TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [2]
1988 tél
HOGYAN LESZ VALAKI A SZOCIALIZMUS REALISTÁJA: A KEZDETEK
Jerzy Andrzejewski és Czesław Miłosz viharos kapcsolatához szolgáltat fölöttébb tanulságos adalékokat a varsói Dialog 1984. évi 9. száma.
Agyamban már rég, és jóval annak előtte összekapcsolódott a két író, hogy valóságos viszonyukról a legcsekélyebb tudomásom lett volna. 1964-ben, mikor ifjú ösztöndíjasként sok-sok lengyel irodalomtörténésznek, kritikusnak, irodalmárnak tettem föl a naivul otromba kérdést: „Ki a tíz legnagyobb élő írójuk?”, hogy aztán a válaszokból kialakuló lista alapján fölvázolhassam a mai lengyel irodalom körképét — a költők közül mindenki egybehangzóan Miłoszt, a prózaírók közül pedig majdnem mindenki Andrzejewskit tette az első helyre. A pár éves washingtoni, majd párizsi kultúrdiplomáciai szolgálat után 1951-ben Franciaországban felejtkezett, majd 1960-ban Berkeley-be átköltözött Miłosz műveihez elég nehéz volt hozzájutni, hisz azok a párizsi Instytut Literacki kiadásában jelentek meg. Andrzejewskinek azonban minden elérhető sorát elolvastam, kicéduláztam, s evvel a kistáskányi anyaggal fölszerelkezve, előzetes bejelentkezés után egy havas hétvégén kibuszoztam-vonatoztam hozzá a Varsó melletti Oboryba, ahol akkoriban az írószövetség alkotóházában lakott.
elájult, összeesett
A többórás beszélgetésnek most csak két részletét említem. Az egyik az volt, mikor Andrzejewski kerek perec kijelentette, hogy a még akkoriban is általában a főművének tartott Hamu és gyémánt — rossz regény. A másik egy történet arról, hogy ,,miként ocsúdott fel a sztálinizmusból”. Eszerint talán 1952-ben őt is kijelölték a stockholmi békekongresszus küldöttének. A lengyel békeharcosok egy hatalmas sportcsarnokban tartott nagygyűlésen búcsúztatták a küldöttséget. Andrzejewski is felszólalt. Alig mondott pár mondatot, mikor — egy pillanatra felnézvén papírjaiból — azt látta, hogy a párt kultúráért felelős mindenható titkára (ki emlékszik a nevére?) súg valamit a mellette ülő Maria Dąbrowskának, mire az írónő fejével Andrzejewskire bökve nevetni kezd. Andrzejewski megrémült: rosszul mondott valamit? Valami baj van vele? Nem ő lenne a szocialista realizmus első számú lengyel bajnoka? … Ijedtében elájult, összeesett — s új emberként tért magához. A szégyen, hogy a félelem idáig züllesztette, egyúttal meg is tisztította lelkileg. Nem utazott el Stockholmba, s életének rettegésben töltött hosszú hét évét felülvizsgálva fokozatosan visszanyerte függetlenségét.
Azóta sem tudom, igaz-e a történet. Arra is csak később jöttem rá, hogy Andrzejewski sok mindent, amivel saját művészetét jellemezte, Miłosztól kölcsönzött: Miłosz, a német megszállás alatti jóbarát, akivel együtt szervezték az ellenállási mozgalom kulturális életét, közvetlenül emigrálása után Umysł zniewolony (Rabul ejtett értelem) címen könyvet írt. A könyv — Miłosz saját későbbi jellemzése szerint — „azoknak a szellemi akrobatamutatványoknak az elemzése, amelyeket a kelet-európai értelmiségieknek végre kellett hajtaniuk, hogy magukévá hasoníthassák a sztálinista dogmákat”.1 A lengyel irodalmi élet — s ezen keresztül általában az ún. szocialista kulturális élet — típusai között ott van Alfának elkeresztelve, de mindenki által felismerhetően Andrzejewski is. Miłosz lefesti a helyét kereső, pályakezdő fiatalembert, aki a háború előtt rövid ideig még egy kifejezetten fasiszta, antiszemita folyóirat irodalmi vezetőjének is elszegődött, hogy aztán állami díjjal kitüntetett, ,,baloldali”-katolikus íróvá váljon, majd a megszállás alatt írt megrendítő, bár kicsit irodalmias, túlságosan művészire csiszolt elbeszélések után a szocialista irodalom díszpéldányává nőjje ki magát. 1947-ben nemhogy a Hamu és gyémántot megírta (az eredetileg a bűn és a bűntudat katolikus kamaradrámáját boncolgató elbeszélésből a ,,társadalmi megrendelés” hatására lett nagy történelmi összkép), hanem később a párt és az író viszonyát taglaló, vagy a szovjet ember felsőbbrendűségét hirdető legolcsóbb bértollnokságtól sem riadt vissza. Az ok? Miłosz szerint is a régi nóta: az Andrzejewski típusú embernek az a vágya, hogy mindig, minden körülmények között első legyen, tehát egyszerű, hétköznapi karrierizmus, amit csak felerősített kétségkívül roppant tehetségének egyik sajátossága: egész addigi pályáján az elvontságok, az eszmék birodalmának (és ebből most simán következőleg a birodalmi eszmének) a leírására volt tolla, míg a konkrét, érzéki világ ábrázolására nem, az díszlet maradt írásaiban.
A Dialogban közölt anyagok közül az első egy 1945 tavaszán Andrzejewski és Miłosz által közösen írt, most a varsói Irodalmi Múzeumból előásott filmnovella.2
romos holdbéli táj
Érdekessége egyrészt annyi, hogy csupán kicsivel előbb játszódik, mint a Hamu és gyémánt — a varsói felkelés leverése után, 1944 októbere és az első szovjet tank megjelenése, 1945 januárja között. A Miłosztól származó alapötlet szerint a porig rombolt városban, a romos holdbéli tájon bujkáló magányos alakot akarták megjeleníteni, aki „számára veszélyesebb az emberek által teremtett pusztaság, mint a Természet Robinson Crusoe számára”.3 A novellát a filmesek, „a társadalmi megrendelés” közvetítői lassan átalakították, „egyre újabb és újabb szereplőket vonva be a történetbe, mivelhogy egyetlen ember nem elégséges a társadalom osztálytagozódásának a bemutatására(!)”.4
(Az élet persze itt is utánozza az irodalmat. Ilf és Petrov jó tíz évvel korábban lejegyezték az ifjúsági folyóirat szerkesztőjének és a „szovjet Robinson” történetét megalkotó írónak a párbeszédét: ,,Nagyon jó — jegyezte meg a szerkesztő. — (…) De nincs benne semmi szovjet. (…), nem érződik benne a szovjet társadalom. Hol van például a helyi pártbizottság? A szakszervezet irányító szerepe? (…)
– Honnan vegyem a pártbizottságot, hiszen a sziget lakatlan.
– Igen, tökéletesen igaz, lakatlan. Helyi pártbizottságnak azonban lennie kell. Én nem vagyok a szó művésze, az ön helyében azonban beiktattam volna. Szovjet elem gyanánt.
( … )
– Valóban igaza van (…). Természetesen. Hogy is nem jöttem rá mindjárt? Ketten menekülnek meg a hajótörésből: Robinsonunk és a helyi pártbizottság elnöke.
– És még két függetlenített pártmunkás — jegyezte meg hidegen a szerkesztő.
– Jaj! — nyögött fel Mondovancev.
