EGY RUHATÁROS VALLOMÁSAIBÓL

1.

Alfred Hitchcock egyszer beadta fejét a ruhatárba. Már eleve úgy érkezett, hogy a feje a hóna alatt volt: élethű viaszmásolata a helyén lévő eredeti fejének. Nem nevetett, nem viccelődött, nem nézte, hogy figyelik-e, beadta halálos komolysággal a ruhatárba. Ő már csak ilyen. Nem tudhatjuk, hogy tényleg ilyennek tartotta-e magát, vagy csak azonosult azzal a képpel, amit létrehozott magáról. Lehet, hogy csak a róla alkotott képet akarta ruhatárba adni, hogy megszabaduljon tőle, és az estét így szabadon tölthesse, de lehet, hogy tényleg úgy gondolta, ki-ki valóban egy részét teszi a ruhatárba. A kabátok, kalapok, kesztyűk: testek, fejek, kezek.

Kabátok: számozott holttestek, mint Tadeusz Kantor színházának egyik díszletében, egy díszlet-ruhatárban, a krakkói Cricoteca pincéjében. Vállfákra akasztott ember formájú zsákok, az élet halotti részének ruhatára.

Egyszer mindenki lehet ruhatáros életében. Én önkéntes ruhatáros lettem, amikor rám került a sor egy baráti rendezvényen. Lassacskán, külön-külön érkeztek a vendégek, többnyire ismerték egymást, így inkább maguk akarták berakni a kabátjukat, a sapkákat, váltócipőket. Én azért számokat adtam. Egy idő után kevés lett a fogas, kabátok kerültek a kabátokra, sapkák földre estek, cipők máshová gurultak, sálak más kabátokra tekeredtek, minden összekeveredett. A rendezvény végén mindenki egyszerre távozott, semmire nem mentek a számokkal.

egyetlen halomba gabalyodott

Ahogyan néhányan keresgélni kezdtek, minden egyetlen halomba gabalyodott a földön: verekedtek a holmijaikért, velem kiabáltak. A rendezvény közben csönd volt a ruhatárban. Ezért a csöndért akartam ruhatáros lenni, hogy ne kelljen „bent” lenni. Kivonultam a kultúrából. Olvasgattam a kabátok között. Mint őrangyal a mennyország kapujában.

Kantornál és Hitchcocknál is ugyanaz a ruhatár: horror.

Olvasgatom a Liget ruhatárait^[1], ki melyik részét tette be. Amitől nem tud szabadulni, biztosan azt. Érte kell mennie, meg kell érte verekednie, hogy visszakapja. Kinek milyen könyv az, zene, film, színházi előadás: ki kell vonulniuk a kultúrából.

2.

Kisfiam tekintetét látom napok óta. Ahogy nézett rám, amikor kiesett kezéből egy pohár víz, most, először életében. Végre egyedül iszik. Maga önti a vizet saját szájába, a víz öntésének és a nyelésnek a ritmusa összhangba került, nem más diktálja, ez az ő diadala. A pohár az ő része, vizestől. Én, én, én! És nem történet semmi, nem engedte el a poharat két korty között, nem lazult tenyerének szorítása, semmi sem választja el azt, amikor még van a kezében pohár attól a pillanattól, amikor a pohár hirtelen eltűnik, és helyette egy halom üvegdarab fekszik a földön egy tócsában, mint az olvadó jég. Mi történhetett, mikor semmi sem történt? Elég egy óvatlan lépés, és pirossá válik a víz, éles fájdalom hasít a lábba, mindenki riadtan kiabál, pedig most sem csinált az „én” semmit. A pohár mint az „én” része tört el: ez a fájdalom.

Örkénynél felrobban egy szódásüveg, mindenki sóhajt, mert ebből következik, hogy minden rosszra fordul. Cseh Tamás úgy kezdte egy műsorát, hogy leejtett egy poharat, abban bízva, hogy egyszer majd megáll a levegőben. Tarkovszkijnál a gyermeki tekintettől megmozdul a pohár az asztalon. A tükör, ha törik, halált jósol. Jung leír egy történetet egy hölgyismerőséről, aki csörömpölésre ébredt éjjel, és felriadva álmából látta: éjjeliszekrényén a pohár felső szegélye körülbelül egy centi szélességben körös-körül lepattant. Hozatott másik poharat, majd öt perc múlva ennek a pohárnak is levált a felső széle. A következő pohárral húsz perc múlva megtörtént ugyanez. Három véletlen közvetlenül egymás után elegendő ahhoz, hogy még a konokul modern ember is – írja Jung – feladja a természetes okokkal kapcsolatos álláspontját, és elővarázsolódjon belőle az önkényes hatalmakról való meggyőződése. A sors kifürkészhetetlen rejtelmeire, az én önmagával való azonosságának kétségeire a pohár víz képe vetül itt is, ott is, mindenhol. A pohár víz remény: van olyan az életben, hogy egyik pillanatból következmény nélkül ered a következő, és egyben reménytelenség, hogy még sincs ilyen. Egyre látom gyermekem csodálkozó szemét, mozdulatlanságát. Eltört a pohár, eltávozott őbelőle egy darab: csoda ez vagy horror? Be kell adnom a ruhatárba, hogy szabaduljak tőle.

3.

Amitől nem tudok szabadulni, beadom a ruhatárba. Egy írást beadok a Liget ruhatárába. Kapok egy oldalszámot. Lehet, ha érte mennék, hogy kiváltsam, már nem találnám: valaki már előttem „ki”-olvasta onnan.

1. Az írás a lap behajtott hátsó borítójára, a „Belső ruhatár” rovatba készült. ↑

kép | adobe.com