ÉGTÁJAK KÖZT, ELBIZONYTALANODVA

Feltehetjük a kérdést: hol vagyunk és merre tartunk? Kompországból kompass (iránytű) ország lettünk. Ám eltévelyedve, mágneses súlypontunkat vesztve bolyongunk az égtájak között. Északi féltekén, déli helyzetben. Kelettől szabadulva(?), Nyugat felé tájolódva igyekszünk kitapogatni szellemi azonosságtudatunk útvesztőjében valami foghatót, egy sarkot, vagy Ariadné fonalát.

A világot, amelyet eddig Keletre és Nyugatra osztottunk, mostanában Északra (elit klub) és Délre (labdaszedő gyerekek) osztják. A Nyugat teszi ezt persze. Északnak nevezve magát. Kérdés tehát, hogy ebben a bolygóhollandi-versenyben hova tartozik Magyarország, szellemileg, kulturálisan, történelmileg, társadalmilag és – gazdaságilag?

az azonosság igazolásának kényszere

Rossz helyen fekszünk. Régen azért volt rossz, mert itt vonultak át rajtunk a történelem világhódító erői. Felvonulási útvonal lettünk keresztes háborúkban, tatárjáráskor, törökdúláskor, Habsburg-romboláskor, és – persze – legutóbb is. Nyugat–Kelet pusztító erőinek ideológiai vallásvitájában. fasizmus és kommunizmus erőpróbáján. Szinte nem csodálkozhatunk, ha a geológusok meg azt mondják: a Kárpát-medence földtörténetileg a legváltozatosabb geológiai szerkezetet hozta létre (szenvedte el?!), szinte minden kőzetfajta (népcsoport, etnikum), vagy annak töredéke, maradéka (átalakult, magmás, üledékes kőzet) megtalálható itt. Talán ez az oka, hogy mindig oly erősen élt az azonosság igazolásának kényszere, a ,,ki a magyarabb” televíziós vetélkedő dühe. (Él most is, az ellenzék politikai paprikajancsi-színházának rétoraira korlátozva. Ez kiválóan egybevág a parlamenti többség mindenfajta azonosulást tagadó kaméleonmechanizmusával, amit éppen a ki a magyarabb vetélkedő egymást kioltó hullámai engednek – többek között – akadálytalanul érvényesülni.)

Közben továbbra is elsikkad a lényeg: hova tartozunk, hova akarunk tartozni, és vajon van-e esélyünk oda tartozni, ahova akarunk? Eddig, az elmúlt negyven évben – kényszerből – Keleten voltunk. Most (Kelet–Nyugat antinómiájának értelmetlenné válásával) Északhoz akarunk tartozni, ahhoz az Északhoz, amely féltekeként jelöli meg önmagát, de beleértendők a déli félteke klubtag országai is, elsősorban Ausztrália és Új Zéland. Azok az országok tehát, ahol az ott lakókból nem sok maradt. Néhány alkoholista és elhízott idegroncs? Nem bírták a kiképzést, amit az Északhoz tartozás jelent. (Vonatkozó irodalom Werner Herzog filmje, ,,Ahol a zöld hangyák álmodnak”).

Csak az a kérdés: mi, a kőzetegyveleg, bírjuk-e majd? Meg, hogy még ha bírjuk is, van-e esélyünk? Felzárkózni? Csatlakozni? Hova? A győztesekhez, fosztogatni? Ezt szeretnénk. Vagy a legyőzöttekhez, kifosztatni? Ez látszik történni ténylegesen. Mert azt a politikai demagógiát, miszerint létezik ,,win-win” szituáció, amikor mindenki jól jár, amikor mindenki nyer, ugye, senki nem hiszi el? Emberi kapcsolatokban, társadalmi folyamatokban, érdekszövetségekben talán (még ha a tapasztalatok makacsul az ellenkezőjét igazolják is). De hogy egy olyan rendszerben, amely az anyagi javak felhalmozásán méri a sikerességét és amely ugyanakkor véges anyagi erőforrás-készlettel rendelkezik, ez kizárólag csak a másik fél rovására történhet. A világgazdaság libikóka, felemelkedni csak az ellensúly süllyedése árán lehet. Ha már mindenki versenyképes, akkor ki ki ellen versenyez? Ha verseny van, győztes is van, ha győztes is van – legalábbis a szillogizmus szabályai szerint, ami azért nem abszolút érvényű –, vesztesnek is lennie kell.

