A PROBLÉMA A MEGOLDÁS
2000 április
Azt hiszem, hogy Borsos Balázs önmagában konzekvens, szigorú kutatói következetességgel felépített helyzet-meghatározó esszéjének[1] egyetlen hiányossága, hogy statikus állapotot feltételez az emberi társadalomban. Nem veszi figyelembe, hogy az ember és természet viszonya, kapcsolata az emberi társadalomfejlődés (ha úgy tetszik, kultúra) története során alaposan megváltozott, és ezért azok a merev kategóriák, amelyekbe a tudományos gondolkodás ezt a viszonyt gyömöszölni igyekszik, alkalmasint nem válnak a vizsgálódás hasznára. A humánetológia megállapítása szerint ezek a fejlődési fázisok még a legdurvább felosztásban is legalább három, egymástól jól elkülöníthető lépcsőben játszódtak le, ahol a társadalomszerveződés új elvekkel gazdagodott. Ezek a csoportorganizmus, a csoportszövetségek, és végül az államalakulatokon keresztül kialakult megapopuláció fázisai. Ezekben a fázisokban az ember–természet–kultúra hármasának viszonya alapjaiban változott meg.
előidejű vagy egyidejű
Nem helyes kategorikusan, a szillogizmus szabályai szerint kijelenteni, hogy két tényező viszonya egymáshoz csak előidejű vagy egyidejű lehet. Vagyis, hogy az emberi társadalmat ökológiai szemszögből vizsgálva mindenképpen választ kellene adni arra a kérdésre: a természeti vagy a szimbolikus társadalmi kulturális környezetet tekintjük-e elsődlegesnek, illetve létezik-e harmadik út amely a kettő között nem prioritási, hanem egymás mellé rendelt „és”-viszonyt határoz meg. Amennyiben elfogadjuk ugyanis a tudomány jelenlegi álláspontját az ember kialakulásának és a társadalmi jelenségek biológiai hátterének folyamatáról, azt kell mondanunk, hogy a megnövekedett agyi kapacitás nyomán kialakult beszéd és egyéb szimbólumrendszerek, amelyek a kulturális adaptáció részét képezik és végső soron az ember társadalmi-kulturális környezetének kialakulásához vezettek, biológiai eredetűek, de az alkalmazkodási stratégiák között az ember nevű fajra egyedül jellemző speciális alrendszert alkotnak. Úgy kell tehát elképzelnünk ezeket, mint egyfajta „alkörnyezetet”, a természeti környezetnek egyre inkább elkülönülő, a fizikai létezőtől a virtuális szimbólumok világába vonuló részét, amely ettől még nem kevésbé tölti be az emberre ható ,,környezet” szerepét.
Meg kell azonban állnunk itt egy pillanatra, és szemügyre venni az egészen új fajta adaptációs eszköz, a környezetnek, időnek, térnek absztrakt azonosítására alkalmas emberi tudat megjelenésének következményeit. A szerző által is hivatkozott rendszerelmélet egyik alapvető felfedezése éppen az, hogy az anyag, önszerveződésének egymásra következő szintjeiben mindig elérkezik egy olyan küszöbhöz, ahol már csak új tulajdonságok megjelenésével képes a szerveződés komplexitási szintjét növelni. Ezek az új tulajdonságok rendszerint szervezési elvekként fogalmazhatók meg leginkább, ám a tudományos vizsgálódás egzakt módszerei számára továbbra is illékonyak és nehezen meghatározhatók. A világegyetem jelenlegi szerveződésének általunk ismert formái legalább három ilyen, egymástól megfoghatatlanul eltérő szintet értek el:
1. Az első a fizikai világban következik be, amikor a szubatomi szintnek a Heisenberg-féle határozatlansági elvvel jellemezhető, valószínűségi alapon felépülő struktúrái elérik a makroszkopikus méreteket és a newtoni mechanika determinisztikus törvényei lesznek érvényesek rájuk, amelyekkel atomi szint alatt viszont hiába próbálkozunk.
