Frank Orsolya

BÖLCSESSÉG ÉS AZONOSULÁS

2004 július

BÖLCSESSÉG ÉS AZONOSULÁS

Amikor Ernst Schumacher 1980-as A kicsi szép című könyvében a méret kérdéséről beszél, valójában a jámborság korának letűntét siratja, a technika, a nagyüzemi mezőgazdaság, a globalizált kereskedelem nyakló nélküli terjeszkedését, a bolygó feltartóztathatatlan kizsákmányolását, az ésszerű emberi cselekvés hiányát panaszolja, és arról próbál meggyőzni, hogy józan belátáson alapuló emberi összefogással letéríthetjük a világ társadalmait a nemkívánatos kényszerpályáról. Az elvi lehetőség mellett érvelve – gyakorlatias szerzőként – szinte minden területen konkrét, cselekvő javaslatokat is előterjeszt. A nyugati világban és befolyási övezeteiben fennálló társadalmi és gazdasági berendezkedés, valamint az ehhez kötődő szellemi-gondolati háttér alapkérdéseit pásztázza. A legfontosabb és legkézenfekvőbb talán az volna, ha felvetéseinek gazdasági, gyakorlati kivihetőségére kérdeznék és ítélnék, erre azonban képzettségem nem jogosít fel. Hasonlóan jelentősnek tartom azonban, hogy átgondoljam az érvelés néhány olyan alapfeltevését, vagy továbbtoljam néhány olyan látszólagos végpontját, amelyek az általános filozófiai vagy pszichológiai gondolkodás nyelvén is megfoghatóak. Van-e lélektani realitása a józan belátásnak, vagy az erre alapozott összehangolt cselekvésnek? Heidegger közismert kijelentése ötlik az ember eszébe, amely szerint a tudomány nem gondolkozik – szemmel láthatóan a technika és a tőke, továbbá a kormányok sem gondolkodnak.
elidegenedés
Ha megnézzük, merre mozdultak el a Schumacher által felvázolt folyamatok 1980 óta, nemigen látunk mást, mint szédült sebességű előrehaladást a kényszerpályán. Példaként itt arra az esztelenségre utalnék, ahogyan Bill Gates hajtja előre a termelést és a fogyasztást a mesterséges, sőt erőltetett elavulással, vagy ahogyan az autógyárak a chipek használatával immár ellehetetlenítik a szerelést. Ugyanígy hozhatnám példaként a nagyüzemi állattenyésztés, a napfényt sosem látott, hormonadalékokkal hizlalt, ketrecben tartott csirkék millióit. Az élet egyetlen területe sem érintetlen már. Ez a hajsza pedig az elidegenedés egyre végletesebben uralkodó életérzésében visz előre bennünket. Elidegenedünk tárgyainktól, egész világunktól. Nem tudjuk, mit eszünk, mit iszunk, mi az a gázelegy, amit levegő gyanánt belélegzünk. A svéd környezetvédelmi miniszter vérmintájában 28 mérgező anyag nyomát találták meg, miután felkínálta vizsgálatra. Nem tudunk megfürödni a folyóban, méreg van a tojásban és a tejben.

A gyermeki elme igen jó mércéje világunk elidegenedésének. A legtöbb kisiskolás nem képes világosan elmagyarázni, és nem is tudja pontosan, milyen munkát végeznek a szülei. A szülőknek nem foglalkozása van, hanem cége, a munkáért nem pénzt kapnak, hanem átutalást. Az osztálytárs apukája nem az anyukájának a férje. Gyermekeinket eleve hazugságban és idegenségben, egyfajta kettős tudatban neveljük, amikor azt meséljük nekik, hogy a tehén a mezőn legel, aztán a gazdasszony megfeji, és a tejet gyermekei elé teszi, miközben a gyerek nem ezt tapasztalja, sőt ehhez még csak hasonlóval sem találkozik. A gyerektől elvárjuk, hogy szépen írjon, de ha mi felnőttek levelezünk, nem használunk sem tollat, sem papírt. Elvárjuk, hogy ő pontos legyen, de ha mi valakivel találkozni akarunk, mobilon egyeztetjük, mennyit késünk. A budapesti ember már nem Budapesten él, hanem Csobánkán vagy Telkiben; illetve nem ott él, hanem az autójában és a munkahelyén, Telkibe és Csobánkára csak megtér, időnként. Végső soron pedig abban is van valami ijesztő – bármennyire helyes vagy elkerülhetetlen ez a ránk váró lépés –, hogy hovatovább már az országot sem a kormánya kormányozza.

