ÁTKELÉS

(5)

(Nem az elején, csak valahol elkezdődik)

Átkelni az ezerkilencszázkilencvenkilences esztendő legutolsó napjáról a kétezredik év legelső napjára: egyetlen éjszaka, egyetlen óra, egyetlen perc – mégis annyi, mint átkelni ezer éven.

Tegnap, a múlt évezredben, esett a hó, ma, a harmadik évezredben, ugyanúgy.

Ez nem igaz: tegnap esett, de mára, a kétezredik év első napjára, minden elolvadt.

vakondtúrás

Kertünkben, a kerítés tövében a második évezred utolsó napján vakondtúrást találtunk. Másnapra, a következő évezredre, átfúrta magát a vakond a kerítés alatt, ki az utcára, és a vakondtúrást most kívül találtuk a kerítés tövében. Ez persze nem lehet igaz, mert a vakondokok téli álmot alszanak, egy egész tél alatt kelnek át az évezred fordulóján. Ennek utána kell néznem, mielőtt elképzelem, hogy fog ez történni. De lehet, hogy mindegy: úgy képzelem, ahogy szeretném.

Tegnap még, az előző évezredben, öreg mester, a kertész, görnyedve tolta a földdel teli talicskát. Ma, az új évezred első reggelén, látom, húzza maga után, üresen.

Egyetlen szilveszter éjszakára sem virágzott ki a kerti mandulafa. Most sem.

Öreg mester, a kertész, télen nem is jár errefelé, csak tavasszal bukkan fel a kertek alján.

Az évezred fordulójának sötét éjszakáján, pontban éjfélkor meghasad az oltár kárpitja a tetejétől az aljáig, megreped a templom harangja, egy csont eltörik. Hajnalra a csont összeforr, a kárpit vissza-összeszövődött, a harang visszaolvadt, szilárdult. Semmi sincs másképp, mint előző nap. Csak a képzelet tudja, hogy mi történt, semmi sem látszik belőle.

De aki épp az évezred fordulóján született vagy halt meg, az mégiscsak előbb még nem volt és most létezik, vagy az előbb még létezett és most már nincs: ez látszik.

A csecsemő nem emlékszik, hogy fájt volna valamije az előző évezredben, most pedig, épp az új ezred első reggelén, vérzik egy fájó seb a testén, ilyet sose látott: vér, az övé. Nincs ennél megrázóbb, tragikusabb, íme az „első vér”. Mit tartogat még ez az élet? Tarthatna első vérig is. Az első vérben születik az egyes szám első személy: az én testem az, ami vérzik, én fájok, sajnos én vagyok az, ami van. Át kell ezen kelni.

(6)

Nem készült el a kerti út a háztól a kerítésig. Úgy terveztük, hogy még a második évezredben befejezzük.

Sokáig csak tervezgettük, hogy milyen vonalon haladjon az út, hiszen lehetne egyenes is, egyenes a legrövidebb út, ami összeköti a ház bejáratát a kertkapuval. De ez az egyértelmű egyenes egyértelműen el lett vetve. Ha viszont nem a legrövidebb úton jutunk a házból ki az utcára, vagy onnan haza, akkor mennyire kanyargós útnak van még értelme?

befejezetlen

Lehet tervezni papíron és kint a kertben. Lerajzolva a szobában, vagy lelépve, lejárva a fűben. Alakíthatja a tervező képzelet vagy az élet, a nap mint nap ki-be járás természetes nyomvonala. Így is, úgy is befejezetlen az, ami alakul. Ha az út kanyargós, lehet a papíron tervezni egyre cifrábbat, egyre egyszerűbbet. És a ki-be járás is mindennap alakít rajta kicsit, egyenesíti, görbíti, kanyarintja. Út van: ki mondja rá, hogy ez nem a Végleges? Csak attól befejezetlen, hogy közben az időben valami befejeződik, vége egy egész ezredévnek. Ha az időben nem lenne befejeződés, a kerti út sem befejezetlen lenne, csak alakuló.

Csak akkor mondható, hogy kész az út, ha egy nyomvonal a sok közül ki lesz kövezve. Mi következhet akkor azután?

Mert ahogy a sok ki- és be járkálásban alakul az út, úgy lesz egyre érthetőbb, hogy a kerti út nemcsak a ház és a kertkapu, az otthon és az utca közötti távolságot köti össze, hanem két lélek közöttit is. Az út eszméje vetül a kerti útra. Az én és a másik, magunk és a többiek közti távolságon siet egyenesen vagy botorkál kanyargósán, aki a kerti utat nap mint nap megjárja. Ezen a távolságon kell nap mint nap átkelni. Az átkelés útja készül képzeletben, papíron tervezve vagy a füvet taposva, koptatva. Ettől függ, hogy kinél milyen a kerti út, bokrok közti csapás, bizonytalanul kanyargós ösvény vagy kikövezett járda.

