Bóna László

EGY RUHATÁROS VALLOMÁSAIBÓL

1998 április

EGY RUHATÁROS VALLOMÁSAIBÓL

1.

Alfred Hitchcock egyszer beadta fejét a ruhatárba. Már eleve úgy érkezett, hogy a feje a hóna alatt volt: élethű viaszmásolata a helyén lévő eredeti fejének. Nem nevetett, nem viccelődött, nem nézte, hogy figyelik-e, beadta halálos komolysággal a ruhatárba. Ő már csak ilyen. Nem tudhatjuk, hogy tényleg ilyennek tartotta-e magát, vagy csak azonosult azzal a képpel, amit létrehozott magáról. Lehet, hogy csak a róla alkotott képet akarta ruhatárba adni, hogy megszabaduljon tőle, és az estét így szabadon tölthesse, de lehet, hogy tényleg úgy gondolta, ki-ki valóban egy részét teszi a ruhatárba. A kabátok, kalapok, kesztyűk: testek, fejek, kezek.

Kabátok: számozott holttestek, mint Tadeusz Kantor színházának egyik díszletében, egy díszlet-ruhatárban, a krakkói Cricoteca pincéjében. Vállfákra akasztott ember formájú zsákok, az élet halotti részének ruhatára.

Egyszer mindenki lehet ruhatáros életében. Én önkéntes ruhatáros lettem, amikor rám került a sor egy baráti rendezvényen. Lassacskán, külön-külön érkeztek a vendégek, többnyire ismerték egymást, így inkább maguk akarták berakni a kabátjukat, a sapkákat, váltócipőket. Én azért számokat adtam. Egy idő után kevés lett a fogas, kabátok kerültek a kabátokra, sapkák földre estek, cipők máshová gurultak, sálak más kabátokra tekeredtek, minden összekeveredett. A rendezvény végén mindenki egyszerre távozott, semmire nem mentek a számokkal.

egyetlen halomba gabalyodott

Ahogyan néhányan keresgélni kezdtek, minden egyetlen halomba gabalyodott a földön: verekedtek a holmijaikért, velem kiabáltak. A rendezvény közben csönd volt a ruhatárban. Ezért a csöndért akartam ruhatáros lenni, hogy ne kelljen „bent” lenni. Kivonultam a kultúrából. Olvasgattam a kabátok között. Mint őrangyal a mennyország kapujában.

Kantornál és Hitchcocknál is ugyanaz a ruhatár: horror.

Olvasgatom a Liget ruhatárait[1], ki melyik részét tette be. Amitől nem tud szabadulni, biztosan azt. Érte kell mennie, meg kell érte verekednie, hogy visszakapja. Kinek milyen könyv az, zene, film, színházi előadás: ki kell vonulniuk a kultúrából.

2.

Kisfiam tekintetét látom napok óta. Ahogy nézett rám, amikor kiesett kezéből egy pohár víz, most, először életében. Végre egyedül iszik. Maga önti a vizet saját szájába, a víz öntésének és a nyelésnek a ritmusa összhangba került, nem más diktálja, ez az ő diadala. A pohár az ő része, vizestől. Én, én, én! És nem történet semmi, nem engedte el a poharat két korty között, nem lazult tenyerének szorítása, semmi sem választja el azt, amikor még van a kezében pohár attól a pillanattól, amikor a pohár hirtelen eltűnik, és helyette egy halom üvegdarab fekszik a földön egy tócsában, mint az olvadó jég. Mi történhetett, mikor semmi sem történt? Elég egy óvatlan lépés, és pirossá válik a víz, éles fájdalom hasít a lábba, mindenki riadtan kiabál, pedig most sem csinált az „én” semmit. A pohár mint az „én” része tört el: ez a fájdalom.

adobestock 419151017

Örkénynél felrobban egy szódásüveg, mindenki sóhajt, mert ebből következik, hogy minden rosszra fordul. Cseh Tamás úgy kezdte egy műsorát, hogy leejtett egy poharat, abban bízva, hogy egyszer majd megáll a levegőben. Tarkovszkijnál a gyermeki tekintettől megmozdul a pohár az asztalon. A tükör, ha törik, halált jósol. Jung leír egy történetet egy hölgyismerőséről, aki csörömpölésre ébredt éjjel, és felriadva álmából látta: éjjeliszekrényén a pohár felső szegélye körülbelül egy centi szélességben körös-körül lepattant. Hozatott másik poharat, majd öt perc múlva ennek a pohárnak is levált a felső széle. A következő pohárral húsz perc múlva megtörtént ugyanez. Három véletlen közvetlenül egymás után elegendő ahhoz, hogy még a konokul modern ember is – írja Jung – feladja a természetes okokkal kapcsolatos álláspontját, és elővarázsolódjon belőle az önkényes hatalmakról való meggyőződése. A sors kifürkészhetetlen rejtelmeire, az én önmagával való azonosságának kétségeire a pohár víz képe vetül itt is, ott is, mindenhol. A pohár víz remény: van olyan az életben, hogy egyik pillanatból következmény nélkül ered a következő, és egyben reménytelenség, hogy még sincs ilyen. Egyre látom gyermekem csodálkozó szemét, mozdulatlanságát. Eltört a pohár, eltávozott őbelőle egy darab: csoda ez vagy horror? Be kell adnom a ruhatárba, hogy szabaduljak tőle.

3.

Amitől nem tudok szabadulni, beadom a ruhatárba. Egy írást beadok a Liget ruhatárába. Kapok egy oldalszámot. Lehet, ha érte mennék, hogy kiváltsam, már nem találnám: valaki már előttem „ki”-olvasta onnan.

  1. Az írás a lap behajtott hátsó borítójára, a „Belső ruhatár” rovatba készült.
kép | adobe.com