Borsos Béla

ENYÉM, TIED, ÖVÉ

2000 június

ENYÉM, TIED, ÖVÉ

Az emberi szervkereskedelem hosszú múltra tekint vissza, de kezdetben nem látszott veszélyesnek. Elsőként az emberi vér vált áruvá. A két világháború során ezrek életét mentették meg vérátömlesztéssel. Hol máshol, mint Amerikában vették észre, hogy ebből is lehet üzletet csinálni. Ahhoz azonban, hogy ki-ki békében munkálkodhasson saját profitjának növelésén, előbb el kellett hárítani egy-két jogi akadályt. Mert ugyan ki fog fizetni a vérért, amikor ingyen is meg lehet kapni: a piaci mechanizmusokról szóló kiskáté nem emlékezik meg az önzetlenség, hazafiság és egyéb, kevéssé dollárosítható fogalmakról, ezért az önkéntes véradás általánosan elterjedt gyakorlat volt az ötvenes évek Amerikájában. Ám azokat, akik mások vére árán akartak meggazdagodni, ez nem hagyta nyugodni. 1958-ban két kereskedelmi vérbank beperelte a vadászterületükön ingyenes véradással vért gyűjtő helyi társadalmi szervezetet, amelyet egyébként az érdekelt lakosság és az orvosok állítottak fel. A kereskedelmi vérbankok gyűjtő központját mellesleg úgy hívták: the World Blood Bank, Inc. Nomen est omen. A vád „összeesküvés” volt, amelynek célja „az államközi kereskedelemben a vér értékesítésének és terjesztésének akadályozása, gátlása és tönkretétele”. Jellemzően a szövetségi kereskedelmi bizottságot jelölték ki illetékes döntéshozónak, amely az alperesek védekezésével szemben – hogy a vér nem „termék” ­– a felperesek érvelésének adott igazat, és 1966-ban hozott határozatában kijelentette, hogy a vér igenis „termék”, következésképpen „árunak” tekintendő, és ezért a közösségi vérbank működése, amely ingyenesen juttatott vért a rászorulóknak, de kutatási célokra is használható volt, törvénytelennek minősül. A vérbank csak arra hivatkozással kapott e szabály alól felmentést, hogy társadalmi, nem nyereségérdekeltségű szervezet. A verdikt azonban továbbra is áll, vagyis a vér kereskedelmi termék.

kereskedelmi jellegű vérbank

Azóta ez a pénzcsapolási forrás kissé apadt – jog ide, jog oda –, mert a szabadpiac által figyelembe nem vehető tényezők mégis hatottak, és az emberek etikai, morális megfontolásokból elsősorban ingyenesen adnak vért még Amerikában is. Másrészt fennállt a veszélye, hogy pénzért elsősorban azok adják el a vérüket, akik a társadalmi-szocializációs ranglétra alsóbb fokain állnak, és ezért nagyobb a kockázat, hogy vérük fertőzött. Jó húsz évvel később ez a megfontolás szomorúan igazolódott, amikor az AIDS néven ismert betegség éppen a nem ellenőrzött vérkészítmények révén, és éppen e társadalmi csoport közvetítésével terjedt el – többek között hazánkban is. A vér és a belőle készült termékek azonban még mindig egy sor kereskedelmi jellegű vérbanknak adnak munkát (egyedül az USA-ban 400 ilyen vállalkozás működik), és a gyűjtött vért olyan készítmények előállítására használják, amelyek kereskedelmi jellege már teljesen egyértelmű.

borsos2 0524 e1620320729487

Annak idején, amikor ez a vita zajlott, még sehol nem volt az orvostudomány szédületes „fejlődése”, amely zavarba ejtő könnyedséggel hajt végre komoly erkölcsi és etikai problémákat felvető beavatkozásokat az emberen. Még nem írta meg Gordon Taylor A biológiai pokolgép című nagysikerű könyvét, amely ezekre a veszélyekre figyelmeztetett (persze, hiába). Ám már akkor voltak, akik felismerték a lejtőt, amelyet ez a precedens értékű bírósági ítélet teremtett. Richard Titmuss angol közgazdász 1971-ben figyelmeztetett, hogy amennyiben a nyugati társadalmak nem fontolják meg, hol a határ a társadalom és a gazdaság illetékessége között, akkor a vér mint élő testszövet áruba bocsátásával alig haladtuk meg a rabszolgatartás intézményét, amelyben, mint tudjuk, egészséges férfiak és nők szolgáltak a piaci árucsere alapjául. Ezt csak úgy lehet elkerülni – érvelt –, ha az emberi test szöveteit, vagyis jelen esetben a vért kivonjuk a piac hatóköre alól, és törvénybe foglaljuk, hogy csak ajándékozni lehet, eladni nem, nem képviselhet piaci értéket.

