot erősíthette; ez a fejlődés nagyon is ismerős, tipikus, kelet-közép-európai jellegzetességeket mutat, amennyiben itt a politikai nemzetállam gyöngesége állandóan kulturális — mitikus hivatkozásokkal tarkított — megerősítésre szorult, méghozzá a pusztulás, a puszta megmaradás fenyegetésének hol valós, hol nyilvánvaló érdekeket szolgáló hangoztatásával — ,,a földön e kívül nincsen számodra hely”…stb. Ennek a mechanizmusnak a mélyén és tartalmában azonban egy fiktív, de érzületi szinten nagyon is valóságos, sokszorosan átértelmezett, átformált, oktrojált visszaemlékezés lappang a vérségi közösség, a testvériség, a nemzetiségi viszonyok közvetlenségének prehistorikus állapotára: a partikuláris, az elzárkózó családra mint az identitás zálogára. Arra a kérdésre tehát, hogy miért kell egyáltalán megkérdezni, mi a magyar?, a fenti, Babitstól indító Szűcs Jenő-féle gondolatmenet itt elvégzett rekonstrukciója és értelmezése nem esszenciális, hanem gondolati-érzületi történéssorként érti a választ: identitás-kérdés mint gyanakvás, addig van, amíg a tiszta identitás követelménye félelmi és sérelmi szerkezeteket érint, tehát amíg e fogalom önnön nemtermészetes voltára világít rá, minden szándéka ellenére. A nem-evidencia élménye közös, paradox, szorongó érzülete és a „valami nincs rendben” élménye az, ami újra és újra feltenni kényszerít ezt a mára fogalmi értelemben tökéletesen üres kérdést. A mi a magyar? valójában mindössze azzal egyenlő, hogy mindig újra föl kell tenni a kérdést, hogy legyen, aki föltegye, hiszen maga a kérdezés azt demonstrálja, hogy vannak még magyarul beszélő-gondolkozó emberek egyáltalán. Az eredetileg törzsi dominanciát, majd osztályuralmat szolgáló eredeti „lényeg” a nemzetvédővel egyesül, az etnikait az osztályérdekre vetítve, majd ismét vissza (a nemesi nemzet tarthatatlanságától kezdve).
lepusztult úri alapon
És ez a vissza az igazán retrográd, amikor a 20. század első harmadában már nem nemesi, de ismét etnikai alapon teszik fel a kérdést, nem szólva ennek legújabb változatairól. Az organicitásra vonatkozó és azt sugalló kérdés a nagyon is nemorganikus gyengeség és félelem paradox újraerősítése, circulus vitiosus. Az önmagát kritikusan, korrektívan bár, de elfogadó ember hiánya e kérdés mélyén tátongó lyuk. Döbbenetesnek kell tartani, hogy a két háború közötti plebejus és paraszti demokratikus progresszió, mely olyan élesen elvált a dzsentri-Magyarország „nemesi” demokráciájától, sőt helyenként kommunisztikus elemeket is magán viselt, s így lépett 45–48-ban részlegesen szövetségre az uralomra jutó moszkovita bolsevik „urbánusok” cinikusan manipulatív politikájával, nos ez a progresszió, mai, magukat örököseinek tekintő képviselőiben miként felejti el saját demokratikus, anti-dzsentri hagyományát, s miként veszi át a már régen süllyedő úri Magyarország anakronisztikus, fél-barbár, gőgös, önlegitimációs mítoszait. A nemzet mint „vérségi” közösség, ámde lepusztult úri alapon — ez az a kelet-közép-európai abszurd redivivus, amellyel különben remekül kompenzálható és elfeledhető az eredeti népi gondolat háború utáni sorsa (története) és mélységesen züllesztő „taktikai” szövetsége a kollektivistának álcázott, egyszerűen totalitárius értelmiségi elit-paruzia, a létezett szocializmus világával. Az érintkezési pontokat egyébként pl. Révai, aki mindig is erre a „szövetségi politikára” játszott rá már Moszkvából is, a harmincas évek végétől, sokkal világosabban látta (Aczél ebben tanítványa volt), mint e politika tényleges résztvevői népi oldalról. Ez a nem kevés pikantériát tartalmazó liaison sokat megmagyaráz abból az erkölcsi-szellemi tőke-szegénységből, amellyel a magyar értelmiség nagy része az ún. rendszerváltozást fogadta. Ebben a népi gondolat kiemelkedő „királyként” tisztelt, félig-meddig szakrális, késői, de egyáltalán nem naiv alakjait is felelősség terheli.
