A LÉK

Ritkán jöttek látogatók. A hely elérhetetlensége miatt, hiszen ki akart volna egy rozoga, pár személyes repülőn, kutyaszagú takarókba bugyolálva még harminc percig reszketni, miután leszálltak egy másik, határozottan modernebb és takarótlanabb repülőről. Mások inkább a turistacsalogatás hiányát emlegették.

– Nincs semmi – panaszkodtak egy bögre alkoholos tea mellett, és a telefonjukra mutattak, vagy a szoba sarkában terpeszkedő tévére, vagy egy bögrefoltos újságra. A családjaik generációk óta különböző állatok elfogásából, kibelezéséből és eladásából éltek; úgy tekintettek mindenkire, aki nem közülük származott, mint lehetséges zsákmányra. Megingathatatlanul hitték, hogy csak ki kellene dobni egy szaftos csalit a szokatlan pihenést kereső turisták elé, aztán várni, hogy ráharapjanak. És ha akár csak egyet is ki tudnak így emelni a vízből, hamarosan követi a többi is. Ő nem volt ebben biztos, pedig halászattal kereste a kenyerét. Miután rámutattak a telefonjukra, vagy a szoba sarkában terpeszkedő tévére, vagy a bögrefoltos újságra, ő kimutatott az ablakon a hóra, a házak ereszeiről nyújtózkodó jégcsapokra és a bőrtépő szélre. Nincs csali – üzente ezzel. Hiába úsznak erre, nincs, amibe harapjanak.

hideg szelek

Ez így nem volt teljesen igaz. A végtelennek tetsző hóban pipacsként virított a városi múzeum, a hozzá tartozó sufniban könyvtárral, amiben százhúsz – szigorúan csak a helyi kultúráról és földrajzról szóló – kötetet lehetett leemelni a polcról. Tízpercnyi sétára pedig egy vendégház tűrte a hideg szeleket, gyorsan kopó színével, egy fehér hintaszékkel a teraszán, és általában üresen. Ez sajnos, kevésnek bizonyult, hogy a turistatérképre helyezzék a falut.

Ezért volt meglepő, amikor a szokásos reggeli hóesés széttárt függönyként engedett utat a fekete felhőkből alászálló kisgépnek. Még meglepőbb volt, hogy a gépből nem magányra vágyó írók vagy kétes útlevelet szorongató, görnyedt vállú alakok bukkantak elő, azaz a sziget szokásos látogatói, hanem egy két lábon álló, kutya méretű kisfiú, aki szüntelenül törölgette az orrát a kabátja ujjával. A pilóta leemelte a gépről a fémcsatos bőröndjét és szánalomból a fiú vállára terítette az egyik dohos takarót. Amikor rápillantott, csak megvonta a vállát.

„Azt mondták, hozzam ide neked, hát idehoztam” – mondta a helyi nyelvjárásban, vagyis anélkül, hogy szavakat pazarolt volna.

Nem értette, miért hozzá vezetik a remegő térdű gyereket, mikor Kristiannak is vihetnék – neki két gyereke és négy szánhúzó kutyája is van, és biztosan jobban gondját viselné az apró lénynek, mert nála a gondoskodás olyan lámpa, amit éjjel-nappal felkapcsolva hagynak. Vagy odaadhatnák a fiút Nivinek, aki a kis éttermet üzemelteti a tó mellett, ahol mindig meleg zsírillat terjeng, és ahol a fiú akár egész nap ehetne. Biztos volt benne, hogy mindketten szívesen befogadnák a fiút, még úgy is, hogy fogalmuk sincs róla, kicsoda.

Persze ő tudta. A szemét már látta régen egy másik kontinensen, ahol sosem fedett be mindent a hó, mert az emberek gépeket építettek, hogy eltakarítsák. Visszatekintve ez is éppolyan abszurdnak tűnt, mint az elviteles papírpoharas forró italok, szélükön az emberek nevével és a bélés nélküli könnyű, rövid kabátok, amelyek egyetlen rendeltetése, hogy a tulajdonosaik elegáns sziluettekkel fagyhassanak át.