Szinte semmi sem igazi, és ez az érzés megbénítja és eltávolítja az emberek jelentős tömegeit – vagy saját maguktól, vagy a többségi társadalomtól. Akiknek a lelkes és kritikátlan elfogadás nem választható lehetőség, mert egyenlő az önfeladással, két lehetőség marad: a bénult visszahúzódás vagy az, hogy minden igyekezetükkel megpróbálnak létrehozni egy másik világot, kiépíteni a jámborság, az élhetőség anakronisztikus szigeteit és – vállalva az áldozatokat és kényelmetlenségeket – reménykednek, hogy a szigetek egyszer majd összeérnek és kontinenssé nőnek.
tehetetlenség
Más szóval, 1980 óta csak annyi változott, hogy tovább nőtt, ijesztő méretű lett az „eltolódás”. Olyan változás ez, amivel voltaképpen senkit sem lehet vádolni – nincs egyetlen személy vagy érdekcsoport, akinek vagy amelynek a ténykedéséből ez fakadna. Az egyes döntéseket sem lehet minden esetben tudatosan megtévesztőnek, szándékosan erkölcstelennek ítélni, mert meghozatalukat értékrend vezeti, amellyel a döntéshozók nagy része lénye mélyéig azonosul. A probléma épp annak a gépezetnek a tehetetlenségében rejlik, amellyel ezeket az értékrendi prioritásokat beleépítették szervezeti és működési módokba – ezeket Schumacher könyve számos ponton leleplezi – úgy, hogy a szereplők számára megkérdőjelezhetetlen evidenciaként jelennek meg. A tehetetlenség egyébként is fontos szó itt, amely szervesen kapcsolódik a méret kérdéséhez. Kicsi és nagy, cselekvés vagy sodortatás, sőt, felelősség vagy választott vakság dilemmáját sűríti magába. Egyben azt a pontot is jelzi, ahol Schumacher hősiesen vitába száll egy egész történeti korral, mint egy matróz vagy búvár, aki a víz alá bukva egymaga próbálja eltéríteni a hajót a jéghegy felé vezető útjából.

frank2

Bár a szöveg 1980-ban a nyugati országok és a harmadik világ viszonylatát szem előtt tartva íródott, van mondandója a mai Magyarország számára is. Tipikusan igaz és félő, hogy igaz lesz ez a magyar mezőgazdaságra, a vidéki életre az uniós csatlakozás idején. Az életnek ma is fennáll – a korábbinál jóval inkább – az a dinamikája, amelyet Schumacher leír, nevezetesen, hogy egy állítólag mindentudó és mindenekfölött hatalmas, ugyanakkor javarészt arctalan újraelosztó gépezet – maga a globalizált termelés és kereskedelem – kiveszi az emberek kezéből a döntések szabadságát és felelősségét, az emberek tömegeit függésbe dönti, majd igen silányul vagy sehogy sem gondoskodik róluk.
többet birtokol
A nyugati világ integrációjának mozgatója valójában – és ezzel nehéz nem azonosulni – az, hogy megőrizzük, amink van: a békét és a jólétet. Ez a „jólét” azonban sokkal kevesebb, mint a jólét, mert könyörtelenül és vakon maga mögött hagyja mindazokat, akik nincsenek jól, miközben testileg és lelkileg tönkreteszi azokat, akik úgy tudják, jól vannak. Másfelől meg sokkal több mint jólét, hiszen anyagi javakból a nyugati világ (Magyarország társadalmának egy részét is beleértve) aránytalanul és irreálisan többet birtokol, mint ami szükséges, vagy ami jár. Alapja egy abszurdum: a végtelenségig hajszolt növekedés, ezért ez a világ hamis tudatban él, és emiatt hisztérikusan hárít. És mivel hárít, egyre romlik a valósággal fenntartott kapcsolata. A valóság mellőzött aspektusai között találjuk a leszakadó embertömegek létét és az emberi értéket, amit képviselnek; azután mindazok üzenetét, akik ilyen vagy olyan formában „nem állnak be”; továbbá az esztelen, globális növekedés képtelenségét; végül pedig ezen egyetlenegy bolygónk végtelen kizsákmányolásának katasztrofális és egyre közelebbről fenyegető következményeit.

A béke és a jólét mellett szerepel az integráció által oltalmazott vívmányok között egy harmadik is, amelyet másfajta hangsúllyal kell említenünk. Tárgykörét Schumacher egész könyvében kerüli, pedig – hogy úgy mondjam – minden bábuja ezen a sakktáblán mozog: ez pedig a liberális demokrácia. A liberális demokráciát szokás ugyan csepülni is meg értelmesen kritizálni is, ám nem szabad elfelejtenünk: az intézményrendszer legszebb és legfontosabb hagyományai közé tartozik, hogy a kritikus viszonyulást megengedi és elviseli, sőt, bátorítja is. Szeretném hát a kritikai azonosulást olyan terminusként javasolni, amellyel leírjuk a liberális demokrácia bizonyos időszakaiban kitermelt viszonylatot, és amit egyben a viszonyulás ideáltípusának tekinthetünk.