profán jelen
Ez a kitérő csupán arra szolgált, hogy a mi a magyar? kérdésének abszurditását, s ne csak a háború előtti retrográd oldalt, hanem az ugyanakkor kibontakozó progresszió csapdáit is érintsem legalább. E kettő számos ponton érintkezik, éppen a kérdés „felülről” való leszivárgása révén. A plebejus népi gondolatnak belső antidemokratizmusa, illetve polgár- és városellenessége lett a végzete. Az érintkezési pont tehát az idegengyűlölet és idegenképzés, amely szintén a „klános” testvér-mítosz tudattalan továbbéltetéséből táplálkozik: a mi a magyar?-nak folyton-folyvást szüksége van egy érintetlen, aranykori, kereszténység előtti, prekulturális, premodern, sőt antimodern barbár szakralitás és kollektivitás feltételezésére, szemben a profán jelennel, amit a mindenkori idegenek, az idegenség, a jövevények, az identitást fenyegetők és veszélyeztetők rombolnak le; a nyugat- és városgyűlölet szocialista kisajátításában a „keleti” népiség keményen közreműködött. Ezért nem értem napjainknak — szintén — a régmúltból vett „öngyógyító” szlogenjét arról, hogy „a magyar befogadó nemzet”, hacsak nem úgy értendő, hogy: „elég baj ez”… Az idegenség-képzetek ugyanis eredetileg a nem nemesre is vonatkoztak: tehát a paraszti, polgári kultúra szintén idegen a werbőczyánus szemlélet számára.
lappangó önmegvetés
Az idegengyűlölet, a jövevénység adottságával szembeni történeti mitikus védekezés igen korai nyomai a saját idegenség (éppen a nemzet-fogalom szűkös határainak megvonása által történő) leplezésére, elfojtására, a belső meghasadtság tudattalanba szorítására szolgálnak, továbbá annak elhárítására, hogy mi magunk is természetesen kevert fajúak vagyunk, sőt magunk is okai volnánk tragédiáinknak, traumáinknak és zsákutcáinknak. Az identitás mint nyitott kérdés — lappangó önmegvetés, öngyűlölet. Végül azt a felismerést is el kell rejteni: mi, egyének is idegenek vagyunk/lehetünk saját, „vérségi” közösségünkben; a széthúzásról szóló önértelmező „karakterológiák” és az idegenség-képzetek nagyon is közeliek egymáshoz tartalmilag, szerkezetileg egyaránt. Idetartozik még tehát, hogy az idegenség mint a mi a magyar? komplementer-ellentettje, a szívósan megőrződött leválási képtelenség ellen-szimbóluma lett a szimbiotikusnak tételezett közösségről, ami természetesen e közösségek réges régi széthullásáról, nem-létezéséről árulkodik. A belső széthúzás mint befurakodott idegen karakterelem a magyarságban: olyan világfélelemről és világmagányról, kommunikációs bénaságról tanúskodik, amely nem képes tudomást venni arról, hogy a szűkebb közösséghez tartozás és a magyarsághoz tartozás nem ugyanaz a foka a természetes, szabad, individuális létezésnek; nem feltétel és nem kötelesség, hanem választás — tehát szabadság — kérdése. A szimbiózis követelése éppen a választástól való félelem, az átváltozás, a megújulás — horribile dictu — az elszakadás rettegése, hogyha nem tesszük normatívvá a magunk szabta magyarságot, akkor tudatosodik az, ami egyébként, empirikusan jó esetben, régen bekövetkezett, helyválasztás és természetes idetartozás dolga ez már, amely levált a testvérszimbiózisról.
fájdalmas és tragikus történet
Ezen a ponton tör be ellenkező előjellel, sokértelműen, démoni és gyógyító erővel egy, az eredetivel persze közös gyökerű mítosz, idegen nyelvből és még archaikusabb kultúrából történő lefordítása, átköltése magyarra: az erdélyi román hegyi falvakban megőrződött kolindálás mélyén rejtőző felnőtté válási, iniciációs rítus féktelen elszakakdás-története a szülőktől, a „kilenc szép szál fiúé”, a Cantata profana. Ezzel az utalással egyelőre visszatérek kiindulópontomhoz, illetve a máig meg nem haladott, sőt igazán meg sem hallott „horizonthoz”, ami válasz, de nem fogalom, nem lényeg, nem esszencia, hanem egy elkerülhetetlen, fájdalmas és tragikus történet, esemény lejátszása; ősi mélyből felhozott elbeszélés, a mi az ember sorsa? kérdéséről, aminél magyarabbat nem ismerek, s amit Bartók, tőle szokatlanul: „legszemélyesebb vallomásának”, alkalmasint egyik legfontosabb művének tekintett. Az áttörésről szóló mű maga a kitörés az önmagába visszazáródó kérdezésből.
