FORGALOMKORLÁTOZÁS A MÚZEUM KÖRÚTON
2001 január
Habent sua fata scripta
Ismét bebizonyosodott – bármennyire nem akarjuk elfogadni –, hogy minden gondolat, amelyet nem tartunk meg magunknak, újabb és újabb ötletekhez kapcsolva, színezgetve, hanem esszé formájában a közösség elé tárjuk, vagyis Luhmann szerint átemeljük a kommunikáció szintjére, végleges érvényűvé válik, és saját életet él. A kész műben mindenki azt fedezi föl, ami számára fontos és érdekes, s akik válasszal tisztelik meg, saját gondolatmenetükhöz találnak inspiráló mondatokat benne. A szerző ugyan óhatatlanul sajnálja, ha úgy érzi: a hozzászólók eszközként használt gondolati rendszerét abszolutizálják, egyes elképzeléseit kiemelik, másokat árnyékban hagynak, mégis hálás nekik, mert ezáltal rámutatnak olyan elemekre is, amelyeket nem hangsúlyozott eléggé, nem kapcsolt össze más gondolatokkal. Köszönet a Liget szerkesztőinek, hogy a hozzászólásokra válaszolva gondolataim újabb, talán pontosabb összefoglalására is lehetőséget adnak, és ezzel egy tudományos vita folytatását is elősegítik, amely – a négy cikk alapján – ebben a két, egymással összefüggő kérdésben csúcsosodik ki: 1. Milyen tudomány keretei közt, milyen kutatási apparátussal lehet vizsgálni – ha egyáltalán lehet – az emberi kultúra-környezet kapcsolatrendszerét? 2. Lehet-e ez a tudomány a humánökológia, s ha nem, akkor mit értünk humánökológián?
ökológiai környezetfogalom
Úgy érzem, a hozzászólók elsiklottak azon tény fölött, hogy írásomban a fenti két kérdésnél sokkal kevésbé átfogó problémát szerettem volna tisztázni: a természettudományok közé tartozó ökológia fogalmi rendszere és eszköztára, azon a módon, ahogy a biológiában ma használják, alkalmazható-e a társadalomtudományban az ember és környezete kapcsolatrendszerének kutatására, s ha igen, milyen diszciplináris keretek között. Az ökológia alapvető meghatározásaiból indultam ki, azt igyekeztem összevetni a társadalomtudományban (valójában elsősorban saját szakterületemen, a kulturális antropológiában) használatos meghatározásokkal, kategóriákkal s az esszé többi gondolata ennek az elméleti alapvetésnek csak „mellékterméke”. Hely hiányában éppen csak jelzésként vethettem föl, hogy ez a gondolatmenet milyen fejlődési fázisokan ment keresztül. Első (öt éve íródott) dolgozatomban ugyanis csak bizonyos ökológiai kategóriák (populáció, ökoszisztéma, niche) használatát és használhatóságát vizsgáltam az antropológiában, s a következő, rá két évre született munkámban már az ökológiai környezetfogalom alkalmazhatóságát is igyekeztem feltárni. Sajnos ezek még mindig kéziratban várják a jobb napokat, azaz nem vagyok olyan szerencsés helyzetben, mint Lányi András, aki elképzeléseinek fejlődési fázisaira már nyomtatott formában hivatkozhat. (Hozzá kell tennem, hogy a humánökológia környezetfelfogásával foglalkozó első munkáját még én is kéziratban – kandidátusi értekezésként – olvastam, ami aztán formájában, s néhol gondolatában is erősen átalakult, de amikor saját dolgozatomat írtam, tanulmánykötete még nem jelent meg. Úgy érzem azonban, bár az általa felvázolt humánökológiában használatos környezetfogalom legújabb kifejtése során gondolatai, következtetései még kifinomultabbá váltak, továbbra is Mead és Bertalanffy munkáira támaszkodik, és végkövetkeztetése is ugyanaz: az embernek biológiai értelemben már nincs saját környezete, és elsődleges környezetének a szimbolikus kommunikáció önmaga alkotta világát kell tekinteni. Itt szeretném azt is megjegyezni, hogy mivel munkáimat részben az ökológia és kategóriái parttalan és kritikátlan használata feletti ellenérzés motiválta, roppant sajnálom, hogy a Liget-vitában eddig a Múzeum körút páros oldalának képviselői nem szólaltak meg.)
