Z. Karvalics László

BÓKABÁNYA

Költészet és természettudomány [2011 augusztus]

BÓKABÁNYA

1956. október 2-án Prágában a Csehszlovák Tudományos Akadémia Szláv Intézetének és a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karának vitaülésén Bóka László magyar irodalomkutató tartott előadást a természettudományok és a technika fejlődésének az irodalomra és a művészetekre gyakorolt hatásáról. Az Irodalomtörténeti Közlemények a következő év elején megjelent összevont számában (1957/1–2, 1–11. o.) „termékeny vita kibontakozásának” reményében közölte a szerkesztett változatot, amelynek szinte minden oldala meglepi a mai olvasót valami mély, izgalmasan korszerű felismeréssel.

Miközben az Egyesült Államokban már az információs társadalom készülődik, Magyarország még a termelőszövetkezetesítés, az iparosítás második hulláma előtt áll. A szocialista realizmusról folytatott pártos viták élő kulisszáin túllépve, Bóka a technológia, a fizikai világkép és az irodalmat megjelenítő médiumok változásaira figyel fel – amikor a fiatal kanadai társadalomtudóst, Marshall McLuhant is hasonló témák kezdik foglalkoztatni (és ne feledkezzünk meg Thienemann Tivadarról, aki ekkorra már „túl is van rajta”). Azóta persze sok évtizedes, gazdag irodalom boncolgatja ezeket a kérdéseket, ám különösen érdekes, hogy az Internet-korszak a rádió és a televízió tömegesedésének időszakára jellemző szerkezetben reprodukálta mindezt. Bóka gondolatai – az itt-ott előforduló tévedésekkel, pontatlanságokkal is – frissek és időszerűek. Mindenképp érdemesek arra, hogy mint egy bányába, visszajárjunk a szöveghez, geológiai leletként felmutatva és kommentálva egy-egy részletét.

Költészet és atomfizika

„… a mi József Attilánk … egy 1926-ban írott levelében világunkat a pozitív és negatív elektronok rendszerének nevezte, jóllehet a tudomány csak 1932-ben jutott el Andersonnak a kozmikus sugárzással végzett kutatásai során odáig, hogy pozitronok létét feltegye. Ez az öntudatos és kulturált művész már a négydimenziós világkép „tér-idő egységében” gondolkodik, és a kvantummechanika és a relativitáselmélet bálványdöntő harcai után, elődeinél lényegesen elmélyültebb valóság-érzékkel, de a képzelet számára szemléletessé alig tehető kategóriákban gondolkozik térről és időről, anyagról és hatásról”.

istenkísértő szellemi kaland

Valljuk be, azóta csak még szokatlanabb (és egy „átlagos bölcsész” számára egyenesen istenkísértő szellemi kaland) a kurrens atomfizika eredményeinek tanulmányozása. A Diracot első kézből olvasó, mindenre nyitott József Attila példázza, hogy a tudománynak a megismerés folyója felett átívelő nagy vas- és közúti hídja mellett bizony ott van a költészet kis gyalogos és kerékpáros hídja is. Amikor megkérdezték Teller Edét, miért szereti annyira Adyt, így válaszolt: „kérem szépen azért, mert ugye a fizika, amit én most az elmúlt évtizedekben gyakoroltam, az nagyon sokszor szimbolikus gondolkodásmódot is igényel, márpedig azt legjobban Ady Endre költészetéből tudtam átvinni a fizikába, a kettő között egyenes a kapcsolat”. Ritkábban idézett vallomása szerint Teller a magfúzió ötletét is az Ady teremtette szóösszetételek rendkívüli erejének megtapasztalásából származtatja: ha a szavak között felbonthatóak és újrateremthetőek a kötések, az atomok között miért is nem? A háttérben felsejlik az Ady-kortárs Palágyi Menyhért árnyéka, aki a tér-idő fizikáról írott, nagy elismerést kiváltó munkáját egyszerre fejezte be Madách-monográfiájával.

