Bojtár Endre

TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [5]

EMBER A TÖRTÉNELEMBEN II. [1989 ősz]

TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [5]

Danilo Kiš (apja Auschwitzban elpusztult magyar zsidó, anyja pravosz­láv, Crna Gora-i montenegrói), 1935-ben született, szerbül író jugoszláv állampolgár, aki a hetvenes évek vége óta Párizsban él.

Hogyan és miért üldöznek el egy írót hazájából?

Noha a háború utáni Jugoszlávia legnagyobb irodalmi botrányáról van szó, az ügy hátterére csak legújabban, több mint tíz év elmúltával derült fény, Draža Markovič akkori pártvezér emlékirataiból. 1976-ig Danilo Kiš-nek öt regé­nye, vagy inkább kisregénye jelent meg. Az első, tipikusan ifjúkori próbálkozást leszá­mítva (Manzárd, 1963) ezek a könyvek mind a század egyik nagy botrányáról, a fasizmus­ról szólnak (44. zsoltár, 1963), arról, hogy miként szólt bele a fasizmus az író gyerekkorá­ba, családja életébe. (Kert, hamu, 1964; Korai bánat, 1969; Fövenyóra, 1972)
véletlenül ottfelejtette
Danilo Kiš ígéretes, bár Jugoszlávián kívül kevéssé ismert írónak számított, mikor 1976-ban Borisz Davidovics síremléke címen hét elbeszélésből álló kötetet jelentetett meg a század másik nagy botrányáról, a sztálinizmusról. Ebben az évben a legmagasabb szintű szovjet pártküldöttség látogatott el Jugoszláviába. A szívélyes légkörű tárgyalás első nap­ján Brezsnyev arra kérte Titót, hogy vessen véget a szovjet- és szocializmusellenes köny­vek nyakló nélküli jugoszláviai kiadogatásának, vagyis valósítsanak már meg egy kis egyeztetett kultúrpolitikát, magyarán vezessék be Jugoszláviában is a szovjet cenzúrát. S hogy „konkrétabbá tegye a felvetést a jugoszláv elvtársak felé”, a magas szovjet tárgya­lófél véletlenül ottfelejtette a széken Danilo Kiš új elbeszéléskötetét. Tito ugyan a jugosz­láv alkotmányra hivatkozva másnap visszautasította a szovjet pártfőtitkár kérését, ám nyilván a jugoszláv elvtársak között is többen akadhattak olyanok, akik egy véleményen voltak Brezsnyevvel, vagy akik úgy gondolták, hogy abból baj nem származhat ha — biztos, ami biztos — egy Danilo Kiš-féle firkászt megrendszabályoznak. És megkezdődött a hecckampány. A belgrádi irodalmi szalonokból és kávéházakból kiinduló hosszú előké­szítő rágalomhadjárat után egy névtelen újságíró tollából 1976 őszén megjelentek az első cikkek, amelyek Kišt plágiummal vádolták. Kiš két éles hangú válasza után elszabadult a pokol: majd minden jugoszláv irodalmár hozzászólt a kérdéshez, olvasói levelek öntöt­ték el a lapokat. A színfalak mögött pedig a névtelen telefonok, a névtelen levelek fenyegetődzései. Ebben a helyzetben az író — akit jóformán összes barátja cserbenhagyott — kétségbeesett lépésre szánta el magát: Anatómialecke címen 1978-ban könyvet jelentetett meg (a cím Rembrandt festményére utal), amelyben nemcsak saját művészetéről és álta­lában „a Borges utáni irodalomról” adott magas színvonalú irodalomelméleti leckét, ha­nem rávilágított a kampány mögöttes indítékaira is: a nacionalizmusra, az antiszemitiz­musra és legfőképpen az ezekkel mindig párban járó személyiségellenes, egyediségelle­nes, értékellenes dogmatizmusra-sztálinizmusra. (,,A nacionalizmus elsősorban para­noia. Kollektív és egyéni paranoia. Mint kollektív paranoia az irigység és a félelem ered­ménye, mindenekelőtt pedig az egyéni tudat elvesztésének eredménye. (…) A nacionalis­ta per definitionem tudatlan. (…) A nacionalizmus a banalitás ideológiája. (…) A nacio­nalizmus: giccs.”[1]) A könyvhöz Kiš valóságos antológiát mellékelt Borgesről, Ivó Andričról, Thomas Mannról, a montázstechnikáról és a „posztmodern” könyvtárról szóló tanulmányokból. A befejező rész pedig gyakorlati oktatás: Kiš legfőbb ellenfelei­nek, egy kritikusnak és két, nálunk is ismert regényírónak, Branimir Ščepanovičnak és Miodrag Bulatovičnak a művein tart az élveboncolásból bravúros bemutatót. Akik erre persze még inkább felhördültek, s kénytelenek voltak slapajaik háta mögül előbújva sze­mélyesen a színre lépni. Hogy miként, azt szemléltesse csupán egyetlen példa. Kiš gyil­kos szellemességére Bulatovič nyílt levéllel válaszolt, aminek címe: Elegem van már eb­ből a Kic-ből! (kic = giccs). A levél az Anatómialeckét megjelentető kiadó igazgatójának szól, s a népben-nemzetben gondolkodó Bulatovič többek között így jelenti föl benne nemcsak Kišt, hanem a címzettet is: „Eszemben sincs közvetlenül fordulni az Ön szerzőj­éhez. Önt, a kiadóját kérdem, mint olyan személyt, aki felelős mindezért, ami a Nolit cégjelzésével megjelenik. (…) Gavarič elvtárs, Ön az ön Anatómialeckéjével megrágal­mazta fővárosunkat. Az efféle komoly anatómiára kidobott közösségi pénzen Ön megje­lentethetett volna két kötet elbeszélést, valamilyen fiatal író regényét, tíz verses­könyvet!”[2]