Dolgozatom tehát az ökológia oldaláról indulva igyekezett megvizsgálni, hogy a kultúra sajátos vonásai miatt bevonható-e a tudomány jelenlegi állása szerint meghatározott ökológia kutatási körébe. Ebben a vonatkozásban nem érzem relevánsnak azt a kritikát, hogy statikus állapotot feltételezek az emberi társadalomban (Borsos Béla), hiszen a vizsgálatban a kultúrának az a sajátossága a fontos, hogy (vegyük most a kultúra talán legáltalánosabban elfogadott meghatározását) a tanult emberi viselkedésformák összessége, és mint ilyen, a környezeti feltételekhez való egyfajta adaptációs stratégiának is tekinthető. A kérdés ebből a szemszögből: összevethető-e a környezethez kapcsoló viselkedési adaptáció a genetikai adaptációval, s hogy a viselkedési adaptáció jellemzői leírhatók-e azokkal a kategóriákkal, amelyeket a genetikai adaptáció leírására dolgoztak ki. Az emberi társadalom nem statikus, a szociális evolúció során egyre bonyolultabb szerveződési szintekre ér, a természeti tényezőktől való függése lazul, és a társadalmi–kulturális környezet meghatározó szerepe nő – ez antropológiai közhely és több esetben magam is kiemeltem. Arról nem is beszélve, hogy szerintem a vitacikkben leszűrt következtetésem, mely szerint az ökológiai antropológia, amikor csak az ökológia kategóriáival és csak a természeti környezet–kultúra rendszert vizsgálja, önmaga szűkíti le kutatási területét a természeti környezettel még legszorosabb kapcsolatban álló népcsoportokra, szintén a különböző kulturális szerveződési szintek különböző természeti-környezeti meghatározottságára, és ennél fogva az emberi kultúra nem statikus jellegére utal. (A kelleténél talán halványabban?)
belső ellentmondások
Mielőtt e válaszdolgozat elején fölvetett két kérdéshez hozzászólnék, szeretném a vitaindító gondolatmenetét összefoglalni, egyrészt mert úgy érzem, következtetéseim a hozzászólókat nem érintették úgy, mint szándékomban volt, másrészt mert az első kérdéshez közvetlenül kapcsolódik. Ha megpróbáljuk következetesen alkalmazni a biológiai értelemben vett ökológia tárgymeghatározását, módszertanát és kategóriáit a társadalomtudományban, akkor vagy roppant nehezen megvalósítható (és emiatt még senki által ki nem próbált) tárgymeghatározást és módszertant kell kidolgozni, vagy önmagukban ellentmondásos értelmezési rendszerekhez, leszűkített vizsgálati tárgyakhoz, esetleg az ökológiai megközelítés értelmét jelentő rendszerszerű vizsgálat elutasításához jutunk. Ez nem dobozok és címkék gyártása, ahogy erre az egyik hozzászóló célzott, hanem két kidolgozott szaktudomány kapcsolatának végiggondolása. E kapcsolat elemzése után levonható a következtetés. hogy a tudomány mai állása szerint értelmezett ökológia mai tudományos eszközeinkkel nem vonható be a társadalomtudományi kutatásba. Éppen ezért Lányi Andrással ellentétben úgy vélem, a kulturális populáció–természeti környezet rendszert sem a társadalom-, sem a természettudós nem tudja leírni tudományos „határsértés” nélkül, még pontosabban: leírhatja ugyan, de a rendszer belső ellentmondásait föloldani nem tudja. Reményeim szerint a két szaktudomány szempontrendszere összeegyeztethetetlenségének kimutatása nem azt jelenti „hogy olyan dobozokat gyártsunk, amelybe vizsgálódásunk tárgya nem fér bele” (Borsos Béla), hanem éppen az ellenkezőjét: hogy az ember legsajátosabb tulajdonságát jelentő kultúrát, az annak létfeltételeit jelentő természeti és kulturális (vagy mondjuk úgy: szimbolikus) környezettel egyetemben tudjuk vizsgálni, meg kell (és remélhetőleg meg is lehet) haladni a szűken értelmezett szaktudományos vizsgálódási kereteket.