inger maaike, flickr.com

David Jou i Mirabent még csak négyéves, amikor Bóka szövege megjelenik, de aztán a „két hídfő” között talán neki sikerül a legszervesebb kapcsolatot teremteni. A barcelonai egyetem Kondenzált Anyagok Fizikája tanszékének professzora ugyanis egyúttal tizenöt kötetes költő, a kortárs katalán irodalom egyik legelismertebb alkotója. A visszafordíthatatlan folyamatok termodinamikája, az egyensúlyon túli rendszerek statisztikai mechanikája és a matematika szépségei nála nemcsak szaktudományos tanulmányokban, hanem költői formában is alakot öltenek. Magyar fordítója, Dabi István szerint e verseket olvasva a költészetkedvelők esetleg „kedvet kapnak, hogy a fizikát és a matematikát is jobban megismerjék: ugyanakkor talán a matematikusok, fizikusok is több verset fognak ezentúl olvasni, látva, hogy az ő szakterületeiket is ki lehet fejezni költői eszközökkel”.

tízezer soros

A művelt közönség tudja, hogy az ismert antik auktoroktól Raimundus Lulluson és Eckhardt mesteren át az újkorig százszámra találunk orvosi, csillagászati, természetfilozófiai, mezőgazdasági és más tankölteményeket. Az is világos lehet számukra, hogy e didaktikus-ismeretterjesztő, kvázi-epikus műfajtól jelentősen különbözik a reflektív-szubjektív lírai közelítés: érdemes belelapozni Jou 2008-ban megjelent magyar nyelvű kötetébe (Az univerzum írásai). És persze nem kizárt, hogy néhányan újra kezükbe kapják Bessenyei tízezer soros A természet világa vagy a józan okosság című tankölteményét – mert miért is ne?

Kalács és sókristály

„Az irodalomban a tartalom nem abban a viszonyban van a formával, mint a tárgy azzal a kofferral, amelybe beleteszik, még csak nem is olyan viszonyban van, mint a kalács tésztája a sütőformával. Ha szemléletes, s ezért felületes hasonlatot keresünk, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy az irodalmi mű olyan, mint a sókristály, ha megpróbáljuk összezúzni, ugyanolyan paraméterviszonyt mutató kristályokra hasad, vagy porlik, mint amilyen teljességében volt.”

Valószínűleg önálló szemelvénygyűjteményt lehetne megjelentetni azokból a szellemes idézetekből, amelyekkel fúrt agyú szerzők igyekeznek frappáns megközelítéseket kínálni tartalom és forma kapcsolatának örök, de egyre elhasználtabb dilemmájához. Bóka kalácstésztája és sütőformája egyike a legképszerűbbeknek, és szellemében távolról még Sklovszkij fogalmi újítására is hajaz, aki tartalom és forma helyett inkább „anyag és eljárás” kettősségét javasolta.

AKX_, flickr.com

Az igazi telitalálat azonban az irodalmi mű hasonlósága a sókristályhoz. Több ez, mint a költői képek agyonhivatkozott „pars pro toto”-ja. Ha nagyon erősen nézzük, olyasmit fedezhetünk fel benne, ami csak a hetvenes évek közepén kapott nevet felfedezőjétől, Benoit Mandelbrottól: a fraktálgeometriát (még ha annak valójában a hókristály is a klasszikus példája).

Neumann János egykori hallgatója, a 2010-ben elhunyt, különös sorsú matematikus a Bóka-szöveg megjelenése után, 1958-ban költözött az Egyesült Államokba, és kezdett az IBM kutatójaként a fraktálok leírásáig vezető munkába. Ahogy egy 2003-as interjújában fogalmaz: „A fraktálokat először definiáló matematikusok azt mondták, ezek nem lehetnek a természet részei, én azonban megmutattam, hogy mindenütt fraktálok vannak, a test szerveitől a fizikáig és a művészetekig. Mindez gyűrűt alkot, amely a művészetből indul ki, és a különböző tudományágakon át ismét a művészethez tér vissza”.

legkisebb morzsájában is

Most már csak az a kérdés, hogy a fraktálgeometria mikor találkozik a szentségtannal. Az eucharisztia ugyanis szintén olyan, mint a sókristály: a teológiai magyarázat szerint legkisebb morzsájában is a teljes Krisztus van jelen.