a tigris ragadozó

Nem egészen értem a jelenleg divatos politikai retorikát. Különösen, mert számomra nagyon illogikus a kamattal és a tőketartozással játszott játék. Először is, nem lehet mindenki tigris. Se kicsi, se nagy. Másrészt, a tigris ragadozó. Mások élete árán virul. Mondjuk, hogy elhisszük a felzárkózás szükségességét, bár nekem mindig a fülemben cseng József Attila intelme: „maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg”, s hogy „ne csatlakozz a hadhoz”. Nem szeretek felzárkózni. Már az is zavar, ha egyszerre kell lépni, meg ráadásul mindenkinek ugyanabban az irányban. De tegyük fel, hogy tényleg. Mi következik ebből? Ennek az iránynak a logikája szerint a kölcsönt vissza kell fizetni. Méghozzá kamatostul kell visszafizetni. Ez azt jelenti, hogy a semmiből kell valamit csinálni. A semmiből valamit teremtéssel lehet előállítani. A teremtés legegyszerűbb formája, amikor úgy csinálunk, mintha teremtettünk volna. Például kiaknázzuk saját természeti vagyonunkat, amelyről eddig senki nem tudott, vagy ha tudott is, békén hagyta, következésképpen a pénzügyi logika részére nem létezett. Amikor kiássuk, felégetjük, levágjuk, satöbbi, akkor bekerül a gazdaság vérkeringésébe, és íme, termelés lett belőle, ami a modern ember szótárában a teremtés szavával azonos, hiszen ő maga áll Isten helyén.

A logika egyértelmű. Felzárkózni csak úgy lehet, ha a kamatnak valót valahonnan előteremtjük, értsd: előtermeljük. A semmiből valami úgy lett, hogy most már valahol valamiből kevesebb van. Még ha nem veszem figyelembe a dolog szociológiai vonatkozásait (mármint, hogy kinek van kevesebb), akkor is tudnom kell, hogy miből van kevesebb. Lássuk csak ezeket a tigriseket közelebbről.

Őket szokták példaként felhozni, hogy lám. Az ázsiai mintaországok, amelyek oly remekül átvették a nyugati tempót, hogy lekörözik tanító mestereiket. Hagyjuk most Japánt, ahol az élet alig lehet valamivel jobb a pokolnál (ez persze személyes vélemény, de van valami valóságalapja. Mindenesetre a nyílt utcára tett és csúcsforgalmi szmogbőségben alkalmazandó elsősegélynyújtó oxigénkészülékeket a világon először Tokióban helyezték forgalomba). Mi nem lehetünk Japán, hiszen kicsik vagyunk, kicsi tigriseknek kell lennünk. Tajvan, Dél-Korea. Ezek igen. Mit számít az, hogy egymás után omlanak össze a hanyagul, spórolósan és felelősség nélkül megépített áruházak, omlanak el házsorok, robbannak fel gázvezetékek (innen vehettek el valamennyit a felzárkózáshoz), bíróság előtt áll vesztegetés vádjával a miniszterelnök (talán ide is jutott belőle valamennyi?!), a szibériai tajgaerdők népirtásnak is beillő fakitermelési vállalkozásai között első helyen áll a nálunk is megjelent Hyundai mamutvállalat (ezt az erdővagyont a kommunisták egészen a legutóbbi időkig békén hagyták), és hogy mindezek ellenére Korea a felhalmozott adósságait még mindig nem fizette ki, na de mit számít mindez, ha közben növekedik a gazdasági termelés? Mindent elborít a jólét, és ezt tessék tudomásul venni, maguk is ott, a romok alatt. (Hiszen vásárlóközpont volt a szerencsétlenül járt áruház, ami szimbolikus jelentőségű is lehetne, ha nem történhetett volna meg ugyanúgy egy kórházzal is). Vagy talán Tajvan van jobb helyzetben? A tenyérnyi sziget, ahol tenyérnyi zöld hely nincs, és a légúti megbetegedések száma csillagászati? A „gazdaság szereplői” ezt azért nem érzik, mert szűrt, kevert, fűtött-hűtött, szellőztetett, mesterséges levegőben élnek egész nap (elhasználva az egy főre eső ózonrepesztő adagjukat, ahogy kell, ahogy illik egy felzárkózott ország lakójához). Csakhogy Tajvanon nemcsak a gazdaság szereplői élnek, mert az a néhány munkás, akit még nem sikerült teljesen kiautomatizálni a gazdasági életből, bizony kénytelen naponta robogón vagy tömegközlekedési eszközön megtenni a másfél órás csúcsforgalmi utat a lakóhelyétől a munkahelyéig meg vissza, és a statisztikát ők alakítják előszeretettel. Őhozzájuk akarunk vajon felzárkózni? Ami a szmogot és zöld felületet illeti, már elég jó úton vagyunk.

