Bóna László

NAGYMAMA

1997 december

NAGYMAMA

Szürkésfekete téli napokon nagymama mesélt a betegágyam mellett. A fejemhez ült, és hanyatt fekve alulról, fordítva láttam az arcát. Akkor ismertem meg egy ijesztő, torz, mégis barátságos lényt, aki — azóta tudom — minden fejjel lefelé fordult arcban ott rejtőzik. Az áll kiugró csúcsa fordítva önálló arc lesz, csak sejthető, folyton változó mélységű szemgödrökkel az állgödrökben, és az eltűnt orr alatt szélesre vágott, rémisztő száj tátong. Nyaktalan gnóm törpe ő, földöntúli lény, vagy ronda, nagyszájú béka. Csak fej és száj, törzs nélkül semmibe vesző lábbal. Apró, barátságos szörnyeteg — legalább olyan kedves, bizalomgerjesztő, mint amilyen visszataszító.

A nagymamának nem volt ilyenkor hangja számomra, ő maga is eltűnt, csak egy mozdulatlan, talán alvó nagymama ült mellettem. Csak a fordított álla és szája vidékéből kirajzolódó lény élt, grimaszolt, „mimikált” egész állcsúcs-testével. A mese hangja az ő hangja volt. A nagymama testén csak átment a mese, átrepültek rajta a mese szellemei, megszületni csak e lényben, e mesemondó szörnylélekben születtek. Minden történetet a szörny mesél. Azóta is. Néha megjelenik. Csak nekem van, csak értem él — úgy csinál. A megváltóm. A teremtőm. Lehet, hogy becsap, de biztos, hogy jót akar. Mesél, mesél hosszan, végeláthatatlanul, mint ahogy végtelenek azok a régi, lázas, szürkésfekete téli napok, amikben úgy ér össze mese és valóság, mint nappal és éjszaka.

kép | Szabados Jenő: Ülő öregasszony, keptar.oszk.hu