Horgas Judit

BORISZ PASZTERNAK ÉS A NEVETŐ BERKENYEFA

2006 december

BORISZ PASZTERNAK ÉS A NEVETŐ BERKENYEFA

Fázol te is? De hát mi másra számítottál a szibériai télben, egy partizántábor kellős közepén? Elismerem, bátor utazóra vall, hogy még mindig velem tartasz, hogy a világ minden tájára elkísértél, s nem torpantál meg a Mississippi erdejének vörös faleveleitől az uráli berkenyefa vörös bogyóihoz vezető úton sem. Bevallom, ez a hideg még engem is elbizonytalanít: jó helyen járunk? Csakugyan itt kell keresnünk egy éve tartó vándorlásunk utolsó hősét, Zsivago doktort?

Micsoda társaságba keveredtünk!

A hóborította erdőn átvágva mintha a veszett vadállatként menekülő, őrült tekintetű Pamfil Paliht látnám, aki hogy megmentse családját a fehérek kínzásától, „azzal a borotvaéles fejszével kaszabolta le feleségét és három gyerekét, amivel játékot faragott kislányainak meg a kedvencének, Fljonuska fiának”. Amott meg a fecsegő Liverij álldogál, a partizánok parancsnoka, aki elraboltatta Zsivagót, hogy orvos is legyen az egyre népesebb táborban, kezelni a sebesülteket meg a skorbutban, kiütéses tífuszban szenvedőket. Az erdő szélén, didergő asszonyok és rongyos gyerekek gyűrűjében Pörgettyű, a vajákos katonanő kántálja, hogy „Berkenyebokor, szép berkenyefa! / Ne add ellenségnek, gonosz pogánynak, / Szépségedet ne add bajhozó madárnak! / Szórd a piros berkenyét marékkal a szélbe, / Marékkal a szélbe, a kerek égbe, hóba, fehérbe!” Micsoda társaságba keveredtünk!

A többiektől félrehúzódva a komoran töprengő Jurij Andrejevics Zsivagót látod, a művelt milliomoscsemetét, aki úgy vergődik Moszkvától Szibériáig, majd vissza, hogy pontosan látja: a fehérek és vörösök vetekednek egymással „a fanatikus kegyetlenkedésben, mindig nagyobbal válaszolva a másikéra, mintegy összeszorozva a kettőt”, akit mélységesen taszít bármilyen elvakult, embertelen ideológia, és képtelen hangot találni a partizánokkal, a Kolcsak seregében harcolókkal, a segítőkész, de korrupt hivatalnokokkal, moszkvai barátaival. Magányos ember, aki „nem a természetben él, hanem a történelemben”.

A Moszkvából az Urálba menekülő Zsivago és családja, felesége, kisfia és apósa vonattal indulnak útnak, és a vonatozás mintha a regény elején leírtak megfordítása volna: akkor Zsivago alkoholista apja, az elszegényedett milliomos utazott Moszkva felé, és a teljes sebességgel rohanó szerelvényről fejjel előre a töltésre vetette magát. A tragédia miatt hosszan veszteglő vonat képe tükröződik a Zsivagók következő nemzedékének napokig tartó megtorpanásában, amikor a hótorlaszokkal borított sínpárt az utasok tisztítják meg, és itt is az az érzésünk, hogy „ez a hely csak a megállástól támadt elő a semmiből, s ha nincs a szerencsétlenség, a zsombékos, mocsaras berek, a széles folyó, a szép ház meg a templom a magas túlsó parton a világon se lenne”. Mintha a történelem, pontosabban egyik aprócska szelete: a Zsivagók története formálná a tájat. A természet körforgása olyan felfoghatatlan, mint a regényben zajló, újra és újra összeszövődő események egymásutánja: „Az erdő nem mozdul el, nem kaphatjuk rajta, nem leshetjük ki, amint éppen változtatná a helyét. Mindig mozdulatlannak látjuk. És éppilyen mozdulatlannak látjuk a társadalom örökké fejlődő, örökké változó, változásaiban tettenérhetetlen életét, a történelmet.”

a világ minden dolgából

Ez a történet, ami az alkoholista apa és a tüdőbeteg anya halálával indul, körülveszi a még kisfiú Zsivagót „mint az erdő, és azért is sújtotta le ennyire Jurát az édesanyja halála, mert vele bolyongott abban az erdőben, és egyszerre egyedül maradt benne, nélküle. A világ minden dolgából állt össze ez az erdő: a felhőkből, a városi cégtáblákból, a tűztornyok gömbjeiből, hintó előtt lovagló, szűzanyát vivő kolostori szolgákból, akiken fülvédő volt sapka helyett, mert a szentség jelenlétében födetlen fővel kellett lenni. A passzázsok üzleteinek kirakatából állt ez az erdő, az elérhetetlenül magas éjszakai égből, a csillagokból, a Jóistenből és a szentekből”. Ez az erdő veszi körül a partizántábort is, ahová sok-sok évvel később kerül Zsivago, akkor már két gyermek apja, akik közül a kisebbik, Mása az orvos foglyul ejtése után születik, és soha nem találkoznak, mint ahogy később harmadik gyerekét, a szeretőjétől, Larától titokban született Tányát sem ismeri, a létezéséről sem tud, és magára hagyja majd negyedik és ötödik gyerekét, Kapitolinát és Klavgyiját is, meg a vadházasságban vele tengődő fiatal anyjukat. Erdő, erdő mindenütt.