az entrópianövelés aktív képessége
2. A második, gyökeresen eltérő szabályrendszer az élő és élettelen még mindig homályos és zavaros határmezsgyéjén alakul ki, ahol hirtelen, egészen meg nem határozható feltétetek következtében olyan új tulajdonságok jelennek meg, mint az entrópianövelés aktív képessége vagy a saját struktúrákhoz hasonló új formák keletkezését befolyásoló folyamatok. A határozatlansági elv itt is érvényesül, mert mind ez ideig nem sikerült olyan vizsgálati módszert találni, amely az élet lényegét tudta volna megragadni. Közkeletű példa a vírus, amely élő szervezeten kívül kristályként, élő szervezetbe kerülve élőlényként viselkedik. A biokémiai vizsgálati módszereknek is el kell dönteniük, hogy az adott vizsgálati anyag összetételét vagy viselkedését nézik-e. A legtöbb vegyület molekuláris szerkezetét csak kristályos (tehát már élettelen) állapotában tehet meghatározni.
3. A harmadik minőségi ugrás pedig kétségtelenül a tudat, az emberi öntudat és vele az elvonatkoztatott fogalmi gondolkodás feltűnése a színen. Azt hiszem, amikor arról elmélkedünk, hogy az ember természeti vagy kulturális-társadalmi környezete az elsődleges, nem vesszük figyelembe, hogy új szintek vizsgálatát új módszerekkel, sőt gyökeresen új szemléletmóddal kell kezelni. Sajnos, az erre irányuló igyekezet meglehetősen ellentmondásos.
Az emberi tudat megjelenésekor kölcsönös egymásra hatáson alapuló viszonyt létesített az anyagi hordozóját alkotó rendszer, a biológiai ember, valamint az egyéni tudatok összeadódása révén kialakuló új szuperrendszer, a társadalom között. Az egyik oldalon tehát egy biológiai szuperrendszer áll, az ökoszisztéma, amelynek az ember mint biológiai lény, alrendszere. A másik oldalon ott áll a társadalom mint a tudatok szuperrendszere, ami azonban anyagi hordozójától, az embertől és az emberek sokaságától elsődlegesen determinált, tehát ebben az értelemben ugyanannak az ökoszisztémának (ma már az egész bioszférának) alrendszere, mint az ember állati lénye. Csakhogy az ember nem állat, nem is emberállat, mint Desmond Morris könyvének címe sugallja, de mégis biológiai, ha úgy tetszik, állati tulajdonságaira épül rá emberi, tehát egy fokkal magasabb szerveződésű lénye, amely ugyanakkor nem hasonlítható semmi alatta lévőhöz. Az ember emberi tulajdonságai szerveződési szempontból önálló, új szuperrendszert alkotnak, amely azonban anyagi, morfológiai és energetikai szempontból mégiscsak egy alatta húzódó, sokkal általánosabb és alapvetőbb szuperrendszer, a biológiai szerveződés legmagasabb fokának, az ökoszisztémának része.
Az ellentmondás éppen abban testesül meg, hogy míg az ember állati, biológiai tulajdonságai jottányit sem változtak, ugyanolyan ösztönlény, mint minden állat, ugyanolyan anyagi, energetikai és morfológiai feltételek határolják, mint bármely állatot, amely egy adott szuperrendszer, szupraindividuális, organizáció (populáció, biocönózis, ökoszisztéma) része, addig ott vannak az ember emberi tulajdonságai, amelyek egyediek, semmilyen más állatfajra nem jellemzőek, az állatok viselkedéséből önmagában nem vezethetők le, és akármilyen állatokból álló szuperrendszer (populáció, biocönózis vagy ökoszisztéma) magától, véletlenszerű halmazban nem rendelkezik velük. Az ember tehát nem más, mint a természeti lények, ugyanakkor mégis más. A helyzet tovább bonyolódik, ha azt tekintjük, hogy magának az emberi tudatnak is vannak szuperrendszerei, amelyek tulajdonságai az egyes alkotóelemekből (az egyéni tudattal rendelkező individuumok tulajdonságaiból) nem vezethetők le, és ezek (vagyis az emberek) véletlenszerűen egymás mellé rendelt halmaza sem rendelkezik vele. Az emberi társadalmak hosszú és szerves fejlődési folyamat termékei, amelyek éppen e fejlődés folyományaként tesznek szert bizonyos új, az elemek tulajdonságai alapján megjósolhatatlan tulajdonságokra. Éppen ezért azt hiszem, mégiscsak külön kell választanunk az ember mint biológiai lény szociális tulajdonságait vizsgáló tudomány módszereit attól a tudományágétól, amely az embert mint társadalmi lényt vizsgálja. Ugyanazon szociális tulajdonságaink (szaporodásunk, agressziónk, viselkedésmintáink), amelyek eredete a biológiai alrendszer mélyebb rétegeibe nyúlik vissza, társadalmi szinten vizsgálva már meghaladják az ebből egyszerű analógiákkal, sőt megfeleltetéssel levonható vulgáris bölcsességek igazságszintjét, bármennyire célja is a neodarwinistáknak, szociobiológusoknak a magyarázatnak ez a leegyszerűsítő, kézenfekvő módja. Ugyanakkor nem szabad a fürdővízzel kiönteni a gyereket, és azt hinni, hogy az emberi intézményrendszerek, társadalmi, kulturális szerveződések (házasság, hadsereg, egyház és állam) kialakulásában az ember ösztönbiológiai, viselkedésélettani tulajdonságai nem játszottak szerepet.