méregdrágák

Csattanós válasz érkezett erre az emberbarát és a jövő társadalma szempontjából jelentős érvelésre, amikor az orvostudomány a tudomány haladásának és fejlődésének „kikerülhetetlenségétől” vezérelve egymás után vezetett be olyan műtéti, gyógyítási eljárásokat, illetve egyéb, kifejezetten kereskedelmi célú beavatkozásokat (a plasztikai sebészettől a műmellig és hajátültetésig), ahol egy másik ember valamely élő „alkatrészére” van szükség ahhoz, hogy a varázslat sikerüljön. Eltekintve attól, hogy az ilyen eljárások kivétel nélküli közös jellemzője, hogy méregdrágák, és ezzel felvetik az erőforrások egyenlő elosztásának örök kérdését (amivel manapság már csak a javíthatatlan marxisták szeretnek foglalkozni), felvetnek egy sor egyéb, etikai, jogi, morális, filozófiai gondot és kérdést is, amely mind az ember és a társadalom, közelebbről a gazdaság működési mechanizmusaként ismert árucsere elv ütközéséhez vezet.

A vér után következtek a különféle szövetek (különösen a bőrszövet, égési sérülések ellátása, plasztikai sebészet stb. céljaira), és végül egész szervek, melyek közül a számomra legdöbbenetesebb az élő emberekből eltávolított vesének vagy a szem szaruhártyájának átültetése. Ezeknek a „javaknak” kettős értékük van, mint általában mindennek a piacon: az illető, akit örökre megnyomorítanak ezzel, kap 1500 dollárt egy veséjéért és 4000 dollárt a szaruhártyájáért, de mire ezek a szervek bekerülnek új tulajdonosukba (akik kivétel nélkül arról ismerszenek meg, hogy havi átlagjövedelmük is sokszorosa a fenti számoknak), már több tízezer dollárt érnek. A szabad piac védelmezőinek érvelése szerint a fizetett szervadakozás olyan ösztönzést jelent, amelyet egyedül az embertársunkért viselt felelősség vagy sajnálat nem képes kiváltani. A szervkereskedelem megtiltása, úgy gondolják, azt jelentené, hogy megtagadjuk az egyéntől a jogot annak eldöntésére, mit tegyen saját testével – és megfosztjuk a szegényeket, hogy törvényes úton jussanak nagyobb összeghez, ami esetleg egy élet munkájával sem adatna meg nekik. A valóság ezzel szemben az, hogy a szervek jelentős részének esetében olyan nyomás hárul a donorokra, hogy az inkább csábításnak, mint pénzkeresetnek tekinthető, és felér a lottózással. Ám a következmények eléggé egyértelműek. Még egy veséje senkinek nem nő.

borsos3 0524 e1620320759551

A másik szorongatóan aggasztó vonatkozása a szervkereskedelemnek, hogy az esetek jelentős részében nem élő, hanem halott donorra van szükség. Illetve, ami még rosszabb: éppen halott donorra. Olyan szervek esetében, mint a szív, tüdő, máj és egyebek, a halál pillanatától a felhasználás, de legalábbis a lefagyasztás vagy egyéb módon történő konzerválás pillanatáig néhány percnél több nem telhet el. Ez a gyakorlatban igen kényes helyzetet teremtett: egy ember élete egy másik ember halálától függ. Ismét és ismét: a szegény adja nagy valószínűséggel életét egy gazdagnak. Mindegy ugyanis, milyen hangzatos nevekkel illetjük: kereskedelmi jellegű szervátültetésnél mindig a szegények, a hátrányos helyzetűek lesznek azok, akiknek szeretett hozzátartozói többet érnek holtan, mint élve. Még ha nem is vesszük figyelembe a nyilvánvalóan tiltott és bűncselekménynek minősülő eseteket (például Argentínában egy elmegyógyintézet ápoltjai tünedeztek el, hogy darabokra szabdalva mint jól értékesíthető szervek találják meg útjukat a modern orvostudomány humánus próbálkozásainak színterére), akkor is azt kell mondanunk, hogy a halottak gyűjtése kellemetlen és horrorhistóriába illő kísértéseket produkálhat.

