TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [5]
EMBER A TÖRTÉNELEMBEN II. [1989 ősz]
![TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [5]](https://ligetmuhely.com/wp-content/uploads/2017/02/gerzson1.jpg "TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [5] 1")
Danilo Kiš (apja Auschwitzban elpusztult magyar zsidó, anyja pravoszláv, Crna Gora-i montenegrói), 1935-ben született, szerbül író jugoszláv állampolgár, aki a hetvenes évek vége óta Párizsban él.
Hogyan és miért üldöznek el egy írót hazájából?
Noha a háború utáni Jugoszlávia legnagyobb irodalmi botrányáról van szó, az ügy hátterére csak legújabban, több mint tíz év elmúltával derült fény, Draža Markovič akkori pártvezér emlékirataiból. 1976-ig Danilo Kiš-nek öt regénye, vagy inkább kisregénye jelent meg. Az első, tipikusan ifjúkori próbálkozást leszámítva (Manzárd, 1963) ezek a könyvek mind a század egyik nagy botrányáról, a fasizmusról szólnak (44. zsoltár, 1963), arról, hogy miként szólt bele a fasizmus az író gyerekkorába, családja életébe. (Kert, hamu, 1964; Korai bánat, 1969; Fövenyóra, 1972)
véletlenül ottfelejtette
Danilo Kiš ígéretes, bár Jugoszlávián kívül kevéssé ismert írónak számított, mikor 1976-ban Borisz Davidovics síremléke címen hét elbeszélésből álló kötetet jelentetett meg a század másik nagy botrányáról, a sztálinizmusról. Ebben az évben a legmagasabb szintű szovjet pártküldöttség látogatott el Jugoszláviába. A szívélyes légkörű tárgyalás első napján Brezsnyev arra kérte Titót, hogy vessen véget a szovjet- és szocializmusellenes könyvek nyakló nélküli jugoszláviai kiadogatásának, vagyis valósítsanak már meg egy kis egyeztetett kultúrpolitikát, magyarán vezessék be Jugoszláviában is a szovjet cenzúrát. S hogy „konkrétabbá tegye a felvetést a jugoszláv elvtársak felé”, a magas szovjet tárgyalófél véletlenül ottfelejtette a széken Danilo Kiš új elbeszéléskötetét. Tito ugyan a jugoszláv alkotmányra hivatkozva másnap visszautasította a szovjet pártfőtitkár kérését, ám nyilván a jugoszláv elvtársak között is többen akadhattak olyanok, akik egy véleményen voltak Brezsnyevvel, vagy akik úgy gondolták, hogy abból baj nem származhat ha — biztos, ami biztos — egy Danilo Kiš-féle firkászt megrendszabályoznak. És megkezdődött a hecckampány. A belgrádi irodalmi szalonokból és kávéházakból kiinduló hosszú előkészítő rágalomhadjárat után egy névtelen újságíró tollából 1976 őszén megjelentek az első cikkek, amelyek Kišt plágiummal vádolták. Kiš két éles hangú válasza után elszabadult a pokol: majd minden jugoszláv irodalmár hozzászólt a kérdéshez, olvasói levelek öntötték el a lapokat. A színfalak mögött pedig a névtelen telefonok, a névtelen levelek fenyegetődzései. Ebben a helyzetben az író — akit jóformán összes barátja cserbenhagyott — kétségbeesett lépésre szánta el magát: Anatómialecke címen 1978-ban könyvet jelentetett meg (a cím Rembrandt festményére utal), amelyben nemcsak saját művészetéről és általában „a Borges utáni irodalomról” adott magas színvonalú irodalomelméleti leckét, hanem rávilágított a kampány mögöttes indítékaira is: a nacionalizmusra, az antiszemitizmusra és legfőképpen az ezekkel mindig párban járó személyiségellenes, egyediségellenes, értékellenes dogmatizmusra-sztálinizmusra. (,,A nacionalizmus elsősorban paranoia. Kollektív és egyéni paranoia. Mint kollektív paranoia az irigység és a félelem eredménye, mindenekelőtt pedig az egyéni tudat elvesztésének eredménye. (…) A nacionalista per definitionem tudatlan. (…) A nacionalizmus a banalitás ideológiája. (…) A nacionalizmus: giccs.”