– Semmi jaj. Két függetlenített pártmunkás, na meg egy női aktíva, a tagsági díjak beszedője.”5)
Andrzejewski és Miłosz műve is hasonló átalakíttatásoknak vettetett alá. Címét például az Ilf és Petrov által megénekelt és időközben Lengyelországban is elszaporodó szerkesztők A varsói Robinsonról a Legyőzhetetlen várossá fejlesztették. A változtatások eredményeképpen először Miłosz parancsolta le nevét a műről, még 1945-ben (s hamarosan elutazott az USA-ba diplomatának), majd a forgatókönyvet már egyedül író Andrzejewski is, 1948-ban. Az ily módon senki által nem jegyzett filmet 1950-ben mutatták be, és persze azonnali bukás lett a sorsa.
kíméletlen őszinteség
Az elég gyengécske filmnovellát azoknak az Agnieszka Andrzejewska által nyilvánosságra bocsátott leveleknek a közlése kíséri, amiket 1945 és 1949 között, nagyrészt a filmmel kapcsolatos ügyekben Andrzejewski kapott, főként Miłosztól.6 Nagyrészt, de szerencsére nem kizárólagosan. Közben ugyanis megjelent a Hamu és gyémánt, s Miłosz a messzi Amerikából megírja véleményét barátja újabb állami díjas regényéről. Összefoglalólag ekképp: ,,A legérdekesebb az, hogy az embert hatalmába keríti a könyv, holott tudja, semmi köze az 1945-ös év valóságához. Érdekes kérdést jelentenek az írók, akik emberi sorsokat — azaz tragédiákat — vagy csak marxistán, vagy csak katolikusan tudnak megkonstruálni. (…) Műved persze a realizmus cáfolata, de erre minden olyasvalakinek fel kell készülnie, aki marxistán akar írni a jelenről. A marxizmusban olyan erős a hegeli alap, hogy nyomban előbukkan, amint irodalomhoz nyúl az ember: nem a valóság ilyenkor a cél, csupán az, hogy az eszmék minél légmentesebben körbebugyoláltassanak a valósággal — akárcsak Wells Láthatatlan emberében, aki kénytelen volt papírmaséban hordani az orrát, pólyát viselni az arcán, kesztyűt a kezén.” 7 (A feladó kíméletlen őszinteségére jellemző, hogy a baráti magánlevél e mondatát majd változtatás nélkül emelheti át a Rabul ejtett értelem pamfletjébe.)
Azt hiszem, a Hamu és gyémánt megítélésében Miłosz összekever két dolgot. Az egyik az irányzatos irodalom. Ami ellen katolikusok, marxisták és mindenféle más isták is sokszor fölemelték a szavukat, s amit általában az ember filozófiai meggyőződéstől, világnézettől függetlenül, pusztán a jóízlés okán nem kedvel. Igaz, a Hamu és gyémánt azért is rossz, mert irányzatos regény, ám ennek több köze van Andrzejewski említett látásmódjához, a valóságalapot nélkülöző elvont eszmék iránti vonzódásához, önmagát akár a tényekkel szemben meggyőző képességéhez, mint állítólagos marxizmusához vagy hegelizmusához.
A másik megjelölés, amit Miłosz pontatlanul használ, az a marxizmus. Ha attól el is tekintünk, hogy a „marxista regény” szókapcsolat semmit nem jelent (minden filozófiai irányzatnak van szépirodalma? Van spinozista vers vagy fichteánus dráma?), akkor is nyilvánvaló, hogy Miłosz úgy jár el, mint általában mindenki, vagyis olyan, azonos jelentésűnek tartott fogalmak helyett használja a „marxistát”, mint „szocialista”, „kommunista”, „szovjet”. Mert hát egyébként mi köze a szabadságfilozófiának is tekinthető marxizmushoz annak a valóságnak, melyben még a szószékre feljutó nagy írót is ájulásra kényszeríti a rettegés? Vagy mi köze a legmarxistább marxista, Marx mindenfajta cenzúrát elítélő véleményéhez annak a kulturális életnek, amely a társadalmi megrendelésnek, a nemzetközi osztályharcnak vagy a külpolitikai érdekeknek átkeresztelt cenzúra rémuralma alatt sínylődik?
berácsozott ablakok
A terrort és szervét, a cenzúrát persze nehéz tetten érni, hiszen működésük — a tiltás, a csonkítás, a törlés — eredménye éppen a negativitás, értékek hamvába halasztása vagy elpusztítása. A mai szemmel újraolvasott Hamu és gyémánt legjellemzőbb sajátja szintén e hiány. Nem is csupán annak hiánya, amiről Miłosz a Rabul ejtett értelemben így ír: „1945 májusában a régi középkori városban, Krakkóban voltunk. (…) Egy derűs tavaszi reggelen Alfával a Lengyel Film irodájában ültünk és egy forgatókönyvön dolgoztunk. A film cselekményszálait összekötni mindig fáradságos dolog. Felraktuk lábunkat az asztalra vagy a szék karfájára, járkáltunk a szobában, egyik cigarettáról a másikra gyújtottunk; csábított az ablak, kinn csiripeltek a verebek. Az ablak egy udvarra nyílt, ahol kis fák álltak, az udvar mögötti nagy épület pedig nemrég az államvédelmi rendőrség székháza és börtöne lett. A földszinten, a berácsozott ablakokban sok fiatal arcot láttunk. Néhányan napozni próbáltak, arcukat a rácsok közé szorítva, mások drótból hajlított kampóval a szomszéd cellákból kidobált papírokat szedték fel a homokból. Álltunk az ablaknál, néztük őket és hallgattunk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ők a földalatti hadsereg katonái; ha visszatért volna Lengyelországba Londonból az emigrációs kormány, a ’földalatti állam’ katonáit hősökként tisztelték és ünnepelték volna. Most viszont bebörtönözték őket, mint politikailag megbízhatatlanokat. A történelem fintora. Nagy részük még fiatal fiú volt, a háború évei alatt hozzászoktak ahhoz, hogy fegyverrel a kezükben, állandó veszélyben éljenek, most pedig a lehető leghamarabb el kellett felejteniük a konspirációt. Sokuknak ez elég gyorsan sikerült is, és úgy viselkedtek, mintha sohasem vettek volna részt a földalatti harcokban; mások még mindig az erdőben voltak. Néhányukat elfogták az erdőkben vagy a városokban, és börtönbe zárták őket. Bár Hitler ellen harcoltak, most már az osztályellenség ügynökeinek tekintették őket. Testvéreik a Varsói Felkelésben harcoltak és estek el, azok közé tartoztak, akik vak önfeláldozásukkal oly sok lelkiismeretfurdalást okoztak Alfának. Nem tudom, mit érezhetett, amikor az ablakból ezeket a börtöncellákat nézte. Azt hiszem, már akkor kirajzolódtak előtte a háború utáni első regényének körvonalai.”8 (A fiatalembereken, a közkatonákon kívül volt még más is: a németellenes ellenállás és a Varsói Felkelés egész vezérkara, a Honi Hadseregnek az a 15 főtisztje, akiket 1945 márciusában Zsukov tábornok Moszkvába csalt, s akik — kettő kivételével — szovjet táborokban tűntek el nyomtalanul.)9
A regényben tátong azonban egy nagyobb űr is: nincs jelen a felszabadító Vörös Hadsereg, nincs jelen a szovjet hatalom, a könyvnek nincs egyetlen orosz szereplője. Ez a hiány — amit az idő múlásával titokzatos módon egyre inkább érzékel az olvasó (így avulnak el műalkotások!) — átjárja a szöveget, érthetetlenné torzítja cselekményét, kietlenül hazuggá stílusát, széljárta papírfigurákká szereplőit. A Hamu és gyémántban mindössze egyetlen jelenet van — mikor a kommunista bíró győzködi beszélgetőpartnerét —, ahol az olvasóban fölmerülhet a kérdés: mi az az erő, ami Lengyelországban akkoriban az eseményeket mozgatta, ami az ország egész jellegét átformálta: „Egyesek nyíltan gyűlölnek bennünket, mások titkon, megint mások — és ilyenek nagyon sokan vannak — egyszerűen nem bíznak bennünk, nem ismernek minket, azt sem tudják, miért folyik a harc, s azt sem, hogy a forradalomnak nálunk miért kell így lefolynia és nem másképpen. E pillanatban azonban nem erről, nem a mennyiségről van szó. A háború idején sem a Lengyel Munkáspárt, sem a Népi Hadsereg osztagai nem voltak mennyiségileg túlsúlyban, ellenben mi képviseltük a történelmileg helyes politikai vonalat, s kiderült, hogy ez a legfontosabb, ez a döntő tényező. Most ugyanaz a helyzet. Mennyiségi támaszt egyelőre nem nyújt nekünk a társadalom, de minőségit igen. Megérti ön ezt? A helyes és igazi minőség erejét.”10 A „helyes és igazi minőségen” kívül volt persze más, jóval kézzelfoghatóbb erő is az országban — ám ezt Andrzejewski szemérmesen elhallgatja előlünk.