az ismerős bűntudat

Ahogy jobban szemügyre vette a fiút, látta, hogy őt is csupa vékony rongyba bugyolálták, mintha nem tudnák, hova küldik. Ráterítette a saját kabátját és haza vezette. Olajos halat sütött neki, amit egy nappal korábban fogott, és gondolkodás nélkül átengedte az ágyát. Csak akkor eszmélt rá, hogy még egy szót sem szóltak egymáshoz, amikor kiterítette száradni az átázott zoknijait és meghallotta szuszogását a dupla paplan alól. A bőre alatt, valahol a gyomra környékén megérezte az ismerős bűntudatot, ami ott folytatta a felemésztését, ahol pár éve abbahagyta, amikor akkorára hízott az állandó önhibáztatáson, hogy hátra kellett hagynia a szürke makettvárost, ami felnevelte, és hazatért a helyre, ami korábban megkísérelte felnevelni.

„Jobban kell próbálkoznom” – ötlött eszébe az idegen gondolat. Ez is egy doboz mélyére hajított szuvenír volt a városból, ahol az emberek azért sorakoztak fel a rajtvonalhoz minden reggel, hogy jobb helyen zárják a napot, mint az előzőt, megelőzve legalább valaki mást. Késztetést érzett, hogy felelevenítse ezt az érzést.

Másnap reggelinél két kockacukrot is tett a fiú teájába, és békeajánlatként csúsztatta elé, mielőtt megszólalt:

 – Meddig maradsz?

A fiú megvonta a vállát.

 – Egy hónap?

 – Egy hónap az jó. – Végigsimított a szakállán, hátha a kezébe akad egy-két szó. – Az jó, az jó.

A rántottája felett rápillantott, ahogy éppen minél kisebbre próbálta összehajtogatni magát, behúzni a nyakát, egymásra fektetni a két kezét, és a térdét az orrához emelve megsüllyeszteni a vállát. Vérzett a szíve érte és magáért. Újra próbálkozott:

 – És anyukád hogy van?

 – Jól.

– Az jó.

Reggeli után elmosogatott és előszedte néhány régi ruháját. A fiú szó nélkül bújt a prémgalléros kabátba és a több számmal nagyobb fókabőr nadrágba, ő pedig elszorult szívvel nézte, ahogy a ruhadarabok elnyelik. Amikor kiértek a tó széléhez, a friss hó még háborítatlanul takarta el a simára fagyott felszínt; bizonyítékul, hogy a többi halász még a kályha mellett lustálkodik.

– Ott gyere, ahol én – vetette hátra, aztán lassan rálépett a jégre. Először csak az egyik csizmájával nehezedett rá, és megvárta, míg a jég visszabeszél. Pár másodperc elteltével a teljes testsúlyát ráengedte, és tett pár lassú lépést. Hátra sem kellett néznie, hogy tudja, a fiú követi; tisztán hallotta a jég recsegésén túl a ruhák suhogását. Remélte, hogy tényleg csak oda lép, ahova ő. A saját bőrén tapasztalta, hogy gyerekfüllel még szinte lehetetlen értelmezni a jég tanácsait.

az ereibe fagyott

Keserűen gondolta, mi minden történt volna másképpen, ha még azelőtt megtanulja a hallgatás művészetét, hogy elhagyja a falut valami nagyobb reményében. A visszatérése után lassan kiolvadt az ereibe fagyott több generációnyi halászvér, és megértette, hogy elhagyni a megszokott partszakaszt nagyobb halakat üldözve, ritkán vezet a kívánt eredményre.

Amíg a városban élt, egy idő után elharapta a gyerekkorával kapcsolatos mondatait. A barátai furcsán néztek rá, ha azt bizonygatta, hogy a jég beszél vagy hogy egyes halak felkínálják magukat az embereknek, mintha évszázadokra visszanyúló megállapodás miatt tennék, biztosítva a boldog szimbiózist. Mostanában azonban még biztosabb volt benne, hogy mindkét állítás igaz. A jég recsegéssel jelezte, ha túl vékony volt, hogy megtartson egy embert, és öblös dörgéssel, ha biztos talajt jelentett. Néha szinkronban hullámzott az alatta húzódó víztömeggel, néha rengett, mint a föld, amit imitált. Senki sem tanította meg neki, hogyan értelmezze a roppanásait, egyszerűen csak odafigyelt minden kis neszre, mert ez választotta el attól, hogy másféleképp legyen részese a halak és a halászok közötti egyensúlynak. A sima tó felett páraként jelent meg a bátyja emléke, aki egy nap nem tért haza, mert nem értette meg, hogy a jég mit akar mondani. Vagy talán hazudott neki aznap. Ki tudja? Minden halász saját magáért felelt a környéken; ha valaki nem tanulta meg a jég nyelvét időben, a társai meggyászolták, de közben rázták a fejüket.