érintetlenül törnek föl
A mi a magyar? kérdésének szívós fennmaradásához tartozik önbeteljesítő jóslatjellege is — a benne rejlő ,,pusztul a nemzet” szorongása, ami valóban időről időre reális veszéllyé válik: a középkori magyar királyság bukásától Világoson át Trianonig. Ez utóbbi bizonyos értelemben csakugyan negatív beteljesedés — hatalmas, abszurd kasztráció és csonkítás, olyan külső erők felől, a Nyugat felől, amely épp ezzel a békerendszerrel hoz létre egy hetven évig működő ,,cordon sanitaire-t”, status quót, amit 1945 csak újra megerősít, s amelynek az összeomlása 89—90-ben status quo antét teremt, egyrészt leleplezi a nyugati politika egyik 20. századi fő szólamát, másrészt ez a lelepleződés nem történik meg igazán a nyugati politikában és öntudatban, hiszen a hetven év előtti konfliktusok s a még régebbiek szívósabbak és maradandóbbak, mint gondolta volna bárki is, és in floribus épen, érintetlenül törnek föl a történelmi-társadalmi tudattalanból, mintha 1914 óta ,,mi sem történt volna”, a Nyugat pedig képtelen kezelni őket.
a belső bukás
A magyarságban a trianoni tragédia elkerülhetetlenül idegengyűlölethez, (nem alaptalanul) ellenségképhez vezetett, és ez az a pont, amikor a kollektív tudattalanból ismét feltör: „mindez már megtörtént velünk”). — Magyarország nemezisének, a nemezis-tudatnak legnagyobb, profetikus személyisége, a legnagyobb magyarság-kritikus és önismerő, Ady metapoétikai, misztikus-mitikus kinyilatkoztatása különösen utolsó köteteiben történt meg, melyekben személyén túl, sőt az ,,adys” személyiség kioltása révén magának Magyarországnak a sírba tételét mondja el — Vörösmarty apokalipszisétől Adyéig, ez egyetlen ív. A politikában és a társadalomban azonban ismétlésként, kényszeres, neurotikus ismétlődésként interpretálódik mindez, ami a belső megújítás erőit a két háború közötti huszonöt éven át megbénítja. A rossz körből kilépni képtelenség is régi történet és régi magatartás-hagyomány, amely Trianon után azonban definitív igazolást, megerősítést nyer: a belső bukás kivetítésétől a külső kudarc fatális, predesztinációs értelmezésén át az „egyedül vagyunk” érzületéig. A jogos sérelem és a belső felismerések hiánya olyan együttest alkot, hogy szinte érthetővé válik az a mára súlyosan elfeledett tény, hogy 1945 után jó néhány évig (a lendület 1948 után is tartott egy darabig, az illúziók birodalmában legalább) a kollektivista baloldali „megváltás-tan” mint modernizációs megújító ideológia igenis rendelkezett bizonyos bázissal, s nem csupán a polgári értelmiségi körökben, hanem éppenséggel a felvilágosodás előtti, premodern állapotban levő szegény paraszti, illetve proletárrétegekben. 1945 főleg „lentről” csak részben minősült a magyarság önértelmezésében idegen megszállásként, részben a felemelkedés és a „népi demokrácia” kialakításának és lehetőségének nagyon is érthető álma volt — Bibó István 1945—48 közötti tanulmányai tanúsítják ezt, s az álmot a moszkovita bolsevik vezetés nemcsak táplálta, hanem ki is használta néhány évig, nemcsak saját erőszak-apparátusára, hanem reális reményekre is támaszkodva. Ilyen értelemben döntő tény, hogy Nagy Imre 53-as és 56-os programjában a kiábrándult kommunista tudatalattijából a paraszti, plebejus, baloldali demokrácia emlékezete tört föl, mutatis mutandis a Talpalatnyi föld és a Körhinta világának pátosza és roppant ereje — még a sztálinista világtörténelmi és metafizikai becsapás után is az önfelszabadítás plebejus forradalmi ereje működött, szemben az 56 végnapjaiban megjelenő regresszív jobboldalisággal.
