Bóna László

AZ ÉLETNEK AZ Ő IGAZ VÉGIRŐL

2000 április

AZ ÉLETNEK AZ Ő IGAZ VÉGIRŐL

1.

Se vége, se hossza a haldoklások sorozatának. Miközben én mint laicus, mint hivatásos beszélgető, se pap, se doctor, ezen dolgozatomat fabrikáltam, megint haldoklóhoz hívtak, mint mostanában egyre gyakrabban, naponta néha többször is, engem, ki nem vagyok se pap, se doctor. Hívnak az utolsó szókra utolsó kenet és orvosi segélybe vetett bizodalom helyett. És íme, eme tudós dolgozat fabrikálása közbeni haldoklás is gyönyörűen presentálja, mit az élet véginek tárgyköréből, mint saját laicus tudományos felfedezésemet bátorkodom Önök elé tárni. Egy idős asszony küldte rokonait gyorsan értem, és én menék, otthagyva félbe jó vacsorámat, a szalonnás tojást és a fél deci pálinkát is, melyet szokásom rendszerint fogyasztani a nehéz ételek közben, megsegítvén ezzel a digestiót. Az idős asszonyt félig ennen testén kívül találám ekkor, feje hátra hanyatolt, szája halk szókat hebegett, fiának szólított, és beszélt néhány érthető szót is, melyet csak későbbiekben óhajtok rögzíteni. Most azonban eme laicus dolgozat szerény prológusaként csak az a figyelemreméltó jelenség álljon eme idős asszonyi élet fináléjából, hogy miközben beszélt, és psychéje láthatólag egyre csak kijjebb vonódott földi testének bűvköréből, lemondván az életről, e lemondás közben — mely nem tűnt tusakodásnak, sem gyötrelemnek — mindvégig apró személyes tárgyait szorongatta. Homályos, karcos okuláréját, fekete bőr tárcáját, hímzett kézkendőjét. Erősen szorította ezeket, rakosgatta, takargatta, ellenőrizte gyakran, hogy megvalának-e még azon helyeken, ahová elrejté őket az imént. Erőltette nagyon memóriáját, félve attól még ezen utolsó pillanatban is, hogy túljárnak az eszén, hogy kijátsszák, hogy becsapom én is, kit pedig bizodalmába fogadván hívott pap és doctor helyett laicus beszélgetőnek a nagy entréhez. Reszketeg kézzel rejtegetett, rakosgatott, szorította, amiben megtestesülni látta mindazt, ami még idecsomózta őt, ide, e földi egsistentiához.
a változásról való lemondás
Nos, eme megfigyelést azért bátorkodom presentálni Önöknek, mert mind ez idáig az academicus tudomány úgy értelmezé ezt az esetet, hogy a tárcához való görcsös ragaszkodásban az életről való mégsem lemondás jelei mutatkozának: miközben az elme egyre inkább kivonni igyekszik a testet a földi élet vonzásköréből, hogy az életről való lemondás búcsú-nehezékét megkönnyítse, eközben a búcsú valójában gyötrelmes, mert a psyché a végsőkig ragaszkodik a földi élethez, melyet ez esetben a tárca, kézkendő, okuláré és miegyéb apróság kiválóan testesít. Laicus tudományos nézetem azonban éppen ennek az ellenkezője, mely nézetemet egyre több haldoklóval vagy súlyos reménytelen beteggel eltöltött dialógus fundamentumára építek. Nézetem szerint ugyanis az életről való lemondás nem a testi gyötrelmekkel, a súlyos kórral való szembetekintéssel, az élet tartalmaival való elszámolással veszi kezdetét, nem a haldoklásban rejlik, hanem jóval megelőzi azt. A lemondás az életről a változásról való lemondásban rejtezik. Az idős asszony akkor mondott le az életéről, amikor nem mondott le arról a hiedelméről, hogy mindenki ellenség körülötte, hogy nincsenek barátai, nincs senki, akiben megbízhat, mindent neki kell ellenőrözni, mindent neki kell elrejteni, elméjének mindig egy lépéssel előbbre kell járni a rejtegetéssel, mint a reá leső vélt ellenségek. Így, eszerint kellett hát életét berendeznie, ez volt minden cselekedetében a motivatiók mechanicája, ez a mechanica rögzült minden gondolatába, cselekedetébe, arczának ránczaiba, benső szerveibe, a nucleosusokba. Az elmének eme mechanicája volt az ő betegsége, nem az a szervi baj, ami aztán jóval később mindezt a mechanicát működtetve elvitte eme idős asszonyt. Az élet, a sors rótta rá, mintegy predestinálva őt arra, hogy így szülessen, olyan élet tapasztalásokra tegyen szert, amik az élettel szemben folytatott universális bizalmatlanságot építik ki benne. Ámbátor egyben arra is predestinálta őt saját sorsa, hogy épp azt tanulhassa meg, miként győzetik le a nemesb psyché által az universális bizalmatlanság.