a klinikai halál

Sokan tudják, hogy a halál fogalmát, amely évszázadokon keresztül a légzés megszűntéhez vagy a szívverés megállásához kapcsolódott, orvosaink az újabb időkben egy másik feltétellel, az agytevékenység megszűntével kapcsolták össze, így jött létre az agyhalál fogalma, amely egyáltalán nem azonos a szívhalál vagy keringési, légzési halál fogalmával. A kettő között a klinikai halál mezsgyéjének veszélyes területe húzódik. Azt viszont kevesen tudják, hogy a halál meghatározásának átfogalmazása egyáltalán nem az életmentő kísérletek következménye, hanem a szervkereskedelemben megnyilvánuló piaci keresleté. Miután a legtöbb országban szigorú szabályokhoz kötötték a szervek felhasználását, az orvosok kénytelenek voltak megváltoztatni magát a halált, hogy hozzájussanak az áhított szervekhez. Innen aztán már nem volt megállás. Az amerikai orvosszövetség 1981-ben elfogadta a „teljes agyhalál” kifejezést, mint a halál tényének megállapításához szükséges élettani állapotot. A klinikai halál jellemzője, hogy bár légzés, keringés nincs, az agy még működik. Ezzel szemben az agyhalál esetén az agy tevékenysége megszűnik, de a légzés és keringés anyagcsereellátó funkciói mesterséges eszközökkel fenntarthatók. Ezzel megnyílik a lehetőség arra, hogy hivatalosan halottnak nyilvánított emberek testét használják fel szervrendszereik „életben tartására”, legalábbis sejttani, szövettani értelemben. Akár hónapokig lehet ezeket az élőhullákat mesterséges módszerekkel szervek tárolására alkalmazni. Megszűnik tehát a szervek utáni rohangálás, csak elegendő élőhalottat kell felhalmozni hozzá. Innen egy lépés csupán annak kimondása, hogy a halál értelmezése tovább bővíthető azok felé, akiknek csupán „magasabb” agytevékenysége szűnt meg, agytörzsi funkciói épek, tehát ember már nem lesz belőlük, de miután önmaguk képesek az agytörzsi dúcok révén légzésre és szívműködésre, olcsó és gazdaságos szervforrássá válhatnak, amennyiben hozzátartozóik ebbe beleegyeznek. Ismerős jelenetek? Tudományos-fantasztikus filmeken láthattunk ehhez hasonló helyzeteket (például a Kóma című filmben), de a valóság hátborzongatóbb lehet a legelrugaszkodottabb agyú krimiszerzőnél is.

borsos4 0522 e1620320784111

Közben a tulajdonjogi viták folytatódtak. Halottnak nyilvánított emberekkel kevesebb a gond, de mi történik, ha a donor éppen a beavatkozásnak köszönhetően él és jó egészségnek örvend? Mi több, harcra kész sajátjának tudott alkatrészei védelmében? John Moore-t megoperálták. Igen ritka rákfajtát távolítottak el belőle, és az így nyert sejteket a műtétet végző egyetem kutatói továbbtenyésztették, majd szabadalmaztatták. Moore beperelte az egyetemet, mondván, ő is a szabadalom tulajdonosa, hiszen ezek a saját tulajdon sejtjei. Első fokon meg is ítélték neki a jogot. Mégsem lett résztulajdonos. Akárcsak Taborsky esetében, az üzleti érdek gőzmozdonyai megindultak, hiszen nagyon nagy tét forgott kockán: ha Moore megnyeri a pert, több ezer páciens kerül hasonló helyzetbe, és a biotechnológiai ipar óriásainak közönséges földi halandókkal kell megosztaniuk milliárdos nyereségüket, amit egy-egy szabadalmaztatott humán sejtvonal felhasználásával készített terméken keresnek. 1990-ben a kaliforniai legfelső bíróság úgy ítélkezett, hogy az egyéni jogokat felülírja a társasági jog, és elfogadta az egyetem és a mögötte álló társaságok érvelését, mely szerint etikai (sic!) okokból egyetlen donor sem rendelkezhet orvosi célra átadott szervével, illetve szöveteivel, de az intézmény (jelen esetben az egyetem), amely azt kivette, igen. A természetes személyeket tehát megelőzik a jogi személyek: fizikailag és jogilag egyaránt. A biotechnológiai ipar fellélegzett, a kör pedig tovább zárult.

