Bojtár Endre

TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [2]

1988 tél

TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [2]

HOGYAN LESZ VALAKI A SZOCIALIZMUS REALISTÁJA: A KEZDETEK

Jerzy Andrzejewski és Czesław Miłosz viharos kap­csolatához szolgáltat fölöttébb tanulságos adalékokat a varsói Dialog 1984. évi 9. száma.

Agyamban már rég, és jóval annak előtte összekapcsolódott a két író, hogy valóságos viszonyukról a legcsekélyebb tudomásom lett volna. 1964-ben, mikor ifjú ösztöndíjasként sok-sok lengyel irodalomtörté­nésznek, kritikusnak, irodalmárnak tettem föl a naivul otromba kérdést: „Ki a tíz legna­gyobb élő írójuk?”, hogy aztán a válaszokból kialakuló lista alapján fölvázolhassam a mai lengyel irodalom körképét — a költők közül mindenki egybehangzóan Miłoszt, a prózaírók közül pedig majdnem mindenki Andrzejewskit tette az első helyre. A pár éves washingtoni, majd párizsi kultúrdiplomáciai szolgálat után 1951-ben Franciaországban felejtkezett, majd 1960-ban Berkeley-be átköltözött Miłosz műveihez elég nehéz volt hozzájutni, hisz azok a párizsi Instytut Literacki kiadásában jelentek meg. Andrzejewskinek azonban minden elérhető sorát elolvastam, kicéduláztam, s evvel a kistáskányi anyaggal fölszerelkezve, előzetes bejelentkezés után egy havas hétvégén kibuszoztam-vonatoztam hozzá a Varsó melletti Oboryba, ahol akkoriban az írószövetség alkotóházá­ban lakott.
elájult, összeesett
A többórás beszélgetésnek most csak két részletét említem. Az egyik az volt, mikor Andrzejewski kerek perec kijelentette, hogy a még akkoriban is általában a főművének tartott Hamu és gyémánt — rossz regény. A másik egy történet arról, hogy ,,miként ocsú­dott fel a sztálinizmusból”. Eszerint talán 1952-ben őt is kijelölték a stockholmi béke­kongresszus küldöttének. A lengyel békeharcosok egy hatalmas sportcsarnokban tartott nagygyűlésen búcsúztatták a küldöttséget. Andrzejewski is felszólalt. Alig mondott pár mondatot, mikor — egy pillanatra felnézvén papírjaiból — azt látta, hogy a párt kultúrá­ért felelős mindenható titkára (ki emlékszik a nevére?) súg valamit a mellette ülő Maria Dąbrowskának, mire az írónő fejével Andrzejewskire bökve nevetni kezd. Andrzejewski megrémült: rosszul mondott valamit? Valami baj van vele? Nem ő lenne a szocialista realizmus első számú lengyel bajnoka? … Ijedtében elájult, összeesett — s új emberként tért magához. A szégyen, hogy a félelem idáig züllesztette, egyúttal meg is tisztította lel­kileg. Nem utazott el Stockholmba, s életének rettegésben töltött hosszú hét évét felül­vizsgálva fokozatosan visszanyerte függetlenségét.

Azóta sem tudom, igaz-e a történet. Arra is csak később jöttem rá, hogy Andrzejewski sok mindent, amivel saját művészetét jellemezte, Miłosztól kölcsönzött: Miłosz, a német megszállás alatti jóbarát, akivel együtt szervezték az ellenállási mozgalom kulturá­lis életét, közvetlenül emigrálása után Umysł zniewolony (Rabul ejtett értelem) címen könyvet írt. A könyv — Miłosz saját későbbi jellemzése szerint — „azoknak a szellemi akrobatamutatványoknak az elemzése, amelyeket a kelet-európai értelmiségieknek végre kellett hajtaniuk, hogy magukévá hasoníthassák a sztálinista dogmákat”.1 A lengyel iro­dalmi élet — s ezen keresztül általában az ún. szocialista kulturális élet — típusai között ott van Alfának elkeresztelve, de mindenki által felismerhetően Andrzejewski is. Miłosz lefesti a helyét kereső, pályakezdő fiatalembert, aki a háború előtt rövid ideig még egy kifejezetten fasiszta, antiszemita folyóirat irodalmi vezetőjének is elszegődött, hogy aztán állami díjjal kitüntetett, ,,baloldali”-katolikus íróvá váljon, majd a megszállás alatt írt megrendítő, bár kicsit irodalmias, túlságosan művészire csiszolt elbeszélések után a szocialista irodalom díszpéldányává nőjje ki magát. 1947-ben nemhogy a Hamu és gyémántot megírta (az eredetileg a bűn és a bűntudat katolikus kamaradrámáját boncolgató elbeszélésből a ,,társadalmi megrendelés” hatására lett nagy történelmi összkép), hanem később a párt és az író viszonyát taglaló, vagy a szovjet ember felsőbbrendűségét hirdető legolcsóbb bértollnokságtól sem riadt vissza. Az ok? Miłosz szerint is a régi nóta: az Andrzejewski típusú embernek az a vágya, hogy mindig, minden körülmények között első legyen, tehát egyszerű, hétköznapi karrierizmus, amit csak felerősített kétség­kívül roppant tehetségének egyik sajátossága: egész addigi pályáján az elvontságok, az eszmék birodalmának (és ebből most simán következőleg a birodalmi eszmének) a leírá­sára volt tolla, míg a konkrét, érzéki világ ábrázolására nem, az díszlet maradt írásaiban.

bojtar4

A Dialogban közölt anyagok közül az első egy 1945 tavaszán Andrzejewski és Miłosz által közösen írt, most a varsói Irodalmi Múzeumból előásott filmnovella.2
romos holdbéli táj
Érdekessége egyrészt annyi, hogy csupán kicsivel előbb játszódik, mint a Hamu és gyémánt — a varsói felkelés leverése után, 1944 októbere és az első szovjet tank megjelenése, 1945 januárja között. A Miłosztól származó alapötlet szerint a porig rombolt városban, a romos holdbéli tájon bujkáló magányos alakot akarták megjeleníteni, aki „szá­mára veszélyesebb az emberek által teremtett pusztaság, mint a Természet Robinson Crusoe számára”.3 A novellát a filmesek, „a társadalmi megrendelés” közvetítői lassan átalakították, „egyre újabb és újabb szereplőket vonva be a történetbe, mivelhogy egyetlen ember nem elégséges a társadalom osztálytagozódásának a bemutatására(!)”.4

(Az élet persze itt is utánozza az irodalmat. Ilf és Petrov jó tíz évvel korábban lejegyez­ték az ifjúsági folyóirat szerkesztőjének és a „szovjet Robinson” történetét megalkotó írónak a párbeszédét: ,,Nagyon jó — jegyezte meg a szerkesztő. — (…) De nincs benne semmi szovjet. (…), nem érződik benne a szovjet társadalom. Hol van például a helyi pártbizottság? A szakszervezet irányító szerepe? (…)

– Honnan vegyem a pártbizottságot, hiszen a sziget lakatlan.
– Igen, tökéletesen igaz, lakatlan. Helyi pártbizottságnak azonban lennie kell. Én nem vagyok a szó művésze, az ön helyében azonban beiktattam volna. Szovjet elem gyanánt.
( … )
– Valóban igaza van (…). Természetesen. Hogy is nem jöttem rá mindjárt? Ketten menekülnek meg a hajótörésből: Robinsonunk és a helyi pártbizottság elnöke.
– És még két függetlenített pártmunkás — jegyezte meg hidegen a szerkesztő.
– Jaj! — nyögött fel Mondovancev.
– Semmi jaj. Két függetlenített pártmunkás, na meg egy női aktíva, a tagsági díjak beszedője.”5)

Andrzejewski és Miłosz műve is hasonló átalakíttatásoknak vettetett alá. Címét pél­dául az Ilf és Petrov által megénekelt és időközben Lengyelországban is elszaporodó szer­kesztők A varsói Robinsonról a Legyőzhetetlen várossá fejlesztették. A változtatások eredményeképpen először Miłosz parancsolta le nevét a műről, még 1945-ben (s hama­rosan elutazott az USA-ba diplomatának), majd a forgatókönyvet már egyedül író Andr­zejewski is, 1948-ban. Az ily módon senki által nem jegyzett filmet 1950-ben mutatták be, és persze azonnali bukás lett a sorsa.
kíméletlen őszinteség
Az elég gyengécske filmnovellát azoknak az Agnieszka Andrzejewska által nyilvánosságra bocsátott leveleknek a közlése kíséri, amiket 1945 és 1949 között, nagyrészt a film­mel kapcsolatos ügyekben Andrzejewski kapott, főként Miłosztól.6 Nagyrészt, de sze­rencsére nem kizárólagosan. Közben ugyanis megjelent a Hamu és gyémánt, s Miłosz a messzi Amerikából megírja véleményét barátja újabb állami díjas regényéről. Összefoglalólag ekképp: ,,A legérdekesebb az, hogy az embert hatalmába keríti a könyv, holott tudja, semmi köze az 1945-ös év valóságához. Érdekes kérdést jelentenek az írók, akik emberi sorsokat — azaz tragédiákat — vagy csak marxistán, vagy csak katolikusan tudnak megkonstruálni. (…) Műved persze a realizmus cáfolata, de erre minden olyasvalakinek fel kell készülnie, aki marxistán akar írni a jelenről. A marxiz­musban olyan erős a hegeli alap, hogy nyomban előbukkan, amint irodalomhoz nyúl az ember: nem a valóság ilyenkor a cél, csupán az, hogy az eszmék minél légmente­sebben körbebugyoláltassanak a valósággal — akárcsak Wells Láthatatlan emberében, aki kénytelen volt papírmaséban hordani az orrát, pólyát viselni az arcán, kesztyűt a ke­zén.” 7 (A feladó kíméletlen őszinteségére jellemző, hogy a baráti magánlevél e mondatát majd változtatás nélkül emelheti át a Rabul ejtett értelem pamfletjébe.)