kénytelen-kelletlen

Aztán nézzük ezt a formálódó mamutot itt mellettünk. Majd pont mi kellünk neki? Kellünk, hát. Úgy, ahogyan ő szeretné: piacnak, olcsó piacnak máshol el nem adható bóvlik ömlesztésére és túltermelésének feszítő bélgörcseitől szabadulandó. Az Európai Unió jelszavai a szabad tőkeáramlásról, a szabad munkaerő-áramlásról és az anyagi javak szabad áramlásáról szelektív hallás, egy félig áteresztő hártya, amely a szabadság, testvériség és egyenlőség eszméi mögé bújva adja elő saját kategorikus imperatívuszát, amit kénytelen-kelletlen le kell nyelnie mindenkinek, aki csatlakozni akar a hadhoz. Mert a szabad tőkeáramlás azt jelenti, hogy én bemegyek a te országodba, és amit a te szabadon áramló munkásaiddal ott előállítok, annak a hasznát én kiviszem az én országomba, te meg maradj magadnak ott, ahol vagy, de semmiképpen ne küldd ide se a te ócska és egyébként sem kellően „kvalifikált” munkaerődet és még kevésbé a nem versenyképes javaidat, mert mindkettőből van nekem elég. Magyarán ismét érvényesül a testvéri szeretet elve: ami a tied, az az enyém is, és ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd.

A játékszabályok ehhez alakulnak. Józan ésszel ki érthetné meg különben, hogy olcsóbb a tengerentúlról hozott banán, mint az alma, amit itt is lehetne termelni, a szomszédban, ha nem vágták volna ki a fát, de mondhattam volna sertéshúst, vajat, bármi egyebet is. A fogyasztói gyarmatosító háború első lépése az ízlésterror. Rá kell venni a gyanútlan fogyasztót, hogy azt szeresse, ami nekünk a legjobb. Ez az esetek nagy, sőt, kitüntető többségében igen könnyen ment. A beözönlő reklám nyitott kapukat döngetett, hiszen Gothár Péter „Megáll az idő” című filmje óta (ha nem hamarabb) tudjuk, hogy a Coca-Colának mágikus, kábító hatást is lehet (és kell) tulajdonítani, azonkívül honpolgárok több generációja volt évtizedeken át arra kondicionálva, hogy ami onnan jön, az csak jobb lehet. Mára már kialakult a pavlovi reflex, a Coca-Cola vagy a Milka csoki puszta említésére is nyálazni kezdünk és rohanunk megvenni a pléhdobozt 33 forintért (mert a teljes áron belül csak az azon felül eső rész a Cola.) A gondokat tetézi, hogy vannak esetek, amikor a beidegződés még sajnos, megalapozott is: hiába vette meg a Stollwerck Szerencset, a Tibi meg a Boci nem lett jobb. Ide, a gyarmatokra ez is megteszi, gondolják az új tulajdonosok, mert akármennyit adnak el belőle, a hasznot egy penny veszteség nélkül kiviszik.