Zsákba varrt mindenség

„… az új, kialakulóban levő fizikai világkép automatikusan újjászüli a költészet első tárgyáról, az emberről való tudásunkat is, a biológia és a pszichológia, az új fizikai világkép megújhodásával maga is megújhodóban van. Az sem kétséges, hogy a munkaeszközöknek, a munkaviszonyoknak az a folyamatban levő változása, amelyet az új technika teremt meg, a társadalomtudományokat sem hagyja érintetlenül, hiszen itt egy egymást elősegítő kölcsönhatásról van szó… Az a biológiai, pszichológiai és társadalmi komplexum, amelyet embernek nevezünk, olyan jelenségeket érzékel megismerése folyamán, amilyenekkel a múlt embere nem találkozott, s ennek következtében érzelemvilága, képzelete más jellegűvé válik.”

Mai napig nagyon népszerű az irodalmat, a művészetet és a spirituális megismerést a tudománnyal szemben „kijátszani”, elfeledkezve arról, hogy nem riválisokról, hanem szövetségesekről van szó. Bóka viszont egészen világosan látja, hogy a megismerésformák kölcsönhatásainak rendszerében az irodalmat többszörös kihívás éri. A tudomány és a technológia által megváltoztatott világ mindennapjaival szembesülve az alkotóknak új titkok nyomába kell erednie, miközben azok a szemüvegek is gyorsan cserélődnek, amelyeken keresztül figyelik a friss jelenségeket – ezért is lehet újdonságértéke a visszatérésnek a régi (vagy akár „örök”) témákhoz.

Christopher Caldwell, flickr.com

De nemcsak a valóság, hanem a valóságról szerzett tudás is folyamatosan változik. Az irodalom – egyéb funkciói mellett – sajátos „ nyelven” megjelenített reprezentációival sikeresen töltötte ki a megismerés-hézagokat. Amikor a tudománynak is lett magyarázata, levezetése ugyanarra, az irodalmi szöveg puszta illusztrációvá vált. Ahol viszont a tudomány már utat tört, ott az irodalom alternatív reflexiókkal követi, a megértés új csatornáit, új összefüggés-rendszereit megteremtve.

A megismerésformák tehát valóban „kéz a kézben” araszolnak előre. Ahogy a 2003-as halála óta még inkább elfelejtett szlovákiai magyar költő, Ozsvald Árpád írta Szekerek balladája című kötetében:

Mikor a világot felfedeztem,
valaki már járt előttem,
jelekkel az utat kirakta,
a mindenséget zsákba varrta.
(Változatok – népmesékre IV. Madách, 1971. 31. o.)

Egy időtengely-maximáról

„A múlt helyes értékelésének kulcsa a jelen kezében van, a jelen objektív átértésének feltétele a múlt beható ismerete és az a tudományos előrelátás, amely fel tudja fedezni a jelenben a jövendő csíráit: a rekonstruktív és konstruktív fantázia kontaminációja, a lehető legnagyobb tény-ismerettel társulva.”

mítoszpusztításra szakosodott

Múlt, jelen és jövő aforisztikus összeolvasztásának minden bizonnyal könyvtárnyi a szöveghagyománya. Leggyakrabban Winston Churchillt idézik, aki állítólag egyszer azt mondta: „Minél inkább betekintünk a múltba, annál jobban megértjük a jövőt” – más fordításban: „Minél messzebbre nézel hátra, annál messzebbre látsz előre.” Hogy valóban mondott-e ilyet a szivarozás és a szónoki beszéd felülmúlhatatlan mestere, vagy csak folklórjelenséggel állunk szemben, nehéz eldönteni. Keringenek ugyanis rá hivatkozó variációk, amelyeknek a jelentése már egészen más („Ha a jelen megpróbál törvényt ülni a múlt felett, elveszítheti a jövőt!” vagy: „Ha nem uralod a múltadat a jelenben, a múltad fogja uralni a jövődet”). Talán ezért írja néhány mítoszpusztításra szakosodott Internetes oldal, hogy valójában ez egyszerű Orwell-parafrázis, az 1984 híres szállóigéjéből („He who controls the present, controls the past. He who controls the past, controls the future”), és semmi köze Churchillhez.