az őslakók génjei

Ha egy amerikai állampolgárral, üzletemberrel, a világ legszabadabb emberével meg lehet ezt csinálni, akkor mit mondjunk az őslakókról, akiktől génmintákat már évek óta gyűjtenek a Human Genom Project nevében, állítólag kizárólag tudományos célokra. De hogy mi a tudományos cél, azt persze a program támogatói mondják meg. Nem csoda, ha az őslakók génjei az általuk évszázadokon át gyűjtött, használt, élvezett, művelt, szaporított, gondozott és sokszor nemesített növényi és állati génállomány után leginkább mint szabadalmaztatható javak merülnek fel. A szellemi rabszolgatartást ezennel kiterjesztettük a genetikai rabszolgatartásra is, csak a módszerek finomultak. Totalitárius társadalmat – úgy tűnik – nem csak fizikai erőszakkal lehet létrehozni. És nemcsak őslakókkal, hanem igen civilizált ország lakóival is. Izlandról van szó, amely a demokrácia egyik őshazája, ahol mindenki mindenkit ismer, lévén az országnak mindössze 250 000 lakosa. És éppen ez az, ami a DeCode néven ott megtelepedett génvadász vállalatot vonzza: ideális terep kalandor vállalkozásukhoz egy olyan populáció, amelynek gyakorlatilag a teljes családfája évszázadokra visszamenően ismert, rengeteg adat áll róluk rendelkezésre, amelyeket az 1920-as évektől központi adatbankban tartanak nyilván és rendszereznek. Most mindezen ismeret, amely eddig a demokratikus államhatalmat és a jóléti államot szolgálta, egyszerű profitszerző eszköz a vállalat kezében. Mert akár az indiánoknál, akár az izlandiaknál azért a nagy buzgalom, hogy a génekből kiszűrjék, azonosítsák azokat, amelyek: 1. Alkalmasak, hogy valamely betegség elleni védekezés alapjául szolgáljanak (rezisztenciagének). 2. Támpontot adnak valamely másik betegség keletkezésének mechanizmusához (szűrésre alkalmasak, preventív kezelésre módot nyújtanak stb.). Mindkét esetben az élettel folytatott üzlet, az orvosi adminisztráció és a gyógyszeripar a végső nyertes.

…És szaporodjatok és sokasodjatok – de hogyan?

Az ellentmondások tovább bonyolódnak, amikor a szaporodásbiológia érdekköréhez érkezünk. A szervkereskedelembe belépnek a még meg sem születettek: a magzatok. Magzati szöveteket és szerveket több okból is kényelmes és kellemes orvosilag felhasználni. A kész szervekkel ellentétben magzati szervek és szövetek nagy bőséggel állnak rendelkezésre, hiszen évente 30 millió művi vetélést végeznek a világon. A másik előny, hogy a magzati szövetek sokkal jobban szaporodnak, immunológiailag még nem kialakultak, receptoraik félkészek, tehát könnyebben illeszkednek új gazdájuk szervezetébe. Az első magzati szövetátültetést egy Parkinson-kórban szenvedő ember agyába végezték, abban a reményben, hogy lassíthatják vele a közismerten megállíthatatlan leépüléssel járó folyamatot.

borsos5 0524

A következő csavarintás akkor keletkezik, amikor az emberi magzat szervét állatba ültetik. Mondjuk egerekbe, amelyek veleszületetten immunrendszer nélkül léteznek a világban. Az emberi szervdarabkák néhány napon belül szervültek a kilökni képtelen torzszülött egerek szervezetében, és a végeredmény egy, az emberi immunrendszer sajátosságaival rendelkező laboregér lett. A kreálmányt különféle vírusellenes gyógyszerek tesztelésére alkalmazzák. Ebben az esetben tehát már az sem egészen világos, milyen fajról is van szó, hiszen a szó szoros értelmében vett génátvitel nélkül is sikerült olyan lényt létrehozni, amely a két faj jellemzőit viseli. Az állati szervek emberbe ültetése sem egészen problémamentes. Az úgynevezett zoonózisok, az állatról emberre terjedő betegségek amúgy is sok bajt okoznak, ám ha még ilyen intim közelségbe kerülünk hordozójukkal, az illető állattal, akkor igazán nehéz lesz megszabadulni tőlük, hiszen ahhoz, hogy az emberbe került szerv működjön, élve kell maradnia. Ha pedig életben marad, jó esélye van a benne esetleg megtalálható kórokozónak is. Különösen, ha nem egy régóta ismert makroorganizmusról, hanem rejtett életmódot folytató és élőlénynek alig nevezhető vírusról van szó. Ismeretes például, hogy a szívátültetéshez használt sertés szívében is jelen lehet az a génkészlet, amelynek egyes szakaszai a DNS-molekulába ravasz módon beépült vírusok – mondjuk rákkeltő, onkogén vírusok –, amelyek egy alkalmas pillanatban aktivizálódhatnak – immáron az új gazda, az ember szervezetében.