rendszerszintű következmények
A teljesítmény-orientált piacgazdaság csupán egyetlen a lehetséges kulturális adaptációs stratégiák közül, s nem is a legjobb. Miután szükségszerűen a természeti környezet műszaki szemléletű megváltoztatását vonja maga után túlzott sikeressége megjósolhatóan katasztrófához vezet. Ha maradunk a biológiai-ökológiai fogalomrendszernél, azt kell mondanunk: az ember kulturális adaptációjának technikai alrendszere, a műszaki civilizáció a „túl jó alkalmazkodás” csapdájába esett. Annyira jól sikerült a környezetnek egyes elemeit egy adott speciális cél, a tágabb értelemben vett komfort érdekében megváltoztatni, hogy a nem rendszerszintű beavatkozás rendszerszintű következményei a környezet egyéb paramétereiben indukálnak változásokat, illetve a kulturális adaptáció következtében a biológiai adaptációs készség és képesség csökken. E technikai civilizáció kialakulásának folyamata is több lépcsőben zajlik, és az egyes fázisok egymástól eltérő jellemzőkkel írhatók csak le. Nem lehet közvetlen analógiát vonni egy törzsi nép kultúrájának vonásai (sem technikája), valamint a NASA űrprogramja között. Nem valószínű, hogy bármilyen következetes tudományos leíró rendszer egy kalap alá tudná vonni a kettőt. Minőségi változások állnak be a szerveződés egyes szintjein a társadalomban is: a pénz feltalálása, a birodalmak, majd nemzetállamok kialakulása, a kapitalizmus, az ipari forradalom, a világkereskedelem és világgazdaság elterjedése, a virtuális pénz, és végül a virtuális világ megjelenése mind új kihívás elé állítja az eredetileg adaptációs céllal létrejött sajátosságot, az egyéni emberi tudatot.
Ahogyan a szemétdomb Illések dalában, az ember kulturális-társadalmi környezete, azon belül pedig különösen annak technikai-műszaki alrendszere „egyre nő, egyre nő, elterpeszkedik”, az üvegházhatástól a sivatagosodáson át a fajok kiirtásáig fizikai értelemben is veszélyeztetve a saját létfeltételét adó ökológiai rendszereket. Ezért valószínűleg új, önálló metodológiát kell kidolgozni a társadalmi rendszerek globális, ökológiai célú vizsgálatára, amely ugyan építhet a kulturális antropológia és a humánökológia fogalom- és eszközrendszerére, de vélhetően meg is kell haladja azt. Ha tehát a szerző beosztásából és kategóriáiból indulunk ki, azt kell mondanunk, hogy a természeti versus társadalmi-kulturális környezet szerepe az ember viszonyainak és fejlődésének meghatározásában elsődlegességét tekintve időben változik. Míg a korai, kevésbé technikai civilizációk esetében a természeti környezet kultúrát alakító szerepe feltételezhetően elsődleges volt, addig a mai globális társadalom kulturális szuperrendszerei sui generis indukálnak olyan természet-átalakító tevékenységeket, amelyeknek a kulturális adaptációhoz már semmi közük; a társadalmi szuperrendszer önmagából termeli ki ezeket, és ezért keletkezésük okainak vizsgálatára az ökológiai fogalmak és ok–okozati viszonyok nem relevánsak.