bona2_0730

Az életről lemondás ott kezdődik, ahol az ember lemond a személyes sorsfeladatról, korábbi téveszmék elrejtett, lelakatolt tárczájától nem szabadúl, és le is mond róla, hogy szabadúljon. Le is mond végleg. Élete végéig, mely a továbbiakban az életről lemondás bűvkörében leélt élet lesz, jóval megelőzve a valódi, physicai exitust. Az idős asszony haldoklása közben a személyes holmik őrizgetésének jelenségében nem a földi élethez ragaszkodás utolsó morzsáit láthatjuk, miként azt a felületes, academicus szem látná. Nem. A tárcába kapaszkodás, kézkendő rejtegetés, ide-oda rakosgatás, és a hebegett szavak, a félig nyílt szem, a fennakadt tekintet, a szájszögletben csorgó nyál, a hátra bicsakló fej, a lélek távozása, a testi elgyengülés: mind az életről lemondás jele. Az ajtók, ablakok eszelős zárása, a kulcsoknak a lisztbe rejtése, mely akár évekkel megelőzi a halált; és az alig sóhaj, ami akár percekkel megelőzi a halált: mind ugyanaz, ugyanannak a lemondásnak a része.

2.

Ilyenkor tavasszal szerény városunkba, eme császári és királyi fürdővároskába, hirtelen ezerszám érkeznek vendégek füstös locomotívokon a világ különféle tájairól. Télen sose látott cifra népek özönlik el a korzót, és a bátrabbak már kora május havában a tóba merészkednek, kiülnek egész napra a csíkos napernyők alá a tóparti fövenyre, vagy a szállodák sora előtti partra. Az első igazán meleg nyári napsugarak idején a városi tébolyda ápoltjait is kihozzák a tópartra, a megyei ispotály előtti partszakaszra, hol a víz meglehetősen iszapos és az elhanyagolt, gazos pázsitot minden irányban sűrű nádas veszi körül. A tébolyultak ilyenkor persze erős nyugtatók hatása alatt állva boldog vigyorral tartják szinte egy emberként homlokukat a Nap felé. Csak ülnek, ülnek, fogadják be a meleget, mely az élet táptalaja, mozgatója, melyből életre serken, ami él; be a homlokukba, ahol saját élő lelkük fészkét érezik. Nem beszélgetnek, nem adnak ki semmilyen hangot, mozdulatlanok, nyugodtak. Fogadják be az életet, akik lemondtak az életről. A laicus alaposan megfigyeli ezen tébolyultak tekintetét, és látja az azonosságot köztük és a távoli vidékekről idesereglett fürdővendégek tekintete között. A mi császári és királyi fürdővárosunk minden színterét e vendégek lepik el, este ülnek a cukrászdák, éttermek teraszain, sétálnak fel s alá lassan a tóparti korzón, ülnek a padokon, nézik az ékszerész üzletek kirakatait, a kalapos boltokat és a kendőárusok portékáit, édes süteményeket esznek, s közben nem beszélgetnek egymással, csak egy-egy szót, mert nincs egymásnak mit mondani, már mindent elmondtak, nincs mit csinálni, már mindent megcsináltak, amit tudtak, amit akartak; nem szeretik a kalaposüzleteket, az édes süteményeket, a kendőárusokat, nem szeretnek semmit sem igazán; olyat szeretnének, ami nincs, vagy nem tudják, mit lehetne szeretni egyáltalán, és közben a tekintetük nem zavaros, hanem megbékélt, nyugodt, nem olyan, mint a városi tébolyda dühöngő, eszétvesztett, láncravert őrültjeié, hanem olyan, mint azoké, akiket ki lehet vezetni a tópartra napozni, mikor erősebben kezd perzselni a nyári nap, és le lehet vetni a tébolyult testekről a trikót és pantallót. Az életről lemondás éltető közege a mi kisvárosunk, ez a legnagyobb portékája, mit elad a széles világról idesereglett idegeneknek és a gyógyulásban sem reménykedőknek. Presentálja az életről lemondás boldogságát az élet actualis vége előtt.

bona3_0730

3.