(A „hiány esztétikájának” hagyománya van a lengyel irodalomban. A gazdag és színvonalas lengyel realista prózából még annak puszta ténye is alig hámozható ki, hogy az első világháborúig a lengyel területek legnagyobb része az orosz birodalomhoz tartozott. Hogy a szabadságjogok mértékének a változását milyen érzékenyen követi az irodalom, arra a legjobb példa Władysław Reymont esete. 1901 és 1905 között írta a Parasztok első három könyvét, amelyek mintha egy történelmen kívüli, örök, mitikus időben játszódnának,11 míg az 1908-ban, tehát az 1905-ös forradalom vívmányai után befejezett negyedik részben már föl-fölbukkannak a történelmi reáliák, például a lengyel falu szembeszállása az oroszosítással és a pravoszlávosítással.)
hátborzongató hűség
Miłosz nem érte be a Rabul ejtett értelem Andrzejewski-arcképével. Nem érhette be, hiszen tudta azt a régi igazságot, hogy nemcsak az élet befolyásolja a művészetet, hogy „az irodalomnak nagyobb a hatalma, mint a csupasz, védtelen és kaotikus valóságnak, és hogy az igazság az 1945-ös évről olyan lesz, amilyen a róla szóló irodalom”.12 Ezért 1951-ben regénnyel válaszolt a Hamu és gyémántra. A Zdobycie władzy (A hatalom megragadása) először franciául jelent meg 1953-ban, s csak 1955-ben lengyelül, majd hamarosan lefordították az összes kultúrnyelvre (egyetlen közép- és kelet-európai sincs közöttük), számos nagy irodalmi díjat kapott, s mintha az Andrzejewski-regénnyel ellentétes pályát futna be: fénye-rangja egyre nő az időben. Mostanra ott tartunk, hogy az egész világirodalomból nem tudok még egy könyvet mondani, amelyik pontosabban, hátborzongatóbb hűséggel ragadná meg a Közép-Európából Kelet-Európát csináló folyamat egyik fordulópontját. (Egyik fordulópontját, mert az elmúlt kétszáz évben, vagy ha Nagy Péter poltavai győzelmétől számítjuk, akkor az elmúlt majdnem négyszáz évben több ilyen fordulópont volt. Újabb kori történelmünkben tekinthetjük ilyennek A hatalom megragadása idejét, 1944-45-öt, de találunk évszámokat később is: 1948, 1956, 1968, 1980; Miłosz a Nobel-díj átvételekor tartott beszédében kicsit előbbre, 1939. augusztus 23-ra, a Molotov-Ribbentrop-egyezmény aláírásának napjára teszi a fordulópontot, szerinte ezt kellene évente gyásznapként megülnünk.13 A hatalom megragadásakor persze meg volt kötve Miłosz keze, annak cselekménye csak akkor játszódhatott, mint a Hamu és gyémánté.)
Miłosz próbálja azt a látszatot kelteni, mintha nem sokra tartaná ezt a regényét. Lengyel irodalomtörténetében, amelyben a kívülálló tárgyilagosságával, harmadik személyben minősíti munkásságát, siet közölni, hogy ő „mindig elsősorban költőnek tartotta magát”,14 s A hatalom megragadását meg sem említi. Szellemi önéletrajzában is megfeledkezik erről a könyvéről: „Regényt tulajdonképpen egyet írtam, Az Issa völgyét.”14 Ennek mélyebb oka egy Berkeley-ben folytatott tavalyi beszélgetés során világosodott meg előttem. Miłosz arról beszélt, hogy az amerikai hallgatóság jobban érti verseit, mint a lengyel. Csodálkozó pillantásomra félig tréfásan, félig komolyan meg is magyarázta, hogy miért: a lengyelek mindig csak „arra” figyelnek, „azt” hallják ki verseiből, vagyis a lengyelséget, a hazafiasságot, a korhoz kötött társadalmi mondanivalót, egyszóval a Történelmet. Azt, amit a költő kicsit un (Istenem, melyikünk nem unja!), kicsit szégyell, de legfőképp: amitől szeretne végre megmenekedni, nem állandóan beleráncigálva létezni; s ha a kibújás lehetetlen, akkor legalább úgy csinálni, mintha lehetséges volna.
politikai nevelőtiszt
A hatalom megragadása önmagában is, a Hamu és gyémánt ellenregényeként is történelemhez ragadt mű. A varsói felkelés poklának dokumentarista hűséggel — egyébként Roman Podlewski Menetelés át a poklon c., először 1949-ben megjelent aprólékos krónikájára támaszkodó —, több sors tükrében felvillantott képeit követi a főhős, Piotr Kwinto bukdácsolása, tapogatózása az Új rend útjain-útvesztőiben. A író-újságíró fiatalember, akinek legszebb emlékei a háború előtti Párizshoz kapcsolódnak, a Szovjetunióból tért haza mint a Vörös Hadsereg mellett harcoló lengyel csapatok politikai nevelőtisztje, s tanúja annak a folyamatnak, ahogy a kulturális élet átszerveződik, ahogy az embereket megtanítják azokra „a módszerekre, amelyek segítségével meg lehet győzni valakit, aki lát egy házat, hogy az nem ház, hanem felhő”.15 Kwinto gyomra nem veszi be az új valóságot, hosszas vívódás után — a diplomáciai szolgálatot használva ugródeszkának — az emigrálást választja.
Az első rész 1944-es, ill. a második rész 1945-ös eseményeinek Miłosz keretjáték segítségével ad távlatot. Több évvel a háború után Gil, a klasszika-filológia egykori professzora, jelenleg „rothadt burzsoá értelmiségi”, akinek lánya a felkelésben esett el, Thuküdidészt fordítja. Gil eszmefuttatásaiba szőve Miłosz három részletet idéz A peloponnészoszi háborúból. Az első, a regény elején lévő arról szól, hogy Hellasz polgárháborútól dúlt városaiban az éppen győztes párt képviselői „önkényesen megváltoztatták az egyes dolgokat jelölő szavak megszokott jelentését. (…) A politikai szövetségek tagjait még a vérségi köteleknél is erősebb szálak kapcsolták össze. (…) Ezek a szövetségek nem a fennálló törvények szerinti üdvös célokat, hanem ezekkel ellentétes, önző szándékokat szolgáltak, s a tagok egymásba vetett bizalma sem az isteni törvényen, hanem sokkal inkább a közösen elkövetett törvényszegéseken alapult.”16
Másodszor a szovjet csapatok varsói bevonulása után játszódó második rész elején szólal meg a görög történetíró, azt a kegyetlen jelenetet festvén, mikor a kerkürai (korfui) néppárt emberei „felszámolják” az ellenpárti kerküraiakat.17
Utoljára a regény végén idézi Gil professzor Thuküdidészt, egy mondat erejéig: „Senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják és elnyeri büntetését.”18
gyűjteni a vért
Thuküdidész távlatot ad az újkori eseményeknek. Ez azonban nem az idő, a történelem távlata, ami azonos szintre hozná a peloponnészoszi háború és az 1944—45-ös lengyel-szovjet háború ügyeit. Nem. Itt a tudás távlatáról van szó, arról, hogy „az isteni törvényt” lehet tudni, s e tudásra a kultúra folyamatosságában képesek lehetünk, képeseknek kell lennünk emlékezni. Miłosz számára a regény műfaja épp e miatt: e pontos tudással szembenálló kitaláltsága, „regényessége” miatt ellenszenves. Amiatt, hogy az ábrázolás képszerűsége, egyedisége révén „eltűnik az idő, s marad a megszámlálhatatlanul sok emberi lény nagy egyidejűsége, akik voltak és akik lesznek, csupán ugyanazt a jelszót közölve egymással”. Az író feladata azonban — aki „szembe tud szegülni az ember végzetével” — más: kis tálba gyűjteni a vért, ügyelve, nehogy egy cseppet is elhullasson, ám nem azért, hogy megállapítsa: volt már minden, s a jajveszékelést lassanként a közöny mosolyával váltsa föl; nem, ellenkezőleg, hogy megőrizze a felháborodás és a mindétig legyőzhetetlen hit adományát”.19
S hogy miféle hit ez? A szocialista realizmust is szülő kor hite a munkásosztály és a haladó értelmiség sorsközösségében, szolidaritásában. Gil attól fél, hogy kitelepítik a városból, s ezáltal „megfosztják attól a háttértől, amit az emberi sokaság, a tömeg élete jelent. Akárhogy is, de mégiscsak e tömegben, amely megtanult hallgatni — s nemcsak hallgatni, előírt jelszavakat is szajkózni —, élt tovább annak tudása, hogy mi igazságos és mi igazságtalan. Ők, majdan a távoli jövőben kohók, bányák és gyárak igazi gazdái, kezükkel utat csinálnak az imbolygó fénynek — már anélkül az illúzió nélkül, hogy a történelem abszolút igazságát birtokolnák. Bár nem közülük volt egy, itt mégis velük volt.”20
Az írói feladatnak ezt a nagyon is korhoz kötött megfogalmazását a történelem — hacsak egy pillanatra is — igazolni látszott: 1981-ben Miłosz ,,thuküdidészi” verssorait vésték a Gdańskban 1970-ben agyonlőtt munkások emlékművére:
… Emlékezik a költő.