Hagyjuk mindezt a városi legendák kutatóira, és élvezzük a Bóka-féle változatot. De igazítsuk ki, hiszen nemcsak a „tudományos előrelátás” képes a jövendő csíráit megsejteni a múltból. Erre való az irodalom.

Andrew Magill, flickr.com

Postvorta a Múlt, Antevorta a Jövő, Carmenta (többek között) az Előrejelzés, Egeria pedig a mindezeket szintetizáló Bölcsesség istennői a római mitológiában. Fekete nyárfaligettel körülvett forrás mellett élő nimfák ők, közös nevükön Camoenák, az éneklés és jóslás „felelősei” a panteonban. Egy idő után a görög múzsákkal azonosították őket, innen a költemény, versezet jelentésű latin camena szó.

Vajon Berzsenyi az Osztályrészem írásakor tudta-e, hogy amikor „a” Múzsához fohászkodik (Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!), tulajdonképpen négy nimfához szól egyszerre, vagy éppen hogy valamelyikre, egyikükre gondolt?

Az érettebb befogadó víziója

„… politikai rendszerektől függetlenül elkerülhetetlen a közműveltség rohamos fejlődése, az írni és olvasni tudás feltarthatatlan elterjedése. A géppel való munkával együtt jár a gépek ismerete, s ennek elsajátítása bonyolultabb gondolatmenetek végiggondolásával, komplikált szerkezetek és munkafolyamatok elemző megismerésével történik. Egyre szélesebb tömegek váltak s mind szélesebb tömegek válnak nemcsak olvasóvá, de olyan képességek birtokosává is, amelyek lehetővé teszik, hogy elvont, bonyolult gondolatmeneteket természetesnek találjanak, hogy kifinomult képzeletük távoli összefüggések felismerésére alkalmassá váljék…”

irodalmat befogadó agyak

Arra, hogy a kultúra befogadására „az olyan forradalmi jelentőségű találmányok, mint a rotációs nyomdagép, a film és a rádió” egészen új ablakokat nyitnak, már a harmincas években többen felfigyeltek, Walter Benjaminnal az élen. A felismerés azonban sokáig elmaradt, hogy ugyanevvel a technológiai fejlődéssel összefüggésben a sokszorosított irodalmat befogadó agyak is megváltoznak, és hogy az új kultúrafogyasztási szokások nemcsak következményei, hanem okai is lehetnek a változásoknak. Alvin Toffler, az információs társadalom egyik legelső prófétája 1964-ben írta Kultúrafogyasztók (Culture Consumers) című könyvét, amelyben – egykori gyári munkásként – nemcsak a kulturális elit cseréjéhez vagy a kultúra „iparosításának” elemeihez, hanem „demokratizálódásának” társadalmi hatáskövetkezményeihez is fontos megállapításokkal jutott közelebb. Toffler és Bóka ugyanazt veszi észre: a fizikai munka egy részének a társadalmi munkamegosztás változása mögött kitapintható „fehérgallérosodását”, ami a műveltség, az ízlés és az elvárások teljes átalakulását hozza. A „munkás, aki egy elektromos kapcsolótáblán igazgat egy atomenergia-felhasználó üzemet, az a kombájnvezető, aki gépével negyven-ötven féle munkafolyamatot végeztet váltakozva, az a diszpécser, aki egy mezőgazdasági kollektívát irányít”, csatlakozik az információs társadalom tudásművelet-központú világának minőségi szempontokra egyre érzékenyebb, igényes kultúrafogyasztóihoz.