A kritikai azonosulás alanya mindenekelőtt: azonosul. Intelligenciája, fenntartásai, autonóm gondolkodása ellenére, és annak megőrzésével mégiscsak azonosul ahelyett, hogy kívül maradna. Mert a létünk: társas lét, az ügyeink közügyek, és hinni kell benne, hogy együtt jól csinálunk majd valamit, mert csak együtt lehet. Az ügyeket csak úgy lehet előrevinni, ha választunk egy eszmét, amelyet jobbnak vélünk, mint a többit, és választunk egy csoportot, meg egy gyakorlatot, amely ezt az eszmét valamiképpen igyekszik a világ dolgaiba beoltani. Eszme és gyakorlat: máslényegű dolgok; összeillesztésük keserves munkájával telik el – jobbik esetben – az életünk. Kritizálni: imperatívusz, de tartozni is. Tartozni azonban csak oda érdemes, ahol kritizálni is lehet; csoportban embernek maradni, emberként a csoportban maradni.
egyszer majd tökéletes lesz
Másodsorban a kritikai azonosulás gyakorlója létmódjaként fogadja el a szüntelen megelégedetlenséget anélkül, hogy ezen folytonosan megütődne. Az emberi elme mindig nyugvópontra és tökéletes, beteljesedett megoldásra törekszik, paradox módon ez a vágy tüzeli örök mozgását és nyugtalanságát. Ebben az egzisztenciálisan is értelmezhető és igen messzire mutató ellentmondásban fogalmazható meg a kritikai azonosulás mint viszonyulás roppant értéke. A kritikai azonosulás vallója ugyanis nem fogad el és nem vet el: nem elégedett, de nem dobja ki az ablakon a munkadarabot – ezúttal saját társas létünk keretét. (Épp ezért ez meglehetősen kényelmetlen létállapot.) A kritikai azonosulás híve hűséges, de józan: nem veti magát sértett kiábrándulással az ellenoldal karjaiba, miután saját eszménye tökéletlenségével, a megvalósulás hiányosságaival szembesül. A kritikai azonosulás nem azonos a fanatizmussal, ellenkezőleg, egyfajta védőoltás a fanatizmus ellen. Képes reflektálni és meghaladni az elme vágyakozását a nyugvópont, a Gestalt kiteljesítése iránt, amennyiben gyanús vagy félő, hogy ez olyan döntéshez vezetne, amelyet később megbánnánk. A kritikai azonosulás struktúrája a folyamatos javítgatás, a „piecemeal social engineering” 19. századi angol ideálja, az a viszony, amelyben nem várjuk, hogy igyekezetünk tárgya egyszer majd tökéletes lesz, és akkor végképp megpihenhetünk, hanem elfogadja az idő múlását és az ezzel szembeszegezett emberi munka szükségességét, valamint a tökéletlenséget és befejezetlenséget (végső soron az időbeliséget) mint létállapotot.

frank3

Akinek kertje van, tudja ezt. A kertet nem lehet befejezni. Aki házat gondoz, ápol, takarít és tataroz, javítgat és újítgat, az is tudja. De kritikai azonosulásban működnek legjobban emberi kapcsolataink is (persze nem házastársunk jellemét kell folyamatosan kritikailag bütykölni!) – önnön személyiségünkön, házasságunkon, gyermekeinkhez és szüleinkhez fűződő kapcsolatainkon, érzelmi és életviteli szokásainkon mindig van javítgatni való. Ez így van jól. Amivel ennyit bajlódunk, arról biztosan tudható, hogy nagy értéket képvisel a szemünkben. A kritikai azonosulás – bár megnyugvást nem ad – igen termékeny és tartható viszonyulási forma, ha előzetesen, valamilyen alapvető értékek kedvéért elköteleztük magunkat amellett, amivel fenntartani kívánjuk.
halotti maszk
A liberális demokrácia legfontosabb hagyományai közé tartozik, hogy az efféle kritikai azonosulás terepéül szolgál. Sőt, talán fő ismertető jegyének, sine qua nonjának, mércéjének is nevezhetjük. Épp ez az, amiért felvetődik a kérdés: vajon liberális demokrácia-e még, amivel itt, ebben a történeti időben szemben állunk, vagy már csak a halotti maszkja. Hiszen a méretek irreális növekedésével maga a kommunikáció lehetősége sorvad el, miközben a megkívánt azonosulási mód – amelyet ezer metakommunikációs csatornán közvetít a vezetettek felé a vezetés, valamint a vezetés bálványai és eszmei irányítói – egyre inkább a dogmatikus azonosulás felé hajlik a kritikai azonosulás helyett. Mégpedig a mindent letaroló, és szükségszerűen, tudatosan etikátlan profithajszolás diktatúrájával való dogmatikus azonosulás követelése felé. Ha pedig így van, akkor itt a gazdaság felülírja a politikumot, a liberális piacgazdaság a liberális demokráciát.

Márpedig a liberális demokrácia egyik lényege, magja, a fogalom középpontja történetileg is épp a kommunikáció, mondhatnám a raport a polgár és a vezetés között. A liberális demokrácia varázsa a párbeszédben áll, hogy a vezetés – elvileg – kiszolgáltatott a vezetetteknek, és ezért kénytelen érzékeny lenni.