[1]) A könyvhöz Kiš valóságos antológiát mellékelt Borgesről, Ivó Andričról, Thomas Mannról, a montázstechnikáról és a „posztmodern” könyvtárról szóló tanulmányokból. A befejező rész pedig gyakorlati oktatás: Kiš legfőbb ellenfeleinek, egy kritikusnak és két, nálunk is ismert regényírónak, Branimir Ščepanovičnak és Miodrag Bulatovičnak a művein tart az élveboncolásból bravúros bemutatót. Akik erre persze még inkább felhördültek, s kénytelenek voltak slapajaik háta mögül előbújva személyesen a színre lépni. Hogy miként, azt szemléltesse csupán egyetlen példa. Kiš gyilkos szellemességére Bulatovič nyílt levéllel válaszolt, aminek címe: Elegem van már ebből a Kic-ből! (kic = giccs). A levél az Anatómialeckét megjelentető kiadó igazgatójának szól, s a népben-nemzetben gondolkodó Bulatovič többek között így jelenti föl benne nemcsak Kišt, hanem a címzettet is: „Eszemben sincs közvetlenül fordulni az Ön szerzőjéhez. Önt, a kiadóját kérdem, mint olyan személyt, aki felelős mindezért, ami a Nolit cégjelzésével megjelenik. (…) Gavarič elvtárs, Ön az ön Anatómialeckéjével megrágalmazta fővárosunkat. Az efféle komoly anatómiára kidobott közösségi pénzen Ön megjelentethetett volna két kötet elbeszélést, valamilyen fiatal író regényét, tíz verseskönyvet!”[2]
Az Anatómialecke körüli hajcihőt aztán betetőzte, amikor az egész vitát annak idején kirobbantó újságírócska hitelrontás és rágalmazás miatt beperelte Kišt és az író mellett végig kitartó kritikust, Predrag Matvejevičet. A megint csak az egész jugoszláv sajtó színe előtt zajló perek Kiš felmentésével értek véget.
a bírósági ítéletig
A három évig tartó csatározásokról Boro Krivokapič több mint 500 oldalas összeállítást jelentetett meg, amely újságcikkektől kezdve az Anatómialecke részletein át egészen a bírósági ítéletig minden fontosabb dokumentumot tartalmaz, s amelynél kevés érdekesebb mentalitás-történeti könyvet olvashatni.[3] A Kišsel rokonszenvező összeállító ezt a címet adta a kötetnek: Meg kell-e égetni Kišt? Van abban valami félelmetes, hogy a XX. század végén, Európában egy ilyen kérdést – ha mégoly ironikusan is – egyáltalán föl lehet tenni.
Irodalmi, erkölcsi, jogi téren – Danilo Kiš minden téren győzött. Sőt, azóta, hogy Franciaországba tette át székhelyét, s évente csak 2–3 hónapot tölt otthon, Jugoszláviában is egyre nagyobb az ázsiója. Mégis, pirruszi győzelem az övé. Újra csak azt bizonyítja, amit Miłosz, Hrabal, Márai stb., stb., szinte minden nagy művész esete — s ezért érdemes szót ejteni róla –, hogy az író saját életének a nyersanyagával dolgozik, hogy szó szerint az életével játszik.
*
Mi a vita tárgya? A Borisz Davidovics síremléke hét elbeszélést tartalmaz. Öt a sztálinizmus (bolsevizmus) köréből veszi témáját, egy — történelmi párhuzamot kínálva az előző, XX. századi történetekhez — a XIV. sz. inkvizíciós zsidóüldözését írja le, az utolsó pedig egy szovjet-orosz költő fiktív életrajza. Tehát hat az „életről”, egy pedig ezt az életet megörökítő „irodalomról” szól. A sztálinizmushoz idomult irodalom azonban fura képződmény: a túlélés művészete. A költő Darmolatov sem jelentéktelen versei, hanem különös betegsége révén maradt meg az orosz irodalomtörténetben: „Herezacskóját, amely akkora volt, mint a legnagyobb kolhoztök, lefényképezték, és azóta minden külföldi szakkönyv is közli, amikor az elefantiázisról (elephantiasis nostras) van szó. Egyúttal az íróknak is tanulságul, hogy az íráshoz nem elég, ha valakinek csak tökei vannak.”[4] Az elbeszélésekben a tény és a kitaláció, a faction és a fiction vegyül. Kiš forrásokat nevez meg, pontos dátumokat és helyszíneket sorol fel, lábjegyzeteket közöl, bibliográfiát vonultat fel — ám egyetlen kitalált elem elég ahhoz, hogy mindezt a komoly tudományosságot lerombolja, s egyúttal az igazság magasabb, költői fokára emelje a történetet. Hogyan? Például úgy, hogy egyik hőséről azt írja: „1935 egy esős őszi napján átlépte a litván-szovjet határt”. (50. lap) Nos, 1935-ben Litvánia és a Szovjetunió nem volt határos egymással. Az ilyen „tettenérések” hatására azután azok az adatok és események is ironikusan lebegni kezdenek, amelyek pedig tényleg valódiak, s az olvasó végül is eljut oda, hogy tudomásul veszi a valóság fantasztikus jellegét, eljut annak megértéséig, hogy mi minden történhet meg az emberrel századunkban. Eljut a történelmi igazság megértéséhez, abban az értelemben, ahogy azt már — Arisztotelész megfogalmazta: „A történetírót és a költőt nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e (…), hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál.”[5] Mit jelent az, hogy „mélyebb”? Hogyan választhatók szét – ha egyáltalán szétválaszthatók – a történelmi és a költői tények?