Szoktak szenvedőkhöz hívni, mindenféle nyavalyákban gyötrődőkhöz, nem csak végórájukat élőkhöz. Hívnak sokan engem, mint se doctort, se papot, mint laicus beszélgetőt. Szájról szájra jár a nevem a betegek között, kik kínjaikra szerény megyei ispotályunkban keresnek enyhületet. A szenvedés megnyitja a zárt ajkakat, sok gyötrődőt beszédessé tesz a fájdalom, így van ez a természet rendelése, a psyché chemiája szerint. A fájdalom a physicum alarmja, az életről lemondás ellenében hat, épphogy nem arra ösztökél. Felrázza az ellustult psychét, mi arra törekszik, hogy ezt az életet baj és mindenféle crisis nélkül vészelje át. Felrázza, hogy mindenféle crisis csak az egyéni sors bátor továbbvitelére sarkall, hogy az egyén azt élje, mi születése szerént az ő élete fundamentális themája. Ez a laicus beszélgető igazi feladata: megtalálni ki-ki sorsának alapthemáját, mint egy melódiát egy bonyolult hangzású symphoniában. Mert kinek-kinek fellelhető ám, ebben-abban, se szeri se száma az emberi élet thema-variációinak. A szenvedők, a nyavalyákban gyötrődök, a haldoklók sokat beszélnek erről-arról, lényegtelen dolgokról, életük apró-cseprő históriáiról, de a fonálról hallgatnak, a fonál, a thema, rejtve marad, azt sokszor a gyötrődő maga sem ösmeri, neki sem tárul fel, csak a laicus beszélgetőben gyűl fel a világosság, mire is lettek fűzve az adott szenvedő életének eseményei, hogy mi volt a thema, minek fejlesztésén kellett volna, hogy munkálkodjon, és ehelyett lemondott erről. Ez a megvilágosító pillanat, amiben látható, hogy honnan származik az adott egyén életről lemondása, ami aztán a physicai organismus clinicailag diagnostisálható nyavalyáihoz és az exitushoz vezet.
az isteni teremtés metricája
Hívnak meglett erős férfiakhoz, erős szenvedésükhöz, mit például a húgyutakat elzáró vesekő okoz, ezt szülési fájdalmakhoz hasonlítják, az uterus contractióihoz, melyben annyi igazság mindenképpen vagyon, hogy valaminek egy úton kell áthaladnia, a szülőcsatorna vagy a húgyvezeték útján, egy magzatnak vagy egy apró kristálynak, az isteni teremtés metricája szerént kiszabott szabályos, csillogó oxalátnak, mint a napnak az eclipticán.

A minap hívtak egy meglett ősz szakállas férfihoz, kit földre taglózott az eszeveszett fájdalom, az izmok fékezhetetlen spasmusa, mit a fényességes húgykristály okozott valahol a kipössentés felé vezető félúton. Hívott magához és fájdalmában eleredt a nyelve, és beszélt az életéről, történeteket múltjából összevissza, és csak nekem, laicus beszélgetőnek derült ki életsorsa alapthemája. Minden történet, mit a fájdalom alatt elém tárt, arról szólt, hogy élete során minden kapcsolat szépen és harmonikusan épült, ámde hirtelen, egyszerre és váratlanul mindegyik összeomlott, mély öndestructióba süllyesztvén őt évekre, míg megint új kapcsolat indult, melynek ugyanúgy kellett tönkremenni. És mindenik crisis után ő maga lett mindennek kárvallottja, az egyetlen vesztes, ki sohasem tett semmit önmagáért, mindig úgy zuhant a crisisbe, hogy mindenét odaadta, magának sosem tartott meg semmit. Ez hát élete themája: a fölösleges, önsanyargató önfeláldozás, mely bármely nemes, mégis hiábavaló, nem az universalis rend szerénti. Az élet harmóniája a themát a tanulás végett szabja az egyénre, így őrá is, kinek úgy kell tovább élnie, hogy megtanulja az ennen magáért való tevést is. Így aztán nála nem vezetett semmire az academicus therapia, a doctorok tanácsa, hogy ne igyon sem alcoholt, sem capucinert, és hagyjon fel minden élvezettel, a cigarettával, a tubákkal és a burnóttal. Az ő sorsának alapthemája értelmében ezzel ellenkező tanács lenne indicált. Éppen az, hogy éljen minél több hedonisticus matériával, élvezze az életet, engedje magának az önérdeket. Erre hívta fel a figyelmét a gyötrő fájdalom is, melyben épp hívatott, hogy beszélgessünk, azt hívén, végórája leend éppen, én pedig ismervén életének elmesélt történeteiből általam kibogozott sors-themáját, megerősíthettem őt abban, amit neki is sugalmazott a szörnyű testi kín, hogy most már minden-mindegy érzése lévén, utoljára nagyot egyen, igyon, dorbézoljon, igyon meg sok capucinert, tömény alcoholt, vastag szivarral füstöljön rá, ha már itt a vég. És lám, a fájdalom így vezet orrunknál fogva; az ősz, erős férfi esetében is a sok alcohol, capuciner, csípős, fűszeres koszt, mit magához vett a sok önmegtartóztatás után, mint lelki és testi gyúanyag lökte ki a fénylő apró kristályt, és még az utolsónak vélt dorbézolós este éjszakáján egyetlen koppantással búcsúzott a kő tőle az ispotály pissoárjában.