Magyarországon ennek legkatartikusabb példája – még a kétpárti váltógazdaság kialakulása előtt, valamikor a termékeny őskáosz idején – ama bizonyos taxisblokád volt, amikor is (az esemény legoptimistább értelmezése, azaz immár legendává tisztult szüzséje szerint) a nép egy hazugság miatt fordult szembe szabadon és viszonylag frissen választott vezetőivel, azok pedig reagálni voltak kénytelenek. Igaz, a megmozdulás nem pusztán erkölcsi érzékenységből fakadt: egyfelől, amint Romsics Ignác pontosan rekonstruálja a Volt egyszeregy rendszerváltásban, a bejelentett benzináremelés olyan mértékű volt, hogy puszta megélhetésükben lehetetlenítette volna el a taxisokat. Másfelől ez volt a pillanat, amikor az átmenet összes addig dugdosott gazdasági szennyese végre kidőlt a szekrényből. Mégis, a pénz drámája mögött mindvégig érzékelhetően és kimondottan is meghúzódott az erkölcsiség, a kommunikáció, a kapcsolat minőségének narratívája is. Bár a taxisok utcára-, azaz hídra vonulása után a kormány olyan hangot ütött meg, amely az embereket a rebellisek ellen próbálta hangolni, mondván, hogy nehezítik a forgalmat és az ország életét, a vezetettek körében igen rövid idő alatt megindult a hallgatólagos, vagy félszavakból is értő kommunikáció, a tudatok azon rejtélyes egymásra hangolódása, amelytől egy ország (sajnos csak igen ritka és esetleges pillanatokban) valóban egy ország és egy közösség. Az emberek jelentős része azt mondta: nem baj, ha nehezen jutunk kenyérhez – a kormány ne hazudjon. Egy első szabadon választott kormány pedig különösen vigyázzon a hitelére. A vezetők és vezetettek közötti kommunikáció pedig Horváth Balázs belügyminiszter menesztésével teljesedett ki, miután Horváth kijelentette, hogy „Vízágyúval fogom a taxisokat belemosni a Dunába.” Antall József világosan tudta, hogy nem ezért küzdött a földalatti ellenzék.
a közösség ereje
Az eseménysor jelentősége, hogy az ország és annak vezetése értett egy-egy szóból, hangsúlyból, gesztusból, oly módon, ahogyan egy uniós parlament sohasem fog. Sárospatakon és Kőszegen is tudták, mit jelent, ha a pesti ember a hideg október végi éjszakán gyalog forró teát visz a hídon veszteglő taxisnak – ugyanannak a taxisnak, aki előző héten még átverte, és akihez egyébként sem feltétlen fűzi mély személyes szimpátia. Mindenki tudta, miről van szó, mindenki beszélte azt a nyelvet. Ez a történet (akár egész pontos a rekonstrukció, akár legendai valójában tanulságos) azért fontos, mert egyszerre mutatta meg a közösség erejét és a demokrácia erejét. Schumachernek a méretekre vonatkozó intelme itt a legérvényesebb: a demokrácia működőképességének kérdésében. Hiszen a demokrácia természeténél fogva csak kicsiben, vagy legfeljebb közepesben tud működni, mert lényege a jelzések cseréje, az elszámoltathatóság, hogy a fent és a lent folytonosan szemmel tartja egymást. Ez a fajta kommunikáció pedig csak a közvetlenség bizonyos paraméterein belül tud megvalósulni: akció és reakció érzékenysége és elevensége három-négy áttétel után elvész, felszívódik, mint a fövenyre öntött víz.

frank4

A liberális demokráciát ma az fenyegeti, ami önnön kereteiben kialakult. Az emberek szabadságukkal élve döntéseket hoztak, és ezek meglehetősen egyszerű igényeken alapultak, a jólétet, a szenvedés hiányát és – bizonyos korszakokban – egyfajta középszerű igazságosságot vagy emberségességet céloztak. A felvilágosodás bármely kritikája során azonban soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy – mint politikai és gyakorlati mozgalom, de filozófiai céljaiban is – alapvetően jóhiszemű és jó szándékú volt. A mezőgazdasági újításoktól a védőoltásokig, a csatornázástól a közoktatásig, a falvak felvirágoztatásától a személyek irracionális megkülönböztetésének felszámolásáig számos olyan célt követett, amelyet ma sem lehet semmi körülmények között elvetni.
könyörtelen erózió
A gond ott kezdődött, amikor az alapvető mögöttes értékrendet – amit Gadamer humanista értékeknek nevez – annyira magától értetődőnek vettük, hogy egy percig sem reflektáltunk rá, miközben az új alkotások és módszerek önálló életre keltek és egy-két generáción belül az alapvető értékek könyörtelen eróziójához vezettek.