Megölheted — helyébe újak lépnek.
Mind írva lesznek tettek és beszédek.
(Ki megsértetted ... Csordás Gábor ford.)21
Persze krónikásnak lenni, tetteket és beszédeket megörökíteni nem is olyan egyszerű. Nem papírmunka. Vércseppek tálba gyűjtéséről van szó.
a hazugság aprópénze
Miłosz már 1948-ban figyelmeztette Andrzejewskit: „Ne feledd, hogy minden előre megszerkesztett séma nagyon hamar tökéletesen elkoptatott sablonná válik, az viszont, amit az ember erőlködve hódít meg, hajlik arra, hogy hétköznapi és magától értetődő dologgá legyen. Talán ebben rejlik az irodalom társadalmi hatóereje; mindenesetre az igazán életerős könyvek ellenállnak a próbálkozásnak, hogy aprópénz-sablont csináljanak belőlük. Így van ez.”22 A Hamu és gyémánt nem állt ellent, A hatalom megragadása ellenállt mindenféle próbálkozásnak. Nekünk, közép- és kelet-európaiaknak persze Miłosz regénye nem kell. Nekünk jó a hazugság aprópénze is. (Így van ez.)
HOGYAN LESZ VALAKI A SZOCIALIZMUS REALISTÁJA: A (VÉG)KIFEJLET
Egy fura életműsorozat darabjai fekszenek előttem. A könyvek talán Nyugat- Németországban láttak napvilágot, ámbár nem tudni pontosan, mert nincs kolofonjuk: se kiadó, se a megjelenés éve, helye.1 Még szerencse, hogy legalább az kiderül, kit illet a szerzői jog: Bohumil Hrabalt. A létező szocializmusban létezgető íróemberrel gyakran esnek meg ilyen titokzatos dolgok: művei időn és téren kívül kerülnek, vagy Nyugaton jelennek meg, persze „tudta és beleegyezése nélkül”, mint például a párizsi cseh folyóiratban „a kiátkozott irodalomtudós”, Václav Černý kitűnő Hrabal-tanulmányával történt. (Černý, 1976) Máskor, „már az orwelli 1984-es évben”, egy londoni kiadó asztalára fúj a véletlen szellő egy Hrabal-elbeszélést, amiről a szerkesztő tartja szükségesnek ugyanezt kijelenteni — „tekintettel a csehszlovák hatóságokra és cenzúrára”. (Kyncl, 1984. 10) Az 1953-ban írt elbeszélés arról szól, hogy a szerző és szürrealista költő barátja, Karel Marysko azon tanakodnak, miképpen dughatnák el kézirataikat az állambiztonsági hatóságok elől, mivel azok most, hogy Václav Černý professzort letartóztatták, a neki bírálatra átadott Marysko- és Hrabal-művek nyomán várhatóan hozzájuk is betoppannak. Rejtekhelyként számításba jön a csellista Marysko öltözőszekrénye a prágai Nemzeti Színházban, a fáskamra, a szülői fehérneműsszekrény, a kertben elásható uborkásüveg. Számos lehetőség. Hrabal 1953-ban gyorsan választott egyet magának közülük, aztán az egészről megfeledkezett; 1971-ben a pincéből előszedett irományok között sógornője bukkant rá az elbeszélésre. Hrabal egy utóiratban a következő megjegyzést fűzi az esethez: „Azért ismerem el e közel húszéves gyermekem apaságát, s azért csinálok belőle néhány másolatot, hogy kiegészítsem az általam rajzolt képet arról a korról, amely, azt hiszem, véglegesen mögöttünk van.” (Hrabal, 1971. 9)
Hát nem volt mögöttük. Amint a szerkesztői utóirat tudatja, az író közvetlenül ez után értesült a Csehszlovákián végigvonuló újabb letartóztatási hullámról — mire a kéziratot újra elásta.2 Talán még az is elképzelhető, hogy az 1971-es évszám téves. Akkor ugyanis már aligha lehettek az írónak illúziói. Az előző volt a cseh könyv fekete éve. Akkorra kerülhetett sor a kultúra „konszolidálásának” a megkezdésére, aminek kézzelfogható jeleként egész csomó 1968—69-ben kinyomtatott könyvet zúztak be, köztük Hrabal Poupata (Bimbók) című kötetét, amely a korai Hrabalt tartalmazta, kezdve a nymburki reálgimnazista prózaversein, a későbbi szürrealista szövegmontázsokon át egészen addig a „totálisan realista” elbeszélésig (későbbi változata Jarmilka címen jelent meg), amit 1951-ben az ugyancsak hol hallgatásra, hol börtönre ítélt költő-képzőművész, Jiří Kolář közös barátjuk, Marysko öltözőszekrényében talált, s aminek révén Hrabal mint a Kolář-féle művészcsoport prózaírója mintegy föl lett fedezve.3
metamorfózis
Pályájának erre az első szakaszára, az 1938 és 1952 között megtett útra visszapillantva maga az író is csodálkozva kérdi: „Hogyan dolgozhatja föl magát az ember a zsenge kezdeményektől az ilyen nagyhangú pofázásig? Mi az az ív, ami e fiatalosan naív szecessziós verselményektől az efféle mérgezett műalkotásokig húzódik? Hogyan lesz a legelésző bárányka metamorfózisa azzá a farkassá, amelyik nemcsak mindazt szétmarcangolja, ami az útjába kerül, de amelyik végül önmagába is belemar?” (Hrabal, 1970?, 187)
Az olvasó – a cseh ugyanúgy, mint a magyar – azonban nem érzékelhetett semmiféle ívet. Ő mindjárt „a nagyhangú pofázóval” kezdhette az ismerkedést — noha ez sem ment simán. Hrabal első nyomdafestéket látott műve egy 18 oldalas kis füzet volt (Hovory lidí —Dumák), amit a Cseh Könyvbarátok Egyesületi Tájékoztatójának mellékleteként 250 példányban adtak ki, 1957-ben. Az igazi bemutatkozásra csak 1963-ban került sor. (Perlička na dně — Gyöngyszem a mélyben). Közben azonban még 1959-ben a prágai kiadó hirdette egy terjedelmesebb elbeszéléskötetét. Hogy mi történt vele? A már kiszedett könyvet szétdobták. Ismerjük el: hogy valakinek az először írt műveit (1970-ben), majd —V. Černý szavával — a pszeudo-első kötetét is megsemmisítsék (1959-ben), ez még a szocialista könyvkiadás közepette is egyfajta világcsúcs.