Érdekes, hogy sem Bóka, sem Toffler nem figyel fel arra, hogy elvont, bonyolult gondolatmeneteket vagy kifinomultabb képzeletet nemcsak az egyre intelligensebb technológiai környezettel kialakult kényszerkapcsolat, hanem a költészettel teremtett meghitt viszony is eredményezhet, ami aztán visszahat arra, miként áll helyt valaki az értéktermelő munkában. Pedig a dán parasztokat az irodalmi írásbeliségbe tömegesen átvezető népfőiskolák kapcsán már a huszadik század elején sokan észrevették, hogy bizony lehet ok–okozati összefüggés a vajtermelés páratlanul magas minősége és az azt végzők irodalmi fogékonysága között. Talán a huszadik század elejének munkás szavalóköreit is érdemes volna ilyen oldalról megvizsgálni.

Új szóbeliség

„Megszűnt az irodalom és az írásbeliség elválaszthatatlan kapcsolata, illetve egy új szóbeliség született. A minap egy rádió-szakember arra hívta fel a figyelmemet, hogy a rádióvevő készülékek száma lényegesen nagyobb világunkban, mint a napilapok és folyóiratok példányszáma. Ez azt jelenti, hogy lényegesen többen hallgatnak irodalmi szövegeket rádión, mint ahányan olvasnak, azaz az írásművészet, de különösen a versművészet legnagyobb sugárkörű terjesztő közege nem az írott szó, hanem az élőszó. Ha ennek a ténynek tudomásul vételekor egyben arra is felfigyelünk, hogy a televíziós rádióadás előtt milyen perspektíva áll, ha ehhez hozzávesszük a hangosfilm adta lehetőségeket, akkor meg kell állapítanunk, hogy az irodalom egy új szóbeliség stádiumába érkezett el.”

Bár a kiindulópont erősen hibádzik (egy rádiókészülék birtoklása önmagában nem vezet irodalmi szövegek fogyasztásához), mindazt, amit Bóka itt új szóbeliségnek nevez, később „másodlagos szóbeliségként” fedezi fel a kortárs kultúra- és kommunikációelmélet.

S noha az „új szóbeliség stádiumából” végül is nem, vagy nem úgy lett valóság, ahogy Bóka Lászlóval együtt 1956-ban sokan várták (sem a vers-hanglemezek kiadása, sem a televíziós vers-népszerűsítő ismeretterjesztés sikerei nem írták felül az egyéni versolvasás vagy az előadóestek hallgatásának mintázatait), az Internetnek azért köszönhetünk egy-két érdekes fejleményt. Ne csak arra gondoljunk, hogy az elektronikus könyvtárban vagy a mobil eszközökön azonnal hozzáférhető, kereshetővé lett tartalommá váltak a kedvenc költők, akár teljes életművükkel! Még csak ne is arra, ahogyan a „kimondott vers” a kortárs kultúrafogyasztás hullámain bekerült a népszerű tartalmak közé, és képes volt magának helyet szorítani számos divatműfaj árnyékában! (Több mint százhuszonötezren hallgatták meg eddig a YouTube-on Latinovits Zoltán előadásában József Attila Nagyon fáj című versét).

digitális óriáskert

Az igazán új mozzanat, hogy ugyanannak a versnek vagy dalnak sokszor egyidejűleg szinte valamennyi, hozzáférhető előadás-változata fellelhető, így a hivatalos „etalon-felvételek” mellett az alternatív értelmezések, előadásmódok is gombnyomásra „behívhatókká” váltak. A személyes részvétel egy-egy előadóesten korlátozott lehetőség, a bakelitlemezre préselt versek nehézkes visszahallgatásán és a rádión vagy televízión sugárzott vers világának szerkesztői koncepcióból fakadó esetlegességén túllépve, az internetes hangfelvételek a költészet teljesség- és hiánytalanság-törekvésének digitális óriáskertjében szólalnak meg. Bárki, bármelyik darabhoz, bármikor, bárhonnan, bármilyen nehézség nélkül hozzá tud férni.