Ami viszont az almát illeti, ott be kell dobni egy trükköt: a „jó az, ami szép” reflexének rögzítését ezzel a pavlovi kutyahaddal, amely állandóan a bevásárlóközpontok körül koslat. De a kondicionálás így még nem tökéletes, azt is el kell hitetni, hogy az szép, ami egyforma. Nem a sokszínűség, nem az esetlegesség, az apró, árnyalatnyi különbségek, a pikáns ízeltérések, a parányi foltok, az egyéni alak, esetleg ágnyomás és az erőteljes, sajátos zamat, nem, még véletlenül sem. Szép, ami olyan, mint a tojás, nem lehet megkülönböztetni egyiket a másiktól, mindenütt a világon ugyanazt a minőséget (mi az, hogy minőség?) kapja: ez a fejlett piacgazdaság. Hogy a hormonon és peszticiden hízott makulátlan alma húsa alatt csak nitrát, az ízlelőbimbók számára pedig semmi érdekesség nincs, az senkit sem érdekel. Ráadásul pufók almából szaporább az eladás, mert két darab kitesz egy kilót. Ha pedig ez sem lenne elég, akkor jön a beetetés. Hozzunk be valamit nagyon olcsón, alig magasabb áron, mint helyi versenytársa, mondjuk vajat. A vajba keverjünk sót, amelyről minden sertéstartó ember tudja, hogy addiktív hatású: az enyhén sós ízű ételből mindig többet eszik a disznó, mint ha csak úgy elé lökjük a moslékot. De nemcsak többet eszik, hanem meg is kívánja. Hozzászokik, annak rendje-módja szerint, és az „ízetlen” (értsd: természetes, saját ízanyagait tartalmazó étel) már nem is kell neki. Ha a beetetés megtörtént és sikeres volt, nyugodtan lehet árat emelni, többszörösre is akár, biztos a hozzászokás, és megadják az akármennyit is érte. (Alkoholnál, cigarettánál régen ismert folyamat ez).

tragikomikus helyzet

Miközben nyakunk közé kapjuk ezt a felséges, magas életszínvonalat (természetesen az élelmiszeripari hasonlatok folytathatók az összes fogyasztói javak felsorolásával a bútoroktól a moziműsorig), a Lányi András által leírt^[1] mechanizmussal folyik az ország kiárusítása. Előáll az a tragikomikus helyzet, amikor az aggódó és csendes milliók a szélsőjobb bombasztikus demagógiájával kénytelenek azonosulni, mert sajnos, igazuk van. Mamelukok hada nyüzsög a megfelelő helyeken, hogy miután az állam kivonult minden kötelessége alá eső óvó, védő szerepből, a bevételnövelés, az államcsőd és egyéb csacskaságok rémmeséivel igazolva megszabaduljon fölösleges vagyontárgyaitól, mint valami lelkiismeretfurdalásos milliomos. Már a kárpótlás is megengedhetetlen pazarlás volt és van jelenleg is, ízekre szaggatva a termőterületeket és ellehetetlenítve a kis- és nagytermelőket egyaránt, de a magánosítás címén folyó vagyonátmentés és szabad rablás az ország szuverenitását veszélyeztető hazaárulás. Vagy mondhatunk-e ennél szelídebb jelzőt, amikor másodrendű polgárokká válunk saját hazánkban, hiszen az új devizatörvény értelmében a külföldi állampolgárnak több joga van itthon, mint nekünk odakint, és amikor stratégiai fontosságú infrastruktúra felelőtlen elkótyavetyélésével (távközlés, energiaipar) húzzák ki a talajt bármiféle önálló fejlődés lehetősége alól?