Miután tehát elvégezhető feladathoz vagy ellentmondásmentes értelmezési rendszerhez a biológia alkalmazásával nem juthatunk, kérdés, mi a teendő, ha az emberi kultúrát mégis szeretnénk természeti vagy társadalmi környezetével együtt rendszerszerűen értelmezni. Esszémben azt a választ adtam, hogy az ellentmondásokra figyelve továbbra is használjuk az ökológiai analógiákat, mert így más módszerrel talán nem kutatható összefüggésekre is fény derülhet. Ez, elismerem, problémát megkerülő válasz, de funkcionális értelemben használható. Erre legjobb bizonyíték, hogy, mint Lányi András is írja, az ökológiai megközelítés vagy szempontrendszer alkalmazása évtizedek óta és sikerrel használatos az egyes társadalomtudományi ágakban, „új specializációk nyertek ennek révén polgárjogot (…), olyan koncepciók, kérdések, magyarázó elvek merültek föl, amelyek egy-egy tudományág egészét érintik”.
szubatomi szinten
Azt a választ azonban, amelyet Borsos Béla nagyívű, az ember biológiai és kulturális tulajdonságaira egyaránt figyelő esszéje végén kínál, a társadalomtudományi kutatás már közel fél évszázada nem fogadja el. Noha dolgozatában fölveti egy „új, önálló metodológia kidolgozását, társadalmi rendszerek globális, ökológiai célú vizsgálatára, amely ugyan építhet a kulturális antropológia és a humánökológia fogalom- és eszközrendszerére, de vélhetően meg is kell haladja azt”, végül mégis olyan metodikát kínál, amely az ember egyes jellemzőinek kutatását az egyes szaktudományok hatáskörébe utalja, mondván, az ember állati és emberi tulajdonságait nem lehet egyszerre megfigyelni. A Heisenberg-féle határozatlansági reláció analógiája azonban nem feltétlenül fogadható el az ember vizsgálata során. A szerző maga is utal rá, hogy az anyag önszerveződésében négy, minőségében gyökeresen eltérő szint figyelhető meg, amelyek a szubatomi-makroszkopikus, az élettelen–élő, illetve az öntudatlan–tudatos közti határokkal választhatók el. Ezek közül a határozatlansági elv (hogy egy részecskének, vagy csak helyzetét, vagy csak mozgását – impulzusmomentumát – lehet vizsgálni, a kettőt együtt nem), csak a szubatomi szinten érvényesül a mai tudományos módszerekkel bizonyított módon. Ez a következő szinten (egy adott anyagnak, vagy csak összetételét, vagy csak viselkedését lehet tanulmányozni) még csak tapasztalati tény, az ember állati–emberi tulajdonságait tekintve pedig inkább a szimmetriát kiterjesztő gondolat. A határozatlansági elv ilyen kiterjesztése azért is problematikus, mert az eredeti elv egyetlen, a szubatomi szerveződési szinten belüli tulajdonságok meghatározhatatlanságát írja le, míg a másik két analógia ugyanannak a vizsgálati anyagnak a két különböző szerveződési szinthez kötődő tulajdonságaira mondja ugyanezt.
Ennek ellenére elfogadhatjuk kiindulási alapnak, hogy az embernek egyszerre csak állati (biológiai) vagy csak emberi (kulturális) tulajdonságai vizsgálhatók, az adott szakterület (etológia, ökológia, kulturális antropológia) módszertanával és eszközeivel. Ezzel azonban nem jutunk messzire. A társadalomtudomány – vagy mondjuk szűkebb szakterületem, a kulturális antropológia – már az ötvenes években belátta (és ebben Julian Steward „kulturális ökológiai” elméletének alapvető jelentősége van), hogy a kultúra számtalan vonása kizárólag a saját, a kultúrára kidolgozott eszközrendszerrel nem érthető meg és nem dolgozható fel. Emiatt fordult az antropológiai kutatás az ökológia felé, ami a problematikus kapcsolat ellenére számos sikeresnek mondható elméleti alapvetést és nagyhatású terepmunkát, azaz az elvek gyakorlati alkalmazását eredményezte. (Az etológiával való kapcsolat egyelőre kevésbé bizonyult gyümölcsözőnek.)
Marad tehát a kérdés: ha a mai tudományos értelemben vett ökológia nem, vagy csak ellentmondásokkal terhelten alkalmas, hogy bevonjuk a társadalomtudományi vizsgálatba, amikor az ember–környezet kapcsolatrendszert szeretnénk tanulmányozni, akkor milyen tudomány, milyen eszköztárral és fogalomrendszerrel alkalmas erre? Vajon ez a tudomány volna a humánökológia abban az értelemben, ahogy ma használják?