Persze e kedvvel látogatható kert körül ott a mérhetetlen kiterjedésű, csapdákkal teli, buja multimédia-dzsungel, ami a figyelmet és az időt más tartalmak felé tereli. Mégis, a lehetőség már megtermett, hogy a digitális bennszülöttek gyakran lefitymált, de valójában értékek önálló és csoportos felfedezésére rendkívül fogékony nemzedéke növekvő számban találjon a hangzó versre.

Ben Grey, flickr.com

Hangos könyvek

Nem akarom a technikai fejlődésben rejlő lehetőségeket utópisztikus ábrándokká testesíteni –, bár egy magyar könyvkiadó vállalat egyik vezetője már arról beszélt előttem egy ízben, hogy szerinte csak idő kérdése, hogy a regényíró nem kéziratot ád, hanem magnetofon tárcsákat a kiadónak, s a könyvvásárló nemcsak könyvet kap, hanem egy magnetofon-szalagos dobozt is, a művet nemcsak elolvashatja, hanem meg is hallgathatja”.

Ami az előrejelzés egyik oldalát illeti: hogy egy mű szóban készüljön, szóban fejeztessék be és hanghordozón adassék át hangzó anyagkénti közlésre, nem egyéb végiggondolatlan jövőképecskénél. A szerkeszthetőség, javíthatóság, fejleszthetőség, és hogy Egészként átlátható legyen, elemi igény, ezért a szöveg írásba kívánkozik – származzék bár diktálásból, memóriából (gondoljunk a börtönben „fejben” verseket író és memorizáló költőkre!) vagy hangszalagról, ami nem a kiadóba, hanem gépírókhoz indul, hogy a szerző aztán a leírt változattal dolgozzon tovább.

a nem is távoli jövő

A másik oldal, a hangzó szövegként fogyasztott mű, sokkal inkább telitalálat, még ha jelentős tévedés is 1957-ben a nem is távoli jövőbe helyezni a hangoskönyvek elterjedését. Akkor ugyanis már negyed százada (!) használtak tömegesen az amerikai látássérültek számára sokszorosított gramofonlemezeket, amelyeken neves közszereplők olvastak fel ismert szövegeket. 1935 óta pedig az American Foundation for the Blind (AFB) által fejlesztett speciális hangoskönyv-lejátszókon lehetett megszólaltatni ezeket. Az ötvenes évek végén, amikor az előrejelzés elhangzik, az Egyesült Államokban már iparszerűen készülnek mágneses kazettára hangoskönyvek.

Annyiban azonban kétségkívül helytálló a jóslat, hogy a látásfogyatékosok támogatására szorítkozó évtizedek után, csupán az ezredforduló környékén vált széles körben elterjedt, általános szokássá a hangoskönyv-fogyasztás. Először a kamionsofőrök és hosszú utakra induló autóvezetők tapasztalták, hogy zenehallgatás mellett akár irodalmat is fogyaszthatnak, vagy nyelvet tanulhatnak, aztán őket követték a háztartásbeliek, felismerve, hogy valamilyen más tevékenység közben is hódolhatnak az olvasásnak, hiszen a kezet és a szemet felszabadítja a hangoskönyv. Mára már nem hiányozhatnak a könyvesboltok és online megfelelőik kínálatából a műfajilag is egyre tagoltabb hangoskönyvek, amelyek világa a gyerekmeséktől a tankönyvekig terjed. Vajon hányan tudják, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK) levő szöveges könyvek egy része korábban is felolvastatható volt a Világhalló szolgáltatással úgy, hogy közben folyamatosan láthatjuk is a szöveget? A Beszélő Könyvek oldalán pedig a MEK könyvei MP3 formátumban letölthetők.