erőszak és modernizáció
Nagy Imre, Maléter és a többiek kvázi-kommunistaként haltak meg, s a mai, új magyar demokráciának ezzel a brutális ténnyel kell megküzdenie, ezt kell feldolgoznia ahhoz, hogy ebből megértsük Trianon tragédiájának belső modernizációt bénító következményeit 45 előtt, és megértsük a Kádár-korszak valódi erővonalait, apró, de tartós sikereit, elsősorban azt, ami a magyar vidékkel, a parasztsággal történt a téeszesítés mint erőszak és modernizáció során. (Meggyőződésem szerint ennek a hatósági-közigazgatási vegzatúrának jóval nagyobb, messze sugárzó következményei voltak és maradtak, amelyek a mai ideológiai háborúskodás természetéhez is kulcsot adhatnának.) A történelmi-politikai elemzésben itt meg kell állni, mivel a mi a magyar? kérdésének valamilyen egészség vagy lassú öngyógyítás felé mozdulásának problémája inkább tartozik témámhoz és kompetenciámba, mint a sokak által már elvégzett politológiai elemzés.

Nemes Lampérth József: Házak

Nemes Lampérth József: Házak


feltáró és önismereti munka
Feltűnő ugyanis, hogy miközben társadalomlélektani szempontból a politológiai-történeti irodalom és a két háború közti ideológiák — többek között a dokumentum-értékű 1939-es tanulmánygyűjtemény — csak üdítő kivételeket mutatnak, addig a nagy történelmi és lélektani traumák metaforikus elmondása és feldolgozása egy-egy nagy művészi teljesítményben felszabadító erővel megtörténik. Hangsúlyozom: nagy, egyedi produkciókra gondolok, hiszen másfelől éppen az a feltűnő, hogy a művészet, elsősorban a magyar irodalom is mennyiben s mennyire marad foglya mindannak, amiről szó van. Megint Ady és újból Ady, amennyiben egyszerre ő maga volt a csapda és az önbírálat (amit a korabeli hivatalosság éppúgy, mint Széchenyinél és a többieknél ,,nemzetgyalázásnak” minősített), e kettő egymással való összefonódottságának kinyilatkoztatása. Ő volt a magyarság legnagyobb szellemi önkinyilatkoztatása, nem egyszerűen egyik legnagyobb költőnk. Ebbe beletartozik az a nyugtalanító, baljós és kikerülhetetlen jellegzetessége is, hogy költészetéből, magatartásából, mitizálódó alakjából, mondásaiból mindaz levezethető, ami a magyarság önismerő munkájában ellentmond egymásnak, kioltja egymást, pro és kontra, A és B, ez meg ez és az ellenkezője. Adyt, alakjának egyszerre divinális és diabolikus aspektusa nem francia liberális vagy jakobinus demokraták, nem nagy magyar gyógyítók, felülmúlhatatlan irodalmárok és rezig- náció-lovagok (mint pl. Arany János), nem is nemzeti világpolgárok (mint Goethe) rokonává teszi, hanem a szerkezetileg népük kultúrájában hasonló helyet betöltő Dosztojevszkij és Nietzsche fivérévé. Három apokaliptikus. A modernizáció második nagy hullámának kellős közepén, a múlt század végén, e század elején mintaszerűen megjelennek ezek a kétértelmű, szakmájukon, hivatásukon túlmutató, inkommenzurábilis alakok, akik szellemi-alkati erejük megfeszítésével, szétzúzásával csakugyan a korszak megfeszítettjeivé, apokaliptikus példázataivá válnak, de alakjukban a hagyományosnál nagyobb hangsúlyt kap a ,,száll alá poklokra” mozzanata. Mindenesetre „elvégeznek” egy olyan feltáró és önismereti munkát az európai embert illetően, amit rajtuk kívül senki. Ebbe az inkommenzurabilitásba beletartozik mindhármójuk tökéletesen megindokolható retrográd vagy regresszív olvasatának a lehetősége is. Ady esetében a mi a magyar? barbár-mitikus gyökereinek, az ős-Kajánnak stb. keletiességét nem kell hosszabban érinteni. Mégis, mindezzel együtt a régi Magyarországnak akkora erejű és hitelességű sírba tételét és büntetését végzi el saját magán mint médiumon áteresztve, ami a feldolgozás és a szublimáció nagy tette volt, noha s épp ezért, szó szerint az életébe, épségébe került. A nemzet, a nép, az ember sorsának „őrült” szimbolizációja mint szublimációs tett, a másik kettőt is jellemzi, s mint ilyenek, egyszerre válnak a későbbiekben félreértő, sőt regresszív olvasatok hivatkozási alapjává és olyan intelemmé, teljesen világos modernség-kritikává, melyre kevesen figyelnek, s amelynek jellegzetessége mindhármuknál egyúttal a modern ember emancipálódásának, szabadságának vissza nem vétele. Ami bennük egyszerre, együttállásként jelent meg, a művészet jellegzetes alakzataként, az olvasataikban, interpretációikban darabjaira hullott szembenállásokként, mindig kisajátítható egyoldalúságokként mutatkozott meg.