Kezdjük a végén: mi is az a humánökológia? Tudományág? Módszertan? Integratív transzdiszciplína? Talán egyetlen név sem kapott annyiféle értelmezést a természet- és társadalomtudományokban, mint ez. Humánökológiának nevezte magát a Chicagói Iskolának is hívott amerikai városszociológiai irányzat, amely „alapvetően (az emberek közötti) térbeli és időbeli elhelyezkedésnek az emberi viselkedésre és intézményekre gyakorolt hatásával foglalkozik”. Ezt az iskolát azonban például a német tudományban társadalomökológiának (Sozialökologie) nevezik (Brockhaus 1998). A németek egyébként a humánökológiát a biológia növény–állat–ember felosztását alapul véve az ember biológiai meghatározottságával foglalkozó tudománynak is tartották (Brockhaus 1971). Újabban azonban úgy találják, hogy a növényeket és állatokat egyetlen vonatkozási rendszer, az ökoszisztéma keretei közt vizsgáló rendszerökológia fejlődése miatt értelmét veszti az ember-, állat-, növényökológia elkülönítés, s miután az ember nemcsak része a környezetnek, hanem a törvényeiről alkotott ismeretei alapján manipulálni is tudja azt, a humánökológia többé már nem egyszerű biológiai vagy természettudományi ágnak tekinthető, hanem szellemtudományi ismereteket is magában foglal, és tudományon kívüli területeket is érint (Brockhaus 1991).
forma és funkció
Az angolszász tudományos világ éppen az ellenkező irányban indult, amikor a korábbi meglehetősen zavaros meghatározás (miszerint a humánökológia az élet biológiai, környezeti, demográfiai és technikai feltételeit egyaránt figyelembe veszi, és úgy tekinti ezeket, mint az emberi kultúrákban és társadalmi rendszerekben a forma és funkció kölcsönös kapcsolatban álló meghatározóit (Encyclopaedia 1971, Micropaedia 5) után újabban magát a humánökológia szócikket is eltüntetik az enciklopédiából. A humánökológia kifejezés széles értelmezésével azonban nemcsak a német tudományban, hanem Magyarországon is találkozhatunk, amikor „az ember–természet totális viszonyára vonatkozó természettudományi, társadalomtudományi és embertudományi ismeretek átfogó és szisztematikus integrációjaként”, tehát egy tudományterületeket átfogó transzdiszciplínaként határozzák meg (Nánási 1992).
Tudományág-e tehát a humánökológia? Ha arra gondolunk, hogy a Szociológiai Intézetben, a társadalomtudományi képzésben helyet kapott (és ehhez, hogy Lányi András szellemes képét idézzem az ökológiának át sem kellett kelnie a Múzeum körúton, hiszen a Pollack Mihály tér a páros oldal mögött található), szakosító diplomát lehet szerezni belőle, tehát de facto betagolódott az akadémiai tudományfelosztás rendszerébe, akkor tudományágnak tekinthető. Ugyanezen a nézeten áll Kiss Lajos András: („A humánökológiának tudományként kell működnie”. „A humánökológia társadalomtudományi diszciplína, (amelyet tekinthetünk) tisztán társadalomtudományi diszciplínának vagy a szellem- és természettudományok valamilyen keverékének (vagy ha jobban tetszik, e kettő szintézisének)”, és utalásszerűen Borsos Béla is. A humanökológiai program vezetője, Lányi András azonban már nem fogalmaz ilyen egyértelműen. Talán azért, nehogy őt is holmi „öko-gurunak”, és programját „zöld-mozgalmár” képzésnek tekintsék a gyanakvó szaktudósok. A humánökológiát inkább világnézetnek nevezi és hangsúlyozza, a társadalomtudományon belül nem létezik önálló ökológiai diszciplína. Máshol ugyanakkor a humánökológiát explicite tudománynak tartja. „Ahhoz azonban, hogy az ökológiai alternatívát kereső környezetvédő gondolkodás kialakítsa a maga politikai filozófiáját, előbb törlesztenie kellene a humánökológiával, mint az emberi együttélés tudományával szemben felgyülemlett adósságát”. Megint máshol leír egy mondatot, amelyhez hasonló megfogalmazás minden tudományban az adott tudomány tárgyára vonatkozik: „A humánökológia a szimbolikus környezetben