gerzson2

Az Anatómialecke körüli hajcihőt aztán betetőzte, amikor az egész vitát annak idején kirobbantó újságírócska hitelrontás és rágalmazás miatt beperelte Kišt és az író mellett végig kitartó kritikust, Predrag Matvejevičet. A megint csak az egész jugoszláv sajtó szí­ne előtt zajló perek Kiš felmentésével értek véget.
a bírósági ítéletig
A három évig tartó csatározásokról Boro Krivokapič több mint 500 oldalas összeállítást jelentetett meg, amely újságcikkektől kezdve az Anatómialecke részletein át egészen a bírósági ítéletig minden fontosabb dokumentumot tartalmaz, s amelynél kevés érdeke­sebb mentalitás-történeti könyvet olvashatni.[3] A Kišsel rokonszenvező összeállító ezt a címet adta a kötetnek: Meg kell-e égetni Kišt? Van abban valami félelmetes, hogy a XX. század végén, Európában egy ilyen kérdést – ha mégoly ironikusan is – egyáltalán föl lehet tenni.

Irodalmi, erkölcsi, jogi téren – Danilo Kiš minden téren győzött. Sőt, azóta, hogy Franciaországba tette át székhelyét, s évente csak 2–3 hónapot tölt otthon, Jugoszláviá­ban is egyre nagyobb az ázsiója. Mégis, pirruszi győzelem az övé. Újra csak azt bizonyít­ja, amit Miłosz, Hrabal, Márai stb., stb., szinte minden nagy művész esete — s ezért érdemes szót ejteni róla –, hogy az író saját életének a nyersanyagával dolgozik, hogy szó szerint az életével játszik.