A hangoskönyvek „krédóját” két fiatal informatikus könyvtáros, Katerzina Kapounova és Alzbéta Skytová, a brnói Masaryk Egyetem hallgatói készítették el, díjnyertes plakátprezentáció formájában:

1. A hangoskönyvek időt takarítanak meg.

2. A hangoskönyvek kímélik a szemet.

3. A hangoskönyvek fejlesztik érzékeinket, segítenek koncentrálni.

4. A hangoskönyvek megoszthatók (egyszerre többen hallgathatják).

5. A hangoskönyvek elférnek a zsebünkben.

6. A hangoskönyvek visszavisznek gyerekkorunkba.

7. A hangoskönyvet bárki hallgathatja.

8. A hangoskönyvek bárhol hallgathatók.

9. A hangoskönyvek művészetként is hatnak ránk.

10. A hangoskönyv az egyetlen, amely tudja, hogyan kell beszélni.

Hangos szerzők

Az a fejlődés, amely a vándor énekmondótól, illetve a kolostorok refektóriumában felolvasó baráttól és az írástudatlan hallgatóktól, tehát az irodalom élőszóban terjedő kollektív élményétől a szobája magányában némán olvasó, modern emberig vezetett, új fordulatot vett. Megszűnt a költő személytelensége, hangja, illetve eleven alakja, amint művét felolvassa, a televíziós rádió és a hangosfilm jóvoltából az olvasó személyes élményévé válik ismét. Ettől elválaszthatatlanul megszűnik az írásművek grafikus képének néma olvasása következtében végbement nyelvi, tájnyelvi elszíntelenedése: az író műve azon az artikulációs bázison zeng bele az örökkévalóságba, ahogy ő maga mondta el művét, alkotásához ismét hozzátartozik tájnyelve, egyéni kiejtése, művét értelmező hangsúlya.”

borzalmas remekmű

József Attilának szokása volt telefonba olvasni a verseit (erről bővebben lásd például Levendel Júlia: Mint fatutaj a folyamon, Liget, 2011/3.). Fejtő Ferencet (a Nagyon fáj-t hallva) elszomorította, Bálint Györgyöt (a Kiáltozással) szinte sokkolta, ahogyan „tompán és monotonul szólt a borzalmas remekmű a dróton át. Olyan volt, mintha elevenen eltemetett ember kopogna egy beomlott tárnából”.

Nagy Lászlót is különös élmény hallgatni a megkopott televíziós felvételen, ahogyan a Ki viszi át a szerelmet-et szavalja. Weöres Sándor – a szeretetteljes visszaemlékezők szerint – „kántáló gyerekhangján” olvasta verseit. Bizonyára felejthetetlen annak, aki látta és hallotta Pilinszky János minden hangsúlyra, ütemváltásra, szódallamra és hang(ulat)mélységre érzékenyen megkomponált előadásmódját, ahogyan cigarettát tartó ujja együtt hullámzik vékony, de kidolgozott hangjával.

anokarina, flickr.com

A költők hangfelvételei azonban irodalmi kuriózumok, s nem a nyelvi sokszínűség majdani visszanyerésének előőrsei. A verseknek örök életet nem a hangfelvétel megőrzése ad, hanem a sokszori és újbóli (akár csendes) olvasás, elmondás, felmondás, és – egyebek mellett – a meghallgatás.

arc-mintázat

Mi, művészetfogyasztó főemlősök nem is elsősorban a hangra, hanem az arcra vagyunk különösen érzékenyek. A legújabb kutatások eredményeként már olyasmiket is tudunk, hogy társas viszonyokra kondicionáltságunk miatt azonnal arc-mintázatot keresünk, még ott is, ahol az megtalálhatatlan, mert a legfontosabb viselkedés-szabályozási információkat a „másik arc” játéka hordozza. Egyheted másodperc alatt döntjük el, hogy egy arc vonzó-e számunkra.

Ha egy költőt televíziós felvételen hallunk beszélni, a hang előbb-utóbb illusztráció lesz ahhoz, amit az arcról olvasunk le: a sorsot a ráncok, a lelket a szem mögött. De igazából nem is az a fontos, amit érzékszerveink közvetítenek, hanem amit abból megkonstruálunk: mindig a művészt és az embert, a másik világot keressük a hang, az arc és a mozdulat mögött.

felső kép | Paul van de Velde, flickr.com