nemzeti összetartó erő
Ez a hosszabb kitérő mindössze bevezetője volt fejtegetésem utolsó részének, melyben megpróbálom szóba hozni az eddig csak kritikailag emlegetett „mítosz”, „mitikus”, „archaikus” szavak pozitív lehetőségeit — a művészetben és a kultúrában, melyek esetleg gyógyító ajánlatokká válhatnak még a mi a magyar? problémáját illetően is. A magyarság azonosítása egy barbár eredetmítosz kereteinek maradványai között ugyanis a nemesi eredetű irodalomnak állandó témája és problémája volt. Úgy gondolom, fontos tudatosítani, hogy a mi a magyar?-t különböző mitizáló feldolgozások formájában az irodalom mint a nemzettudat abnormálisan kiemelt közege is közvetítette. Nem a témaválasztással volt a baj, hanem az irodalom funkciójának archaikus, identitás-önmegnevező, logocentrikus fontosságával, amely azonban a magyar kultúrában — fatálisan — összekapcsolódott a modern magyar nyelvért folytatott, jogosnál jogosabb küzdelemmel a 19. század elejétől. A mítosznak mint nemzeti összetartó erőnek, ha törmelékes formában is, nagy szerepe van irodalmunkban, sőt, az a tény, hogy irodalmunknak önmagáról is lassanként mitikus képe lett, különösen jól mutatja, hogy az önismeret és a történelmi traumák feldolgozási munkájának éppen a mítosz mint irodalom és csakis mint irodalom (nem pedig társadalompolitika és praxis) lehetett volna, helyenként volt is a szublimációs útja.

Perlrott Csaba Vilmos: Kecskeméti részlet

Perlrott Csaba Vilmos: Kecskeméti részlet


a művészeti tapasztalat
Ezzel gondolatmenetembe új elemet szeretnék bevezetni: különösen fontos ugyanis, hogy művészetről van szó, és nem tudományról vagy ideológiáról. Hiszen szembeszökő, hogy a 30-as évek identitás-vitáiban, szemben a mostani korcs-vitákkal, éppen művészek, mint Bartók és Babits, vagy a nagyon is józan Móricz Zsigmond, vagy korábban Ady és Krúdy, maguk is mítoszok, beszéltek világosan, szkeptikusan és kritikusan koruk magyarság-mániáiról. Éppen azok a művészek, akik a mítoszhoz, a mitikus gondolkodásmódhoz tudtak fordulni saját műveikben, képesek voltak arra, hogy a politikával és a történeti világgal szemben demitizáló módon viselkedjenek. Ennek persze végig ellentmondott az irodalom, a művészet jellegzetesen kelet-közép-európai kiemelt funkciója, amely a művészet gyógyító erejét minduntalan legyűrte azáltal, hogy fő ideológia-képző hatalommá tette, s hogy azt, ami benne természetes módon intuitív megtörténés és játék a világról, történeti-politikai-eszmei konstrukciók hivatkozási alapjává tette, hogy a magyar politika és identitás-probléma nem tudta nem kisajátítani a művészet és az irodalom mitizáló hajlamát. A kigázolást az egész mi a magyar?-ból ugyanis éppen a művészeti tapasztalat mutathatta volna be, de a művészet határai között, a puszta történetmondás, az elbeszélés önkéntelenül vagy szándékosan mitizáló adottságai által. Ezért van olyan központi, de fel nem ismert jelentősége a Cantata profana belső szerkezetének, archaikus mélyrétegeinek és kulturális kontextusának (1. erről a soha igazán nem méltatott, kitűnő könyvet: Tallián Tibor: Cantata profana — az átmenet mítosza), annak, ahogyan valójában eseménnyé, vallomássá teszi Bartók, nem egyik művének, hanem csakugyan a művészet üzenetének egész keletkezéstörténetét, szerkezetét, utalásrendszerét, zenéjének szintetikus, összeurópai és transzeurópai jellegét, mely a rokonságról és az elszakadásról, a passióról és az átváltozásról, összehajlásról és szabadságról teljes mértékben zeneileg, magának a zenének a mikéntjében beszél magyar nyelven.