Azt hiszem, a Hamu és gyémánt megítélésében Miłosz összekever két dolgot. Az egyik az irányzatos irodalom. Ami ellen katolikusok, marxisták és mindenféle más isták is sokszor fölemelték a szavukat, s amit általában az ember filozófiai meggyőződéstől, világnézettől függetlenül, pusztán a jóízlés okán nem kedvel. Igaz, a Hamu és gyémánt azért is rossz, mert irányzatos regény, ám ennek több köze van Andrzejewski említett látásmódjához, a valóságalapot nélkülöző elvont eszmék iránti vonzódásához, önmagát akár a tényekkel szemben meggyőző képességéhez, mint állítólagos marxizmusához vagy hegelizmusához.

A másik megjelölés, amit Miłosz pontatlanul használ, az a marxizmus. Ha attól el is tekintünk, hogy a „marxista regény” szókapcsolat semmit nem jelent (minden filozófiai irányzatnak van szépirodalma? Van spinozista vers vagy fichteánus dráma?), akkor is nyilvánvaló, hogy Miłosz úgy jár el, mint általában mindenki, vagyis olyan, azonos je­lentésűnek tartott fogalmak helyett használja a „marxistát”, mint „szocialista”, „kom­munista”, „szovjet”. Mert hát egyébként mi köze a szabadságfilozófiának is tekinthető marxizmushoz annak a valóságnak, melyben még a szószékre feljutó nagy írót is ájulásra kényszeríti a rettegés? Vagy mi köze a legmarxistább marxista, Marx mindenfajta cenzú­rát elítélő véleményéhez annak a kulturális életnek, amely a társadalmi megrendelésnek, a nemzetközi osztályharcnak vagy a külpolitikai érdekeknek átkeresztelt cenzúra rému­ralma alatt sínylődik?
berácsozott ablakok
A terrort és szervét, a cenzúrát persze nehéz tetten érni, hiszen működésük — a tiltás, a csonkítás, a törlés — eredménye éppen a negativitás, értékek hamvába halasztása vagy elpusztítása. A mai szemmel újraolvasott Hamu és gyémánt legjellemzőbb sajátja szintén e hiány. Nem is csupán annak hiánya, amiről Miłosz a Rabul ejtett értelemben így ír: „1945 májusában a régi középkori városban, Krakkóban voltunk. (…) Egy derűs tavaszi reggelen Alfával a Lengyel Film irodájában ültünk és egy forgatókönyvön dolgoztunk. A film cselekményszálait összekötni mindig fáradságos dolog. Felraktuk lábunkat az asz­talra vagy a szék karfájára, járkáltunk a szobában, egyik cigarettáról a másikra gyújtot­tunk; csábított az ablak, kinn csiripeltek a verebek. Az ablak egy udvarra nyílt, ahol kis fák álltak, az udvar mögötti nagy épület pedig nemrég az államvédelmi rendőrség székhá­za és börtöne lett. A földszinten, a berácsozott ablakokban sok fiatal arcot láttunk. Néhányan napozni próbáltak, arcukat a rácsok közé szorítva, mások drótból hajlított kampóval a szomszéd cellákból kidobált papírokat szedték fel a homokból. Álltunk az ablaknál, néztük őket és hallgattunk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ők a földalatti hadsereg kato­nái; ha visszatért volna Lengyelországba Londonból az emigrációs kormány, a ’földalat­ti állam’ katonáit hősökként tisztelték és ünnepelték volna. Most viszont bebörtönözték őket, mint politikailag megbízhatatlanokat. A történelem fintora. Nagy részük még fiatal fiú volt, a háború évei alatt hozzászoktak ahhoz, hogy fegyverrel a kezükben, állandó veszélyben éljenek, most pedig a lehető leghamarabb el kellett felejteniük a konspirációt. Sokuknak ez elég gyorsan sikerült is, és úgy viselkedtek, mintha sohasem vettek volna részt a földalatti harcokban; mások még mindig az erdőben voltak. Néhányukat elfogták az erdőkben vagy a városokban, és börtönbe zárták őket. Bár Hitler ellen harcoltak, most már az osztályellenség ügynökeinek tekintették őket. Testvéreik a Varsói Felkelésben harcoltak és estek el, azok közé tartoztak, akik vak önfeláldozásukkal oly sok lelkiismeretfurdalást okoztak Alfának. Nem tudom, mit érezhetett, amikor az ablakból ezeket a börtöncellákat nézte. Azt hiszem, már akkor kirajzolódtak előtte a háború utáni első regé­nyének körvonalai.”8 (A fiatalembereken, a közkatonákon kívül volt még más is: a néme­tellenes ellenállás és a Varsói Felkelés egész vezérkara, a Honi Hadseregnek az a 15 fő­tisztje, akiket 1945 márciusában Zsukov tábornok Moszkvába csalt, s akik — kettő kivételével — szovjet táborokban tűntek el nyomtalanul.)9

bojtar3

A regényben tátong azonban egy nagyobb űr is: nincs jelen a felszabadító Vörös Hadse­reg, nincs jelen a szovjet hatalom, a könyvnek nincs egyetlen orosz szereplője. Ez a hiány — amit az idő múlásával titokzatos módon egyre inkább érzékel az olvasó (így avulnak el műalkotások!) — átjárja a szöveget, érthetetlenné torzítja cselekményét, kietlenül ha­zuggá stílusát, széljárta papírfigurákká szereplőit. A Hamu és gyémántban mindössze egyetlen jelenet van — mikor a kommunista bíró győzködi beszélgetőpartnerét —, ahol az olvasóban fölmerülhet a kérdés: mi az az erő, ami Lengyelországban akkoriban az eseményeket mozgatta, ami az ország egész jellegét átformálta: „Egyesek nyíltan gyűlöl­nek bennünket, mások titkon, megint mások — és ilyenek nagyon sokan vannak — egy­szerűen nem bíznak bennünk, nem ismernek minket, azt sem tudják, miért folyik a harc, s azt sem, hogy a forradalomnak nálunk miért kell így lefolynia és nem másképpen. E pillanatban azonban nem erről, nem a mennyiségről van szó. A háború idején sem a Len­gyel Munkáspárt, sem a Népi Hadsereg osztagai nem voltak mennyiségileg túlsúlyban, ellenben mi képviseltük a történelmileg helyes politikai vonalat, s kiderült, hogy ez a legfontosabb, ez a döntő tényező. Most ugyanaz a helyzet. Mennyiségi támaszt egyelőre nem nyújt nekünk a társadalom, de minőségit igen. Megérti ön ezt? A helyes és igazi minőség erejét.”10 A „helyes és igazi minőségen” kívül volt persze más, jóval kézzelfog­hatóbb erő is az országban — ám ezt Andrzejewski szemérmesen elhallgatja előlünk.