plágium-vád
Az egyik szerzőt, akitől Kiš a történetek többségét plagizálta volna, Karlo Stajnernek hívják. (A „meglopottak” egyébként számosan vannak: Orwell, Bábel, Nabokov, Koestler, a történész Roy Medvegyev, Nagyezsda Mandelstam, Ivó Andrič, egy L. Réau nevű művészettörténész, egy Jean Paris nevű történész stb., stb. Sőt, a rendőrkritikusi buzgalom Kiš korábbi műveiben is felfedezte a lopott árut: a Fövenyóra a nouveau romanra , a Kert, hamu a lengyel Bruno Schulzra menne vissza…) Karlo Stajner, 1919 óta a jugoszláv kommunista párt tagja, a Komintern utasítására 1932-ben a Szovjetunióba ment, ahol már 1936-ban letartóztatták. Következett húsz év börtön, kínzás, táborok, Szibéria. Az 1956-ban hazaengedett és rehabilitált Stajner 7000 nap Szibériában címen megírta emlékiratait. Danilo Kiš öt elbeszéléséhez innen vette az anyagot. Ami azonban nála, aki a leírt borzalmakkal csak könyvekben találkozott, maga a sokszínű szikrázó valóság, az Stajnernél egy idő után bizony unalmas, papírízű dokumentum. Mert a történelmi valóság mélyebb megértéséhez egy valami kell: írói erudíció, tehetség. Sok mindent lehet plagizálni. Egy valamit nem: a minőséget. Ezért értelmetlen minden plágium-vád. Igaza van Bányai Jánosnak, amikor azt írja: „Egyetlen, az idézetbe beavatkozó tollvonás elég ahhoz, hogy az átírt szövegrész ne csak új jelentés-árnyalatot tükrözzön, hanem egészen új értelmet kapjon. Csakhogy ezt a tollvonást tudni kell meghúzni.”[6] Kissé leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy tény, történelmi igazság az lesz, ami tehetségesen van megfogalmazva. Mert önmagában nem különböztethető meg egymástól valóság és irodalom. Vagy kitalálható-e képtelenebb, költöttebb történet annál, amivel Danilo Kiš kálváriája elindult? Vagy Stajner emlékiratainak a sorsa. A könyv már 1958-ban készen volt, mégis, csak 1972-ben adták ki. Mind a belgrádi, mind a zágrábi kiadóhoz beküldött kézirat szőrén-szálán eltűnt. S hogy az írás egyáltalán fennmaradt, az kizárólag annak köszönhető, hogy Stajner egy példányt nagy óvatosan kiküldött a bátyjának Lyonba. Aztán a külföldi kiadások esetében ugyanez megismétlődött: a német fordítás kézirata is elveszett, az amerikai kiadásba pedig Tito személyes kérésére azért nem egyezett bele Stajner, mert ugyanaz a kiadó jelentkezett érte, amelyiknél Gyilasz művei is megjelentek. A legképtelenebb, egyenesen egy rémfilmbe (vagy egy Kiš-elbeszélésbe!) illő történet az olasz kiadás kapcsán esett meg – egyébként, ahogy Kišnek meséli Stajner: „Firenzében került sor a megbeszélésre. Elvittek valami házba, a város szélére. Azt gondolom magamban: Istenkém, ha innen élve kikerülök, akkor az egy második Norilszk lesz! Mintha gyilkosok közé léptem volna be. Ülnek és cigarettáznak. Az állítólagos kiadóim. Bevallom, hosszú évek óta nem reszkettem úgy az életemért, mint akkor. Azért otthagytam a könyvet. Hogy azután az is ‘elveszett’, azon nem csodálkozom. Senki nem tudta, ki volt a beszélgetőpartnerem. Sem én nem tudtam, sem más. Mikor megkérdeztem a kiadót, kiderült, náluk ilyen ember nem dolgozik… Számomra nem kétséges, ki áll a dolog mögött.”[7] A Dichtung és Wahrheit ilyen ironikus-parodisztikus összemosása miatt Danilo Kišt elsősorban persze Borges-utánzónak mondták támadói. Kiš az elbeszélő prózát Borges előtti és Borges utáni korszakra osztotta,[8] és készséggel elismerte, hogy sok mindent átvett a nagy argentin módszeréből, ám a különbségre is pontosan rámutatott: Borges a dokumentumokat leggyakrabban metafizikai síkon alkalmazza, míg ő „valamiféle objektív történelmi igazság elérésére”.