BEZZEG AZ ÉN IDŐMBEN!…
1996 július

Milyen kár, hogy ezeket a bezzegeket nem lehet amúgy tudományosan, objektíve, kritériumok és paraméterek alapján összehasonlítani. Hogy csakugyan minden nemzedék következetesen megfosztva érzi-e magát valamitől, amit értékesnek és szépnek tartott. És vajon valóban mindig rosszabb-e a világ, mint volt, illetve valóban mindig jobb-e? Kicsúszik a dobozba rakosgató kezek közül ez a bezzeg. Nem lehet mérni, nem rendelhető hozzá számadat. Csak azt tudjuk, hogy nemzedékről nemzedékre ismétlődik. Kinek a jó, kinek a rossz előjelével.
száguldozó menedzserek
Talán nem kevesen vagyunk, akik siratják a gyermekkor tükörcserepeit. Sütő Andrással az élen és Fekete Istvánnal folytatólag, úgy tűnik, ez a világ egyre rosszabb és rosszabb lesz, egyre kevesebb benne a hely nekünk (nota bene: ki az a nekünk?), és helyette száguldozó menedzserek szaporodnak, mint eső után a gomba. (Köztudomású, hogy a hirtelen nőtt gomba hamarabb lesz férges.)
Proust könyvet írt róla. Az ízekről, fényekről, illatokról, hangokról. Amik elmúltak, eltűntek az időben, mégis ott lebegnek valahol az emlékezet fátylán. Bár egyre halványabban, mégis soha nem feledhetőn. Kinek a mandulás sütemény, kinek a sárga húsú őszibarack jelenti a múltat. De a démon, amely összekeveri cserepeinket és nem engedi, hogy ismét összerakosgassuk, fáradhatatlanul nyomul előre. Most autópályát épít, most falut rombol, majd cellatelefont nyom a kezünkbe. És nagyon, de nagyon kevesen vannak, akik ama bizonyos hatodik vagy ki tudja hányadik, fel nem fogható érzékkel megérzik a nagy frekvenciájú rádióhullámok káros kisugárzását, romboló erejét. Az ő számukra az előjel bizonyosan rossz. Talán nekünk is, csak mi még nem is érezhetjük. Ízek, hangok és illatok helyett zaj, méreg, halálsugár és láthatatlan, rádióhullámok hátán, elektronokon robogó fecsegésburok vesz körül. Időben kellett volna még egy érzékszervet kifejlesztenünk. A dinoszauruszok (a fogyasztói társadalom engedelmes gyermeki millióinak csak per dino) ezt elmulasztották.