fékezhetetlen életszeretet
A Perlička na dně után sorra jött a többi, 1968-ig, öt év leforgása alatt összesen hét könyv, köztük az első nagyelbeszélés vagy kisregény, a Szigorúan ellenőrzött vonatok. Ezek az írások annyira valódiak, hogy az a bizonyos közmondásos marslakó hű képet kaphatna belőlük a háború utáni cseh világról. Ráadásul valami fékezhetetlen életszeretet hatja át őket, a létezés öröme. Ahogy egyik legszebb elbeszélésében az író megfogalmazza: „Szép és teljes bármilyen jelenlét, semmi több, mint a valódi jelenlét, melyben minden dolog és minden teremtmény úgy mozog, mintha szent ragyogás lengené körül, ami mindent reszkető, áttetsző lepedővel sziporkáz be.” (Hrabal, 1984. 801) Mintegy a 60-as évek végéig tartó pályája lezárásaként Hrabal teljes joggal mesélheti el a következő anekdotát: „Az idén történt, hogy fuvaroz hazafelé az ugyancsak az idősebb évjárathoz tartozó taxis a barrandovi filmgyárból, mikor egyszer csak nagy nevetve azt kérdi: ’Maga lenne, uram, a Hrabal?’ Rábólintok: ühüm. Mire ő: ’He-he, jól behúzták a csőbe, mi? Kiátkozott költő akart lenni, ezek meg, tessék, szocialista realistát csináltak magából!’” (Hrabal, 1970, 189)
Nem valószínű, hogy a prágai taxisofőrök között túl sok irodalomtörténész lenne (bár manapság a cseh értelmiségiek meglehetősen változatos foglalkozásokat űznek), mégis, magam is hasonló módon ajánlgattam Hrabalt. Nálunk valószínűleg én voltam az első olvasója. Az Európa kiadó szerkesztője még 1964-ben a kezembe nyomta a Perličkát, azzal, hogy „olvasd el, egy 1914-ben született pali írta, állítólag munkástémájú is van közte”. Nem voltam túl lelkes, mert azt gondoltam: egy újabb munkáslevelező, aki ötvenéves korára kisírt magának egy kötetet. Aztán persze megváltozott a véleményem. Elbűvölt mindjárt az alig egy oldalnyi előszó, ami így kezdődött: „Mikor évekkel ezelőtt felismertem szívem irányát, nekivágtam a barátságos világnak, krampácsoltam, voltam vonatkalauz, ajánlgattam életbiztosítást, dolgoztam kereskedelmi ügynökként, acélgyári munkásként, báláztam hulladékpapírt, voltam színházi díszlettologató. Mindezt csak azért, hogy bemaszatolódjak a környezettől és az emberektől, s időnként megéljem azt a lenyűgöző eseményt, hogy megpillanthatom az ember mélyén a gyöngyöt.” (Hrabal, 1963, 7)
lakkozás
Én is joggal írhattam hát a lektori jelentésben, hogy amennyiben szocialista realizmuson az egyszerű emberek szeretetét, a munka szinte himnikus dicsőítését, életismeretet, valóságközelséget értünk, akkor Hrabalnál nincs a világon szocialistá(bb), realistá(bb). Joggal írhattam, noha persze taktikus sandaság vezérelt, mikor a szocialista realizmusnak e Hrabalra érvényes jellemzőit hangsúlyoztam, ám hallgattam arról, ami a doktrína leglényegének: az irányzatos hazugságnak, a lakkozásnak mond ellent, hallgattam arról, ami miatt a cseh író körül pillanatok alatt rajongó olvasók több százezres, majd több milliós tábora támadt, s ez pedig az, hogy a hrabali világ: igaz. Ne tévesszen meg bennünket, hogy annyi furcsaságtól hemzseg. Amint a Hrabalt fölfedező Jiří Kolář egy 1949. január 1-én, a kontraszelekciós kor hajnalán kelt naplóbejegyzése helyesen mutat rá: „Manapság a legnagyobb elferdültségnek, különcködésnek, értelmetlenségnek látszik igazat beszélni, és olyannak látni a világ arcát, amilyen az valójában.” (Kolář, 1983, 7) A Hrabal megörökítette valóság annyira természetesnek, ismerősnek, csak így elmondhatónak hat, hogy szinte lehetetlen elemezni. Maga Hrabal inkább lejegyzőnek, mint írónak tartja magát (Hrabal, 1986, 268), amit egy régebbi nyilatkozatában így indokol: „A mindennapi élet annyira drámai lett, hogy elég először csak összeírni a dolgokat, és aztán egy bizonyos fajta megindultság szemszögéből csoportosítani, osztályozni őket.” (Hrabal, 1966, 24) (A megindultságnak e szemszögét hívják mindközönségesen írói tehetségnek.)
Ám a hrabali világ igazsága minden látszat ellenére nem a valóság bőségében és autentikusságában rejlik. Hisz a valóság Hrabalnál mindig csak kiinduló pont. Valami csoda folytán az anyag szárnyakat kap, s felemelkedik a groteszk birodalmába. Hrabal lefordíthatatlan új szót honosított meg erre az eljárásra. A pábitel, az átámító (Hosszú Ferenc kínjában a túl intellektuális, papirosízű átlényegítőre magyarította) az, aki pábí, átámít, s tevékenysége a pábení, az átámítás. A cseh szó a hamisítást jelentő pa- képzőn alapszik (például délat=csinálni, padélat=hamisítani), de óhatatlanul ide társulnak a „vonzani, csábítani, hívogatni” jelentésű vábí, vábení és a „szemfényveszteni” jelentésű mámí, mámení szóbokrai is. Hrabal nagyon pontosan megfogalmazza a groteszkké alakítás lényegét: „Mindig arról írok, ami csodálatraméltó történt velem, ami irigylésreméltó történt másokkal. Az elrugaszkodási pont tehát mindig autentikus, a kezdet mindig egy esemény, egy élmény. De az emberben lévő játékosság nem engedi, hogy bizonyos képzelőerővel ne másítsam meg az események menetét, hogy az autentikusságba ne szórjam a pontosító fantázia élesztőgombáját, ahogy a must borrá, a zöld sör érett sörré változzon. Ezt a szinte kémiai folyamatot hívom pábenínek.” (Hrabal, 1986, 47)
politikamentes duma
Ám lehet az átámítás mégoly gyökeres, lehetnek a történetek mégoly képtelenek, a figurák mégoly nagyotmondóak, hantázók — mindez érintetlenül hagyja a hrabali világ igazságát. Mert az: értékrendjének az igazsága. Ez az értékrend küldeti zúzdába az író látszólag ártatlan, politikamentes dumáit, ez, a világ sokszínűségén alapuló értékrend teszi igazzá (mert emberi természetünkkel megegyezővé) műveit — az egyetlen vezér, az egyetlen eszme, az egyetlen párt diktatúrájának hazugságával szemben. Ezt az értékrendet egyetlen szóval összefoglalva úgy hívják: demokratizmus. Bohumil Hrabal a világirodalom egyik legdemokratikusabb írója. Valószínű, hogy ez a demokratizmus ifjúkora, a két világháború közti Csehszlovákia demokráciájából, az általam belátható társadalmi rendszerek legrokonszenvesebbikéből táplálkozik, annak irodalmi hagyományát, elsősorban Hašek és Čapek művészetét is beleértve. Hrabal nagyon cseh, ám egyúttal nagyon közép-európai: a múlt ezernyi szokását, munkavégzési mozdulatát, ivászati, szerelmeskedési pillanatát, eltűnőfélben lévő tájait, kiveszőben lévő embereit írja le. A kultúrának, elsősorban a hétköznapok kultúrájának a hagyományát átmenti a jelenbe, s ez az otthonos világ szemben áll a múltat eltörölni igyekvő, a jelenre fütyülő, állandóan a fényes jövőt ígérgető kietlen kelet-európaisággal.
A demokrata mindig az alullévők, a vesztesek pártján áll. Az írót akkor kezdik érdekelni az emberek, mikor azok elvesztik biztonságukat, mikor a történelem szemétdombjára kerülnek, mert akkor jelenik meg emberségük, ha egyáltalán létezik bennük olyasmi. „Olyanok vagyunk, mint az olívabogyó, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát” — ezt a vezérelvet az író több művében is szó szerint megismétli (például Hrabal, 1982, 151 vagy 1985,17). Hrabal történetei ezért határhelyezeteket állítanak elénk, hősei kirívó, különös alakok. Nem a recept szerint boldogulók, az átlag unalmas egyenlősége, hanem a fékezhetetlen szabadság demokratizmusa. Egész életműve mottója is lehetne: amit Kafkaland című elbeszélésében megfogalmaz: „Agyunkban bogarak nélkül nem lehet élni. Az embert nem lehet kigezarolozni a szabadságból, testvéreim.” (Hrabal, 1977, 377)
kényszerű hallgatás
Nem könnyű mifelénk a szabadság írójának lenni. Hrabalnak 1968-ban még megjelent egy kötetnyi története, aztán nyolcévi kényszerű hallgatás következett. (Közben 1970-ben a Poupata mellett bezúzták Domácí ukoli — Házifeladatok című kötetét is.) Ezalatt befejezte azt az elbeszélésciklus-trilógiát, aminek első részét még a 60-as évek végén írta. A Sörgyári capriccio (1976), a Díszgyász (1979) és a Harlekynovy millioni (1981 — A bohóc milliói) az író szüleiről és nagybátyjáról, önpusztítóan szabad dumásainak e prototípusáról szól, s rajtuk keresztül az Elba parti kisvárosról, Nymburkról, az író gyermekkoráról, s még általánosabban: a hrabali értékrend kialakulásáról. Nem nosztalgikus emlékezés, hanem a máig érvényes értékek felmutatása.
Annak azonban, hogy a vízparti kisvárost idéző trilógia, egyáltalán, hogy Hrabaltól bármi megjelenhessen, annak ára volt.
Hrabal 1975 elején interjút adott, ami nem is annyira önkritika, mint inkább gyorsan elhadart hűségnyilatkozat a soros pártkongresszus közelebbről nem körvonalazott soros határozata mellett (Hrabal, 1975, XIII). Amint az akkor még otthon élő Karel Kyncl beszámol róla, a prágai fiatalok válasza az volt, hogy elkeseredett felháborodásukban a Kampán, a festői Moldva-szigeten nyilvánosan elégették bálványuk, Hrabal könyveit. (Kyncl, 1984, 9)
Ám a hűségnyilatkozat sem segített, továbbra sem szűntek meg a Hrabal-művek kiadása körüli hercehurcák. 1971-ben írt regényét — első regényét — csak jó tíz évvel később adják ki Prágában a Csehszlovák Zeneművész Szövetség jazz-tagozatának eldugott kiadványaként 8000 példányban, amit mindjárt el is koboznak. (Hrabal, 1982, ?) (A jazztagozat vezetői ellen egyébként 1987 elején folyt súlyos ítéletekkel végződő politikai per.)