zajló emberi együttélést vizsgálja.” De azonnal hozzáteszi: „Ez nem tárgymeghatározás, csak módszertani kiindulópont.” Ily módon Julian Steward nyomdokain jár, s attól tartok, a szó mindkét értelmében. Hiába nevezte ugyanis Steward az általa használt kulturális ökológiát csak „rávezető” (heurisztikus) eszköznek”, csak olyan módszertannak, amellyel a kultúra és természeti környezete kapcsolatát igyekszik vizsgálni, a kulturális ökológia kifejezés hamarosan egy diszciplína elnevezéseként kezdett terjedni, s az angolszász országokban ökológiai antropológiának nevezett tudományágat például Németországban mindmáig. Kulturökologie-nek hívják (és mellesleg a biológiai értelemben vett ökológia részének tartják! (Brockhaus 1997) Tehát hiába igyekszik Lányi András csak világnézetnek tekinteni a humánökológiát, és csak módszertani kiindulópontnak egy tárgymeghatározást, a humánökológia a köztudatban egyre inkább diszciplínaként merül fel, különösen, ha maga magát sem tartja mindig saját meghatározásaihoz (pl. „sajátos módon, a századvégi ökológiai konjunktúra aránylag legkevesebb újdonsággal éppen a humanökológia szorosabb értelemben vett tárgyára, az emberi együttélésre nézve szolgált”).
Térjünk vissza az elején fölvetett kérdéshez: alkalmas-e a humánökológia, hogy az ember–környezet kapcsolatrendszert vizsgálja? A humánökológia, mint eddig még ki nem dolgozott integratív transzdiszciplína, valószínűleg nem, hiszen nem egy meghatározott problémakör vizsgálatára határozták meg, hanem a tudományok magasabb szintű összesítéseként. Bizonnyal igaz, hogy a fenti kapcsolatrendszert a mai tudományos diszciplínák egyike sem képes a maga teljességében vizsgálni, tehát az ilyen célú tudománynak egyrészt integratívnak, másrészt a ma használatos fogalmi kereteket is meghaladónak kell lennie. Ebben, azt hiszem, a vita mind a négy résztvevője egyetért. A magam részéről jobbnak találnám, ha ez a tudomány nem viselné nevében egy biológiai tudományág elnevezését, bár lehet, hogy el kell fogadni Lányi András érvelését, ha a pszichoanalízistől a közgazdaságtudományi szakkifejezésekig számos tudományos szó átment már köznyelvi átértelmezésen, miért épp az ökológia kapjon kivételes elbánást?
egységes értelmezési keret
Az elnevezésnél azonban fontosabb, honnan induljunk ki egy ilyen integratív diszciplína megalkotása során? Lányi Andrásnak van néhány olyan felvetése az általa felvázolt humánökológiát illetően, amely talán egy lépéssel közelebb vihet a megoldáshoz: „(A humánökológia) tételezésmódja tehát a szellemtudományoké. Nem mintha az emberi élet természeti meghatározottságának kisebb jelentőséget tulajdonítana. Éppen ellenkezőleg: a nyelv egyetemességének feltevése viszonylagossá teszi a ’természeti’ és ’kulturális’ elhatárolásának tudományos alapjait – legalábbis a humánökológia kérdéskörén belül.” Ha tehát az ember elsődleges környezete a szimbolikus interpretáción alapuló nyelv világa, akkor az emberi együttélésben használt interpretáción keresztül kapcsolódhat a természeti környezethez is, hiszen az ember tudatos környezeti kapcsolatainak alapja az, hogy nevet ad az őt körülvevő világ jelenségeinek („vendégül látjuk őket a Nyelv Házában” (Lányi), Ebben a megoldásban már csak valahogyan helyet kell szorítani a tudatosan fel nem fogott, de az emberre mégis ható természeti tényezőknek (figyelembe véve, hogy ezek száma és jelentősége a társadalomfejlődés során egyre csökken), és ezt az egységes értelmezési keretet ki kell tölteni a társ- és segédtudományokból (egyebek között etológia, ökológia, kulturális antropológia, szociológia, történettudomány stb.) származó módszertannal és kategóriákkal, de azok eredeti értelmezési körét kiegészítve, átfogalmazva, megemelve, az elvégzendő feladathoz igazítva. Ez azonban legyen már a humánökológusok feladata, akik talán mégis – lesznek.