Majd pedig, hogy az államháztartás bevételei nőjenek, következik a mesés varázslás. Hiszen, ha a valódi vagyon szőrén-szálán eltűnik, akkor valami másból kell előteremteni a költséges hobbi fedezetét. Márpedig mi más lehetne ez a forrás, ha nem a kimeríthetetlen humán erő? A megnyomorítás fortélyainak kimeríthetetlen a tárháza, és rengeteg ötlet felmerült a Nemzet Nagy Főkönyvelőjének agyában. Még az a szerencse, hogy bizonyos aritmetikai törvényszerűségek következtében egyetlen ember nem lehet okosabb tízmilliónál. Csak az a baj, hogy a hatás mélyen aláássa az egész ország önbecsülését, összetartását és emberségét. Mert a szorító adóprés, az ,,alternatíva nélküli” pénzügypolitika és a kegyetlenül cinikus kormányzati magatartás szükségszerűen termeli ki az állam és intézményei maradék tekintélyének rombolását, és nemcsak nagyban: kicsiben is kényszerű kötelességgé teszi a szélhámosságot, a svindlit, a szabályok, törvények alóli kibújást. Régebb óta meghonosodott demokráciájú országok hozzánk látogató derék adófizetői elborzadva látják a helyzetet, amelyben nemzeti sporttá vált az adócsalás, a kedvezményekkel való visszaélés, az állam megrablása. Őnáluk mindenki tudja, hogy azért kell adót fizetni, mert az a köz javát szolgálja.

Amikor azonban meghallják, hogy mindent szabályszerűen csinálva minden megkeresett forintból tíz fillér marad a polgár zsebében, aki még csak ekkor válik fogyasztóvá és minden elköltött forintjával további 25% adóterhet fizet be, valamint meghallják, hogy ebben az országban a bizonyítás terhe megfordul, az adózónak kell bizonyítania, hogy nem költött többet, mint amennyit megkeresett, és hogy ez olyan ország, ahol vélelmezett tevékenységek után szednek adót, függetlenül attól, hogy a tevékenység valóságos volt-e, vagy sem, akkor egy kicsit megértőbben bólogatnak. S aztán, hogy mindezen adó és egyáltalán, az államháztartás teljes bevételének nagyobbik része egyáltalán nem az ország boldogulását, közügyeket és egyebeket szolgál, hanem egyenesen külföldi hitelezők zsebébe vándorol kamat! formájában, miközben a tőketartozás törlesztéséről szó sem esik, akkor talán ezek a tisztességes polgárok is el tudják már képzelni, hogy a honi érintettek egy része joggal juthat a következtetésre, hogy az adócsalás nemcsak nem bűn, hanem egyenesen hazafias kötelesség.

teljes reménytelenség

Hogy mindez hová vezet, azt nem tudom megjósolni. Egyre kényelmetlenebb érzés tölt el, nemcsak a jelenleg uralkodó helyzet sajátosságai miatt, hanem mert még csírájában sem látom az erőt, amely megálljt tudna parancsolni a folyamatnak. Az elmúlt öt év megtanított minket arra, hogy ne higgyünk a csodákban. Ha valakinek voltak is illúziói az új garnitúrával, nagyon hamar kiderült, hogy nemzetvezetői elvakultsággal megáldott mégoly jó szándékú amatőrök sem tudnak hasznot, csak kárt okozni. Majd, ha netán valakinek voltak kétségei a régi-új parlamenti felállás valódi lényegét illetően 1994-ben (szorongva kell bevallanom, hogy nem álltam messze ettől az állásponttól), akkor önkritikusan be kell látnom, hogy a helyzet jottányit sem javult, sőt. A teljes reménytelenség a parlamenti erőviszonyok ismeretében egyáltalán nem indokolatlan. Nincs ma Magyarországon olyan politikai erő, amely érdemben fel tudná venni a harcot a szétfolyó idővel és a parlamenti többséggel. És az a baj, hogy a jövőben sem igen fog kitermelődni. Leninnek igaza volt: a nemzetállam elérkezett életének végső szakaszába, és helyébe egy még sokkal szörnyűbb és még hatalmasabb erő, a nemzetközi nagytőke lép. A modernizációs ideológia felfalja a kialakult hagyományos struktúrákat, amit többek között azon lehet lemérni, hogy még Finnország is bemenekült az óvó-védő és azonosságtól megfosztó ernyő alá. Egy gazdasági folyamatok által irányított, agytalan, nyáladzó pavlovi csorda leszünk, amely mindig akkor és annyit fogyaszt, amennyit mondanak neki? Úgy kell nekünk.

1. Lányi András: Valahol megint utat vesztettünk, Liget, 1996/2 ↑

   kép | Aleksandr Borodin művei, wikiart.org