élő és sértetlen magzat

A magzatok beszerzése sem problémátlan. A hagyományos fájdalommentes és a legkisebb kockázatra irányuló magzatelhajtási módszerek itt nem alkalmazhatók. A szervkereskedőknek ugyanis élő és sértetlen magzatra van szükségük, amelyet néhány percen belül fel kell dolgozniuk, ha még értékelhető eredményt akarnak elérni. Mi több, a magzatnak eléggé fejlettnek kell ahhoz lennie, hogy a sejtek differenciálódásuk olyan szakaszában legyenek, amely a kísérletek vagy a terápia szempontjából kívánatos. Ez 12 hetesnél idősebb magzatot jelent, aminek elvétele nem minden országban megengedett. Minél fejlettebb a magzat, elvétele annál inkább hasonlít a gyilkossághoz, ezért az orvosok egy része idegenkedik ettől a beavatkozástól. A magzatelhajtást legtöbbször az úgynevezett tágításos eljárással kell végezni, ami mesterségesen előidézett szülés, amikor az elaltatott nőből erővel kihúzzák a még élő magzatot. Kockázata nagyságrendileg nagyobb, mint a terhesség első harmadában, kaparással végzett abortuszé. A nők jelentős része nem is tudja, hogy magzatát milyen célra használják fel, de ha tudná is, bizonyára pszichikai nyomás alá helyeznék, hogy adja oda, hiszen ezzel „jó célt” szolgál. Míg a magzati szövet beszerzése így ingyenes, értékesítése egyedül a nemzetközi Insitute for the Advancement of Medicine számára (IAM) évi egymilliárd dolláros forgalmat jelent. Ezzel az asszonyok nemcsak egy új áru termelőeszközeként lépnek színre, amely termék piacra vitelét azután az orvostársadalom megfelelő intézményei látják el, de úgyszólván kikerülhetetlenül felmerül annak lehetősége is, hogy eleve ezzel a szándékkal foganjanak. Magyarán, hogy a magzati szövetre áhítozók egyszerűen megrendeljék egy arra vállalkozó nőnél a szükséges árut.

A mesterséges megtermékenyítés látszólag bevett és aránylag problémamentes módszernek látszik a terméketlenségi gondokkal küzdő párok esetében. Igen, ameddig a termékenyítésben részt vevő mindkét partner saját ivarsejtjeit használják fel. Ám abban a pillanatban, amikor valamelyik oldalon szervi meddőségről van szó, vagyis nem a megtermékenyítés mechanizmusa, hanem annak objektív feltételei hibáznak (nincs érett petesejt, nem alkalmas az anya szervezete a kihordásra, az apa ondósejtjei még mesterséges beavatkozással sem tehetők életképessé stb.), akkor azonnal egy sor gond merül fel. A mesterséges beondózással, illetve megtermékenyítéssel létrehozott élveszületések majdnem fele donor, tehát idegen spermából származik, ezzel a sperma eladását jövedelmező üzletággá avatva. Csupán az Egyesült Államokban mintegy 30 000 ilyen baba lát napvilágot évente. És az érzelmek? Az ondósejtjeit eladó donor később apai aggodalommal ráébredhet, hogy mégiscsak az ő leszármazottját hordozza szíve alatt az az idegen asszony, akit esetleg nem is látott soha, az így született gyermek pedig felnövekedvén meghasonlott helyzetbe kerülhet biológiai apjával szemben, hiszen az pénzt fogadott el azért, hogy ő kémcsőgyermekként világot láthasson.

borsos6 0524

A szaporodásbiológiai beavatkozások a legritkább esetben veszélytelenek a leendő anyára nézve. Az egyszerű beondózás még a legkevésbé problematikus, ám az üzlet fellendülésével az egyre újabb és egyre mélyebbre ható, ha úgy tetszik: egyre természetellenesebb módszerek fejlődtek ki. Először az in vitro megtermékenyítés, közismert nevén lombikbébi, amikor a két ivarsejt a szülői szervezeten kívül találkozik egymással, legtöbbször egy kémcsőben, és csak később kerülnek az anyai méh környezetébe. Az ivarsejt, illetve a megtermékenyült petesejt, a zigóta átvitele történhet a méhkürtön keresztül, a petevezetőbe történő fecskendezéssel (ekkor már embriónak kell lennie, hiszen így következnek egymás után a fejlődési szakaszok is, ahogy a szerencsés petesejt halad a méh felé), vagy közvetlenül a méhbe ültetéssel. Ezenkívül létezik az embrió részleges eltávolítása, mikrosebészeti spermaadagolás, és így tovább. A fentiek mindegyike eléggé agresszív beavatkozás, s amit a szép reményeket keltő reklám rendszerint elfelejt megemlíteni: az ilyen próbálkozások igen kis hányada sikeres. Általában azoknak a házaspároknak, akik mesterséges megtermékenyítésre szánják el magukat, mindössze egy tizede visz haza egészséges csecsemőt. A technológia – mint oly sok egyéb, amit szertelen igyekezettel alkalmazunk a növényvédőszerektől az atomenergiáig – messze áll a tökéletestől. Ezért több embriót ültetnek be a szerencsétlen anyába, remélve, hogy valamelyik megtapad. Ennek eredményeként sokszor aztán több is megtapad, ezért az anya, illetve a megtartani kívánt embrió élete érdekében „a terhesség szelektív csökkentését” kell végrehajtani, ami a létszámfeletti embriók elpusztítását jelenti. Ezek a tecnológiák tehát nem azért léteznek, mert sok-sok emberbarát orvos szeretne mindent elkövetni a szegény szerencsétlen, meddő asszonyok érdekében, hanem az elképesztő nyereség miatt. Hippokratészre és esküjére előszeretettel hivatkoznak máskor, például az euthanázia ellenzésekor, vegetatívvá alacsonyított emberi életek végletekig történő értelmetlen nyújtásakor (vastüdőtől a kómáig, rákos betegek kínzásáig, szívátültetett halálraítéltek nyomorgatásáig) vajon miért csak kevés orvosnak jut eszébe, hogy ellenálljon? Csak az a válasz adható: egyik esetben Hippokratész előrángatása, másikban elfelejtése szolgálja a profitot.

