BOLHAPIAC A LUKÁCS-USZODÁNÁL

Mintha bomba robbant volna
egy nyomorgó kisközség közepén:
a sárba terített sok szemeteszsákon
csipkebugyogók, táskák, csámpacipők.

Hátrakulcsolt kézzel, előredőlve,
mint fekete varjak az őszi vetésben,
nézik a vevők a ringy-rongyokat,
mint halottkémek, ha szemlét tartanak.

Az áldozatokból semmi sem maradt.
Élő hozzátartozóik sincsenek.
De hogyha felhajtod a nejlont,
a sárban vérfoltok sötétlenek.

A bádogszín ég alatt mégis
emberi holttestek hevernek,
mint szétnyílt lánykaszandálok,
vagy kinőtt kisfiúcipők, oly
ráncosan, fehéren, védtelenül,
vagy szabálytalan tömbökben,
mint a papírba csomagolt zsír,
kolbász, légyjárta kenyérszalonna,
kihűlt pacal, karaj, hurka, tarja,
kupacba dobált véres csirkelábak.

Ez mégiscsak emberpiac.
E helyre kerül, akinek nincs helye.
Mert senki sem tartja most helyesnek,
hogy ezt a tömeg selejtet megvegye.
A nép mint áru, s nem mint vásárló nyüzsög:
ajánlgatják, bár nincsen kinek.
Sikerületlen festmények vég-kiállítása,
mielőtt tűzre vetnék mindegyiket.
Utolsó díszszemle háborús időben,
a biztos pusztulás előtt.
Szorongva nézik az élők a holtat:
a hasonlóság kínos, nem szórakoztat.
Üresen lengedez a kosár, a necc.
Nem piac ez, de roppant ravatal:
lásd be, itt mást nem, csak búcsút vehetsz.

kép | adobe.com