(A „hiány esztétikájának” hagyománya van a lengyel irodalomban. A gazdag és színvonalas lengyel realista prózából még annak puszta ténye is alig hámozható ki, hogy az első világháborúig a lengyel területek legnagyobb része az orosz birodalomhoz tarto­zott. Hogy a szabadságjogok mértékének a változását milyen érzékenyen követi az iroda­lom, arra a legjobb példa Władysław Reymont esete. 1901 és 1905 között írta a Parasz­tok első három könyvét, amelyek mintha egy történelmen kívüli, örök, mitikus időben játszódnának,11 míg az 1908-ban, tehát az 1905-ös forradalom vívmányai után befejezett negyedik részben már föl-fölbukkannak a történelmi reáliák, például a lengyel falu szem­beszállása az oroszosítással és a pravoszlávosítással.)
hátborzongató hűség
Miłosz nem érte be a Rabul ejtett értelem Andrzejewski-arcképével. Nem érhette be, hiszen tudta azt a régi igazságot, hogy nemcsak az élet befolyásolja a művészetet, hogy „az irodalomnak nagyobb a hatalma, mint a csupasz, védtelen és kaotikus valóságnak, és hogy az igazság az 1945-ös évről olyan lesz, amilyen a róla szóló irodalom”.12 Ezért 1951-ben regénnyel válaszolt a Hamu és gyémántra. A Zdobycie władzy (A hatalom megragadása) először franciául jelent meg 1953-ban, s csak 1955-ben lengyelül, majd hamarosan lefordították az összes kultúrnyelvre (egyetlen közép- és kelet-európai sincs közöttük), számos nagy irodalmi díjat kapott, s mintha az Andrzejewski-regénnyel ellen­tétes pályát futna be: fénye-rangja egyre nő az időben. Mostanra ott tartunk, hogy az egész világirodalomból nem tudok még egy könyvet mondani, amelyik pontosabban, hátborzongatóbb hűséggel ragadná meg a Közép-Európából Kelet-Európát csináló folya­mat egyik fordulópontját. (Egyik fordulópontját, mert az elmúlt kétszáz évben, vagy ha Nagy Péter poltavai győzelmétől számítjuk, akkor az elmúlt majdnem négyszáz évben több ilyen fordulópont volt. Újabb kori történelmünkben tekinthetjük ilyennek A hatalom megragadása idejét, 1944-45-öt, de találunk évszámokat később is: 1948, 1956, 1968, 1980; Miłosz a Nobel-díj átvételekor tartott beszédében kicsit előbbre, 1939. augusztus 23-ra, a Molotov-Ribbentrop-egyezmény aláírásának napjára teszi a fordulópontot, sze­rinte ezt kellene évente gyásznapként megülnünk.13 A hatalom megragadásakor persze meg volt kötve Miłosz keze, annak cselekménye csak akkor játszódhatott, mint a Hamu és gyémánté.)

Miłosz próbálja azt a látszatot kelteni, mintha nem sokra tartaná ezt a regényét. Len­gyel irodalomtörténetében, amelyben a kívülálló tárgyilagosságával, harmadik személy­ben minősíti munkásságát, siet közölni, hogy ő „mindig elsősorban költőnek tartotta ma­gát”,14 s A hatalom megragadását meg sem említi. Szellemi önéletrajzában is megfeledkezik erről a könyvéről: „Regényt tulajdonképpen egyet írtam, Az Issa völgyét.”14 Ennek mélyebb oka egy Berkeley-ben folytatott tavalyi beszélgetés során világoso­dott meg előttem. Miłosz arról beszélt, hogy az amerikai hallgatóság jobban érti verseit, mint a lengyel. Csodálkozó pillantásomra félig tréfásan, félig komolyan meg is magyaráz­ta, hogy miért: a lengyelek mindig csak „arra” figyelnek, „azt” hallják ki verseiből, vagyis a lengyelséget, a hazafiasságot, a korhoz kötött társadalmi mondanivalót, egyszó­val a Történelmet. Azt, amit a költő kicsit un (Istenem, melyikünk nem unja!), kicsit szégyell, de legfőképp: amitől szeretne végre megmenekedni, nem állandóan beleráncigálva létezni; s ha a kibújás lehetetlen, akkor legalább úgy csinálni, mintha lehetséges volna.
politikai nevelőtiszt
A hatalom megragadása önmagában is, a Hamu és gyémánt ellenregényeként is történelemhez ragadt mű. A varsói felkelés poklának dokumentarista hűséggel — egyébként Roman Podlewski Menetelés át a poklon c., először 1949-ben megjelent aprólékos króni­kájára támaszkodó —, több sors tükrében felvillantott képeit követi a főhős, Piotr Kwinto bukdácsolása, tapogatózása az Új rend útjain-útvesztőiben. A író-újságíró fiatalember, akinek legszebb emlékei a háború előtti Párizshoz kapcsolódnak, a Szovjetunióból tért haza mint a Vörös Hadsereg mellett harcoló lengyel csapatok politikai nevelőtisztje, s tanúja annak a folyamatnak, ahogy a kulturális élet átszerveződik, ahogy az embereket megtanítják azokra „a módszerekre, amelyek segítségével meg lehet győzni valakit, aki lát egy házat, hogy az nem ház, hanem felhő”.15 Kwinto gyomra nem veszi be az új valósá­got, hosszas vívódás után — a diplomáciai szolgálatot használva ugródeszkának — az emigrálást választja.

Az első rész 1944-es, ill. a második rész 1945-ös eseményeinek Miłosz keretjáték segítségével ad távlatot. Több évvel a háború után Gil, a klasszika-filológia egykori professzora, jelenleg „rothadt burzsoá értelmiségi”, akinek lánya a felkelésben esett el, Thuküdidészt fordítja. Gil eszmefuttatásaiba szőve Miłosz három részletet idéz A peloponnészoszi háborúból. Az első, a regény elején lévő arról szól, hogy Hellasz polgárhá­borútól dúlt városaiban az éppen győztes párt képviselői „önkényesen megváltoztatták az egyes dolgokat jelölő szavak megszokott jelentését. (…) A politikai szövetségek tagja­it még a vérségi köteleknél is erősebb szálak kapcsolták össze. (…) Ezek a szövetségek nem a fennálló törvények szerinti üdvös célokat, hanem ezekkel ellentétes, önző szándé­kokat szolgáltak, s a tagok egymásba vetett bizalma sem az isteni törvényen, hanem sok­kal inkább a közösen elkövetett törvényszegéseken alapult.”16

Másodszor a szovjet csapatok varsói bevonulása után játszódó második rész elején szó­lal meg a görög történetíró, azt a kegyetlen jelenetet festvén, mikor a kerkürai (korfui) néppárt emberei „felszámolják” az ellenpárti kerküraiakat.17

Utoljára a regény végén idézi Gil professzor Thuküdidészt, egy mondat erejéig: „Senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják és elnyeri bün­tetését.”18
gyűjteni a vért
Thuküdidész távlatot ad az újkori eseményeknek. Ez azonban nem az idő, a történelem távlata, ami azonos szintre hozná a peloponnészoszi háború és az 1944—45-ös lengyel­-szovjet háború ügyeit. Nem. Itt a tudás távlatáról van szó, arról, hogy „az isteni törvényt” lehet tudni, s e tudásra a kultúra folyamatosságában képesek lehetünk, képeseknek kell lennünk emlékezni. Miłosz számára a regény műfaja épp e miatt: e pontos tudással szembenálló kitaláltsága, „regényessége” miatt ellenszenves. Amiatt, hogy az ábrázolás képszerűsége, egyedisége révén „eltűnik az idő, s marad a megszámlálhatatlanul sok emberi lény nagy egyidejűsége, akik voltak és akik lesznek, csupán ugyanazt a jelszót közölve egymással”. Az író feladata azonban — aki „szembe tud szegülni az ember végzetével” — más: kis tálba gyűjteni a vért, ügyelve, nehogy egy cseppet is elhullasson, ám nem azért, hogy megállapítsa: volt már minden, s a jajveszékelést lassanként a közöny moso­lyával váltsa föl; nem, ellenkezőleg, hogy megőrizze a felháborodás és a mindétig legyőz­hetetlen hit adományát”.19

S hogy miféle hit ez? A szocialista realizmust is szülő kor hite a munkásosztály és a haladó értelmiség sorsközösségében, szolidaritásában. Gil attól fél, hogy kitelepítik a városból, s ezáltal „megfosztják attól a háttértől, amit az emberi sokaság, a tömeg élete jelent. Akárhogy is, de mégiscsak e tömegben, amely megtanult hallgatni — s nemcsak hallgatni, előírt jelszavakat is szajkózni —, élt tovább annak tudása, hogy mi igazságos és mi igazságtalan. Ők, majdan a távoli jövőben kohók, bányák és gyárak igazi gazdái, kezük­kel utat csinálnak az imbolygó fénynek — már anélkül az illúzió nélkül, hogy a történelem abszolút igazságát birtokolnák. Bár nem közülük volt egy, itt mégis velük volt.”20

Az írói feladatnak ezt a nagyon is korhoz kötött megfogalmazását a történelem — ha­csak egy pillanatra is — igazolni látszott: 1981-ben Miłosz ,,thuküdidészi” verssorait vésték a Gdańskban 1970-ben agyonlőtt munkások emlékművére:

Emlékezik a költő.
Megölheted — helyébe újak lépnek.
Mind írva lesznek tettek és beszédek.

(Ki megsértetted ... Csordás Gábor ford.)21

Persze krónikásnak lenni, tetteket és beszédeket megörökíteni nem is olyan egyszerű. Nem papírmunka. Vércseppek tálba gyűjtéséről van szó.
a hazugság aprópénze
Miłosz már 1948-ban figyelmeztette Andrzejewskit: „Ne feledd, hogy minden előre megszerkesztett séma nagyon hamar tökéletesen elkoptatott sablonná válik, az viszont, amit az ember erőlködve hódít meg, hajlik arra, hogy hétköznapi és magától értetődő dologgá legyen. Talán ebben rejlik az irodalom társadalmi hatóereje; mindenesetre az igazán életerős könyvek ellenállnak a próbálkozásnak, hogy aprópénz-sablont csinálja­nak belőlük. Így van ez.”22 A Hamu és gyémánt nem állt ellent, A hatalom megragadása ellenállt mindenféle próbálkozásnak. Nekünk, közép- és kelet-európaiaknak persze Miłosz regénye nem kell. Nekünk jó a hazugság aprópénze is. (Így van ez.)