*

Mi a vita tárgya? A Borisz Davidovics síremléke hét elbeszélést tartalmaz. Öt a sztálinizmus (bolsevizmus) köréből veszi témáját, egy — történelmi párhuzamot kínálva az előző, XX. századi történetekhez — a XIV. sz. inkvizíciós zsidóüldözését írja le, az utolsó pedig egy szovjet-orosz költő fiktív életrajza. Tehát hat az „életről”, egy pedig ezt az életet megörökítő „irodalomról” szól. A sztálinizmushoz idomult irodalom azonban fura képződmény: a túlélés művészete. A költő Darmolatov sem jelentéktelen versei, hanem különös betegsége révén maradt meg az orosz irodalomtörténetben: „Herezacskóját, amely akkora volt, mint a legnagyobb kolhoztök, lefényképezték, és azóta minden külföl­di szakkönyv is közli, amikor az elefantiázisról (elephantiasis nostras) van szó. Egyúttal az íróknak is tanulságul, hogy az íráshoz nem elég, ha valakinek csak tökei vannak.”[4] Az elbeszélésekben a tény és a kitaláció, a faction és a fiction vegyül. Kiš forrásokat nevez meg, pontos dátumokat és helyszíneket sorol fel, lábjegyzeteket közöl, bibliográfi­át vonultat fel — ám egyetlen kitalált elem elég ahhoz, hogy mindezt a komoly tudomá­nyosságot lerombolja, s egyúttal az igazság magasabb, költői fokára emelje a történetet. Hogyan? Például úgy, hogy egyik hőséről azt írja: „1935 egy esős őszi napján átlépte a litván-szovjet határt”. (50. lap) Nos, 1935-ben Litvánia és a Szovjetunió nem volt hatá­ros egymással. Az ilyen „tettenérések” hatására azután azok az adatok és események is ironikusan lebegni kezdenek, amelyek pedig tényleg valódiak, s az olvasó végül is eljut oda, hogy tudomásul veszi a valóság fantasztikus jellegét, eljut annak megértéséig, hogy mi minden történhet meg az emberrel századunkban. Eljut a történelmi igazság megérté­séhez, abban az értelemben, ahogy azt már — Arisztotelész megfogalmazta: „A történet­írót és a költőt nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e (…), ha­nem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, ame­lyek megtörténhetnének. Ezért filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál.”[5] Mit jelent az, hogy „mélyebb”? Hogyan választhatók szét – ha egyáltalán szétválaszthatók – a történelmi és a költői tények?
plágium-vád
Az egyik szerzőt, akitől Kiš a történetek többségét plagizálta volna, Karlo Stajnernek hívják. (A „meglopottak” egyébként számosan vannak: Orwell, Bábel, Nabokov, Koestler, a történész Roy Medvegyev, Nagyezsda Mandelstam, Ivó Andrič, egy L. Réau nevű művészettörténész, egy Jean Paris nevű történész stb., stb. Sőt, a rendőrkritikusi buzga­lom Kiš korábbi műveiben is felfedezte a lopott árut: a Fövenyóra a nouveau romanra , a Kert, hamu a lengyel Bruno Schulzra menne vissza…) Karlo Stajner, 1919 óta a jugosz­láv kommunista párt tagja, a Komintern utasítására 1932-ben a Szovjetunióba ment, ahol már 1936-ban letartóztatták. Következett húsz év börtön, kínzás, táborok, Szibéria. Az 1956-ban hazaengedett és rehabilitált Stajner 7000 nap Szibériában címen megírta emlék­iratait. Danilo Kiš öt elbeszéléséhez innen vette az anyagot. Ami azonban nála, aki a leírt borzalmakkal csak könyvekben találkozott, maga a sokszínű szikrázó valóság, az Stajnernél egy idő után bizony unalmas, papírízű dokumentum. Mert a történelmi való­ság mélyebb megértéséhez egy valami kell: írói erudíció, tehetség. Sok mindent lehet plagizálni. Egy valamit nem: a minőséget. Ezért értelmetlen minden plágium-vád. Igaza van Bányai Jánosnak, amikor azt írja: „Egyetlen, az idézetbe beavatkozó tollvonás elég ahhoz, hogy az átírt szövegrész ne csak új jelentés-árnyalatot tükrözzön, hanem egészen új értelmet kapjon. Csakhogy ezt a tollvonást tudni kell meghúzni.”[6] Kissé leegyszerűsít­ve ez azt jelenti, hogy tény, történelmi igazság az lesz, ami tehetségesen van megfogal­mazva. Mert önmagában nem különböztethető meg egymástól valóság és irodalom. Vagy kitalálható-e képtelenebb, költöttebb történet annál, amivel Danilo Kiš kálváriája elin­dult? Vagy Stajner emlékiratainak a sorsa. A könyv már 1958-ban készen volt, mégis, csak 1972-ben adták ki. Mind a belgrádi, mind a zágrábi kiadóhoz beküldött kézirat szőrén-szálán eltűnt. S hogy az írás egyáltalán fennmaradt, az kizárólag annak köszönhe­tő, hogy Stajner egy példányt nagy óvatosan kiküldött a bátyjának Lyonba. Aztán a külföl­di kiadások esetében ugyanez megismétlődött: a német fordítás kézirata is elveszett, az amerikai kiadásba pedig Tito személyes kérésére azért nem egyezett bele Stajner, mert ugyanaz a kiadó jelentkezett érte, amelyiknél Gyilasz művei is megjelentek. A legképte­lenebb, egyenesen egy rémfilmbe (vagy egy Kiš-elbeszélésbe!) illő történet az olasz kia­dás kapcsán esett meg – egyébként, ahogy Kišnek meséli Stajner: „Firenzében került sor a megbeszélésre. Elvittek valami házba, a város szélére. Azt gondolom magamban: Istenkém, ha innen élve kikerülök, akkor az egy második Norilszk lesz! Mintha gyilko­sok közé léptem volna be. Ülnek és cigarettáznak. Az állítólagos kiadóim. Bevallom, hosszú évek óta nem reszkettem úgy az életemért, mint akkor. Azért otthagytam a köny­vet. Hogy azután az is ‘elveszett’, azon nem csodálkozom. Senki nem tudta, ki volt a beszélgetőpartnerem. Sem én nem tudtam, sem más. Mikor megkérdeztem a kiadót, kide­rült, náluk ilyen ember nem dolgozik… Számomra nem kétséges, ki áll a dolog mögött.”[7] A Dichtung és Wahrheit ilyen ironikus-parodisztikus összemosása miatt Danilo Kišt elsősorban persze Borges-utánzónak mondták támadói. Kiš az elbeszélő prózát Borges előtti és Borges utáni korszakra osztotta,[8] és készséggel elismerte, hogy sok mindent átvett a nagy argentin módszeréből, ám a különbségre is pontosan rámutatott: Borges a doku­mentumokat leggyakrabban metafizikai síkon alkalmazza, míg ő „valamiféle objektív történelmi igazság elérésére”.[9] Valóban, Borges számára az idő „metafizikai, természeti rejtély”9[10], ő az idő időbeliségét tisztán, „hordozó” nélkül akarja megragadni. Ezért állan­dóan tautológiákhoz jut el („egész életem… tautológiákból áll”[11] — írja egy helyütt), köz­tük a legfőbbhöz, a jelölő szó és a jelölt dolog tautológiájához („a beszéd tulajdonképpen tautológia”[12]). Kiš ezzel szemben valaminek (a sztálinizmusnak) a történetét akarta meg­írni, eközben mintegy mellékesen ér el metafizikai, idő feletti általánosításokig, pl. a Rossz, a Gonosz létezéséről, ismétlődő felbukkanásáról a világban. Ezért van igaza Kišnek, amikor azt állítja, hogy a Borisz Davidovics síremléke Borges ellenkönyve.[13]