promiszkuitás a köbön

A folyamat megállíthatatlan. Az ondósejteket követte a piacon a petesejt megjelenése. Ennek begyűjtése nehézkesebb és nincs minden csepp hüvelyváladékban több millió, mint az ondó esetében. Sőt, egyetlen egy sincs. Életképes petesejtet csak közvetlenül a petefészekből lehet nyerni, mikrosebészeti úton: tűvel, leszívatással. Ráadásul a jobb eredmény érdekében a nőket hormonnal kezelik, hogy egyszerre több petesejtjük legyen. Az eredmény bevérzés, fertőzés, következményes meddőség és petefészekciszta, illetve daganat kifejlődésének lehetősége. A következő lépés a méhek bérlése volt. Ha már egyetlen petesejt akcióért 2000 dollárt lehet kapni – ez nem sokkal marad el az éves átlagkeresettől Magyarországon –, akkor mekkora üzlet lehet, ha valaki egész méhét és szaporító készülékét áruba bocsátja. Az ősi foglalkozás csúcstechnikára épülő modern megfelelőjében tehetősebb, ámde szaporodni képtelen házaspárok tekervényes agyú ügyvédek közvetítésével kibérlik egy másik nő méhét, hogy kihordja magzatukat. Bármilyen felállás elképzelhető: saját pete és saját ondósejt, saját ondósejt és a béranya petesejtje, donor petesejt, donor ondósejt, és így tovább. Promiszkuitás a köbön: mindenki sejtje mindenki máséval. A buli a megrendelőnek 40–45 000 dollárjába kerül, a béranya 10 000-t kap.

Ez eddig rendben is van, hiszen szabad világban élünk. Ám az eljárás felvet egy-két tisztázandó kérdést itt is. Ki a szülője ennek az innen-onnan összeszedett gyereknek? Ki az anya? Akié a petesejt volt? Aki a béranya? Vagy a megrendelő, akinek készen szállítják az árut, méghozzá garanciával? (A legtöbb ilyen szerződésben szerepel az a rendelkezés, hogy amennyiben a termék nem elégíti ki az ilyen-olyan követelményeket, a megrendelő nem köteles átvenni, nem fizet a béranyának, aki éppen csak az életét kockáztatta a selejtért.) Ki az apa? Akitől az ondó származik, aki aláírta a méhbérleti szerződést párjával együtt, vagy aki ténylegesen fel fogja nevelni az idegenben született csöppséget? Előfordult, hogy béranyák és -apák a bírósághoz fordultak, mert szerették volna megtartani bérgyermeküket. Ez pedig veszélyes üzleti nézőpontból, hiszen ha ezt lehet, akkor befellegzett a zsíros bevételeknek.

borsos7 0624 e1620320811559

Mondanom sem kell, hogy a bevételek oroszlánrésze nem a bérszülőket, hanem az emberkereskedőket: az ügyvédet illeti. Az ügyvéd pedig nem azért ügyvéd, hogy ügyét ne védje, különösen a szabadkereskedelem hazájában. Bár a béranyaságot a világ több országában egyszerűen betiltották, az Egyesült Államokban az a vélemény, hogy „ha a piacgazdaság túlélését biztosítani akarjuk, a szerződés szentségét meg kell tartani”. Ez a jogtudósok által megfogalmazott tétel már tényleg a vallási tételek dogmatizmusával vetekszik. Egy jogvitában a bölcs bíró kijelentette, hogy az ősöreg meghatározás, hogy anya az a nő, aki a szüléssel életet ad a gyermeknek, megdőlt a tudományos és technikai haladás fényében. A szülő nő a továbbiakban már nem anya, hanem „a gyermek gesztációs hordozója, egyfajta gazdaszervezet”. A béranya „anyai környezetté”, „magzati környezetté” válik, míg az anya és az apa a jog értelmében az a férfi és az a nő, akik a szerződést megkötötték – és akik fizetnek. Ezt nem árt megjegyeznünk. A biológia megdönthetetlennek tudott természeti törvényeit elegáns könnyedséggel írták fölül a társadalmi jog (értsd: a pénz hatalmán épülő piacgazdaság) követelményei. Kérdés: ki és milyen árat fizet ezért? Mert mindannyian tudjuk: ingyen ebéd nincsen.