HOGYAN LESZ VALAKI A SZOCIALIZMUS REALISTÁJA: A (VÉG)KIFEJLET

Egy fura életműsorozat darabjai fekszenek előttem. A könyvek talán Nyugat- Németországban láttak napvilágot, ámbár nem tudni pontosan, mert nincs kolofonjuk: se kiadó, se a megjelenés éve, helye.1 Még szerencse, hogy legalább az kiderül, kit illet a szerzői jog: Bohumil Hrabalt. A létező szocializmusban létezgető íróemberrel gyakran esnek meg ilyen titokzatos dolgok: művei időn és téren kívül kerülnek, vagy Nyugaton jelennek meg, persze „tudta és beleegyezése nélkül”, mint például a párizsi cseh folyói­ratban „a kiátkozott irodalomtudós”, Václav Černý kitűnő Hrabal-tanulmányával történt. (Černý, 1976) Máskor, „már az orwelli 1984-es évben”, egy londoni kiadó asztalára fúj a véletlen szellő egy Hrabal-elbeszélést, amiről a szerkesztő tartja szükségesnek ugyanezt kijelenteni — „tekintettel a csehszlovák hatóságokra és cenzúrára”. (Kyncl, 1984. 10) Az 1953-ban írt elbeszélés arról szól, hogy a szerző és szürrealista költő barátja, Karel Marysko azon tanakodnak, miképpen dughatnák el kézirataikat az állambiztonsági hatóságok elől, mivel azok most, hogy Václav Černý professzort letartóztatták, a neki bírálatra átadott Marysko- és Hrabal-művek nyomán várhatóan hozzájuk is betoppannak. Rejtekhelyként számításba jön a csellista Marysko öltözőszekrénye a prágai Nemzeti Színházban, a fáskamra, a szülői fehérneműsszekrény, a kertben elásható uborkásüveg. Számos lehetőség. Hrabal 1953-ban gyorsan választott egyet magának közülük, aztán az egészről megfeledkezett; 1971-ben a pincéből előszedett irományok között sógornője buk­kant rá az elbeszélésre. Hrabal egy utóiratban a következő megjegyzést fűzi az esethez: „Azért ismerem el e közel húszéves gyermekem apaságát, s azért csinálok belőle néhány másolatot, hogy kiegészítsem az általam rajzolt képet arról a korról, amely, azt hiszem, véglegesen mögöttünk van.” (Hrabal, 1971. 9)

bojtar1

Hát nem volt mögöttük. Amint a szerkesztői utóirat tudatja, az író közvetlenül ez után értesült a Csehszlovákián végigvonuló újabb letartóztatási hullámról — mire a kéziratot újra elásta.2 Talán még az is elképzelhető, hogy az 1971-es évszám téves. Akkor ugyanis már aligha lehettek az írónak illúziói. Az előző volt a cseh könyv fekete éve. Akkorra kerülhetett sor a kultúra „konszolidálásának” a megkezdésére, aminek kézzelfogható jeleként egész csomó 1968—69-ben kinyomtatott könyvet zúztak be, köztük Hrabal Poupata (Bimbók) című kötetét, amely a korai Hrabalt tartalmazta, kezdve a nymburki reál­gimnazista prózaversein, a későbbi szürrealista szövegmontázsokon át egészen addig a „totálisan realista” elbeszélésig (későbbi változata Jarmilka címen jelent meg), amit 1951-ben az ugyancsak hol hallgatásra, hol börtönre ítélt költő-képzőművész, Jiří Kolář közös barátjuk, Marysko öltözőszekrényében talált, s aminek révén Hrabal mint a Kolář-féle művészcsoport prózaírója mintegy föl lett fedezve.3
metamorfózis
Pályájának erre az első szakaszára, az 1938 és 1952 között megtett útra visszapillantva maga az író is csodálkozva kérdi: „Hogyan dolgozhatja föl magát az ember a zsenge kezdeményektől az ilyen nagyhangú pofázásig? Mi az az ív, ami e fiatalosan naív szecessziós verselményektől az efféle mérgezett műalkotásokig húzódik? Hogyan lesz a legelésző bárányka metamorfózisa azzá a farkassá, amelyik nemcsak mindazt szétmar­cangolja, ami az útjába kerül, de amelyik végül önmagába is belemar?” (Hrabal, 1970?, 187)

Az olvasó – a cseh ugyanúgy, mint a magyar – azonban nem érzékelhetett semmiféle ívet. Ő mindjárt „a nagyhangú pofázóval” kezdhette az ismerkedést — noha ez sem ment si­mán. Hrabal első nyomdafestéket látott műve egy 18 oldalas kis füzet volt (Hovory lidí —Dumák), amit a Cseh Könyvbarátok Egyesületi Tájékoztatójának mellékleteként 250 példányban adtak ki, 1957-ben. Az igazi bemutatkozásra csak 1963-ban került sor. (Perlička na dně — Gyöngyszem a mélyben). Közben azonban még 1959-ben a prágai kiadó hirdette egy terjedelmesebb elbeszéléskötetét. Hogy mi történt vele? A már kiszedett könyvet szétdobták. Ismerjük el: hogy valakinek az először írt műveit (1970-ben), majd —V. Černý szavával — a pszeudo-első kötetét is megsemmisítsék (1959-ben), ez még a szocialista könyvkiadás közepette is egyfajta világcsúcs.
fékezhetetlen életszeretet
A Perlička na dně után sorra jött a többi, 1968-ig, öt év leforgása alatt összesen hét könyv, köztük az első nagyelbeszélés vagy kisregény, a Szigorúan ellenőrzött vonatok. Ezek az írások annyira valódiak, hogy az a bizonyos közmondásos marslakó hű képet kaphatna belőlük a háború utáni cseh világról. Ráadásul valami fékezhetetlen életszeretet hatja át őket, a létezés öröme. Ahogy egyik legszebb elbeszélésében az író megfogalmaz­za: „Szép és teljes bármilyen jelenlét, semmi több, mint a valódi jelenlét, melyben min­den dolog és minden teremtmény úgy mozog, mintha szent ragyogás lengené körül, ami mindent reszkető, áttetsző lepedővel sziporkáz be.” (Hrabal, 1984. 801) Mintegy a 60-as évek végéig tartó pályája lezárásaként Hrabal teljes joggal mesélheti el a következő anek­dotát: „Az idén történt, hogy fuvaroz hazafelé az ugyancsak az idősebb évjárathoz tarto­zó taxis a barrandovi filmgyárból, mikor egyszer csak nagy nevetve azt kérdi: ’Maga len­ne, uram, a Hrabal?’ Rábólintok: ühüm. Mire ő: ’He-he, jól behúzták a csőbe, mi? Kiátkozott költő akart lenni, ezek meg, tessék, szocialista realistát csináltak magából!’” (Hrabal, 1970, 189)

Nem valószínű, hogy a prágai taxisofőrök között túl sok irodalomtörténész lenne (bár manapság a cseh értelmiségiek meglehetősen változatos foglalkozásokat űznek), mégis, magam is hasonló módon ajánlgattam Hrabalt. Nálunk valószínűleg én voltam az első olvasója. Az Európa kiadó szerkesztője még 1964-ben a kezembe nyomta a Perličkát, azzal, hogy „olvasd el, egy 1914-ben született pali írta, állítólag munkástémájú is van közte”. Nem voltam túl lelkes, mert azt gondoltam: egy újabb munkáslevelező, aki ötven­éves korára kisírt magának egy kötetet. Aztán persze megváltozott a véleményem. Elbű­völt mindjárt az alig egy oldalnyi előszó, ami így kezdődött: „Mikor évekkel ezelőtt felis­mertem szívem irányát, nekivágtam a barátságos világnak, krampácsoltam, voltam vo­natkalauz, ajánlgattam életbiztosítást, dolgoztam kereskedelmi ügynökként, acélgyári munkásként, báláztam hulladékpapírt, voltam színházi díszlettologató. Mindezt csak azért, hogy bemaszatolódjak a környezettől és az emberektől, s időnként megéljem azt a lenyűgöző eseményt, hogy megpillanthatom az ember mélyén a gyöngyöt.” (Hrabal, 1963, 7)
lakkozás
Én is joggal írhattam hát a lektori jelentésben, hogy amennyiben szocialista realizmu­son az egyszerű emberek szeretetét, a munka szinte himnikus dicsőítését, életismeretet, valóságközelséget értünk, akkor Hrabalnál nincs a világon szocialistá(bb), realistá(bb). Joggal írhattam, noha persze taktikus sandaság vezérelt, mikor a szocialista realizmusnak e Hrabalra érvényes jellemzőit hangsúlyoztam, ám hallgattam arról, ami a doktrína leglényegének: az irányzatos hazugságnak, a lakkozásnak mond ellent, hallgattam arról, ami miatt a cseh író körül pillanatok alatt rajongó olvasók több százezres, majd több milliós tábora támadt, s ez pedig az, hogy a hrabali világ: igaz. Ne tévesszen meg bennünket, hogy annyi furcsaságtól hemzseg. Amint a Hrabalt fölfedező Jiří Kolář egy 1949. január 1-én, a kontraszelekciós kor hajnalán kelt naplóbejegyzése helyesen mutat rá: „Manap­ság a legnagyobb elferdültségnek, különcködésnek, értelmetlenségnek látszik igazat be­szélni, és olyannak látni a világ arcát, amilyen az valójában.” (Kolář, 1983, 7) A Hrabal megörökítette valóság annyira természetesnek, ismerősnek, csak így elmondhatónak hat, hogy szinte lehetetlen elemezni. Maga Hrabal inkább lejegyzőnek, mint írónak tartja ma­gát (Hrabal, 1986, 268), amit egy régebbi nyilatkozatában így indokol: „A mindennapi élet annyira drámai lett, hogy elég először csak összeírni a dolgokat, és aztán egy bizo­nyos fajta megindultság szemszögéből csoportosítani, osztályozni őket.” (Hrabal, 1966, 24) (A megindultságnak e szemszögét hívják mindközönségesen írói tehetségnek.)

