TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [4]
Ember a történelemben [1989 nyár]
![TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [4]](https://ligetmuhely.com/wp-content/uploads/2017/02/ernst_fo.jpg "TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [4] 1")
Az ember egyik megkülönböztető jegye, hogy van történelme. Ahogy Jorge Luis Borges írja, „az ember az időben, a folyamatosságban él, az állat pedig a jelenvalóságban, a pillanat örökkévalóságában”1.
Ám ahogy a súlyosságnak súlya, úgy az időnek sincs ideje. Akkor hogyan lehet érzékelni és megörökíteni múlását? Minek a történetén keresztül? Egy-egy közösségnek, például egy népnek, egy nemzetnek van története. Ez vajon a közösséget alkotó összes egyén történetéből tevődik össze? Vagy csak a kiemelkedő személyek és a kiemelkedő események történetéből? És az úgynevezett kisemberek szürke hétköznapjai? Arthur Koestler kérdése szerint „mit tud a történelem a körömrágásról?”2
Nyilvánvaló, hogy a megörökítőnek — akár történész, akár szépíró — előzetes elképzeléssel kell rendelkeznie e kérdésekről. Ha aztán elképzelése összeütközésbe kerül az addig uralkodó felfogással, jön az értetlenség vagy a botrány.
fura novellák
Mint történt a litván Saulius Tomas Kondrotas (1953) első regényének, A kígyó pillantásának 1981-es megjelenésekor. A pszichológia és filozófia szakon végzett Kondrotas addig mindössze néhány elbeszélést adott ki. A fura novellák legtöbbje vérbő, „realista” stílusú mesés-legendás fantáziálás, úgyhogy az írót sokan már-már afféle kelet-európai Márqueznek kiáltották volna ki. A kígyó pillantásának cselekménye azonban meghatározott helyen (Kaunas vidékén) és időben (1863 és 1925 között) zajlik, s ez besoroltatta a történelmi regény műfajába.
Aminek szigorú szabályai alakultak ki; a litván irodalomban talán még szigorúbbak, mint más kis népek irodalmában, hisz itt a regény műfaja általában is egy történelmi regénnyel vette kezdetét, Vincas Pietaris 1904-ben megjelent Algimantas, avagy a litvánok a XIII. században című művével, s később is, 1944 után, egészen a legutóbbi időkig a jelen tiltott kérdései leginkább csak történelmi álarcban juthattak kifejezésre. A nemzeti létükben fenyegetett litvánok számára a múlt e nemzeti lét szempontjából érdekes. Kis túlzással azt mondhatni, hogy egy regény csak azt „zenésítheti meg”, amit a történelemkönyvek fontosnak ítéltek.
Az említett időszakból először is az 1863-as felkelést követő orosz terrort, amelynek két fő megnyilvánulási formája volt: a litván nyelvű oktatás megszüntetése és a hírhedt sajtótilalom, amely 1904-es visszavonásáig csak cirill betűs könyvek nyomtatását tűrte meg. A kultúra megsemmisítésének kísérletére a litvánok illegális iskolák működtetésével és könyvek tízezreinek a becsempészésével válaszoltak — a szomszédos Kelet-Poroszországból. A múlt század utolsó harmadában éledt föl a nemzeti függetlenség gondolata, amely azután az 1905–1907-es forradalom és az első világháború zűrzavarainak állomásán keresztül az 1918-ban megalakult önálló, független Litván Köztársaságban öltött testet. Ezzel párhuzamosan a döntő hányadában falun élő litván társadalom tagozódott, polgáriasodott, modernizálódott.
különös eljárás
Az egyik legkiválóbb litván kritikus, Albertas Zalatorius tanulmányszerű bírálatában körülbelül ezeket az eseményeket sorolja fel, mint olyanokat, amelyekről egyetlen szó sincs a regényben. Különös eljárás. Ennél már csak az különösebb, hogy utána olyan történelmi regény ismérveit kéri számon a könyvön, amely ezekről az eseményekről szólna. A varázsszó — mint ilyen esetben mindig — az autentikusság, a hitelesség.
Úgy gondolom, a hitelességgel óvatosan kell érvelni. Olyan események hitelessége, amelyeknek nem vagyunk szemtanúi, mindig konvenció, megegyezés, megszokás kérdése. Mert mi bizonyítja, hogy egy elbeszélés szereplője kevésbé hiteles, kevésbé létező, mint mondjuk az a bűnöző, akiről fényképes körözést ad ki a rendőrség? Kizárólag az a konvenció, miszerint a rendőrségi körözések nem szoktak képzelt személyekről szólni.
Kondrotas regénye három részből áll. Az első két rész családtörténet, a Meizis család története. A Meizis család tagjai — Venclovas nagyapa, az apa és az unoka, Kristupas, akinek nézőpontjából kezdetben az eseményeket szemléljük — nem tudnak nevetni, elszoktak tőle az idegen elnyomás miatt. A nagyapa szavai szerint „amíg a szülőföldeden annyi a kín, a bántalom, addig nem illik nevetni, gúnyolódni. Nem Istennek tetsző dolog.”3 Ez a tanulság egy 1863-as jelenetből adódik. Venclovas nagyapa a felkelőket várja nagy traktával, ám egy arra vetődő cári ulánuscsapatot vendégel meg. Később derül ki, hogy végeredményben mégsem tévedett: az ulánusok éppen átállni készültek a felkelőkhöz. A természettel összhangban élő nagyapa egyébként sem téved soha: tudja halála napját is, olyannyira, hogy összehívja népes családját, és maga is részt vesz saját halotti torán. A gyülekezet szeme láttára hal meg — utoljára, már a túlpartról hangosan felnevet —, s ezután öt hónapig nem temetik el, holttestét ott tartják a házban.