Úgy képzelem, hogy befejezetlenül marad a kerti út az évezred végére, ha most az ablakon kinézve a kerti utat nézem. Lenne még idő addig befejezni, ha egyszer a képzelet is befejezettnek szeretné látni.

(6)

(Ez egy másik, következő, de mégis ugyanaz, mint az előző)

Folt esett az ingen, valami rácsöppent.

A képzelet irányíthatatlanul képes űzni saját variációit.

Ha a képzeletem működésére figyelek, elvesztem a megformálás képességét. Ilyenkor amit lejegyzek, nem lesz sem szép, sem érdekes. Nem lesz megformált. Marad a képzelet működésének puszta szerkezete.

Azután, hogy elképzeltem, folt esett az ingen, minden variáció egyszerre, egyben jutott az eszembe, nem külön-külön. A képzelet lehetőségei egymásban vannak, nem foglaltak el helyet egymás mellett.

(6)

(Még egyszer – ugyanaz – elölről)

Folt esett az ingen, valami rácsöppent. Ettől minden megváltozik. Takargatni kell. A takargatás megváltoztatja a testtartást, a mozdulatok ritmusát, kihat a lelkiállapotra. A folt beépül a személyiségbe. A folt betegség. A folt stigma. Alkat. Ez egy foltos ember. Lehet félni ettől. Mindent takargatni kell. A foltot is, a nemfoltot is egyaránt. Nem lesz nem-folt. A folt szégyenfolt.

Minden látható apróságra rávetül annak nyomasztó eszmei képe, legtágabb értelme. Ha minden apró botlás, kis folt az élet teljes végletéhez viszonyul, akkor vajon meddig terjeszkedik minden konkrét történés a szellemi dimenziókba? Talán ott az őrület és normális tudat határa. Át kell-e kelni rajta?

átgondolni magamat

Mikor a folt-csöppenés eszembe jutott, azzal együtt jutott eszembe a botlás is. Nem egymás után, nem egymásból következően. Csak az írásnak kell ismernie a sorrendet, az időt. A gondolkodás nem tűri azt. Lehet átírni magamat az ezred fordulóján, de átgondolni magamat nem lehet, mert gondolatban egyben van, ami elmúlt és ami következik azzal, ami épp történik. Egyben van a második és a harmadik évezred, a tegnap éjjel és a holnap hajnal. Átkelni nem lehet gondolatban, csak írásban.

A betű folt a papíron. A maszat folt az arcon. Folt-e a hasadás?

Nemcsak a folt, a botlás jutott az eszembe egyszerre, hanem a szakadás is, valótlan, hogy ez csak követi a többit.

A folt mosható, a hasadás foltozható. A foltozott anyag előbb-utóbb kiszakad máshol. Az öregség foltja a hasadás. Az elhasználódás maszatjai.

A szakadozott írás megfoltozva: fércmű. A fércmű fércélet.

Épp akkor, amikor véget ér ezer év, és egy újabb ezer év kezdődik, egyszerre, egyben képzelem, valami foltot hagy, csöppen, hasad, megbotlik. Egyszerre, egyben minden mást és mást jelent egész létünkre nézve.

Szegény, foltos ember, nem tehet róla. A csöppenés baleset. Vajon a folt esik, vagy ejti az ember? Esetlenségből esik a véletlen-jel, ami sorsszerű, határozott megjelölés. Kiválasztottság. Bármi. Minden képzelet.

(2, 3, 4)

(Több írás egyben)

Elképzelem, hogy egyetlen megjelölt pillanatban (mintegy az idő foltjában) az ezred utolsó és legelső eggyé vált pillanatában, kikre fogok gondolni. Egy ilyen egyetlen pillanatban nem sorra gondol az ember mindenkire egymás után, hanem mindenki benne tud lenni egyetlen gondolatban.

Szeretteimre gondolok majd, képzeli az ember így előre, hogy mire fog gondolni. Képzeli, hogy szerettei is rá gondolhatnak éppen akkor. Hány és hány gondolat fog akkor a levegőben cikázni, egybekelni, egymásra találni és hány marad egyedül, viszonzatlanul: égi geometria. Szeretteimre gondolok – és nyilvánvaló, hogy nem sorrendben, mert benne tudnak ők lenni egyszerre is így egyetlen gondolatban, abban, hogy „szeretteim”. Átkelés közben az évezredhatáron egyetlen gondolattal gondolhatok mindenre, amit elképzeltem, hogy majd akkor gondolok rá. De gondolhatok most arra, hogy akkor majd olyanra gondolok, amit el se tudok képzelni. Gondolhatok a kerti útra, a kerítésre, a szerettekre, magunkra, múltunkra, a vakondokra, a foltra, botlásra, emberre, állatra, mindenre – egyszerre, egyben mindenre – végül is az egész mindenséggel kelek át egyszerre.