Ám a hrabali világ igazsága minden látszat ellenére nem a valóság bőségében és autentikusságában rejlik. Hisz a valóság Hrabalnál mindig csak kiinduló pont. Valami csoda folytán az anyag szárnyakat kap, s felemelkedik a groteszk birodalmába. Hrabal lefordíthatatlan új szót honosított meg erre az eljárásra. A pábitel, az átámító (Hosszú Ferenc kínjában a túl intellektuális, papirosízű átlényegítőre magyarította) az, aki pábí, átámít, s tevékenysége a pábení, az átámítás. A cseh szó a hamisítást jelentő pa- képzőn alapszik (például délat=csinálni, padélat=hamisítani), de óhatatlanul ide társulnak a „vonzani, csábítani, hívogatni” jelentésű vábí, vábení és a „szemfényveszteni” jelentésű mámí, mámení szóbokrai is. Hrabal nagyon pontosan megfogalmazza a groteszkké alakítás lé­nyegét: „Mindig arról írok, ami csodálatraméltó történt velem, ami irigylésreméltó tör­tént másokkal. Az elrugaszkodási pont tehát mindig autentikus, a kezdet mindig egy ese­mény, egy élmény. De az emberben lévő játékosság nem engedi, hogy bizonyos képzelőe­rővel ne másítsam meg az események menetét, hogy az autentikusságba ne szórjam a pontosító fantázia élesztőgombáját, ahogy a must borrá, a zöld sör érett sörré változzon. Ezt a szinte kémiai folyamatot hívom pábenínek.” (Hrabal, 1986, 47)
politikamentes duma
Ám lehet az átámítás mégoly gyökeres, lehetnek a történetek mégoly képtelenek, a figurák mégoly nagyotmondóak, hantázók — mindez érintetlenül hagyja a hrabali világ igazságát. Mert az: értékrendjének az igazsága. Ez az értékrend küldeti zúzdába az író látszólag ártatlan, politikamentes dumáit, ez, a világ sokszínűségén alapuló értékrend teszi igazzá (mert emberi természetünkkel megegyezővé) műveit — az egyetlen vezér, az egyetlen eszme, az egyetlen párt diktatúrájának hazugságával szemben. Ezt az érték­rendet egyetlen szóval összefoglalva úgy hívják: demokratizmus. Bohumil Hrabal a vi­lágirodalom egyik legdemokratikusabb írója. Valószínű, hogy ez a demokratizmus ifjú­kora, a két világháború közti Csehszlovákia demokráciájából, az általam belátható társadalmi rendszerek legrokonszenvesebbikéből táplálkozik, annak irodalmi hagyomá­nyát, elsősorban Hašek és Čapek művészetét is beleértve. Hrabal nagyon cseh, ám egyút­tal nagyon közép-európai: a múlt ezernyi szokását, munkavégzési mozdulatát, ivászati, szerelmeskedési pillanatát, eltűnőfélben lévő tájait, kiveszőben lévő embereit írja le. A kultúrának, elsősorban a hétköznapok kultúrájának a hagyományát átmenti a jelenbe, s ez az otthonos világ szemben áll a múltat eltörölni igyekvő, a jelenre fütyülő, állandóan a fényes jövőt ígérgető kietlen kelet-európaisággal.

bojtar2

A demokrata mindig az alullévők, a vesztesek pártján áll. Az írót akkor kezdik érdekel­ni az emberek, mikor azok elvesztik biztonságukat, mikor a történelem szemétdombjára kerülnek, mert akkor jelenik meg emberségük, ha egyáltalán létezik bennük olyasmi. „Olyanok vagyunk, mint az olívabogyó, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát” — ezt a vezérelvet az író több művében is szó szerint megismétli (például Hrabal, 1982, 151 vagy 1985,17). Hrabal történetei ezért határhelyezeteket állítanak elénk, hősei kirívó, különös alakok. Nem a recept szerint boldogulók, az átlag unalmas egyenlősége, hanem a fékezhetetlen szabadság demokratizmusa. Egész életműve mottója is lehetne: amit Kafkaland című elbeszélésében megfogalmaz: „Agyunkban bogarak nélkül nem lehet élni. Az embert nem lehet kigezarolozni a szabadságból, testvéreim.” (Hrabal, 1977, 377)
kényszerű hallgatás
Nem könnyű mifelénk a szabadság írójának lenni. Hrabalnak 1968-ban még megjelent egy kötetnyi története, aztán nyolcévi kényszerű hallgatás következett. (Közben 1970-ben a Poupata mellett bezúzták Domácí ukoli — Házifeladatok című kötetét is.) Ezalatt befe­jezte azt az elbeszélésciklus-trilógiát, aminek első részét még a 60-as évek végén írta. A Sörgyári capriccio (1976), a Díszgyász (1979) és a Harlekynovy millioni (1981 — A bohóc milliói) az író szüleiről és nagybátyjáról, önpusztítóan szabad dumásainak e proto­típusáról szól, s rajtuk keresztül az Elba parti kisvárosról, Nymburkról, az író gyermek­koráról, s még általánosabban: a hrabali értékrend kialakulásáról. Nem nosztalgikus em­lékezés, hanem a máig érvényes értékek felmutatása.

Annak azonban, hogy a vízparti kisvárost idéző trilógia, egyáltalán, hogy Hrabaltól bármi megjelenhessen, annak ára volt.

Hrabal 1975 elején interjút adott, ami nem is annyira önkritika, mint inkább gyorsan elhadart hűségnyilatkozat a soros pártkongresszus közelebbről nem körvonalazott soros határozata mellett (Hrabal, 1975, XIII). Amint az akkor még otthon élő Karel Kyncl beszámol róla, a prágai fiatalok válasza az volt, hogy elkeseredett felháborodásukban a Kampán, a festői Moldva-szigeten nyilvánosan elégették bálványuk, Hrabal könyveit. (Kyncl, 1984, 9)

Ám a hűségnyilatkozat sem segített, továbbra sem szűntek meg a Hrabal-művek kiadá­sa körüli hercehurcák. 1971-ben írt regényét — első regényét — csak jó tíz évvel később adják ki Prágában a Csehszlovák Zeneművész Szövetség jazz-tagozatának eldugott kiad­ványaként 8000 példányban, amit mindjárt el is koboznak. (Hrabal, 1982, ?) (A jazz­tagozat vezetői ellen egyébként 1987 elején folyt súlyos ítéletekkel végződő politikai per.)

A Slavnosti sněženek (Hóvirágünnepek) című kötetéből (1978) négy elbeszélést dobtak ki.4
összekutyulás
A legkülönösebben, példátlanul botrányosan két kisregényével bántak el. Az 1973-as Gyöngéd barbár és az 1976-os Túlságosan zajos magány szövegeit egymásba tördelve Kluby poezie (A költészet klubjai) címen egy műként jelentették meg 1981-ben. Az író megtörése nem csupán a két különálló mű: a jóval gyengébb, önismétlő és didaktikus Gyöngéd barbár és az életmű egyik csúcsát jelentő Túlságosan zajos magány oldalankénti egymásba tördeléséből, összekutyulásából állt. Nem. Hrabal öncenzúrára is kényszerült. Amint a Svédországban élő Helena Koskova gondosan kiszámolta, a Túlságosan zajos magány szövegének 22%-át volt kénytelen kihagyni, s a megmaradt részekben is komoly javításokat eszközölni. (Koskova, 1984, 783) (A kisregény ily módon autotematikus: főszereplője a létező szocialista kultúra leghatékonyabb és igen gyakran használt ideológiai eszköze, a könyvprés, a könyvzúzda, ahová az ifjabb nemzedéket, a kis úttörőket is elvi­szik, hogy ideje korán megtanulhassák, miként kell könyveket megsemmisíteni. (Hrabal, 1985, 6365) Az üzemlátogatás leírásának természetesen nyoma sincs a prágai kiadás­ban.) A változtatásokban tetten érhető a szocialista cenzúra és öncenzúra természete. Amint H. Koskova kimutatja, áldozatul estek mindazok a részek, amelyek valami sze­mélyfölötti, transzcendentális, vallásos-istenes létre utalnak; azután a szemérem- (ponto­sabban: prüdéria) sértő jelenetek (volt belőlük bőven, mert ahogy V. Černý szellemesen írja, Hrabal meghitt zugolya, menedéke, „életének Tusculumja mindig Coitusculum” — Černý, 1976, 554), s végül a jelenre vonatkozó minden közvetlen célzás. Noha itt a cenzúrázás meglehetősen hatástalan, mert e téren minden író számíthat olvasóira, hiszen „a jelenlegi csehszlovák helyzetben lehetetlen nem megérteni, hogy a kulturális értékek, elsősorban az irodalom veszélyeztetettsége jól kivehetően fokozódik, a háború utáni első évek elszigetelt vandalizmusától az ötvenes évek ipari stádiumán át egészen a hetvenes évek kulturális genocídiumát végző pusztító apparátus tökéletes teljesítményéig”. (Kos­kova, 1984, 786)