Mozdulatlan erdő, de saját története van, és mit sem törődve fehérekkel és vörösökkel, kozákokkal és komisszárokkal, minden tavasszal makacsul ismételgeti a maga mondókáját: „a fiatal erdő még majdnem teljesen pucér volt, mint télen. Csak a sűrű rügyekben – mintha viasszal lett volna telecsepegtetve –, csak azokban fészkelt meg már valami többlet, valami rendellenesség, amilyen a piszok vagy a duzzanat, és ez a többlet, ez a rendellenesség és piszok, ez volt az élet, amely zöld lomblánggal borította be az erdő első kizöldült fáit”. Piszok és duzzanat? Sura, Mása, Tánya, Kapka és Klaska – az öt Zsivago-gyerekből van, amelyik a párizsi école primaire-be jár, a másik katonáknak oszt tiszta fehérneműt vagy dajka vigyáz rá. Élnek.

Látod, én csak mesélek, mesélek, te meg szinte megdermedsz a hidegtől, de azt a fát még meg kell mutatnom, azt a szimbolikusan vörös-fehér berkenyefát a tábor kijáratánál, az erdő szélén, az ágain most is süvöltők és cinkék üldögélnek, csipegetik a bogyóit, mint azon a téli napon, amikor „a madarak és a fa közt valami élő kapcsolat létesült. Úgy tetszett, a berkenye látott mindent, sokáig ellenállt, aztán megadta magát, és megszánva a madárkákat, engedett, elnyújtózott, és odaadta nekik a mellét, mint a fiatal anya a csecsemőnek. – Hát mit csináljak veletek, azt mondja. Egyetek, egyetek hát engem! Táplálkozzatok!? És elnevette magát.” Ezt a nevető berkenyefát keresi fel a partizántáborból szökő Zsivago, mintha a folytatható élet reményét keresné, amikor Liverijtől megtudja, hogy családjának a viszonylag bizonságosnak hitt, mindentől távoli varikinói birtokról is el kellett menekülnie.

A fához érve mégsem a törvényes családja, hanem akkor még titkos szerelme, a gyönyörű, ösztönösen és végzetesen nőies Larisza Fjodorovna képe dereng fel: „A berkenyefát derékig a hó borította el, azon túl a fagyos levelek meg bogyók, két havas ágát az orvos elé nyújtotta. Az orvosnak eszébe jutott Lara nagy, fehér, kerek, adakozó karja, hozzákapott az ágakhoz, magához ölelte a fát. A berkenye, mintha csakugyan válaszolni akarna, tetőtől talpig beszórta hóval. Maga se tudta az orvos, hogy mit beszél, mit csinál, csak dünnyögött:

    – Meglátlak téged, gyönyörűségem, írott képem, berkenyehercegnőm, édesem!”

Csakugyan találkoznak, összeköltöznek, együtt menekülnek tovább, igyekeznek túlélni a korszakot, amikor „ember embernek farkasa. Letért az útról a vándor, ha meglátta a vándort, a szembejövő megölte a szembejövőt, hogy az meg ne ölje őt. Imitt-amott már emberevés is előfordult. Érvényüket vesztették a civilizáció emberi törvényei. A farkastörvények léptek életbe. A barlangkorszak történelem előtti álmait álmodta az ember”. A politikailag egyre veszedelmesebb városból Varikinóba költöznek, ahol Zsivago azelőtt feleségével, fiával és apósával élt. Onnan viszi magával Larát és a nő kislányát Komarovszkij, a züllött, korrupt ügyvéd, Zsivago apjának rossz szelleme, Lara fiatalkori megrontója, aki az alakuló távol-keleti kormány igazságügy-minisztereként arra utazik. A regényt át-meg átszövő szálak tovább gabalyodnak, az egyedül maradó Jurij Andrejevics hamarosan összetalálkozik Lara férjével, a halottnak hitt Sztrelnyikovval, a vörösök katonai parancsnokával, aki ekkor már saját emberei elől menekül, mert most „az ilyen párton kívüli katonáknak, akik közel álltak a vezető körökhöz, és túl sokat tudnak, kiteszik a szűrét. És még jó, ha csak a szűrét teszik ki és nem a torkát vágják el, hogy ne maradjanak nyomok”. Átbeszélgetik az éjszakát, aztán a reggel vízért induló Zsivago a háztól néhány lépésre megtalálja Sztrelnyikov holttestét. Agyonlőtte magát, „bal halántéka alatt röggé fagyott a hó, ahogy átáztatta a kiömlő vér. Odébb a szétfröccsenő vércseppek pici piros golyókká hengergőztek össze a hóval, olyanokká, mint a fagyos berkenyebogyó”. De már nincs nevetés, csak a farkasok vonítanak.

saját szemeddel láthatod

Fehér kozákok és vörös partizánok, jéghideg hó és fanyar berkenyebogyó, meg vér, töméntelen sok, torokszorító, szemhomályosító, émelyítő vér. És ne hidd, hogy jobban jársz, ha a fizikailag, szellemileg és lelkileg megnyomorodott Zsivagóval visszatérsz a kifosztott, megnyomorított Moszkvába, ha átvágsz vele az elpusztított falvakon és az őserdővé bozontosodó erdőkön, és saját szemeddel láthatod, hogy „erdő és mező szöges ellentétben állt akkor egymással. A mező elárvult az ember nélkül, mintha távollétében megfogant volna rajta az átok. Az erdő, megszabadulva az embertől, virult szabadságában, mint a szabadon eresztett foglyok”. A saját erdődből nem szabadulsz: közös történeteink, a vörös berkenyebogyó fanyar íze és a szibériai hó hidege most már mindenhová elkísér.

kép | pxhere.com