BOLDOGSÁGTÖREDÉKEK

…a boldogság ajtaja nem befelé nyílik, hogy nekirohanva benyomhatnánk; ellenkezőleg, kifelé nyílik, s ezért semmit sem tehetünk.”
(Kierkegaard)

Kosztolányi Esti Kornélja egy lucskos, sötét, őszi napon vonatra szállt, hogy eleget tegyen egy Németországba szóló meghívásnak. A vonat ázott, síró kocsijaiban, a kongó folyosókon balsejtelem fogta el, úgy érezte, nem tér többé haza. „Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett”, írja. ,,Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.

szájtátva bámultam

Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, amelyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt fel a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolában menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleten. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom, meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek.”

Ottlik hőseit is váratlanul „kapja oldalba” a boldogság. 1923-ban kerülnek a határ menti kisváros katonaiskolájába. Három év telik el, egy örökkévalóságnyi idő. Medve Gábor, Both Benedek, Szeredy Dani és a többiek kiállják a barátság próbáját. 1926-ban, június végén, miután lezárják az évet, tornaünnepéllyel, díszmenettel és fáklyászenével, tíznapos tanulmányi kirándulásra mennek. Komáromtól hajón ereszkednek lefelé. Kikötnek Budapesten, majd folytatják tovább útjukat. Nem sokkal Ercsi után történt. „Tíz órára járt az idő. Szép, nyári éjszaka volt, úsztunk csöndesen lefelé a Dunán. A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét megünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.

Meleg volt a hajó belsejében, dolgozott a gépház. Elszenderedtem. Nem tudom, hogy mennyit aludtam, de egyszer aztán végképp felébredtem. Nem bírtam újra elaludni. Feltápászkodtam csöndesen, megtaláltam a bakancsomat is, felmentem a fedélzetre. Aztán hátra a hajó fara felé, mert láttam, hogy Medve odaállt a korláthoz, virrasztani. Még mindig ott könyökölt. (…)

tejsav vagy gyanta

Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket. Mint a patyolat, gondolta nagyjából. Memphis, Nílus, Tutankhamen. Keresztrejtvények, kórház. Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utánaugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép semmiért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában a legnagyobb részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg. Nemcsak kenyérről. (…)

Másról, gondolta Medve, de persze nem Szeredy tömpe orráról, se Zsoldos szájharmonikájáról, se semmi efféléről. A lópikula se képzelte ezt. Oldalba kapott bennünket, gondolta, mint egyszer a hóesés. Olyan oldalról ért bennünket, ahonnét nem is vártunk semmit. Szerencsére nem kell törődni vele, mert elpusztíthatatlan dolog. Sőt, éppen mert megvan, kezdhet az ember mással törődni. A kenyér nem elég. Kovászos uborkát árultak, gondolta, a Vámház sarkán a kofák, a rakparton, ahol a gyümölcspiac kezdődött. Hosszú nyelű, lukacsos fakanállal meregették a hordóból. Egyszer pedig együtt utaztak Ceglédig Kehrling Béla teniszbajnokkal. S egyszer este egy negyven-ötvenéves, csontos arcú, ismeretlen férfi cigarettázott a fiumei gyors folyosóján; de ő aztán leszállt anyjával Siófokon. Színes asztalkendő, nyári reggeli a verandán, gondolta. Vagy folyosóra kiszűrődő szinkópált zongoraszó. Vagy akár a tanszerládája zöld fedele. A főallé. Még a porta is, a kapus hosszúkás, sivár szobácskája. És a fogda rosszul világított deszkafala, rácsai hámló vakolata, mint egy vidéki állomás harmadosztályú várótermében éjszaka, a csatlakozást várva. És persze egy nagyon régi karácsony éjszaka. Az egész, gondolta, ami most már egybeillik és összefér, mert valamilyen; noha semmi sem fontos, és igazán mindenki tehet neki egy szívességet. Jó volna egy cigaretta, gondolta.”

Mi hát a boldogság, kérdezhetnénk mármost a kimerevített pillanatok káprázatában. Egyszerűen a szenvedély hiánya? Néhány ritka pillanat, amikor valahogy biztonságosan érzékeljük az ízeket és a szagokat. Az utazás, a dohány íze, a karácsonyi hóesés, a fenyveserdők békéje, a belső táj nyugalma vagy a nagy folyam méltósága? Visszatalálás az emlékekhez, a gyermekkorhoz? Lidérces, messzi fény? A szabadság enyhe mámora? Keskeny, szakadékos part a csönd, a remény és a reménytelenség, az élet és a halál között?