mitikus és politikai aktus
Ugyanide tartozik Ady mitikus alakjának és apokaliptikus költészetének szublimációs lehetősége csakúgy, mint Krúdy elbeszélő-technikája vagy Babits viszonya a kereszténységhez és a biblikumhoz. A mítosznak mint a humanizmus szublimációs játékának visszaszerzéséért folytatott küzdelem egész Európában látható mint nem-regresszív modernség-kritika és anti-totalitarizmus, individuáció és mitikus horizont, a már visszavonhatatlan szabad individuum és a nem ,,völkisch” belegyökerezettség összekapcsolásának erőfeszítése (Simone Weil értelmében: enracinement) a kettő antinomikus viszonyának egyedül művészileg lehetséges feloldásának kísérlete — Thomas Mann-nál, Jungnál, Kerényinél, Powysnál, Joyce-nál, Eliotnál, Bulgakovnál, Kafkánál, Hessénél és Singernél stb. Másfelől ugyanezek esetében rendkívül erőteljes és világos a politika- és társadalomkritika, illetve művészet és társadalmi praxis éles különválasztásának az igenlése, az össze-nem-keverés energikus hangsúlyozása éppen azáltal amit s ahogyan csináltak művükben. A nem-művészeti valóság mítosztalanítása, és ennek a művészi játék középpontjába helyezett mitologizálással való enyhítése, kiegészítése, kiegyensúlyozása, ellen-játékszerű gyógyítása tette őket a szó teljes értelmében és politikailag igen veszélyes ellenzékivé a maguk hazájában, kultúrájában. Kivonulásuk, emigrációjuk maga is mitikus és politikai aktus — ennyiben az 1931-es Cantatábán önkéntelenül benne van Bartók — közvetlenül különösebben nem indokolható — 1940-es amerikai emigrációjának intelme és radikalitása éppúgy, mint a József-tetralógia első, már elkészült darabjának — Jákob történetei — Thomas Mann mély magára maradása József egyébként nem feltétlenül rokonszenves alakjában, a barbár „testvérmeleg” közegén belül, majd — kívül, a kútban. Itt nem a művész „mindenkori” magányos sorsának romantikus meséjéről van szó, hanem éppen arról, hogy a felsoroltak, akik a mitikus horizont művészi visszaszerzésében látják a gyógyító hatalmat, valamilyen politikai vagy egyéb stigmatizáció, valamilyen sors szereplői lesznek, „valami baj történik velük”. És nem véletlenül, hiszen ez a remitizálási törekvés éppen a mítosz, a mitikus horizont totalitárius kisajátításaira adott válasz is volt, lázadás a sáncokon belül. A totalitárius mítosz éppen hogy kihívta a művészet mitikus erejének és az eredeti mítosz-tartalmak újraértelmezését, amely a képzeleti valóságban játssza le azt, ami a realitásban tilalmas lenne, normális körülmények között. Ez az a művészet, amely nem téveszti össze a mítosz tartalmát, mondandóját a társadalmi megvalósíthatóság realitásával, belekomponálja az individuációt, épp azt, amit a totalitárius tömegtársadalmi igényekkel fellépő politika kiirt belőle, akár „germán”, akár „bizánci” népünnepélyek és tömegrendezvények formájában — ebben a tekintetben Hitlerék „ősgermán” mitikus politikája találkozik a keleti chiliazmus bolsevik változatával, mely „a történelem végé”-nek hirdette meg önmagát, életveszélyesen „vallásos” módon.