játékszabály-gyűjtemény
A kulturális adaptáció egyes eszközei nem egyenletesen fejlődnek, és ezért az egész adaptációs viszony torzul. Önmagán belül válik inkonzekvenssé. Így például a technikai és gazdasági rendszerek úgy nőnek uralkodóvá a társadalmon belül, hogy eközben egyéb társadalomszervezési elvek fejlődése jelentősen visszamarad, egyes esetekben stagnál. Az emberi társadalomfejlődésben tehát nemcsak az ember biológiai-ökológiai és társadalmi lénye között feszül ellentmondás, hanem társadalmi lényének olyan vctületei között is, mint a szigorúan vett kulturális fejlődés, a tudomány, a demokráciának nevezett játékszabály-gyűjtemény, valamint az emberi viselkedési kódex, az erkölcs területén. Mindezek tetejébe illeszthető a banális megállapítás, hogy az emberi érzelmek az ókor óta nem fejlődtek semmit, és ma ugyanúgy nem vagyunk urai érzéseinknek, mint Caligula vagy Kleopátra idején.
A technikai civilizáció túlzott sikeressége a mögötte rejlő, nyereségvágytól fűtött piacgazdaság mint társadalomszervezési módszer egyeduralmát eredményezi, aminek viszont az a következménye, hogy – mint a sikeres adaptáció esetében mindig – eltűnnek az ellenfelek, az alternatívák, csak ez a módszer marad a színen. Amíg a környezeti feltételek ugyanazok, ez nem tűnik fel, de abban a pillanatban, amikor a peremfeltételek változását a túlságosan elterjedt módszer már nem tudja kompenzálni, a specialista bajba kerül. Esetünkben ez akkor fog bekövetkezni, amikor a technikai rendszerek kiváltotta hatások a természeti rendszerekben összegződnek, és a természeti rendszerek egy új stabil állapotra állnak át, függetlenül attól, hogy a technikai rendszerek ehhez mit szólnak.
Sajnos, a kulturális adaptáció ma már nem csak a környező természeti elemekre veszélyes; legalapvetőbb biológiai lényünket veszélyezteti. Két jelenségre szeretném felhívni a figyelmet: mindkettő azzal fenyeget, hogy tudatos, tehát kulturális megoldást helyez a korábbi biológiai módszerek helyére. Mindkettőben szerepet játszik a génsebészet mint a feltörekvő, új természetátalakító tevékenység legvakmerőbb példája. Már eddig is bebizonyosodott számtalan esetben, hogy nem vezet jóra, ha technikai rendszerekkel akarjuk helyettesíteni a természeti rendszereket. Eddig a természeti környezet külső elemeire alkalmaztuk ezeket, legtöbbször kiváltva az első fajú hibának nevezett reakciót, amely mindig újabb műszaki megoldások szükségességét veti fel, egészen addig, amíg az egész rendszer össze nem omlik. Most azonban saját genetikai állományunk, valamint a minket tápanyaggal ellátó szervezetek genomja a cél. Miután a változtatás ugyanazon merev technikai rendszerek jellemzőit hordja magán, mint eddig, egészen bizonyosra vehető, hogy a rendszerszintű válasz nem az lesz, mint amit várunk (illetve várnak azok, akik ezeknek a manipulációknak a sikerében hisznek).