Kosztolányi és Ottlik tanúsága szerint a boldogság mindig a szenvedés nyomában fakad. Mintha az ember örök, nagy rítusai után villanna föl néhány pillanatra, mint vihar után a szivárvány. Kosztolányi hőse, mikor útra kél, úgy érzi, soha többé nem fog hazatérni. És akkor valami semmiség – néhány havas fenyőfa, hógolyózó gyermek, színes villanykörte – rádöbbenti a létezés mohó, barbár, áhítatos örömére. Akkor fölvillan a csorbítatlan Egész, részese lehet a nagy misztériumnak, amikor élet és halál egy szempillantásra, mint valami gigászi vaku, hatalmas fénnyel egyesül. Az ember tanúságot kap, hogy múló földi élete minden szenvedés, kudarc, bukás ellenére is nagyszerű, kalandos és megismételhetetlen. Az író pedig nem tehet mást, járja tovább az útját, amely a halálon át az életbe vezet; és megpróbálja újra és újra fölidézni a nagy látomást, tudván, hogy igyekezete eleve kudarcra ítélt.

a magány poklán át

Ottlik kiskamasz hősei a férfivá avatás sok ezer éves szertartását élik újra. A katonaiskolában lefoszlik róluk minden civil szokás, emlék, vágy, érzelem; Medve Gábor ott áll az ablak előtt, kint havazik, de ő csak nézi, és nem látja. Köd. Fekete hajnalok, csuklógyakorlatok. Sár. Bele kell térdelni, bele kell hasalni. Mindent átható nyirkosság. Rossz az iskola? Túlságosan is kemény és embertelen ez a nevelési módszer? Értelmetlen kérdések. A próba egyetlen értelme, hogy túl kell élni. És akik túlélik, egy életre össze lesznek kötözve, de nem úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, hanem eltéphetetlenül és visszavonhatatlanul. A beavatás rítusában a szemlélődő, magányos gyermek, mikorra megkérgesedik személyiségének körvonala, betagolódik a férfiközösségbe. Egy életre szólóan megtanulja, hogy egyén és közösség, szabadság és rend nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező, egymásnak mértéket szabó fogalmak. Medve megérti, a közösség tágas csillagrendszerébe csak a magány poklán át vezet az út. Itt nincsenek kiskapuk, ezt nem lehet megúszni. Önző vagy, kérdezi Medve, szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Vagy önzetlen, önfeláldozó? Igen, ez mind én vagyok: ,,Ti a féltve őrzött szerelmeitek alján csak a részvétlenség fájdalmasan szilárd talajára építhettek, az én közönyös magányom pedig, a személytelenség végső kérgein belül, a szerelemnél erősebb egybeolvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávarétegéből táplálkozik.” Túlélték, túléltük a próbát. Medve ott áll a hajó korlátjánál, 1926-ban, az elveszett mohácsi csata közelgő, négyszázéves évfordulójának előestéjén, s miközben Bébé utolsó Memphis cigarettáját szívják közösen, egyszerűen boldog.

Az idő behavazott vonatablaka mögött felvillan egy arc: a fáradt Kosztolányi ott ül a diófa burkolatú, rézveretes étkezőkocsiban, és reggelizik. Udvarias és szeretetre méltó, mert vele is udvariasak és szeretetre méltóak. Ovális, kissé puffadt clown-arcán szelíd, személytelen mosoly bujkál. Hűvösen bölcs, de nem cinikus. Azt vallja, ,,hogy keveset segíthetünk egymáson, hogy boldogságunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani másoknak, néha halálosan is, hogy a nagy dolgokban majdnem mindig elkerülhetetlen a könyörtelenség, de éppen ezért (…) emberiességünk, apostolkodásunk – becsületesen és őszintén – egyedül csak a kis dolgokban mutatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és a megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.”

És föltűnik Ottlik hőse, Medve Gábor is: ott állt 1926-ban a Mohács felé utazó hajó fedélzetén, s miközben Bébé utolsó cigarettáját szívja, részvétlenségről és részvétről, önzésről és önfeláldozásról, magányról és közösségről elmélkedik. Arcát megvilágítja a felizzó cigaretta fénye. Talán arra gondol, hogy egy ponton túl már mindig egyedül vívjuk a nagy mérkőzést, és senki emberfia nem jöhet a segítségünkre. Meg arra, hogy sohasem nyilatkozhatunk meg teljes személyiségünkkel az emberek előtt, és a tagolatlan kínokat, fájdalmakat, indulatokat, amelyek az évek során felhalmozódtak a lélek legmélyén, nem ömleszthetjük át az emberi kapcsolatok törékeny szerkezetébe, mert szétroncsolják azokat. Hogy meg kell tanulnunk, a szenvedély csak mint távoli tűzvész fénye csillanhat föl arcunkon. Medve Gábor nekünk, mint neki az az ismeretlen, csontos arcú, cigarettázó férfi a fiumei gyors folyosóján: titokzatos, biztonságot sugárzó, kitágítja a szemhatárunkat, kalandos utazásra csábít, megszabadít bennünket kisszerűségünktől, bezártságunktól, szorongásunktól. Még akkor is, ha nekünk Siófokon le kell szállnunk. Mert a boldogság rövid pillanatait örökre ott őrizzük a szívünkben.

kép | shutterstock.com