A Slavnosti sněženek (Hóvirágünnepek) című kötetéből (1978) négy elbeszélést dobtak ki.4
összekutyulás
A legkülönösebben, példátlanul botrányosan két kisregényével bántak el. Az 1973-as Gyöngéd barbár és az 1976-os Túlságosan zajos magány szövegeit egymásba tördelve Kluby poezie (A költészet klubjai) címen egy műként jelentették meg 1981-ben. Az író megtörése nem csupán a két különálló mű: a jóval gyengébb, önismétlő és didaktikus Gyöngéd barbár és az életmű egyik csúcsát jelentő Túlságosan zajos magány oldalankénti egymásba tördeléséből, összekutyulásából állt. Nem. Hrabal öncenzúrára is kényszerült. Amint a Svédországban élő Helena Koskova gondosan kiszámolta, a Túlságosan zajos magány szövegének 22%-át volt kénytelen kihagyni, s a megmaradt részekben is komoly javításokat eszközölni. (Koskova, 1984, 783) (A kisregény ily módon autotematikus: főszereplője a létező szocialista kultúra leghatékonyabb és igen gyakran használt ideológiai eszköze, a könyvprés, a könyvzúzda, ahová az ifjabb nemzedéket, a kis úttörőket is elviszik, hogy ideje korán megtanulhassák, miként kell könyveket megsemmisíteni. (Hrabal, 1985, 6365) Az üzemlátogatás leírásának természetesen nyoma sincs a prágai kiadásban.) A változtatásokban tetten érhető a szocialista cenzúra és öncenzúra természete. Amint H. Koskova kimutatja, áldozatul estek mindazok a részek, amelyek valami személyfölötti, transzcendentális, vallásos-istenes létre utalnak; azután a szemérem- (pontosabban: prüdéria) sértő jelenetek (volt belőlük bőven, mert ahogy V. Černý szellemesen írja, Hrabal meghitt zugolya, menedéke, „életének Tusculumja mindig Coitusculum” — Černý, 1976, 554), s végül a jelenre vonatkozó minden közvetlen célzás. Noha itt a cenzúrázás meglehetősen hatástalan, mert e téren minden író számíthat olvasóira, hiszen „a jelenlegi csehszlovák helyzetben lehetetlen nem megérteni, hogy a kulturális értékek, elsősorban az irodalom veszélyeztetettsége jól kivehetően fokozódik, a háború utáni első évek elszigetelt vandalizmusától az ötvenes évek ipari stádiumán át egészen a hetvenes évek kulturális genocídiumát végző pusztító apparátus tökéletes teljesítményéig”. (Koskova, 1984, 786)
Mindehhez hozzátennék még valamit, amit a legfontosabbnak tartok. Azokat a változtatásokat, amelyeknek nincs indoka, amelyek ugyanazt a célt szolgálják, mint mondjuk a választások, amikről Zbigniew Herbert azt mondja: „mindegyik csupán (…) szondázás. Hogy a társadalmat milyen mértékig sikerült leigázni, hogy a társadalmat milyen mértékig sikerült kifárasztani, kishitűséggel áthatni, hogy a Szolidaritást mennyire felejtették már el és így tovább (…) Tudatosítani kell, hogy rab vagyok. (…) Vagyis, hogy már nemhogy egy tábornok, hanem egy akármilyen őrnagy hangulatától függ az életem, egzisztenciám, kézirataim teljessége, de még a belső békém is. Hogy megvalósíthatom-e, amit meg akarok valósítani, esetleg tökéletesen politikamentes dolgokat. Hogy befejezhetem-e a holland festészetről szóló könyvet…” (Herbert, 1986, 182)
A cenzúra fő feladata sem a javítás vagy a káros (kinek, minek káros?) dolgok kiszűrése. A cenzúra is ugyanolyan, mint a propaganda, mely „manapság már senkit nem akar meggyőzni, csupán a tehetetlenség érzésével tölt el bennünket, erőszakkal.” (Herbert, 1986, 210)
A tehetetlenség érzése.
A körülmények máig tartó elkomorulása nemcsak a Hrabal-művek megjelenését és meg nem jelenését befolyásolja, hanem tartalmukat, világukat is gyökeresen átalakította. E változást három remekműben kísérhetjük nyomon.
Először mindjárt a hetvenes évek elején írt regényében, amely a felszínen puszta karriertörténet, egy kistermetű szállodapincér, egy pikolófiú áradó monológjában elmondott életútja, a húszas évektől az ötvenes évek közepéig. S bár a többször megismételt, mottószerű mondat szerint hősünk életének azokról a pillanatairól számol be, „mikor a hihetetlen valóra vált”, a groteszk itt szinte kizárólag a tragikus arcát mutatja felénk; nevetés, humor már sehol.
a galamb üzenete
A pikolófiú egész életében föl akart emelkedni, hatalmas milliomossá akarta kinőni magát. Ez fantasztikus kalandokon át végül is sikerült neki. 1948 után azonban az új társadalom kiveti magából, nemcsak mint milliomost, hanem mint olyat is, aki enyhén kollaborált a nácikkal. S ekkor egy istenhátamögötti hegyi falun is túl, fönt a hegyekben, erdei útkaparóként, magányosan, csak állatai társaságában értékét veszti számára a pénz hajhászása, a becsvágy, a törtetés. Az ember önmagára marad, s így, a galamb üzenetét megértve, Saulusból Paulussá válik. (Hrabal, 1982, ?, 176) Élete számvetése úgy üt ki, hogy a külsődleges, „nagy” dolgoknak nincs értelmük. Dolgozni is csak azért dolgozik, hogy az „utat megtartsa olyan állapotban, amilyenben az volt, amikor gondozását átvette” (Hrabal, 1982 ?, 176), s az az igaz ember, aki „képes névtelenségbe vonulni, aki meg tud szabadulni hamis énjétől”. (Hrabal, 1982 ?, 183)
Hrabal lejegyzőnek tartja magát. Valóban, végtelen gazdagságban hordja elénk az életből ellesett dumákat, eseményeket. Figuráiból egy valami azonban hiányzik: az önértelmezés képessége. Emiatt érezni valami ürességet, egyhangúságot bennük. Ez az üresség abból fakad, hogy nincs időbeli dimenziójuk, csak jelenük van, jövőjük nincs, csak életük van, de nincs sorsuk. Kiestek a történelemből, s ezért nincs történetük. Hányattatnak a jelenben, vagy a legjobb esetben az „örök emberi értékek” időtlenségében. A Hogyan szolgáltam föl az angol királynak talán az első olyan Hrabal-mű, amely épp a főhős önértelmezése révén metafizikai távlatra tesz szert, s az elmondott élettörténet emberi sorsra utal. Sőt, most az önértelmezés képessége válik alapvető értékké, hiszen „az a jobb ember, aki jobban tudja kifejezni magát” (Hrabal, 1982 ?, 184) s „az élet lényege a halálra kérdezés, (…) mert tulajdonképpen a halál, nem, ez az önmagamra kérdezés egy végtelen, az örökkévalóság szemszögéből folytatott beszélgetés, (…) mert pusztán utunk értelmetlenségének az ízlelgetése keserűséggel, vagyis szépséggel tölti el az embert.” (Hrabal, 1982 ?, 178)
még eljut
Nem véletlen az út metaforája, melynek „elejét és végét mindig újra és újra fölveri a gyom”. (Hrabal, 1982 ?, 176) (Egyáltalán: Hrabalnál semmi sem véletlen. Rendkívül művelt, és az önmagáról védekezésül terjesztett legendákkal ellentétben nagyon tudatos művész.) Az önmagába visszatérő út a taoizmus, Lao-ce tanításának a központi fogalma. A regény arról szól, hogy egy ember, akit kezdetben „a romantikus Krisztus”, „az optimista spirál” életfelfogása hajtott, vezérelt, hogyan jut el a megélt események hatására „a klasszikus Lao-ce”, ,,a kiúttalan kör” bölcsességéig. De eljut, itt még eljut. A világ gazdagsága fölötti pezsgő öröm ugyan odavan, ám a szüntelen halálra kérdezéssel, a halál kikerülhetetlenségének a tudatosításával az ember biztonságra, megnyugvásra tehet szert.