A két módszer: az emberi génállomány erőteljes megváltoztatása az orvosbiológiai terápiában, illetve a mezőgazdasági rendszerek drasztikus átalakításának veszélye a genetikailag manipulált fajták elterjesztése révén. Nagyon fontos megjegyezni, hogy egyik folyamat sem a génsebészettel kezdődött, a közvetlen genetikai manipulációk csak betetőzései egy évszázados, egyes vetületeiben évezredes fejlődési iránynak, a biológiai kontraszelekciónak A kérdéssel számos tudományos és ismeretterjesztő mű foglalkozik, ezért nem volna érdemes részletekbe menni, inkább csak azt jegyzem meg, hogy milyen összefüggés áll fenn a kulturális adaptáció mint evolúciós újítás és a természetes evolúciós szelekciós mechanizmusok között. A kétféle mechanizmus elsősorban sebességében tér el egymástól, másrészt – elterjedésében és egyedülvalóságában. A kulturális adaptáció eredményeként létrejött agrárökoszisztémák ma már a Föld teljes területére kiterjednek, és nagyon kevés helyen maradtak fenn azok a genetikai raktárak, amelyekből eredeti genetikai anyagukat merítettük. Az egész emberiség élelmiszerbázisát alkotó mezőgazdasági rendszerek tehát, amennyiben homogenizálódásuk és elterjedésük a jelenlegihez hasonló ütemben folytatódik, hamarosan rendkívül sérülékenyek lesznek a környezeti peremfeltételek változásaira. Ugyanígy, saját genetikai állományunk, magyarán az emberiség évmilliós öröksége eshet áldozatul barbár kontárkodásnak. A genetikai raktárakat ebben az esetben a természeti népek, önálló kultúrák képezték, amelyeket sikerrel irtottunk ki a földgolyó minden táján. Mindkét esetben egyértelműen evolúciós biológiai, ökológiai alapokról indultunk, de a jelenlegi események mozgatórugói már egyáltalán nem ebből a körből kerülnek ki, hanem a társadalmi-kulturális környezet egyes elemeiben, a gazdaságban, tudományban, társadalomszervezésben lezajló folyamatokban határozzák meg az események további menetét. Ez pedig, a fentebb említett ellentmondások miatt igen komoly következményekkel járhat. Ne kerteljünk tovább; félő, hogy az emberiség táplálék-bázisa és saját genetikai állománya szétzüllik, biológiai értelemben tönkremegy. Akkor pedig már csakis technológiai válasz lehetséges – kérdés, hogy meddig.
a leírás problematikája
Az ökológia tudományát (populáris vetületében) a mezőgazdasági és általában, a kisléptékű gazdálkodási rendszerekbe beépítő permakultúra nevű tervezési rendszer mottója szerint: a megoldás maga a probléma. Vagyis esetünkben, ha ténylegesen a valóságnak megfelelően kívánjuk az ember–természeti környezet–kultúra hármas viszonyát leírni, éppen a leírás problematikája adhatja a kulcsot a megoldáshoz. Ha felismerjük az egymást átfedő és kölcsönösen feltételező rendszerek létét, azokat csakis az egyes összetevőkre külön külön kifejlesztett és már másutt, szűkebb kontextusban alkalmazott eszközrendszerrel tehetjük meg. A viselkedésbiológiai jellemzőket tehát az etológia, a környezeti jellemzőket az ökológia, és a társadalmi-kulturális jellemzőket a kulturális antropológia, illetve más szinten az adott társadalomtudományi megközelítés módszertanának igénybevételével közelíthetjük meg. A prioritást mindig az az elem kell kapja, amely az adott kontextusban a vizsgálódás középpontjába kerül. Magyarán, a Heisenberg-féle határozatlansági elv itt is, mint a vírusoknál és az elektronoknál, érvényesül: el kell döntenünk, hogy a megfigyelő az ember emberi vagy állati tulajdonságait helyezi az adott pillanatban megfigyeléseinek középpontjába. Mindkettőt egyszerre nem lehet megtenni.
Mindez nem jelenti, hogy figyelmen kívül hagyható az alapkérdés: amikor a társadalmi rendszereket vizsgáljuk, az ökológiai analógiák alkalmazása úgyszólván kötelező, hiszen a fentiek értelmében a természeti rendszerek működési mechanizmusa éppúgy érvényes rájuk, ahogyan az élő rendszerekre is érvényesek a fizika alapvető törvényei. Ez viszont az esszé gondolatvilágát követve nem azt jelenti, hogy egyre újabb és újabb dobozokat gyártsunk, amibe vizsgálódásunk tárgya egyáltalán nem fér bele, ámde kiválóan címkézhetők és rendszerezhetők a taxonómia szabályai szerint, sokkal inkább, hogy munkálkodjunk a szakmai szűklátókörűség és gőg feloldásán, és a tudomány egyes területeinek művelői között az áljárhatóság megteremtésén. Hogy a tudományos kutatás ne olyan legyen, ahogyan szeretett főnököm és tanítóm mondta egykor: amikor az ember kutat ás, minél mélyebbre ássa be magát, annál kevésbé lát ki belőle – a kutatás inkább olyan legyen, mint a hegymászás: minél magasabbra jutott fel valaki, annál tágasabb a horizontja.