Nem új keletű vagy egyszeri jelenség ez. Minden esetben bekövetkezik, amikor két generáció között komoly paradigmaváltás megy végbe, az emberi alkotás bármely területén. A kora romantika költői még a legszigorúbb klasszicista protokollhoz képest, a görög-római mitologikus témaválasztáshoz, a klasszikus versformák fegyelmezett imitációjához képest igyekeztek előtérbe helyezni a spontaneitást, az egyéni ihletet, a szubjektív fókuszt és az időszerűséget, maiságot. Az eredmény sokszor figyelemre méltó, sokszor pedig annyira klasszicizáló volt, hogy a mai egyetemista alig tudja megkülönböztetni apjától a lázadó gyermeket. A romantikát a modernitásba továbbvivő generációk azonban már nem apáik ellen lázadtak, hanem rég halott nagyapáik sematikussá fakult képe ellen, és – hogy mégis csináljanak valami újat – a spontaneitást és egyéni ihletet vitték olyan szélsőségekig, amelyek az eredeti lázadó fiak fejében rémálmukban sem igen fordultak volna meg. Olyan szélsőségig, ahol nemcsak megfoganhat a gondolat, hogy Damien Hirst műalkotásként kiállítsa egy szarvasmarha félbevágott tetemét, hanem erre intézményes teret is kap.

Ami a felvilágosodás és a liberális demokrácia alapeszméivel történt, tehát csak egy visszatérő társadalompszichológiai mechanizmus újabb megtestesülése. Goethének megadatott, hogy halála előtt, 1830-31-ben, nyolcvanadik évén túl lényegileg befejezze a Faust második részét – a mű első részét húszéves kora táján kezdte írni. Faust, aki a tudásért, a titkokba való betekintésért még ifjúkorában a lelke üdvösségét adta, most öregen és vakon áll a tengerparton, hallgatja a munkára fogott lemurok kopácsolását, és örül, hogy épül az új gát a tenger romboló hatalma ellen. A közelében álló Mefisztó (kegyelettel?!) elhallgatja, miből fakad a zaj: sírásók dolgoznak. Faust lelke azonban – Goethe végső döntéseként és közléseként – mégis üdvözül.
telhetetlen bírhatnámság
Ebből számunkra az világlik ki, hogy kellő bölcsességgel már 1830-ban tudni lehetett, hogy a tudással, a technikával, a gondolkodás szabadságával rossz döntéseket hoztunk, valamint hogy ez megbocsátható, mert kényszerpálya volt és ennyi telt a képességeinkből. Pedig mindez nem tűnik törvényszerűnek. A technológiát – és ennek a „terápiás víziónak” a bemutatásában alkot nagyot Schumacher – fel lehetne használni a természettel összhangban, okosan leélt élet szolgálatában is. Az újító tudás, az ügyesség, a gyakorlati lelemény nem feltétlen kapcsolódik a pusztításhoz. És bár Schumacher írói lendülete és az ügy súlya gyakran kamaszos hévvel ragadja el őt, mégis mély bölcsesség van a felismerésben, hogy a két út elágazásánál a méret adta meg az útmutatást. A kiterjesztés, az aránytévesztés, a telhetetlen bírhatnámság vitte tévútra az észhasználatot: nem az, hogy kiismerte, kileste a természet titkait, hanem hogy ezt az ismeretet ördögi, erkölcstelen, alantas ösztönök szolgálatára fogta be, hogy az intelligencia felhasználása fölött nem őrködött a jóság és a bölcsesség.

frank5

Valóban úgy tűnik, valami ördögi determinizmus húzódik meg a tehetetlenség mögött. Érdemes ezt pszichológus-szemmel is megvizsgálni. Schumacher egész könyve arról szól: mik lennének a kívánatos lépések, ha az emberiség képes volna ésszerű, hosszú távon gondolkodó, azaz önzetlen, sőt bölcs döntéseket hozni, és azokat megvalósítani. Az emberiség azonban nem azzal a stratégiával hozza döntéseit, hogy a legbölcsebb és legtisztább embereket választja ki vezetőnek. Tekintsük át röviden és leegyszerűsítve a vezetők kitermelésének két alapesetét. Az autokratikus vezetési stílus némi túlzással tisztán állati, etológiái fogalmakban leírható mechanizmus szerint jön létre és működik: a legerősebb hím uralkodik egy dominanciahierarchia csúcsán, amelynek különböző fokain az agresszió gátlásának különböző mértékét gyakorolják a pozíciót betöltő valódi vagy kvázi-személyek. A vezérhím hitelvesztésekor (pl. ha kiöregszik) vagy a rangidős lép a helyébe, vagy anarchikus intermezzo során rendeződik át a mezőny. Ez a rendszer általában olyan erényeknek kedvez, amelyek humánetológiailag korrektek és szükségesek, mint például a harci erények, valamint a közösség összetartásában kifejtett szimbolikus potenciál. A legnagyobb testi vagy énerővel rendelkező, a csoport önazonosságának leginkább megfelelő és így szimbolikus értéket képviselő személyt favorizálja, de nem tartalmaz semmiféle olyan mechanizmust, amely biztosítaná a bölcsesség és a tisztesség kiválasztódását.
rövid távú és aránytalan jólét
A demokrácia pedig puszta mechanizmusával az emberek többségének, a Gauss-görbe középső szakaszának döntései szerint alakítja saját életvitelét. Amiképp kevesen választják esti szórakozásnak Beckett Végjátékát, és sokan a televíziós akciófilmeket, azonképpen kevesen választanának mélyen bölcs, ám rövid távon keveset ígérő, áldozatokat követelő vezetőt, és sokan olyat, aki közvetlenül megélt szükségleteik kielégítését ígéri. Ezért megint csak# nem lehet kárhoztatni Faust népét. A vezető kiválasztódásának kritériumát a közösség értékrendje termeli ki, így ebben nem várhatunk előrelépést mindaddig, amíg a közösség többsége a rövid távú és aránytalan jólét értékeit tartja szem előtt minden más tényező rovására, úgy mint oktatás és művelődés, testi és lelki egészség, az elesettekről való gondoskodás, legfőképpen pedig: hogy ezt a bolygót lakható, élő formájában adhassa tovább leszármazottainak.