[9] Valóban, Borges számára az idő „metafizikai, természeti rejtély”9[10], ő az idő időbeliségét tisztán, „hordozó” nélkül akarja megragadni. Ezért állandóan tautológiákhoz jut el („egész életem… tautológiákból áll”[11] — írja egy helyütt), köztük a legfőbbhöz, a jelölő szó és a jelölt dolog tautológiájához („a beszéd tulajdonképpen tautológia”[12]). Kiš ezzel szemben valaminek (a sztálinizmusnak) a történetét akarta megírni, eközben mintegy mellékesen ér el metafizikai, idő feletti általánosításokig, pl. a Rossz, a Gonosz létezéséről, ismétlődő felbukkanásáról a világban. Ezért van igaza Kišnek, amikor azt állítja, hogy a Borisz Davidovics síremléke Borges ellenkönyve.[13]
A Borisz Davidovics síremléke alapjában azonban a koestleri kérdés áll: mit tehet az ember a történelmi Gonosszal szemben? S Danilo Kiš válasza egyértelmű: ő olyan figurákat akart elénk állítani, „akiket a történelem sodra elragadott, de akik továbbra is magukon akarják viselni egyéniségük világos jegyét és bélyegét, akik mindennek dacára az árral szemben úsznak, akik egy személyiségellenes korban kiválnak az azonosan gondolkodók megkülönböztethetetlen tömegéből, akiknek mégiscsak a lelkiismeret az iránytűjük, ha egyáltalán a lelkiismeret lehet még iránytű.”[14] S egy 1980-as interjúban még egyértelműbben: „Az ember a civil kurázsi segítségével sokszor mégiscsak képes megváltoztatni személyes sorsát is, meg az emberi sorsot általában is.”[15] Noha ez nagyon romantikusan hangzik, Kiš szereplői mégsem hősök, csupán hősies viselkedésre képes ún. egyszerű emberek. Az író azért keveri kibogozhatatlanná valóság és fantázia szálait, hogy a hagyományosan nem-történelminek tartott figurákat, eseményeket történelmi fontosságúvá emelje. Ravasz logikával mintha azt mondaná: a történelmi tényeket megörökítik. Akkor hát örökítsünk meg bármilyen egyszerű tényt, s ettől az egycsapásra történelmivé válik.
Ez a logika mozgatja Kiš következő, eleddig utolsó kötetének, a Holtak enciklopédiájának az elbeszéléseit is. Ami minden ember életében, történelmi és nem-történelmi életben közös, az a halál : „A történelmet a győztesek írják. Legendákat sző a nép. Az írók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál.”[16]
kegyetlen paródia
A kötet 9 elbeszélése közül 8 variáció a halál témájára, az utolsó, a kilencedik pedig (A ‘Lenin-fejes vörös bélyegek’) megint csak az irodalomról szól. Ebben Kiš — a Borisz Davidovics síremléke kritikai fogadtatásának a tapasztalataival a háta mögött — az irodalommagyarázók kegyetlen paródiáját adja.
Variációk a halálra. Mégpedig olyan variációk, amelyek a nagy, hősi halált lefokozzák, a kisember halálát felemelik.
A kötet címadó elbeszélése egy enciklopédiáról, lexikonról szól, amelyben a világon eddig élt valamennyi ember életének minden mozzanata megtalálható. A cím megtévesztő, mert tulajdonképpen az élet enciklopédiájáról van szó. Az élet, „a történelem emberi sorsok, mulandó történések összessége” (44. 1.). Kiš ír egy másik könyvről is, a Gonosz művéről, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címen ismeretes antiszemita brosúráról, amely az elmúlt száz év során annyi gyűlölködést, szenvedést, halált okozott. Az élet végtelen sokszínűségével szemben ez a könyv mindenért egyvalamit tesz felelőssé. Azt hiszem, ez a mindent egyetlen dologra visszavezető gondolkodásmód lehetne a Gonosz egyik meghatározása. ,,A sok könyv nem veszélyes. Veszélyes csak egy.” (145. 1.)