bona4_0730

4.

Sokat beszélgettem, én, laicus beszélgető, kinek látva jótékony medicinalis hatását, megtűrtek az ispotályban maguk között a papok is meg a doctorok, sokat beszélgettem például egy hajdan hamvas szépségű hölggyel, ki csontig soványodva feküdt kórházi ágyán, semminemű ételt sem véve magához. Pár éve beszélgettem vele utoljára, akkor mértéktelenre fölhízva feküdt ugyanezen ágyon, és egyfolytában zabált, nem tudva türtőztetni magát, ha élelmet látott. A neves academicus doctorok csak a physicum mechanicájának fenntartásával tudtak törődni. Az egyes szervek therapiájával. Én beszélgettem vele akkor is, mikor mértéktelenre kövéredett, és akkor is, amikor csonttá soványodott. Az étel elfogadása, mértéktelen habzsolása elfogadása az életnek is, míg visszautasítása a lemondás manifestatiója — mondanák korunk lélekbúvárai, nem adván választ ezzel arra, hogy miként fér meg egyetlen sorsban egyszerre ez is, az is. Csak az tud választ találni erre, ki minden motívumot, mi a paciens által elmondatik, képes egymással összvevetni, hogy belőle az alapthemát kifejtse. E szerént nevezett hölgybeteg több minden között elmondta, hogy kicsiny gyermekkora óta nem képes tükörbe nézni, mert mindig megretten a látványtól: ahogy mozdul, úgy látja, mintha tükörképe nem mozdulna, csak ő maga a képe mögül lépne el a tükörben. Mintha minden képen ketten lennének láthatók, egy tőle független tükörkép, mely mozdulatlan, és ő maga, ki ki- meg belép. Ezen apró momentum világította meg, hogy a clinicai diagnosis szerénti anorexiával váltakozó bulemiának valójában semmi köze az ételhez, és az étel által manifestált életről lemondáshoz vagy elfogadáshoz, hanem ez esetben a tükörben látott kettős személyiséghez van köze. Ha a lélek ellép a test mögül, a psyché nem képes a testet mint ruhát felölteni, nem képes mint házat belakni. Ez hát a születéstől hozott életfeladat mint az adott egyéni sors themája, melynek csak újabb kísérletei a test különféle változtatásai, a kövéredés, a fogyás, a testi végletek próbálgatásai: hátha egybeesik egyszer a lélek és test, képes lesz a test olyan formába kerülni, mit a lélek elfogad szálláshelyéül. Az étel habzsolása és visszautasítása csak szélsőséges variációi az életfeladat megoldásának, még ha tévutak is, de a jelen állapotába jutott hölgyet gyógyíthatónak minősíthetjük, mivel benne még mindig saját sorsfeladatának megoldási vágya munkál. Menthetetlen akkor lenne, ha lemondana erről a feladatról. Persze fel kell, hogy hívjam ezen laicus dolgozatomban a figyelmet, hogy ez nem az esetben szereplő clinicai diagnosis lényegének értelmezése, hiszen ha más élet összefüggéseinek viszonylatában tekintjük ugyanazt a kórismét, lehet, hogy ugyanazon clinicai diagnosis felállítása mellett mégis azt kell véleményeznünk, hogy az adott esetben az étel visszautasítása vagy féktelen habzsolása az életről való lemondást manifestálja, így az adott élet prognosisa ebben az esetben sajnos, csekély reménnyel kecsegtet, és nemcsak a doctoroknak, papoknak, de a laicus beszélgetőknek is le kell mondania arról az életről, amelyik lemondott magáról.

5.