gyógyító művészet
A mítosz művészi-szellemi lehetőségeinek újrafelismerése és a politika mítosztalanítása egymásra mutat és farkasszemet néz egymással. A magyar költészetben és irodalomban is ez a szétválasztás volt egy-egy kiemelkedő esetben az egészséges, normális, radikális feldolgozás lehetősége, az archaizáló nemzeti tudattalan leküzdése a művészet játékában, ami kevéssé meghallott választ tartalmazott arról, miért is lehetetlen a valóságban, kvázi pragmatikusan feltenni a mi a magyar?-t. Az utóbbi évtizedek magyar művészetében és irodalmában is jelentős kísérletek és kiteljesedések tanúi lehettünk, amelyek hol fel nem ismert módon, sőt anti-modern, nosztalgikus hangsúlyokkal, hol a „történet elmondja magát” józan játékával a mitikus horizont gyógyító erejének visszaszerzésére törekedtek. Egy megtörtént és máig, még az utolsó pillanatban hivatkozható közösségi hagyományra építő vagy éppen a hagyomány halálát megjelenítő művészetre és művekre gondolok: az előbbi esetben az 50-es évek Juhász Ferencére, kisebb mértékben a 60-as évek Nagy Lászlójára, utoljára pedig Kiss Annára, akiknek lírája nagyon szólt valamiről, ami döntően feldolgozás tárgya lehetett volna, akkor is, ha művészetük zsákutcája – az individuáció tagadása vagy megtagadása – maga is a történet része. Az utóbbi esetben Jancsó Miklós első (és számomra utolsó) nagy korszakára gondolok, a Szegénylegényekkel mint remekművel a középpontban, s egy késői, alkalmasint utolsó nagy kísérletre, mely máig nyitottan és kérdésesen áll előttünk: Mészöly Miklós Film utáni, őserdőszerűen történetmondó hosszú elbeszéléseire, körülbelül a Bolond utazással és a Legenda…-kötettel bezárólag. Ő a mondott mitikus gyógyító művészet egyelőre utolsó nagy művésze nálunk, aki szinte szomnambul módon elbeszél egy létezett, megtörtént magyar történetet, nagyon is individuális elmondása által kijelenti, hogy a pusztulás és múlttá válás tényén nem lehet csupán túllépni, hogy ,,a mese meghalt” maga is egy történetsor része, amelyben az elmondás maga biztosítja bizonyos értelemben az örökkévalóságát – magyarnak, nem-magyarnak, ,,Dunának – Oltnak”… A művészet váltópontján, a mitikus horizont játékában értelmet kap a mi a magyar?, de nem mint esszencia, nem mint monolit fogalom vagy szó, hanem történet és történetek teljes hossza-mélye-magasa.
megújulási energia
Az irodalom felhasználása a nemzeti kérdések „megoldásában”, a játék összetévesztése a pragmatikus cselekvéssel: művészi konstrukciók politikai lejátszatása — pusztító, és ma is az. Holott ezek eredetileg művészi, szimbolikus származásúak, önismereti képzelgések, melyeknek valóság-státusa semmivel sem alacsonyabb az ún. valóságénál, csak a funkciójuk egészen más, ugyanakkor a valóságos politika és cselekvés számára nem ajánlásokat, hanem gyógyító tehermentesítéseket nyújthatnak. Ez lehet a magyarázata, hogy miközben Bartók és mások elmerültek saját mitikus játékaikban, a politikai állásfoglalás terepén politikusokat felülmúló józansággal rendelkeztek, hiszen ott már tehermentesült a gondolkodásuk. Ők igazán tudták, hogy a szimbolikus-mitikus cselekvés, kezdet és vég, átmenet és átváltozás, közösség és individualitás, kötés és szabadság, kivándorlás és visszatérés, beavatás és elszakadás stb. nem fordítható át közvetlenül a valóságra, különösen nem a modernitás áthistorizálása céljából, mert nem erre valók, hanem a mondott értelemben — tehermentesítő kiegyensúlyozásra. A művészi szublimáció nem a tudattalan képzetek, emlékek, sejtelmek és félelmek effektív megvalósítására valók, hanem a mítosztalanított valóság komplementer és nem kompenzatív gyógyítására. Realitás és költészet megkülönböztethetősége és egymásra vonatkoztatása — mindenféle hierarchizálás nélkül — az igazi önismeret és a dinamikus tisztánlátás útjaira vezethet, nem „végső” megoldásként, hanem állandóan mozgó játékként. A komplementaritás az a szerkezet, ami gyógyít (Jung). A művészet, szemben a társadalommal és a politikával, mindig sajátosan archaikus, ellenálló; mondhatni, a művészetnek ilyen értelemben nincsen fejlődése, miként a társadalomnak pl. van, hiszen a művészet az „ébrenléti” valósághoz képest mindig sajátosan régebbi, egyben kezdetibb is, tehát fiatalabb, archaikusabb, radikálisabb és szabadabb, hiszen: képzeleti, ha ez nem is jelent semmiféle önkényességet. Puszta létrejöttével, meglétével tagadja-vitatja az idő lineáris irreverzibilitását, és ebben van minden megújulási energiája, ebben az ,,idő-ellenességben”, mely maga is mitikus szerkezetű.