gerzson4

A Borisz Davidovics síremléke alapjában azonban a koestleri kérdés áll: mit tehet az ember a történelmi Gonosszal szemben? S Danilo Kiš válasza egyértelmű: ő olyan figurá­kat akart elénk állítani, „akiket a történelem sodra elragadott, de akik továbbra is magu­kon akarják viselni egyéniségük világos jegyét és bélyegét, akik mindennek dacára az árral szemben úsznak, akik egy személyiségellenes korban kiválnak az azonosan gondol­kodók megkülönböztethetetlen tömegéből, akiknek mégiscsak a lelkiismeret az iránytű­jük, ha egyáltalán a lelkiismeret lehet még iránytű.”[14] S egy 1980-as interjúban még egyértelműbben: „Az ember a civil kurázsi segítségével sokszor mégiscsak képes megváltoztatni személyes sorsát is, meg az emberi sorsot általában is.”[15] Noha ez nagyon romantikusan hangzik, Kiš szereplői mégsem hősök, csupán hősies viselkedésre képes ún. egyszerű emberek. Az író azért keveri kibogozhatatlanná valóság és fantázia szálait, hogy a hagyományosan nem-történelminek tartott figurákat, eseményeket történelmi fontosságúvá emelje. Ravasz logikával mintha azt mondaná: a történel­mi tényeket megörökítik. Akkor hát örökítsünk meg bármilyen egyszerű tényt, s ettől az egycsapásra történelmivé válik.