A Túlságosan zajos magány főhőse, Hanta, miután harmincöt évig kezelte a könyvprést, most, hogy kirúgják, mert modern, gigantikus üzemben folyik majd tovább a könyvek bezúzása, most ezt a biztonságot veszti el. Világa, melyben egyidejűleg volt jelen Krisztus és Lao-ce, „értékhiányossá válik” (Berkes 1986). Ott, ahol a megintcsak refrénszerűen visszatérő végkövetkeztetés szerint „az ég nem emberséges, és a gondolkodó ember bizony szintén nem az” (Hrabal 1985, 15), s ahol az eszmék harcának semmivel sincs több értelme, mint a két patkányklán egymás elleni irtóháborújának a Prága alatti kloákákban és kanálisokban, ott Seneca nyomán, aki könyvet írt a lelki nyugalomról (Hrabal, 1985, 78), nincs más választás, mint az öngyilkosság.
mint a néma állat
Hogy mi a különbség az ötvenes és a hetvenes évek Hrabalja között, az jól érzékelhető Hanta alakján. Aki már szerepelt az ötvenes évek közepén írt Münchausen c. elbeszélésben. Ott a legtipikusabb átámító, aki vidám kalandjai ellenére azért olyan mélyen tragikus, mert öntudatlanul hazudozza végig az életet; mint a néma állat, nem tud saját sorsáról, ennélfogva föl sem merül benne, meg sem kísértheti az öngyilkosság gondolata. A Túlságosan zajos magány Hantája épp ellenkezőleg, mindent kultúrával átitatottnak lát, jelentésben tobzódónak; még a málladozó prágai házak is eszményét juttatják eszébe, „ami után vágyott Hegel és Goethe, a bennük rejtőző Görögországot, a szép hellénséget, mint példát és célt” (Hrabal 1985, 25).
A világ azáltal vált üressé, mert a kultúra kivonult belőle, bezúzatott. Az új kor gyermekei, a hatalmas nagyüzemi könyvzúzda szocialista brigádjának munkásai társasutazásra mennek Görögországba, „szabadságukat töltik Hellászban anélkül, hogy valamit is tudnának Arisztotelészről, Platonról és Goethéről, az antik Görögország meghosszabbított karjáról, nyugodtan dolgoznak, és tovább szaggatják a táblák közül a könyvek belsejét, és az iszonyattól felborzolódott és rémült lapokat a futószalagra dobálják, csak úgy, közönyösen és nyugodtan, anélkül, hogy átélnék mindazt, amit egy ilyen könyv jelent.” (Hrabal 1985, 62)
visszatérés a kezdetekhez
Most már nem a két életfelfogás: a jézusi progressus ad futurum, az előre a jövő felé és a Lao-ce-i ad originem, a visszatérés a kezdetekhez áll szemben egymással, mint az előző regényben, hisz Hanta tudatában e kettő boldogtalan boldogsággá, a szépség keserűségévé olvad össze. (Hrabal 1985,45.) Nem. Hrabal a kultúrával telített és a kultúrától megfosztott világ között húzza meg a határvonalat, s nagyon pontosan jelzi, hogy ez egybeesik Nyugat- és Kelet-Európa határával: „Kelet-Európa nem a Poriči-kapunál kezdődik, hanem odább, ahol a régi, Monarchia-beli empire állomásoknak vége szakad, valahol Galíciában, ahová még eljutott a görög tümpanon, és a görög szellem csakis azért hatotta át ennyire Prágát, méghozzá nemcsak a prágai bérházak homlokzatát, hanem a lakosok tudatát is, mert a klasszikus gimnáziumok és a humán egyetemek sok millió cseh fejet töltöttek meg Görögországgal és Rómával.” (Hrabal 1985, 25)
Híres esszéjében Milan Kundera ugyanezt mondja: „A földrajzi Európa (amely az Atlanti-Óceántól az Urálig terjed) mindig is két különállóan fejlődő félre oszlott: az egyik szorosan kapcsolódott a Római Birodalomhoz és a katolikus egyházhoz; a másik Bizáncban és az orthodox egyházban gyökerezett. A második világháború után a két Európa között húzott választóvonal pár száz kilométerrel nyugatabbra tolódott, s néhány nemzet, amely azelőtt a nyugati világhoz tartozott, egy szép napon Keleten találta magát.” (Kundera, 1984, 2) Visszahozataluk Közép-Európába a kultúra segítségével történhet. „Ezért van a közép-európai forradalmakban valami hátrahúzó, csaknem azt mondhatnám, időszerűtlen vonás: kétségbeesetten azon igyekeznek, hogy visszareparálják az elmúlt időket, a kultúra korát, az Újkor elmúlt korszakát, mert csakis ebben a korban, csakis a kulturális értékeit nagyra tartó időben találhat magára Közép-Európa.” (Kundera, 1984, 12)
Ha nem így történik, akkor az egyet jelent a Túlságosan zajos magány befejezésével: az öngyilkossággal. És hogy ezt mennyire nem csupán képletesen kell érteni, azt a világ öngyilkossági statisztikájának első két helyét elfoglaló magyarok és csehek tudhatják a legjobban.
zseniális műfogás
Hrabal 1974-ben súlyos betegség után, békére és nyugalomra vágyva azt nyilatkozta, hogy még öt könyvet szeretne megírni (Gibian, 1980, 74). Lehet, hogy már megvan az öt, s akkor a valószínűleg 1986-ban, ama rejtélyes sorozatban megjelent ráadás címe: Proluky (Foghíjak) úgy értelmezendő, hogy az író most mindazt föltálalja, ami életéből eddig megíratlan maradt. Első ránézésre tehát önéletrajz, helyesebben életrajz, mert Hrabal zseniális műfogással nőnemben, a feleségével mondatja el közös életük történetét, körülbelül 1974-ig. A cím másik értelmezése az lehet: hogyan néznek ki azok a helyszínek, események, melyek az író életének helyszínei, eseményei között találhatók. (A trükk persze az, hogy ezt is Hrabal írta, tehát mégiscsak: önéletrajz.) De a Foghíjak cím jelentheti azokat a témákat is, amelyeket Hrabal eddig inkább került.
Az egyik mindjárt maga Hrabal. Aki eddig is jelen volt műveiben, de csak mint sok szereplője közül az egyik, s hogy úgy mondjam, csupán testi mivoltában. A „lelkéről” nem árult el semmit, azt szégyellte. Most viszont a kívülálló kegyetlenül gunyoros szemével mindent megtudunk az „én kincsemről”, ahogy Hrabalné a férjét hívja: azt, hogy sört vedelő svejki figura, akit májnagyobbodás miatt epekővel operáltak, hogy Prága külvárosából, a Gát utcai rozzant lakásból — amit az író több művében is az Örökkévalóság gátjává ámított át — modern toronyházba költöztek, hogy nagy macskabarát, s hogy a félelem és az eszeveszett bátorság szüntelen hangulatváltozásaiban él. Az ironikus nézőpontot indokolja egyrészt az, hogy az asszony mégiscsak a férjéről beszél, s több mint negyedszázados házasság után még jó, ha szeretetteljes, házsártos gúnyra futja. Az iróniát azonban főként az indokolja, hogy az asszony tipikus Hrabal-hős, korán a történelem mellékvágányára került ember: mint gazdag szudétanémet gyáros lányát, 16 éves korában, 1945-ben pusztán osztályidegen származása miatt ártatlanul félévre börtönbe csukták, hogy majd aztán pincérnő legyen — Hrabal első könyvének megjelenéséig kis lábasban naponta hordta haza férjének az ennivalót és adta a sörre való zsebpénzt —, majd amikor onnan kifúrják, elmegy beírónőnek arra a hulladékpapír-begyűjtő telepre, ahol korábban férje és férjének kedvelt hősei, például Hanta dolgoztak, s ott megéri azt, amikor befutnak nemcsak a Poupata bezúzásra ítélt bálái, de a hivatalos szóhasználat szerint „likvidálás alatt lévő” többi cseh író művei is. (Ilyenkor telefon megy az illető szerzőnek, aki hulladékként elvihet saját művéből néhány példányt.)