(4, 3, 2)

(Ez még ugyanaz a ,,több-írás-egyben” írás, mégis másik ugyanaz a ,,több-egyben”)

Van úgy, hogy nem gondolok semmire. Olyankor a pillanatban semmi sincs benne. Van viszont úgy, hogy egyszerre olyan sok mindenre gondolok, hogy mivel nincs a sok gondolatnak kiterjedése, láncolata, sorrendje, hanem minden egyszerre, egyben van, nem lehet így leírni őket és „végig”-gondolni sem ezeket. Elmúlik a gondolattolulás, mint múló rosszullét.

nem szeretném elfelejteni

Amikor ezeket a sorokat írom, már egészen máson gondolkodom közben. Pontosabban, fejembe már más esik bele. Ha azt, ami épp beleesik, nem szeretném elfelejteni, akkor azt is írnom kéne ezzel együtt, amit épp írok. Sőt többet egyszerre. Mert ha ezt, amit épp írok, abbahagyom, és azt kezdem el, ami épp eszembe jutott, akkor ezt felejtem el örökre.

Nem lehetek benne tehát abban, amit írok. Nem viszem magammal. Hátrahagyom, elejtem, nélkülük készülök az átkelésre.

(1)

Hányszor elképzelte, gondolom, mindenki, mi történik majd vele, mi történik a világban, mit fog csinálni akkor, amikor átkel az évezred határán. A képzelet mindig csak közelít. Képes úgy közelíteni, hogy el sosem éri azt, amihez közelít. Mint gyors lábú Akhilleusz a teknősbékáját. A közelítés után csak az következik a képzeletben, amikor az ember már átkelt. Már elhagyta, amihez közelített. Ha egyszer képes elképzelni, hogy egyre közelít és hogy már elhagyva egyre távolít, akkor mi történhet egy adott pillanatban? Nincs is olyan? Csak minden előre-elképzelés és utána-emlékezés?

Bármit bárhogy el tudunk képzelni, csak azt nem, ami valóban lesz. Bármit bárhogy elképzelhetek, ebben áll végtelen szabadságom, de amikor csinálok valamit, akkor csak azt csinálhatom, amit épp csinálok. Ez a valódi rabságom. Jobb átkelésre gondolni, mint valóban átkelni. Átkelni csak akkor jobb, mint gondolni rá, ha nem gondol rá az ember.

(7)

Biztos lesz, aki úgy kel át az ezred fordulóján, hogy átmulatja, áttáncolja. Átneveti vagy átsírja magját az új ezredbe. Vagy áteszi magát. Átissza, átússza, átalussza. Átálmodja. Átszületi vagy átmeghalja. Valamit csinálni fog, csinálnia kell, ha van. Csak ha már nincs, akkor nem kell mindenképpen csinálni valamit.

Az ember persze élve képzeli magát az ezred fordulójára, bár képzelheti azt is, hogy mit fognak az élők csinálni akkor nélküle, ha addigra ő már nem létezne. El lehet képzelni a képzeletet élet nélkül is. Ha úgy gondolok az ezred fordulójára, hogy az nélkülem lesz, akkor nem lehet megkerülni saját halálom konkrét elképzelését. Mindenféle variációban, minden lehetőségében egyszerre, egyben, egy gondolatban. Úgy tűnik, minden képzelet a saját határán való átkelés felé tart: az elképzelhetetlen felé.

(0)

(Ez nem az írás része, hanem az íráson kívüli terület)

Itt valóban el kéne képzelni, hogy vajon mi lehet méltó cselekedet, amikor épp nekünk, a mi életünknek adatik meg, hogy átkelhetünk ezer év határán. Mi lehetne az a nagy dolog, amit majd akkor teszünk? Nincs sok idő ezen töprengeni.

(5)

(Ez nem a vége, nem befejezés, hanem az írás belseje valahol)

barázdák

Elaludtam a múlt évezredben, és egy újban ébredtem föl. Nem emlékszem, mit álmodtam. A múlt évezredből csak a párna ráncainak rajzolatát, lassan elsimuló gyűrődéseket hoztam az arcomon magammal. Ennyire mély barázdákat csak nagyon mély álom nyomhat az arcra. Amíg el nem halványulnak – mintha szégyenfoltok lennének –, nem léphetek ki az utcára, nem mutatkozhatok emberek előtt. Nézem a barázdákat a tükörben, nem gondolkodom róluk – nem tudom, mondta-e valaki, vagy már leírta-e, olvastam-e vagy nekem jutott eszembe –, mégis világosan, egyértelműen azt gondoltam a párna arcomra nyomott gyűrődéseiről: sebhelyek.

A VISSZASZÁMLÁLÁS című beszélgetőkönyvbe készült írás

felső kép | Nádas Alexandra: Grafit-tájak VI.