A jelenség hátterében olyasfajta mechanizmus sejthető, hogy az ember a döntéseit jól belátható közép távú érdekeire alapozza, tehát aszerint dönt, mi lesz előnyös őneki és közvetlen családjának a jelen és az elkövetkező emberöltőben. Ez az, amit az emberi elme relevánsnak észlel. E nézőpont valóságossága, adaptív volta ismét humánetológiai nézőpontból ragadható meg legjobban: amint a főemlős csoportokban az altruizmust is szigorúan szabályozza a rokonsági fok az adott csoporton belül, úgy az ember nevű főemlős döntései is – hagyományosan – akkor szolgálják legjobban saját és faja fennmaradását (nem akkor helyesek, szépek, erényesek, hanem etológiai értelemben akkor hasznosak és ésszerűek), ha a jelen és az elkövetkező egy, legfeljebb két nemzedék érdekeit tartják szem előtt. Az ember döntései tehát rövid, illetve közép távúak és ez eredetileg egyszerre jelenti az idő, a tér és a csoporthoz tartozás, rokonsági fok dimenzióján megadott közelséget, így az ember mint csoportlény domináns viselkedésmintája szerint – tehát nagy tömegekben és különösebb átformálás vagy képzés híján – olyan döntéseket fog hozni, amelyek saját csoportjának és rokonsági körének, társas körének kedveznek. Ez nem feltétlen rossz, nem feltétlen jó, hanem természetes.

A Gauss-görbe egyik végén jelennek csak meg azok a kisebb-nagyobb csoportok, amelyek e szempontok mögé tekintve, az ott feltáruló rémes vízió hatása alatt vagy elveiktől vezérelve olyan döntéseket szorgalmaznak, amelyek a biológiailag meghatározottnál időben, térben és csoportdimenzióban távolabbi érdekeket vesznek tekintetbe.

A jelen helyzetben az a sajátos és ijesztő, hogy a bolygón élt élet puszta fennmaradása is hovatovább ilyen valószínűtlen döntésektől függ. Ezek az emberi viselkedésnek nem egészségesen átlagos szintjét, hanem valószínűtlen csúcsteljesítményét képviselik – két értelemben is: amennyiben vagy hagyjuk tönkremenni a természeti környezetünket vagy nem, és amennyiben vagy saját magunk elpusztítjuk az emberiséget tömegpusztító fegyvereinkkel vagy nem. Tehát a felvilágosodás vívmányainak végigvitelével, illetve azzal, ahogyan az ismerethalmozás és az intelligencia végigfutotta kényszerpályáját a bölcsesség kontrollja nélkül, az ember eljutott saját pszichés határaiig és immár attól függ a léte, hogy meg tudja-e haladni saját biológiailag adott szellemi képességeit, viselkedésformáit.
bárki lehet bölcs
A lényegi megkülönböztetés itt az intelligencia (jelen értelmezésben: a puszta IQ, a tudományos-technikai működéshez szükséges képességek, végső soron bizonyos elemi operációk és transzformációk végtelen ismételgetése) és a bölcsesség között húzódik. A bölcsesség nem egykomponensű készség. Nem számszerűsíthető, nem könnyű operacionalizálni sem, ugyanakkor – a közhiedelemmel ellentétben – igenis tanítható. Egész pontosan: talán csak tanítani lehet. Eminensen arra épül, hogy egy személy megmutatja más személyeknek, milyen a bölcsesség. Ezért járultak Szókratészhez és Buddhához a tanítványok. Ugyanakkor taníthatatlan is: bárkinek átadható, de csak akkor, ha az a valaki már eleve birtokában van valami egészen egyedinek. A bölcsesség demokratikus is meg nem is: a maga szempontja szerint válogat. Bárki lehet bölcs, de előbb bebocsátást kell nyernie Szókratész vagy Buddha köreibe: előbb folyamodnia kell.