Mindehhez hozzátennék még valamit, amit a legfontosabbnak tartok. Azokat a változ­tatásokat, amelyeknek nincs indoka, amelyek ugyanazt a célt szolgálják, mint mondjuk a választások, amikről Zbigniew Herbert azt mondja: „mindegyik csupán (…) szondá­zás. Hogy a társadalmat milyen mértékig sikerült leigázni, hogy a társadalmat milyen mértékig sikerült kifárasztani, kishitűséggel áthatni, hogy a Szolidaritást mennyire felej­tették már el és így tovább (…) Tudatosítani kell, hogy rab vagyok. (…) Vagyis, hogy már nemhogy egy tábornok, hanem egy akármilyen őrnagy hangulatától függ az életem, egzisztenciám, kézirataim teljessége, de még a belső békém is. Hogy megvalósíthatom-e, amit meg akarok valósítani, esetleg tökéletesen politikamentes dolgokat. Hogy befejezhetem-e a holland festészetről szóló könyvet…” (Herbert, 1986, 182)

A cenzúra fő feladata sem a javítás vagy a káros (kinek, minek káros?) dolgok kiszűré­se. A cenzúra is ugyanolyan, mint a propaganda, mely „manapság már senkit nem akar meggyőzni, csupán a tehetetlenség érzésével tölt el bennünket, erőszakkal.” (Her­bert, 1986, 210)

A tehetetlenség érzése.

A körülmények máig tartó elkomorulása nemcsak a Hrabal-művek megjelenését és meg nem jelenését befolyásolja, hanem tartalmukat, világukat is gyökeresen átalakította. E változást három remekműben kísérhetjük nyomon.

Először mindjárt a hetvenes évek elején írt regényében, amely a felszínen puszta karri­ertörténet, egy kistermetű szállodapincér, egy pikolófiú áradó monológjában elmondott életútja, a húszas évektől az ötvenes évek közepéig. S bár a többször megismételt, mottó­szerű mondat szerint hősünk életének azokról a pillanatairól számol be, „mikor a hihetet­len valóra vált”, a groteszk itt szinte kizárólag a tragikus arcát mutatja felénk; nevetés, humor már sehol.
a galamb üzenete
A pikolófiú egész életében föl akart emelkedni, hatalmas milliomossá akarta kinőni magát. Ez fantasztikus kalandokon át végül is sikerült neki. 1948 után azonban az új társa­dalom kiveti magából, nemcsak mint milliomost, hanem mint olyat is, aki enyhén kolla­borált a nácikkal. S ekkor egy istenhátamögötti hegyi falun is túl, fönt a hegyekben, erdei útkaparóként, magányosan, csak állatai társaságában értékét veszti számára a pénz hajhászása, a becsvágy, a törtetés. Az ember önmagára marad, s így, a galamb üzenetét megért­ve, Saulusból Paulussá válik. (Hrabal, 1982, ?, 176) Élete számvetése úgy üt ki, hogy a külsődleges, „nagy” dolgoknak nincs értelmük. Dolgozni is csak azért dolgozik, hogy az „utat megtartsa olyan állapotban, amilyenben az volt, amikor gondozását átvette” (Hrabal, 1982 ?, 176), s az az igaz ember, aki „képes névtelenségbe vonulni, aki meg tud szabadulni hamis énjétől”. (Hrabal, 1982 ?, 183)

Hrabal lejegyzőnek tartja magát. Valóban, végtelen gazdagságban hordja elénk az élet­ből ellesett dumákat, eseményeket. Figuráiból egy valami azonban hiányzik: az önértel­mezés képessége. Emiatt érezni valami ürességet, egyhangúságot bennük. Ez az üresség abból fakad, hogy nincs időbeli dimenziójuk, csak jelenük van, jövőjük nincs, csak életük van, de nincs sorsuk. Kiestek a történelemből, s ezért nincs történetük. Hányattatnak a jelenben, vagy a legjobb esetben az „örök emberi értékek” időtlenségében. A Hogyan szolgáltam föl az angol királynak talán az első olyan Hrabal-mű, amely épp a főhős önér­telmezése révén metafizikai távlatra tesz szert, s az elmondott élettörténet emberi sorsra utal. Sőt, most az önértelmezés képessége válik alapvető értékké, hiszen „az a jobb em­ber, aki jobban tudja kifejezni magát” (Hrabal, 1982 ?, 184) s „az élet lényege a halálra kérdezés, (…) mert tulajdonképpen a halál, nem, ez az önmagamra kérdezés egy végtelen, az örökkévalóság szemszögéből folytatott beszélgetés, (…) mert pusztán utunk értelmetlenségének az ízlelgetése keserűséggel, vagyis szépséggel tölti el az embert.” (Hrabal, 1982 ?, 178)
még eljut
Nem véletlen az út metaforája, melynek „elejét és végét mindig újra és újra fölveri a gyom”. (Hrabal, 1982 ?, 176) (Egyáltalán: Hrabalnál semmi sem véletlen. Rendkívül művelt, és az önmagáról védekezésül terjesztett legendákkal ellentétben nagyon tudatos művész.) Az önmagába visszatérő út a taoizmus, Lao-ce tanításának a központi fogalma. A regény arról szól, hogy egy ember, akit kezdetben „a romantikus Krisztus”, „az opti­mista spirál” életfelfogása hajtott, vezérelt, hogyan jut el a megélt események hatására „a klasszikus Lao-ce”, ,,a kiúttalan kör” bölcsességéig. De eljut, itt még eljut. A világ gazdagsága fölötti pezsgő öröm ugyan odavan, ám a szüntelen halálra kérdezéssel, a halál kikerülhetetlenségének a tudatosításával az ember biztonságra, megnyugvásra te­het szert.

A Túlságosan zajos magány főhőse, Hanta, miután harmincöt évig kezelte a könyv­prést, most, hogy kirúgják, mert modern, gigantikus üzemben folyik majd tovább a köny­vek bezúzása, most ezt a biztonságot veszti el. Világa, melyben egyidejűleg volt jelen Krisztus és Lao-ce, „értékhiányossá válik” (Berkes 1986). Ott, ahol a megintcsak refrénszerűen visszatérő végkövetkeztetés szerint „az ég nem emberséges, és a gondolkodó ember bizony szintén nem az” (Hrabal 1985, 15), s ahol az eszmék harcának semmivel sincs több értelme, mint a két patkányklán egymás elleni irtóháborújának a Prága alatti kloákákban és kanálisokban, ott Seneca nyomán, aki könyvet írt a lelki nyugalomról (Hrabal, 1985, 78), nincs más választás, mint az öngyilkosság.
mint a néma állat
Hogy mi a különbség az ötvenes és a hetvenes évek Hrabalja között, az jól érzékelhető Hanta alakján. Aki már szerepelt az ötvenes évek közepén írt Münchausen c. elbeszélés­ben. Ott a legtipikusabb átámító, aki vidám kalandjai ellenére azért olyan mélyen tragi­kus, mert öntudatlanul hazudozza végig az életet; mint a néma állat, nem tud saját sorsá­ról, ennélfogva föl sem merül benne, meg sem kísértheti az öngyilkosság gondolata. A Túlságosan zajos magány Hantája épp ellenkezőleg, mindent kultúrával átitatottnak lát, jelentésben tobzódónak; még a málladozó prágai házak is eszményét juttatják eszébe, „ami után vágyott Hegel és Goethe, a bennük rejtőző Görögországot, a szép hellénséget, mint példát és célt” (Hrabal 1985, 25).