A létező szocializmusban létezgető író helyzete kettős. Egyfelől érvényes rá az a jellemzés, amit Zbigniew Herbert ad: „Nagy példányszámok, dedikálás, celofánba csomagolt virágcsokrok, szerzői est, író-olvasótalálkozó, amire eljön ötezer álmos, fáradt munkás, és tapsol, éljenez az író elvtársnak. A létező kapitalizmus világában nem volt ilyen jó dolga az írónak.” (Herbert, 1986,194) Hrabal eddig emiatt szégyellt beszélni az ügy másik oldaláról: az író, s általában az értelmiség megtöréséről. Most viszont az érem mind a két oldalát megmutatja. Mesterien, rafináltan, például abban a jelenetben, mikor a Hrabal-házaspár a Bagolyhoz címzett vendéglő iszonyú zsivajában Heinrich Böll-lel és feleségével sörözget: „Szóval, mein lieber Bohumil, hogy megy az írás? Van tere a munkához? Nem panaszkodhat? Én ugyanis most hivatalosan vagyok itt, mint a PEN Klub elnöke … Az én férjem pedig azt üvöltötte Böll úr fülébe … Aber hagyjuk, panaszkodni ugyan volna mire, de én nem panaszkodom, fölösleges, én most a likvidálás alatt lévő írók közé tartozom, úgyhogy megint azt írom, amit akarok, megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem használok szalvettát. Érti? … És Böll úr visszakiabált… Értem, bár itt szörnyű lárma van. De ha maga nem is, mi van a többiekkel? Több száz író nem írhat, nem tiltakoznak? S az én párom azt üvöltötte … Én önmagam ellen tiltakozom. Hogy még mindig nem sikerült egy tisztességes regényt összehoznom. Meg aztán Prométheusznak is el kellett lopnia a tüzet. Nekem se fogja senki odaadni … De Heinrich Böll csak kötötte az ebet a karóhoz … Mégis, itt nem jelennek meg irodalmi folyóiratok, se tudományos, se kritikai lapok. És maga, maga talán publikál? Nem publikál … És az én kincsem ordított, olyan hangosan dumáltak a Bagolyban … Persze hogy nem publikálok. Megengedem magamnak azt a luxust, hogy megint az asztalfióknak írok (…) Heinrich Böll pedig folytatta: … Szóval tényleg nem panaszkodhat? Ekkor elégeltem meg és szóltam közbe … De hát Böll úr, hisz az egész nem igaz, két könyvét küldték zúzdába, nem engedik megjelenni, mikor a születésnapja volt, az erdőben a vendéglőt a rendőrség zárta körül, mi az, hogy nem panaszkodhat?” (Hrabal, 1986., 166)
megérkezik a rendőrség
A Proluky másik, az írói léttel közvetlenül összefüggő témája a politika. Hrabal művei eddig a közvetlen politizálástól majdnem teljesen mentesek voltak: nem az értelmiség írója, s a politika csak az értelmiség életét befolyásolja közvetlenül. Most azonban, hogy az ő íróságáról is sok szó esik, a politika szinte főszerepet kap. A könyvön végigvonuló refrénmondat a szovjet ágyút említi, amely 1968-ban a Csehszlovák Írószövetség épületére szegeződött (tehát nem valamelyik kormányhivatalra!), s amely azóta is az országra irányul (Hrabal, 1986 ?, 93). A két téma: értelmiségi lét és politika összekapcsolása egy 1970-es születésnapi lakoma leírásában csúcsosodik ki. A falusi vendéglőben, az Erdészlakban nemcsak a helybéli ivócimborák és a rokonok gyűlnek össze Hrabal köszöntésére, de két autóra való prágai vendég is, köztük Marysko, a festő Hegr, Kosík, a filozófus, Kostroun, a feloszlatott írószövetség titkára, és más, likvidálás alatt lévő vagy már likvidált írók-szerkesztők, majd befut Smrkovský, a volt miniszterelnök is. Esznek-isznak. „Az én férjem ugyan mosolygott, de tudta, nagyon pontosan értésünkre is adta, hogy tudja, az az ágyú, ami két évvel ezelőtt az írószövetség első emeletére irányult, bár láthatatlan, de most is létezik, most épp itt kint áll, és az Erdészlakra szegeződik. Én örültem, hogy a férjem maga alatt van, mert hát mitől fél? Miért nem küldi el őket az ágyújukkal együtt a francba, hát mit követett el az irogatásával?” (Hrabal, 1986 ?, 159) Aztán megérkezik a rendőrség, körülveszik a házat, mindenkit igazoltatnak, s véget vetnek a zenének. Az ún. nép és az értelmiség bonyolult viszonyáról mindent elmond a szívszorító jelenet, amit Hrabalné szemével látunk: egyszerre iszonyodva-rémülettel, ám nem titkolt kárörömmel is, hisz az értelmiségi urak csak azt tapasztalják meg, amit ő már 1945-ben megtapasztalt, s amit az ún. egyszerű emberek azóta is egyfolytában tapasztalnak.
A Proluky nem csupán a hrabali életmű eddigi csúcsa, zseniális ironikusan-önironikus lélektani regény, családregény, Bildungsroman, hanem a létező szocializmusról adott dokumentumszerűen — mert esztétikailag — hű kórkép teljessé egészítése. Annak a dokumentuma, hogy egy ember, aki a kor mélyén kutatja a gyöngyöt, képes volt azt mindnyájunk számára a felszínre hozni, s mindeközben sikerült életben, sőt, szabadlábon maradnia. Ez Bohumil Hrabal realizmusának leghihetlenebb, legcsodaszerűbb eleme.
Jegyzetek [HOGYAN LESZ VALAKI A SZOCIALIZMUS REALISTÁJA: A KEZDETEK]
-
Czesław Miłosz: The History of Polish Literature. London, 1969. The MacMillan Company, 529.
-
Robinson Warszawski. (A varsói Robinson). Dialóg, 1984/9. 5—17.
-
Czesław Miłosz. Sukiennicki, Andrejewski. In: Zaczynając od moich ulic. Paris, 1985. Instytut Literacki, 339.
-
Ilf— Petrov: Hogyan született Robinson. Ford.: Gellért György. Bp. 1958. Magvető, 11—12.
-
Listy do Andrzejewskiego w sprawie „Robinsona”. (Levelek Andrzejewskihez a „Robinson” ügyében). Dialog, 1984/9. 108-117.
-
IV. 19-i levél. Dialog. I. m. 111.
-
Czesław Miłosz: Alfa, avagy a moralista. Máshonnan beszélő, 2. sz. 25.
-
Erről lásd az egyik megmenekült, Zbigniew Stypulkowski beszámolóját: Hearings before the select committee on communist aggression. House of Representatives. Eighty-third Congress. part 2. Washington, 1954. United States Government Printing Office, 1072—1100.
-
Jerzy Andrzejewski: Hamu és gyémánt. Ford.: Mészáros István. Bp. 1964. Szépirodalmi, I. 130—131. Lengyel kiadás alapján.
-
Andrzejewski és Miłosz barátja a megszállás évei alatt (milyen szépen, szinte misztikusan kapcsolódnak egymáshoz a dolgok!), a felejthetetlen Kazimierz Wyka írt erről meggyőzően: Reymont, czyli ucieczka do zycia. (Reymond, azaz menekülés az életbe). Warszawa, 1979. PIW, 201.
-
Dialog, i. m. 111.
-
Czesław Miłosz: Przenówienie. (Beszéd). 1980 decemberében, In: Zaczynając od moich ulic. I.m. 354.
-
Ziemia Ulro (Ulro-ország). Párizs, 1957. Instytut Literacki. 33.
-
Zdobycie władzy. Paris, 1955. Instytut Literacki, 124.
-
Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Ford.: Muraközy Gyula. Bp., 1985. Európa. 264—265.
-
m. 327.
-
m. 159.
-
Miłosz: Zdobycie władzy. Lm. 156—157.
-
m. 157.
-
Nagyvilág, 1986/1. 53.
-
Dialog, i. m. 116.
Jegyzetek [HOGYAN LESZ VALAKI A SZOCIALIZMUS REALISTÁJA: A (VÉG)KIFEJLET]
-
A bibliográfiában e sorozat könyveinek valószínű vagy más forrásból tudott megjelenési éve után kérdőjelet teszek.
-
1953-ban írt elbeszélés, ami 1971-ben bukkan fel, hogy aztán 1984-ben jelenjen meg; első számú utóirat, második számú utóirat — az ember feje szédül a sok évszámtól, helyszíntől, adattól: az államvédelmi hatóságok valósággal nyomozót faragnak a jámbor filoszból…
-
Szinte törvényszerű, hogy a Hrabalt fölfedező Jiří Kolář (1914-) könyveinek hasonlóan kalandos a sorsa: 1948-ban még megjelent kötete, a következő évben hirdetettet már szétdobták, amit 1969-ben újra kiszedtek, hogy 1970-ben ugyanúgy a zúzdában lelje halálát, mint a Poupata.
-
A négy elbeszélés Párizsban jelent meg: Hrabal, 1984.