A bölcsesség lényegileg alapul az emberi tényezőn, és az intelligencia épp olyan hitványul helyettesítheti, mint az anyatejet a tápszer. Száz meg száz szervesen és igény szerint változó összetevő helyett ez utóbbi egy-két stabil, szintetikus komponenst kínál, amely azonban bármilyen mennyiségben reprodukálható. Mivel a bölcsesség nehezen technicizálható és még nehezebben centralizálható, a mai társadalmi berendezkedés nemigen mer rá építeni. (Hiszen mi rá a garancia, hogy holnap is meglesz? Mi lesz, ha meghal a bölcs? Bezárjuk az iskolát? És ki állíthatja föl a bizottságot, amely eldönti, ki elég bölcs pótolni a bölcset? És ki elég bölcs ahhoz, hogy kontrollálja a bizottságot? Jobb ebbe bele sem fogni. Mégis, a nyugat gazdagjai olyan iskolákba adják gyermeküket, amelyet szárnyára kap a hír, mert van benne valami, ami szellem, bölcsesség és értékrend, ami általában egy, vagy egy maroknyi embertől fakad, nem megfogható és nem is számszerűsíthető, illetve mégis: azon milliókon keresztül, amit ezek az emberek megfizetnek érte.)

frank6

A fentiekben is alkalmazott humánetológiai megközelítés bizonyára sokak szemében visszatetsző, nyers, ellenszenves. Kétségtelen, hogy viselkedésünk drasztikusan lecsupaszított vázával szembesít. Ugyanakkor olyat ad, ami pótolhatatlan: visszahelyezi viselkedésünk megértését természeti létezésünk keretébe. Szembesít azzal, hogy mindenestül a természet részei vagyunk, semmiből nem „léptünk ki”, semmit nem „hagytuk magunk mögött” – természeti létünk meghatároz, megtart, amiből sok minden más mellett következik az is, hogy a természetnek elszámolással tartozunk. Lehetséges hogy ez az „ember” és „természet” fogalmak újradefiniálását teszi szükségessé, de ez adott esetben igen hasznos is lehet. Azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az etológia leíró, illetve empirikus tudomány, a biológia és antropológia izgalmas határvidékén. Épp ezért nélkülözhetetlen sémát nyújt, ha az emberi viselkedés előrejelzése a feladatunk. És a humánetológia azt mutatja, az emberek többsége nem akar magasabb etikai szempontból vezérelt, saját szociális önérdekét keresztező döntéseket hozni. Az etológia behatárolja a domináns viselkedések keretét. A legtöbb embernek nem célja, hogy metafizikai mélységekig és a tényszerű ismeretek távoli határaiig elhatolva megvívja egyéni harcát az egzisztenciális és ideológiai önazonosságért. Ez szintén nem jóság vagy gonoszság dolga, és még csak nem is a tehetség vagy érdemtelenség kérdéskörébe tartozik. Nem ez az emberfaj természetes viselkedése, hanem a hagyomány folyamában leélt élet. (Ettől még egy percig sem szabad azt hinnünk, hogy bármilyen hagyományos társadalomba bele lett volna szerkesztve a letisztult vagy elégedett élet garanciája. Letisztult, lelkileg egészséges életet lehetett és lehet élni intelligencia nélkül és a hagyományok keretein belül is meg kívül is. Ami ehhez kellett és kell ma is, az viszont egészen máslényegű és kétségkívül egyedi készség.)
minél adaptívabb hamisítás
Az emberek cselekvéseikhez hagyományokat, rítusokat, sémákat, útmutatókat és tilalomfákat, készen kapott viselkedésmintákat igényelnek, gondolkodásukhoz pedig olcsó és biztonságos heurisztikákat, könnyen kezelhető döntési szempontokat. Ez nem mai dolog: a „jámborság korának” pálcás latintanárai és potrohos házitanítói sem osztogatták nagyobb hatásfokkal a bölcsességet, mint a mai állami iskolák közepesen képzett „tanítónénijei”. Nietzsche óta tudjuk, hogy a gondolkodás célja nem az igazság, hanem a rövid távon minél adaptívabb hamisítás, és ebben legalább olyan fontos szempont megőrizni a csoporthoz tartozás biztonságát és elkerülni a kirekesztés rémét, mint távol tartani az éhezést és a testi nyomort. Ezért ritka kincs a bölcsesség, a mélyre menő, autonóm, távlattal és arányérzékkel pallérozott, valamint mély erkölcsiséggel gazdag gondolkodás és élet.

Ez utóbbi félmondatban két olyan szempontot említettem, amely messze nem magától értetődő, mégis létfontosságú, s amelyet mindig beleértünk a bölcsesség fogalmába, amint ezt a szót kiejtjük. Az egyiket a modern pszichológia nyelvén az attitűd és viselkedés egybeeséseként fogalmazhatjuk meg, és tudjuk, hogy ezt a kettőt általában mély szakadék választja el egymástól. Bölcsnek azonban csak akkor nevezünk egy embert, ha bölcsen él. A bölcsesség – életforma, másképp nem is tudjuk elképzelni. Szókratész a halála óráján, illetve óráin mutatta meg igazán bölcsességét, akárcsak – a maga eltérő módján – Krisztus. Senki sem nevezne bölcsnek egy embert, ha tudomására jut, hogy az illető bölcs gondolatai mellett dőrén, önösen vagy szeszélyesen élt.