a halott férj spermája

Ki kié és mi mié? Egy Diane Blood (magyarul Vér) nevű hölgy Angliában azt óhajtotta, hogy termékenyítsék meg halott férje spermájával. Az ondót a férj orvosai még akkor nyerték, amikor az úr kómában feküdt. Felmerül a kérdés, joga van-e Blood asszonynak ehhez? Kié az így nyert sperma? Felhasználható-e? Jogalap-e a házasság, vagy ilyen alapon mások is felhasználhatják az értékes anyagot? Hiszen ebben az esetben legalább az utólagosan feltámadó apai érzelmektől nem kell félnie a megrendelőnek, és a lombikbébi is megnyugodhat, hogy biológiai apja nem adta el őt. Az orvosoknak pedig esetleg eszükbe jut a Moore-precedens alapján arra hivatkozni, hogy a halott férj spermája az övék, hiszen kivették belőle, akkor ingyen jutottak hozzá az értékes erőforráshoz és azt kellő megfontolással üzleti célra kamatoztathatják. Esetleg humánus megfontolásból Blood asszonyt ingyen beondózzák, de mindenki másnak már üzleti alapon szolgáltatják.

Azt hiszem, a Teremtő is megzavarodna a bizarr példák során, és csak vakarná a fejét, de nem tudná, hogyan kell itt rendet csinálni. „Én mondom, még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen”. József Attila gyanútlan szépségű szavai után azt kell kérdezni: lesz-e valamikor is nagy, és főként: így meddig képzelődik még. Mert ez a baljós önhittség végzetes tévútra vezeti.

A gyermekcsinálási üzlet sajgón ironikus poénja az a tény, hogy a fejlett ipari társadalmakban a női és a férfi termékenység csökkenésének eléggé jól körülírható és félelmetesen valós oka van, még ha ez nem is egyetlen, szokás szerint redukcionista ok. Arról van szó, hogy a nőknél a hormonhatású anyagokkal való folyamatos és az élet minden területén megfigyelhető érintkezés a nemi funkciók megzavarásához vezet. Nemcsak a hormontartalmú fogamzásgátlókról beszélek (az utóbbi időben ezek annyira finomodtak, hogy közvetlen terméketlenséget kiváltó mellékhatásról már nem lehet beszélni), ám a növényvédőszerektől a szúnyogirtóig egy sor olyan vegyület van az életünkben, amelynek biológiai hatása zavarhatja a hormontermelést, vagy mert azokkal analóg szerkezetű, vagy mert éppen ellenkezőleg, annak antagonistája, vagy egyéb módon lép a szaporodási ciklus folyamataival kölcsönhatásba. A férfiaknál pedig egyre több jel mutat arra, hogy a vegyi szmog, amiben élünk, a körülöttünk felhalmozódó idegen vegyi anyagok, amelyek naponta újabb hadrendbe állítva nyüzsögnek a modern ember életében, kumulatív hatással rendelkeznek: felhalmozódnak és nem távoznak a szervezetből. Élettani hatásaik között egy aspecifikus terméketlenség is megjelenik, amely elsősorban az ondó sejtszámának (spermiumainak) csökkenésében nyilvánul meg. Az elegáns névvel oligospermiának illetett jelenség (betegség?) egyre több fiatal embert érint. Az ondófolyadékban lézengő kevés ondósejt nem elegendő ahhoz, hogy összpontosított támadással legyőzze a női nemi utak ellenséges közegének kémhatását, és célba juttasson egy győztest.

borsos8 0524 e1620320849833

A kör bezárul

Bezárul körülöttünk a kör. A szociális, jogi, gazdasági, pszichológiai vonatkozások mind eltörpülnek a pénz és haszon vaslogikája mellett. És akkor a tiszta erkölcsről, mely ha megvész, Róma ledől és rabigába görbed, még nem is beszéltünk. Persze miért is kellene, amikor a modern kor Rómájában nemcsak Berzsenyit, de római történelmet sem olvas senki. Külön tanulmányt érdemel a folyamat, ahogyan a literátusság utáni korba érve az intenzív szellemi részvételt igénylő kommunikációs formák helyét (írás-olvasás) a szellemi töppedtséget árasztó passzív és redundáns formák (vizuális agykontroll, kájbertér és videogém) veszi át. Korhad, pusztul, elmosódik a nyelv, s vele a gondolat. A számítógép használatához eddig még legalább olvasni kellett tudni – a beszédértő gép és az objektum-orientált programozás beköszöntével már azt sem.