Ez a logika mozgatja Kiš következő, eleddig utolsó kötetének, a Holtak enciklopédiájá­nak az elbeszéléseit is. Ami minden ember életében, történelmi és nem-történelmi életben közös, az a halál : „A történelmet a győztesek írják. Legendákat sző a nép. Az írók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál.”[16]
kegyetlen paródia
A kötet 9 elbeszélése közül 8 variáció a halál témájára, az utolsó, a kilencedik pedig (A ‘Lenin-fejes vörös bélyegek’) megint csak az irodalomról szól. Ebben Kiš — a Borisz Davidovics síremléke kritikai fogadtatásának a tapasztalataival a háta mögött — az iroda­lommagyarázók kegyetlen paródiáját adja.

Variációk a halálra. Mégpedig olyan variációk, amelyek a nagy, hősi halált lefokozzák, a kisember halálát felemelik.

A kötet címadó elbeszélése egy enciklopédiáról, lexikonról szól, amelyben a világon eddig élt valamennyi ember életének minden mozzanata megtalálható. A cím megtévesz­tő, mert tulajdonképpen az élet enciklopédiájáról van szó. Az élet, „a történelem emberi sorsok, mulandó történések összessége” (44. 1.). Kiš ír egy másik könyvről is, a Gonosz művéről, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címen ismeretes antiszemita brosúráról, amely az elmúlt száz év során annyi gyűlölködést, szenvedést, halált okozott. Az élet végtelen sokszínűségével szemben ez a könyv mindenért egyvalamit tesz felelőssé. Azt hiszem, ez a mindent egyetlen dologra visszavezető gondolkodásmód lehetne a Gonosz egyik meghatározása. ,,A sok könyv nem veszélyes. Veszélyes csak egy.” (145. 1.)

gerzson5

JEGYZETEK
 [1] Danilo Kiš: Cas anatomije. Beograd, 1978. Nolit. 27–28.
[2] Idézi Boro Krivokapic (szerk.): Treba li spaliti Kiša? Zagreb, 1980. 251—252.
[3] Boro Krivokapic (szerk.): Treba li spaliti Kiša?
[4] Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke. Ford.: Borbély János. Újvidék, 1978. Fórum. 113.
[5] Arisztotelész: Poétika. IX.
[6] Bányai János: ’Ellenbírálat és irodalmi lecke meglett kritikusoknak’. Híd, 1978/7—8. 925-26.
[7] Danilo Kiš: ’Svedok optuzbe Karlo Stajner’ (K.S., a vád tanúja.) In: Homo poeticus. Prosveta, Beograd- Globus, Zagreb, 1983. 146.
[8] Cas anatomije. 50.
[9] id. m. 109.
[10] J. Borges: ’Az örökkévalóság története’. In: Az idő újabb cáfolata. Ford.: Scholz László. Budapest, 1987. Gondolat. 91.
[11] J. Borges: Az idő újabb cáfolata. 258.
[12] J. Borges: ’Bábeli könyvtár’. Ford.: Boglár Lajos. In: A titkos csoda. Budapest, 1986. Európa. 110.
[13] Cas anatomije. 53.
[14] id. m. 55.
[15] Danilo Kiš: ’Opresija moze da slomi i nadu’. (Az elnyomatás megtörheti a reményt is.) In: Homo poeticus. 261.
[16] Danilo Kiš: ’Slavno je za otadzbinu mreti’ (Mily dicső a hazáért halni.) In: Enciklopedija mrtvih. Prosveta, Beograd-Globus, Zagreb, 1983. 146. — E novellának két magyar fordítása is létezik. Az idézet második mondatában azonban mindkét fordító — Borbély János és Bojtár B. Endre is — rossz helyre teszi a hangsúlyt: „A szájhagyományt a nép teremti” (A holtak enciklopédiája. Újvidék, 1986. Fórum. 95.); „A legendákat a nép szövi.” (in: Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba. Budapest, 1986. Magvető. 645.)
kép | Gerzson Pál művei