A bölcsesség másik elidegeníthetetlen, ám mégis világosan elkülönülő eleme – a fogalom középpontjától távolabb esik az olyan összetevőknél, mint tudás és mértéktartás –, hogy a bölcs mindig etikus. A bölcsesség azon humanista alapértékek közé tartozik, amelyet a nemzedékváltások során elvesztettünk, mert nem reflektáltuk, nem óvtuk, nem kapaszkodtunk bele, mert nem hittük, hogy elveszhet. Most bölcs döntéseken áll vagy bukik a sorsunk, és egyelőre nem látszik, hogy a puszta intelligenciára épített, középszert szolgáló kultúránk miként fogja kitermelni a bölcs döntéshozókat, akiknek erejük is van hozzá, hogy bölcs döntéseiket keresztülvigyék a nép akaratán.
bevallottan spekulatív
Meg kell-e azonban küzdeni a nép akaratával, vagy jobb lesz az alkalmas pillanatban meglovagolni azt? Amennyiben a fenti – bevallottan spekulatív – humánetológiai modellnek van valami igazsága, akkor talán, puszta gondolatkísérletként, előrejelzésekbe is bocsátkozhatunk a segítségével anélkül, hogy ezt túlságosan komolyan vennénk. A modellben nemcsak az szerepelt, hogy az ember immár arra kényszerül, hogy fennmaradása érdekében meghaladja saját értelmi képességeit, hogy intelligenciája helyett bölcsesség vezérelje. Azt is állítottuk, hogy az emberfaj akkor képes adaptív döntésekre, amikor ez már 1-2 emberöltőn belül érinti őt, tehát a veszélyt húsbavágóként, ivadékát fenyegetőként észlelheti. Ekkor azonban képes lehet rá, hogy képességeit a határokig feszítve túlszárnyalja önmagát.

A bolygónkat fenyegető környezeti és energiaválsággal kapcsolatban ez azt jelentené, hogy nem várhatunk jelentős előrelépést addig, amíg csak a távlatban gondolkodó törpe kisebbség kongatja a vészharangot, viszont megsokszorozódhat majd a támogatás és cselekvőkedv, amikor a válság már közvetlen észlelhető jelekkel ad hírt magáról. Nagy valószínűséggel ekkor már késő lesz. De talán valamikor a válsághelyzet határán lesz egy pillanat, amikor eldől, fegyelmezett cselekvéssel vagy pánikreakcióval próbálunk meg kimenekülni szorult helyzetünkből. Ha pánikreakcióval, akkor az emberek egymás nyakát tapossák majd az olajért; ha fegyelmezetten, akkor megtakarított pénzüket befektetve napelemet vásárolnak házuk tetejére és a vállalatok félórával későbbre tolják a munkakezdést, hogy alkalmazottjaik biciklin is időben odaérhessenek. Ha ész nélkül reagálnak majd, akkor egymásra tolják a települések az atomerőművek és hulladéklerakók terhét, ha ésszel, akkor kapitalista vállalatok virágoznak föl olcsó és gazdaságos napelemek, geotermikus falazóelemek és fűtésrendszerek értékesítéséből.

frank7

A pánikhelyzeteket modellezni is lehet, s nemcsak a hagyományos valószínűségi mátrixokkal, hanem annál kifinomultabb és több tényezős módszerekkel is. Ha tehát tudhatjuk, hogy pánikreakció levezetésére kell berendezkednünk, akkor előre elkészíthetnénk olyan elrendezéseket és biztonsági intézkedéseket, amelyek az adott pillanatban majd segítségünkre szolgálhatnak. Ezek lehetnének gazdasági és praktikus természetűek egyaránt. A pánikhelyzet sima lebonyolítását előkészítő döntések azonban már a jelenben kívánnának bölcs vezetőket, és ezzel e rövid gondolatkísérlet kiskígyója meg is találta önnön farkát. A lehetőségek a kígyó mint spektrum mentén rendeződnek el.
apró lokális szerveződések
Ha összegzésként azt kívánja az illem, hogy reménysugarat nyújtsak, ez a sugár stílszerűen nem a Nagy, hanem a Kicsi irányából világíthat be a fentebb berendezett, meglehetősen sötét színpadra. A kormányok és nagyvállalati vezetések bölcsességére, etikus mértéktartására valószínűleg hiába várunk. A korábban már említett szigetecskék, bölcs magánemberek autentikus életei, egészséges családok hősies döntései, ezek a kicsi és szép szigetei társadalmi és gazdasági életünk sós tengerének azonban valóban sokasodnak és talán egyszer valóban kontinenssé érnek össze, illő is, hogy a Nagy kártevését a Kicsi hozza helyre, és talán a társadalmi élet pulzálásából is következik, hogy amikor a felépítmény túlságosan vízfejűvé és érzéketlenné válik, spontán kialakuljon az apró lokális szerveződések sokasága, amelyek az egyes ember autonóm döntésén alapulnak, és a tudatok szintén fentebb említett csodálatos egymásra hangolódásán, kommunikációján, s ezen keresztül kielégítik az emberek igényét az értékrend szerinti társas összetartozásra.

kép | Krzysztof Szczurek, lensculture.com