A világ azáltal vált üressé, mert a kultúra kivonult belőle, bezúzatott. Az új kor gyerme­kei, a hatalmas nagyüzemi könyvzúzda szocialista brigádjának munkásai társasutazásra mennek Görögországba, „szabadságukat töltik Hellászban anélkül, hogy valamit is tud­nának Arisztotelészről, Platonról és Goethéről, az antik Görögország meghosszabbított karjáról, nyugodtan dolgoznak, és tovább szaggatják a táblák közül a könyvek belsejét, és az iszonyattól felborzolódott és rémült lapokat a futószalagra dobálják, csak úgy, közö­nyösen és nyugodtan, anélkül, hogy átélnék mindazt, amit egy ilyen könyv jelent.” (Hra­bal 1985, 62)
visszatérés a kezdetekhez
Most már nem a két életfelfogás: a jézusi progressus ad futurum, az előre a jövő felé és a Lao-ce-i ad originem, a visszatérés a kezdetekhez áll szemben egymással, mint az előző regényben, hisz Hanta tudatában e kettő boldogtalan boldogsággá, a szépség kese­rűségévé olvad össze. (Hrabal 1985,45.) Nem. Hrabal a kultúrával telített és a kultúrától megfosztott világ között húzza meg a határvonalat, s nagyon pontosan jelzi, hogy ez egy­beesik Nyugat- és Kelet-Európa határával: „Kelet-Európa nem a Poriči-kapunál kezdő­dik, hanem odább, ahol a régi, Monarchia-beli empire állomásoknak vége szakad, valahol Galíciában, ahová még eljutott a görög tümpanon, és a görög szellem csakis azért hatotta át ennyire Prágát, méghozzá nemcsak a prágai bérházak homlokzatát, hanem a lakosok tudatát is, mert a klasszikus gimnáziumok és a humán egyetemek sok millió cseh fejet töltöttek meg Görögországgal és Rómával.” (Hrabal 1985, 25)

Híres esszéjében Milan Kundera ugyanezt mondja: „A földrajzi Európa (amely az Atlanti-Óceántól az Urálig terjed) mindig is két különállóan fejlődő félre oszlott: az egyik szorosan kapcsolódott a Római Birodalomhoz és a katolikus egyházhoz; a másik Bizánc­ban és az orthodox egyházban gyökerezett. A második világháború után a két Európa között húzott választóvonal pár száz kilométerrel nyugatabbra tolódott, s néhány nemzet, amely azelőtt a nyugati világhoz tartozott, egy szép napon Keleten találta magát.” (Kundera, 1984, 2) Visszahozataluk Közép-Európába a kultúra segítségével történhet. „Ezért van a közép-európai forradalmakban valami hátrahúzó, csaknem azt mondhatnám, idő­szerűtlen vonás: kétségbeesetten azon igyekeznek, hogy visszareparálják az elmúlt idő­ket, a kultúra korát, az Újkor elmúlt korszakát, mert csakis ebben a korban, csakis a kulturális értékeit nagyra tartó időben találhat magára Közép-Európa.” (Kundera, 1984, 12)

Ha nem így történik, akkor az egyet jelent a Túlságosan zajos magány befejezésével: az öngyilkossággal. És hogy ezt mennyire nem csupán képletesen kell érteni, azt a világ öngyilkossági statisztikájának első két helyét elfoglaló magyarok és csehek tudhatják a legjobban.
zseniális műfogás
Hrabal 1974-ben súlyos betegség után, békére és nyugalomra vágyva azt nyilatkozta, hogy még öt könyvet szeretne megírni (Gibian, 1980, 74). Lehet, hogy már megvan az öt, s akkor a valószínűleg 1986-ban, ama rejtélyes sorozatban megjelent ráadás címe: Proluky (Foghíjak) úgy értelmezendő, hogy az író most mindazt föltálalja, ami életéből eddig megíratlan maradt. Első ránézésre tehát önéletrajz, helyesebben életrajz, mert Hrabal zseniális műfogással nőnemben, a feleségével mondatja el közös életük történetét, körülbelül 1974-ig. A cím másik értelmezése az lehet: hogyan néznek ki azok a helyszí­nek, események, melyek az író életének helyszínei, eseményei között találhatók. (A trükk persze az, hogy ezt is Hrabal írta, tehát mégiscsak: önéletrajz.) De a Foghíjak cím jelent­heti azokat a témákat is, amelyeket Hrabal eddig inkább került.

Az egyik mindjárt maga Hrabal. Aki eddig is jelen volt műveiben, de csak mint sok szereplője közül az egyik, s hogy úgy mondjam, csupán testi mivoltában. A „lelkéről” nem árult el semmit, azt szégyellte. Most viszont a kívülálló kegyetlenül gunyoros szemé­vel mindent megtudunk az „én kincsemről”, ahogy Hrabalné a férjét hívja: azt, hogy sört vedelő svejki figura, akit májnagyobbodás miatt epekővel operáltak, hogy Prága külvárosából, a Gát utcai rozzant lakásból — amit az író több művében is az Örökkévaló­ság gátjává ámított át — modern toronyházba költöztek, hogy nagy macskabarát, s hogy a félelem és az eszeveszett bátorság szüntelen hangulatváltozásaiban él. Az ironikus néző­pontot indokolja egyrészt az, hogy az asszony mégiscsak a férjéről beszél, s több mint negyedszázados házasság után még jó, ha szeretetteljes, házsártos gúnyra futja. Az iróniát azonban főként az indokolja, hogy az asszony tipikus Hrabal-hős, korán a történelem mellékvágányára került ember: mint gazdag szudétanémet gyáros lányát, 16 éves korában, 1945-ben pusztán osztályidegen származása miatt ártatlanul félévre börtönbe csukták, hogy majd aztán pincérnő legyen — Hrabal első könyvének megjelenéséig kis lábasban naponta hordta haza férjének az ennivalót és adta a sörre való zsebpénzt —, majd amikor onnan kifúrják, elmegy beírónőnek arra a hulladékpapír-begyűjtő telepre, ahol korábban férje és férjének kedvelt hősei, például Hanta dolgoztak, s ott megéri azt, amikor befut­nak nemcsak a Poupata bezúzásra ítélt bálái, de a hivatalos szóhasználat szerint „likvidá­lás alatt lévő” többi cseh író művei is. (Ilyenkor telefon megy az illető szerzőnek, aki hulladékként elvihet saját művéből néhány példányt.)

bojtar8

A létező szocializmusban létezgető író helyzete kettős. Egyfelől érvényes rá az a jellem­zés, amit Zbigniew Herbert ad: „Nagy példányszámok, dedikálás, celofánba csomagolt virágcsokrok, szerzői est, író-olvasótalálkozó, amire eljön ötezer álmos, fáradt munkás, és tapsol, éljenez az író elvtársnak. A létező kapitalizmus világában nem volt ilyen jó dolga az írónak.” (Herbert, 1986,194) Hrabal eddig emiatt szégyellt beszélni az ügy má­sik oldaláról: az író, s általában az értelmiség megtöréséről. Most viszont az érem mind a két oldalát megmutatja. Mesterien, rafináltan, például abban a jelenetben, mikor a Hrabal-házaspár a Bagolyhoz címzett vendéglő iszonyú zsivajában Heinrich Böll-lel és feleségével sörözget: „Szóval, mein lieber Bohumil, hogy megy az írás? Van tere a mun­kához? Nem panaszkodhat? Én ugyanis most hivatalosan vagyok itt, mint a PEN Klub el­nöke … Az én férjem pedig azt üvöltötte Böll úr fülébe … Aber hagyjuk, panaszkodni ugyan volna mire, de én nem panaszkodom, fölösleges, én most a likvidálás alatt lévő írók közé tartozom, úgyhogy megint azt írom, amit akarok, megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem használok szalvettát. Érti? … És Böll úr visszakiabált… Értem, bár itt szörnyű lárma van. De ha maga nem is, mi van a többiekkel? Több száz író nem írhat, nem tiltakoznak? S az én párom azt üvöltötte … Én önmagam ellen tiltakozom. Hogy még mindig nem sikerült egy tisztességes regényt összehoznom. Meg aztán Prométhe­usznak is el kellett lopnia a tüzet. Nekem se fogja senki odaadni … De Heinrich Böll csak kötötte az ebet a karóhoz … Mégis, itt nem jelennek meg irodalmi folyóiratok, se tudományos, se kritikai lapok. És maga, maga talán publikál? Nem publikál … És az én kincsem ordított, olyan hangosan dumáltak a Bagolyban … Persze hogy nem publiká­lok. Megengedem magamnak azt a luxust, hogy megint az asztalfióknak írok (…) Hein­rich Böll pedig folytatta: … Szóval tényleg nem panaszkodhat? Ekkor elégeltem meg és szóltam közbe … De hát Böll úr, hisz az egész nem igaz, két könyvét küldték zúzdába, nem engedik megjelenni, mikor a születésnapja volt, az erdőben a vendéglőt a rendőrség zárta körül, mi az, hogy nem panaszkodhat?” (Hrabal, 1986., 166)
megér­kezik a rendőrség
A Proluky másik, az írói léttel közvetlenül összefüggő témája a politika. Hrabal művei eddig a közvetlen politizálástól majdnem teljesen mentesek voltak: nem az értelmiség írója, s a politika csak az értelmiség életét befolyásolja közvetlenül. Most azonban, hogy az ő íróságáról is sok szó esik, a politika szinte főszerepet kap. A könyvön végigvonuló refrénmondat a szovjet ágyút említi, amely 1968-ban a Csehszlovák Írószövetség épüle­tére szegeződött (tehát nem valamelyik kormányhivatalra!), s amely azóta is az országra irányul (Hrabal, 1986 ?, 93). A két téma: értelmiségi lét és politika összekapcsolása egy 1970-es születésnapi lakoma leírásában csúcsosodik ki. A falusi vendéglőben, az Erdész­lakban nemcsak a helybéli ivócimborák és a rokonok gyűlnek össze Hrabal köszöntésére, de két autóra való prágai vendég is, köztük Marysko, a festő Hegr, Kosík, a filozófus, Kostroun, a feloszlatott írószövetség titkára, és más, likvidálás alatt lévő vagy már likvi­dált írók-szerkesztők, majd befut Smrkovský, a volt miniszterelnök is. Esznek-isznak. „Az én férjem ugyan mosolygott, de tudta, nagyon pontosan értésünkre is adta, hogy tudja, az az ágyú, ami két évvel ezelőtt az írószövetség első emeletére irányult, bár látha­tatlan, de most is létezik, most épp itt kint áll, és az Erdészlakra szegeződik. Én örültem, hogy a férjem maga alatt van, mert hát mitől fél? Miért nem küldi el őket az ágyújukkal együtt a francba, hát mit követett el az irogatásával?” (Hrabal, 1986 ?, 159) Aztán megér­kezik a rendőrség, körülveszik a házat, mindenkit igazoltatnak, s véget vetnek a zenének. Az ún. nép és az értelmiség bonyolult viszonyáról mindent elmond a szívszorító jelenet, amit Hrabalné szemével látunk: egyszerre iszonyodva-rémülettel, ám nem titkolt kárö­römmel is, hisz az értelmiségi urak csak azt tapasztalják meg, amit ő már 1945-ben meg­tapasztalt, s amit az ún. egyszerű emberek azóta is egyfolytában tapasztalnak.