Egy másik rendszeres beszélgető cliensem, egy ugyancsak érett, kopaszodó férfiú a tébolydából arról beszélt, hogy gyermekkora óta sohasem tudott ellenállni annak, hogy ne mutatkozzék pucéran az idegenek előtt. Szüntelen a tükörben bámulta magát ruhátlan, csudállva ennen gráciáját. Persze szégyellette magát így mutogatni, ezért valójában sosem vetemedett arra, hogy direct vetkezni kezdjen, ne adj isten az éj leple alatt leplezetlenül, titokban másokat riogasson. Nem. Ő kulturáltan igyekezett eleget tenni szenvedélyének, és ezért mindent el kellett követnie, hogy pucér testének megpillantása mások által véletlennek hassák. Kezdetben normálisan élt e szenvedéllyel, nem értve ugyan, hogy vajon miért okoz ez neki élvezetet, de nem bírt lemondani róla. Később már csak ez az egy dolog érdekelte. Be kellett látnia: ha ez az egy öröme nem volna, le is mondana az életről. Egyszerre félt, hogy mi lesz, ha már ez sem fogja érdekelni, akkor már meg is halhatna, és félt, hogy nehéz lesz elvesztenie az életet így, ha ez az egy még annyira érdekli, hogy mindent elkövet érte. Legutolsó beszélgetésünkkor azt mondta nekem: Csak azt kívánom, bárcsak hunyna ki belőlem minden szenvedély, hogy könnyebb legyen itthagynom az életet!” A szenvedély, a mania, a perversio, mely annyi boldog, lopott percet, örömöt tartogatott, az élet nehéz terhe lett.

bona5_0730

6.

Aki tartott kezében elalvó gyermeket, miközben a gyermek épp az álom mélyvizébe süllyed, az tudja, ahogy mélyül az álom, úgy nehezedik az elalvó test. Aki emelt már utolsó napjait élő embert nap mint nap karjában, az tudja, hogy az életet elhagyni készülő test egyre könnyebb. A halál előtti napokban az elgyengült ember, ha feláll, úgy tartja magát, hogy látjuk, csak a csont támaszt csontot, izom már nem munkál. Az életről való lemondás ott kezdődik, ahol az életben a csontok átveszik a szerepet az izmok fölött. Ahol a téveszmék megkeményednek az elmében.

7.

Az idős asszony, akihez ezen dolgozat megírása közben hívtak, és aki haldoklása közben is karcos okuláréját, fekete tárcáját markolta, utolsó mondataival életének azon helyszíneit idézte, ahol igazi boldogságot élt át. Kevés jutott neki ebből, mielőtt egészségi állapota ennyire megromlott volna. Nem szerette férjét, kötelességből végezte asszonyi teendőit, nem szerette gyermekeit sem igazán, nem látta unokáit, egyedül élte öreg napjait, nem szerette az otthonát, ami idegen volt neki, nem szerette őt tulajdon édesanyja, mikor kislány-gyermek volt, nem szerette őt fivére, húga, levelezést sem tartott fenn velük. Egyetlen egyről mesélt életéből, ahol boldog volt, a grófékat emlegette mindég, ahol cselédként egyetlen esztendőt szolgált, és ahol megbecsülték őt. Egyedül csak ott kapott szeretetet. Ez az ő nagy themája igazán, nem a bizalmatlanság, nem a túlzott ragaszkodás a holmikhoz, földi tárgyakhoz, ez a lényeg, a nemszeretés. A szeretet vagyon a fekete tárcájába zárva, a nemszeretés vagyon arcának ráncaira írva. Ha halottkém lennék és nem laicus beszélgető, a szeretetlenséget írnám halálozási okként halotti bizonyítványára.

8.

Ez hát a summázata tudományos munkásságomnak, mely tiszta és romolhatatlan empíriából származik, és melyet ezennel bátorkodom mint laicus Önök elé tárni: az életről lemondás az élet valódi vége előtt következik, a halál csak organicus következménye annak, amit az ember az életről igazi lemondással mint sorsfeladatáról való eltérüléssel tesz. És tiszta empiricus pályámat tekintve kimondhatom, ahogy minden egyéni emberi sors egyre inkább egyetlen közös emberi sorsfeladat felé közelít (vagyis ahogy minden emberi sors mélységében egyre inkább — közösen — a megoldatlan szeretetlenség problematicája áll), aszerint egyre globálisabban kerül egyre távolabbra időben az életről lemondás kezdete az actuális existustól. Mígnem az életről lemondás kezdetének időbeli visszahátrálása a föld népességét tekintve a születés időpontját éri el.

kép | Carmelo Eramo, lensculture.com