Szobotka Imre: Tájkép

Szobotka Imre: Tájkép


halálosan komoly
A magyar kultúrában azonban — a jelzett nem kevés kivétel ellenére — a művészet összekeveredett társadalomjavító és -megváltó programokkal, e programok művészek általi létrehozásának igényével, valóság és költészet el nem választásával, meg nem különböztetésével. Ez azt jelenti, hogy a magyar társadalom vezető rétegeinek javát sokszor írók jelentették, s e jelentést-jelentőséget íróink jó része elfogadta, vállalta, s ez a folyamat ma is tart, egyre groteszkebben (nem csupán egyik vagy másik oldalon, de biztos, hogy tökéletesen kiürült tartalommal), éppen ezért nem sikerült mítosztalanítani a magyar politikai-társadalmi életet (lásd mai szellemi polgárháborúnkat), mert az irodalom és a kultúra került mitikus: mítosz-fenntartó, tehát egészen kiemelt „sámáni”, „papi” helyzetbe. Ilyen értelemben a magyar irodalom jó része felelős azért, hogy a magyar társadalom egyik-másik része ennyire rezisztens maradt a modernitással szemben, sőt, ahol a modernizáció józan-pragmatikus formában megindult, ott éppen irodalmi oldalról moralizáló kritikát is kapott sok esetben (emlékezzünk az „új gazdasági mechanizmus” manipulált-írói bírálatára) az utóbbi hetven évben (problémánk szempontjából az utóbbi hetven-hetvennégy évet tekintem egyetlen, habár belsőleg igen tagolt korszaknak). Annak a „művészi” történetnek és monomániának, ami a mi a magyar? kérdése mélyén lappang, egyszerűen nincs helye a társadalmi-politikai valóság dimenziójában. Ezzel végig nem azt állítottam gondolatmenetemben, hogy ez a kérdés nem kérdés, hanem azt, hogy ez a kérdés egy teljes magyar történettel, történeti narratívával válaszolható meg, de lényegként, jellemként felmutatott egyetlen szóval nem, továbbá azt, hogy a kérdés mitikus barbár eredete olyan halálosan komoly mítosz-játékokban termékeny, mint amilyen az eredeti testvérmítosz Bartók-féle továbbértelmezésében – gyógyító ellen-javallatban – rejlik. Az ő horizontjának Adyt felülmúló jelentősége nyilván a zenéből, a nonverbális médiumból is adódik.
konzumidióta mitizálás
Természetesen a modernitás kritikájának, sőt a szembenállásnak, mint talán eddig is kiderült, megvan a termékeny hagyománya a művészetben, a késő felvilágosodás és a romantika óta, s ez egészen odáig terjed, hogy a 20. század közepén és második felében maga a nagy szellemi hatalommal rendelkező filozófia is szerényebbre vált és — tanulmányom elejére visszautalva — a „metafizika alkonyáról” beszél egy olyan filozófiai várakozás és megújulás reményében, amely éppen a művészet nem-metafizikus, nem-esszencialista játékától, saját fogalmi-dologi börtönének nyitásához kaphat ajánlásokat (Nietzschétől, Heideggertől Gadameren át a dekonstruktivista, anti-esszencialista filozófiákig markáns vonulat ez). A politikában viszont a modernitásnak az önkritikán és belső kontrollon kívül (mely a művészettől is nyerhet valamit) nincsen alternatívája. A művészi tapasztalás, bármit értsünk is most ezen, a tudattalan, a nem-racionális (de nem feltétlenül irracionális), az archaikus képzetek szublimációs felhozatalával éppenséggel megvéd a valóság akár technokratikus, szcientisztikus, konzumidióta mitizálásától, paradox: sterilizáló (de-)mitizálásától is.
nem sajátosan magyar
Mi a magyar? — ez a kérdés fogalmilag nem válaszolható meg, nincs metafizikai esszenciája, hanem története van, amelynek szimbolikus és tényleges csomópontjai vannak, mint amilyen az erdő-tisztáson átváltozó kilenc szép szál fiúé — mutatis mutandis — a Hunor-Magyar monda megfordításáé, vagy akár köztudott történelmi korfordulók, ,,évszámok”. A kérdés ilyen értelemben számomra nem sajátosan magyar, de mint ilyen nem is sajátosan magyarul megválaszolhatatlan kérdés, hanem a kérdés, mely természetes módon magyarul is felhangzik egy heterogén narratíva formájában: mi volt az ember, itt és most, Magyarországon is. Ennél archaikusabb és Bartók által újra radikálisan megújított mai ,,magyarabb” kérdést és követelést — önmagunkkal szemben — nem ismerek.

 felső kép | Bernáth Aurél: Parasztok