Fejezzük be ezt a kis áttekintést egy kedves, megnyugtató hírrel. Aki eddig abban a naiv tévhitben élt, hogy az erdő fái és az ég madarai mindenkié, következésképpen senkié, az bizony csalódik. Aki pedig abban a hitben is élt, hogy a természetben található legegyszerűbb és legáltalánosabb erőforrásokat, például a gyógynövényeket büntetlenül használhatja ki-ki saját épülésére, ismét csak csalódni kénytelen. Ha sikerül a WHO fiókszervezetének, az igen (rivalda)fénykerülő Codex Alimentarius bizottságnak a trükkje, akkor mindnyájan oda kerülünk, ahova az indiai paraszt, akitől elvették a neem fáját: a teljes kiszolgáltatottság állapotába. Ez a trükk az alternatív gyógymódokra mér halálos csapást azzal, hogy az orvosi uralom palástját borítja a gyógynövényekre, vitaminokra, ásványi eredetű táp- és gyógyanyagokra, homeopatikus szerekre. Mindezeket a jövőben csak receptre lehetne kapni és csak patikában. Hihetetlen, de olyan anyagok is rákerülhetnek a tilalmi listára, mint a fokhagyma, paprika, kamilla, borsmenta, gyömbér.

drámai fordulat

A történet 1996. októberben vett drámai fordulatot Bonnban, amikor a bizottság javasolta, hogy a tagországok vezessék be ezeket a szabályokat. A javaslat támogatói a Hoechst, a Bayer és a BASF voltak. (Nem tagadom, hogy a Bayer aszpirin csodaszer, de nem lenne jó, ha megelégednének ezzel? Mellesleg a három nagyvállalat azt követően jött létre, hogy a nürnbergi bíróság feloszlatta a náci haláltáborokban alkalmazott mérgesgázokat gyártó IG Farbent.) A javaslat hivatalosan a világ növekvő élelmiszeriparának irányítására és a fogyasztók egészségének védelmére szól. Valódi okai mások. Ha sikerül a gyártók elképzeléseit keresztülvinni, a továbbiakban semmi természetes védőszert nem lehet megelőző vagy terápiás céllal árulni, a természetes gyógyanyagokat élelemként kell árusítani, de bizonyos adagokat nem haladhat meg az eladott mennyiség. Ez azt jelenti, hogy gyógyszerkönyvi adagokra korlátozódik a fogyasztó szabad hozzáférése olyan anyagokhoz, mint a C, E vitamin. A szabályozás kötelező lenne, és nem állíthatna egyetlen ország sem saját szabványokat, mint amit korábban a GATT megengedett, de amelyet a WTO szintén kiírt. Minden új kiegészítő anyag be van tiltva, amíg át nem esik a Codex beavatási szertartásán.

A javaslat egyébként már él Norvégiában és Németországban, ahol az egész bioélelmiszeripart átvette a gyógyszeripar. Ezekben az országokban a C-vitamin 200 mg, az E-vitamin 45IU, a B1 Vitamin 2,4 mg felett illegális. A Shering-Plough, a norvég gyógyszergyártó rátette a kezét az Echinacea kivonatra, amit csak ő forgalmazhat, természetesen jól feltornázott áron mint vény nélküli készítményt. Az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztériuma, az USDA a másik oldalról támad: legutóbbi javaslatában szövetségi szinten kívánja az „organikus” jelzőt (a mi itthoni „bio” minősítésünk angolszász megfelelője) kooptálni és ezzel korrumpálni. A javaslat szerint organikus az, amit a minisztérium minősít, és a minisztérium mindent minősíteni fog a génpiszkált élelmiszertől a nagyüzemi trágyaléig. A nem kormányzati minősítő szervezetek pedig illegális tevékenységet folytatnak, ha ettől eltérő rendszerben minősítenek.

borsos9 0524

Dr. Matthias Rath felfedezte, hogy a szívbetegségek és a C-vitamin hiány között összefüggés van. Egyes szerzők további összefüggést is felfedeztek: a fentebb említett három német eredetű óriás vállalat szívgyógyszereket is gyárt. Nem lenne nekik tetsző, ha az emberek csak úgy, a nagyobb mennyiségben szedett C-vitamin miatt nem betegednének meg tömegesen. Ugyanez elmondható a rákra is, mert Linus Pauling ötlete és Szent-Györgyi Albert rögeszméje szerint a rendkívül nagy adagokban szedett C-vitamin gátló hatással van a sejtek burjánzásának beindulására, tehát nem terápiás, hanem preventív jellegű anyag.

A fentebb említett próbálkozások, amelyekkel a természeti világ dolgait a testetlen-lelketlen üzleti világ egyre másra hatókörébe és ellenőrzése alá vonja, csupán apró adalékok, láncszemek abból a szövevényes hálóból, amely ránk borul, megkötöz, hogy kiszolgáltatottságunk körét bezárja. Gondolataink, testünk és körülöttünk az egész élővilág – többé nem a miénk.

kép | Eva Hesse művei, wikiart.org