A szeme sarkából figyelte a szuszogó fiút: tágra nyílt szemmel nézte, ahogy léket vág a tavon. Akárhogy koncentrált, nem tudta megmondani, fél vagy meglepett a gyorsaságtól, ahogy leválasztja az átlátszó páncélt a csillogó vízről. Azt kívánta, bárcsak őt is olyan könnyen lehetne értelmezni, mint a jeget, akkor kipréselt szavak nélkül is tudnának beszélgetni. Talán képes lenne elmondani, hogy ez itt fiatal jég, és könnyebb kivágni, mint az öreg jeget, de azt sem szabad elkerülni, mert meséket mond a vonuló halakról. Talán még azt is meg tudná értetni vele, miért hagyta ott a várost, és miért jött vissza egy darabka földre, ahol éjszakánként zuhog a hó, egy kis házba, amiből lehetetlen kikergetni a falakba süllyedt halszag és bűntudat keverékét.

Kihajtogatta a hóna alatt cipelt műanyag székeket, és előhúzott a zsebéből egy zacskót, amiben öt-tíz kishal hevert egymáson, kimerevedett szemmel. Határozott mozdulattal kivette a legfelsőt, és a horgot belemélyesztette a hasába, mire az állat fájdalmasan felszisszent.

Szüksége volt egy pillanatra, leküzdve a döbbenetet és az érzést – „még sosem történt ilyen, éppen a fiú előtt fog felsülni, de hát évek óta ezt csinálja, ilyen nincs, ki hallott már ilyet, hogy egy halott hal felszisszenjen, az öreg halászok mesélik, hogy néha énekelnek nekik, amikor leszedik a pikkelyeiket, de azt csak azért mondják, mert isznak, miközben pucolnak” –, hogy észrevegye, a hang a fiútól származott, aki remegő szájjal bámulta a felszúrt állatot.

Ízlelgette a szájában a szavakat, mielőtt kiengedte őket:

miért harapnak rá

– Ez nem fáj neki – mondta, és megnyugtatásul egyik kezét a fiú fejére tette. Legnagyobb meglepetésére, és ez tényleg nagyobb meglepetés volt annál, hogy megjelent a repülőgép, és annál is, hogy ő szállt ki belőle, a fiú közelebb csúszott a bakancsban, ami lötyögött a lábán, és a kishal fölé hajolt. Az arca fintoraiból úgy tűnt, komolyan mérlegeli, vajon a halak miért harapnak rá egy kisebb társukra. Lepillantott a lékre és a víz felszíne alatt elsuhanó ezüstös testekre, amiken elcsúszott a fény. Nem rázta le a kezet a fejéről.

 – A halak annyira buták, hogy nem látják a lyukat? – kérdezte végül.

Ő először csak helyeslőn morgott, de azután a semmiből újra felbugyogott benne az érzés, „jobban kell próbálkoznom”, és ezúttal áttörve a vastag öreg jeget, a felszínre is úszott.

– Csak nem nézik – válaszolta. – Biztos látják, hogy más a fény, de nem nézik. Tudod, a halászok beszélgetnek a jéggel… a halak lehet, hogy nem tudnak, nem szól nekik, hogy vár rájuk valaki annál a fényes foltnál.

A fiú nagy komolyan bólintott, majd elszakítva a tekintetét a vízről, a pecabotra mutatott:

– Én is kipróbálhatom?

– Hát persze – morogta, és átnyújtotta a botot, végén a horogra tűzött apró hallal. Ahogy ráigazította az ujjait, amik fele akkorák voltak, mint az övéi, irányította az óvatos mozdulatait, és megmutatta hogyan érdemes bedobni a csalit a vízbe, szüntelenül figyelte a jég hangjait. Nem mentek messzire a parttól, de az ember sosem lehet elég óvatos. Lassan érezte, hogy elönti a testét a megnyugvás, mintha bögréből szürcsölné, kevés alkohollal felöntve. A jég azt üzente, hogy elbírja mindkettejüket.

kép | jumpstory.com