A Proluky nem csupán a hrabali életmű eddigi csúcsa, zseniális ironikusan-önironikus lélektani regény, családregény, Bildungsroman, hanem a létező szocializmusról adott dokumentumszerűen — mert esztétikailag — hű kórkép teljessé egészítése. Annak a dokumentuma, hogy egy ember, aki a kor mélyén kutatja a gyöngyöt, képes volt azt mindnyá­junk számára a felszínre hozni, s mindeközben sikerült életben, sőt, szabadlábon maradnia. Ez Bohumil Hrabal realizmusának leghihetlenebb, legcsodaszerűbb eleme.

bojtar9

Jegyzetek [HOGYAN LESZ VALAKI A SZOCIALIZMUS REALISTÁJA: A KEZDETEK]
  1. Czesław Miłosz: The History of Polish Literature. London, 1969. The MacMillan Company, 529.
  2. Robinson Warszawski. (A varsói Robinson). Dialóg, 1984/9. 5—17.
  3. Czesław Miłosz. Sukiennicki, Andrejewski. In: Zaczynając od moich ulic. Paris, 1985. Instytut Literacki, 339.
  4. Ilf— Petrov: Hogyan született Robinson. Ford.: Gellért György. Bp. 1958. Magvető, 11—12.
  5. Listy do Andrzejewskiego w sprawie „Robinsona”. (Levelek Andrzejewskihez a „Robinson” ügyé­ben). Dialog, 1984/9. 108-117.
  6. IV. 19-i levél. Dialog. I. m. 111.
  7. Czesław Miłosz: Alfa, avagy a moralista. Máshonnan beszélő, 2. sz. 25.
  8. Erről lásd az egyik megmenekült, Zbigniew Stypulkowski beszámolóját: Hearings before the select committee on communist aggression. House of Representatives. Eighty-third Congress. part 2. Was­hington, 1954. United States Government Printing Office, 1072—1100.
  9. Jerzy Andrzejewski: Hamu és gyémánt. Ford.: Mészáros István. Bp. 1964. Szépirodalmi, I. 130—131. Lengyel kiadás alapján.
  10. Andrzejewski és Miłosz barátja a megszállás évei alatt (milyen szépen, szinte misztikusan kapcsolód­nak egymáshoz a dolgok!), a felejthetetlen Kazimierz Wyka írt erről meggyőzően: Reymont, czyli ucieczka do zycia. (Reymond, azaz menekülés az életbe). Warszawa, 1979. PIW, 201.
  11. Dialog, i. m. 111.
  12. Czesław Miłosz: Przenówienie. (Beszéd). 1980 decemberében, In: Zaczynając od moich ulic. I.m. 354.
  13. Ziemia Ulro (Ulro-ország). Párizs, 1957. Instytut Literacki. 33.
  14. Zdobycie władzy. Paris, 1955. Instytut Literacki, 124.
  15. Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Ford.: Muraközy Gyula. Bp., 1985. Európa. 264—265.
  16. m. 327.
  17. m. 159.
  18. Miłosz: Zdobycie władzy. Lm. 156—157.
  19. m. 157.
  20. Nagyvilág, 1986/1. 53.
  21. Dialog, i. m. 116.
Jegyzetek [HOGYAN LESZ VALAKI A SZOCIALIZMUS REALISTÁJA: A (VÉG)KIFEJLET]
  1. A bibliográfiában e sorozat könyveinek valószínű vagy más forrásból tudott megjelenési éve után kérdőjelet teszek.
  2. 1953-ban írt elbeszélés, ami 1971-ben bukkan fel, hogy aztán 1984-ben jelenjen meg; első számú utóirat, második számú utóirat — az ember feje szédül a sok évszámtól, helyszíntől, adattól: az államvédelmi hatóságok valósággal nyomozót faragnak a jámbor filoszból…
  3. Szinte törvényszerű, hogy a Hrabalt fölfedező Jiří Kolář (1914-) könyveinek hasonlóan kalandos a sorsa: 1948-ban még megjelent kötete, a következő évben hirdetettet már szétdobták, amit 1969-ben újra kiszedtek, hogy 1970-ben ugyanúgy a zúzdában lelje halálát, mint a Poupata.
  4. A négy elbeszélés Párizsban jelent meg: Hrabal, 1984.
Bibliográfia
Berkes Tamás: Értékhiányos önkáprázat. Tiszatáj, 1986/4.
Černý, 1976: Václav Černý: Za hádankami Bohumila Hrabala. (B. H. talányai nyomában) Svědectví, XIII.537—567.
George Gibian: Czech Literature since 1956. Bohemica, (New York)
Herbert, Zbigniew: Wypluć z siebie wszystko. Rozmowa ze Zbigniewiem Herbertem. (Kiköpni magamból mindent. Beszélgetés Z. Herberttel) in: Jacek Trznadel: Haríba domowa. Paris, Instytut Literacki.
Hrabal, 1966: B. Hrabal: Odpovídá na otázky Jaroslava Putíka. (B. H. felel J. P. kérdéseire) Orientace, 1966/4.
Hrabal, 1963: B. Hrabal: Perlička na dně (Gyöngyszem a mélyben) Praha. Československý spisovatel
Hrabal, 1970 ?: B. Hrabal: Poupata. (Bimbók)
Hrabal, 1971 ?: B. Hrabal: Jeden všední den. (Egy közönséges hétköznap)
Hrabal, 1975: B. Hrabal: Rozhovor s Bohumilem Hrabalem (Beszélgetés B. H.-lal) Tvorba, 1975/2.
Hrabal, 1977: B. Hrabal: Tükrök árulása. Ford.: Happ Béla. Bp. Európa
Hrabal, 1982: B. Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak. Ford.: Hosszú Ferenc. Bp. Európa
Hrabal, 1982 ?: B. Hrabal: Jak jsem obsluhoval anglického krále.
Hrabal, 1984: B. Hrabal: Bohumil Hrabal čtyřikrát cenzurovaný. (B. H. négyszer cenzúrázott), Svědectví XVIH. 72.789-804.
Hrabal, 1985: B. Hrabal: Túlságosan zajos magány. Ford. Varga György. In: Gyöngéd barbárok. Bp. Európa.
Hrabal, 1986: B. Hrabal: Život bez smokingu. (Szmoking nélküli élet) Praha, Československý spi­sovatel.
Hrabal, 1986 ?: B. Hrabal: Proluky. (Foghíjak)
Koláf, 1983: Jiři Kolář: Očityý svědek. Deník z roku 1949. (A szemtanú. Napló 1949-ből) München, Arkýř, Karel Jadrný Verlag.
Kosková, 1984: Helena Kosková: Hrabalovo dilema. (H. dilemmája) Svědectví, XV III. 12 .
Kundera, 1984: Milan Kundera: Az elrabolt Nyugat – avagy Közép-Európa tragédiája. Irodalmi Újság sorozata 5. Párizs
Kycel Karel, 1984 ?: Post scriptum.
kép | Pawel Kuczynski