Van-e hihetetlenebb, hiteltelenebb valami ennél? Nos, a híres 9. századbeli angol utazó, Wulfstan szemtanúként a következőket írja a litvánok őseiről: „Az a szokásuk, hogy halottaikat hamvasztatlanul hagyják feküdni rokonaik és barátaik társaságában egy hónapig, néha két hónapig is. A nemzetségfőket és más magas származású embereket annál tovább hagyják hamvasztás nélkül, minél nagyobb vagyonuk van, néha fél évig is ott fekszenek a földön a házban. És miközben a holttest ott fekszik, egész idő alatt isznak és mulatoznak, egészen a hamvasztás napjáig.”
felbomlóban
Kondrotas tehát itt is, meg másutt is — a lakodalmas szokások, a varázsmondókák, a múlt századi gyógymódok, a domboldalon álló barokk templomok, a klasszicista kastély, a bibliai motívumokkal átszőtt paraszti képzeletvilág gyakran áldokumentumokra hivatkozó leírásakor — nagyon is a hagyományhoz kapcsolódik. Igaz, olyan hagyományhoz, amely éppen felbomlóban van — A jövendő könyve címet viselő első rész ezért kezdődik egy halállal —, s amely más színben tünteti fel a litvánokat, mint ahogy a történelemkönyvek és a „hazafias” regények alapján megszoktuk, s mint ahogy talán ők maguk szeretnék — de ebből egyáltalán nem következik, hogy hamisabb színben. Lehet, hogy éppen a nagy művész „külső”, szokatlan nézőpontjából látott kép az elfogulatlanabb, a hitelesebb.
A nagyapa halála után jó tíz évvel az unoka, Kristupas története következik. A nevetni-nem-tudás miatt félszeg fiatalember egy másik faluban lakik, s ott eljegyzi Pimét, a falu legszebb lányát, akibe szerelmes a falu melletti kastély ura, az apró termete miatt Borsszemnek csúfolt kacska kezű gróf is. Hogy Pimét megszerezze magának, Borsszem gróf a falusi orvos, Albas és a fiatal helyi plébános, Peluzis atya segítségét kéri. (A papi szeminárium bölcs rektora Peluzist gúnyos aggodalommal az Új Idők Embereként, a jövő emberének mintapéldányaként jellemzi: ezek a racionalista új emberek könyvből tanulták az emberszeretetet, s amikor az élet nem akarja azonnal igazolni nemes érzelmeiket, közönyössé válnak.) Pime ismételten visszautasítja a grófot, és hozzámegy Kristupashoz. Borsszem azonban a bandájával és Albas doktorral az erdőben csapdát állít a lagziról hazatérő ifjú párnak. ,,A menyasszony a szánon feküdt, mezítelenül és meggyalázva. Alig lélegzett, a fagy megdermesztette. Kristupas Meizis, szintén mezítelenre vetkőztetve, az út menti keresztre volt felakasztva. Ott lógott keresztre feszítve, eszméletlenül. A legjobban mindenkit a leány szeme rázott meg, ahogy tágra nyitva, sóváran meredt a sötét égbolt csillagaira.” A tetteseket soha nem fogták el: a gróf külföldre menekült, anyja, Emanuele grófnő úgy tett, mintha semmit nem tudna az ügyről, Albas doktor felakasztotta magát, s a banda többi tagja is eltűnt.
Kondrotas a második részt Az öröklét első éjszakája címmel látta el. Ebbe az örök éjszakába torkollik mindaz, aminek a kezdeteit az első rész fölvázolta: az Új Idők Emberének a kialakulása, az erőszak, a gyalázat, a gyilkolás. A második rész cselekményének nincs közvetlen kapcsolata az elsőével, azonkívül, hogy főszereplője Szőrös Meizis, a család utolsó tagja. A siralomházban gyónja-mondja életét az akasztása előtti éjszakán, 1910 táján, egy Lizanas nevű öregembernek, aki már az első részben is feltűnt, először mint Venclovas nagyapa sírjának megásója, majd Pime falujában mint vándorló mesemondó. Szőrös Meizis — talán a meggyalázott Pime fia, talán nem — hírhedt rablóvezér. Uozolas kapitány fogta el, egy racionalista Új Idők Embere. A portyázó kapitánnyal volt 16 éves fia, Anusas is. Ez okozta Szőrös Meizis vesztét, aki Anusas jelenléte miatt hitt a kapitánynak, mikor az megígérte neki, hogy ha egy katona kíséretében Kaunasba visz egy másik rablót, minden bűne bocsánatot nyer. Az analfabéta Meizis babonásan bízik a vele adott kísérőlevélben, s amikor e levélen összekülönbözik a másik kettővel, megöli őket. Kaunasba érve persze rögtön kiderül, hogy a levélben épp az ellenkezője állt annak, amit a kapitány ígért, Meizis a saját halálos ítéletét hozta magával, így jut akasztófára.
A regény harmadik része Episztoláris epilógus: a már felnőtt, egy fővárosi, kaunasi bankban dolgozó Anusas 1925-ben írt levele vidéki birtokán nyugdíjas apjához, s a kapitány válaszlevele. Anusas megírja apjának, hogy felkereste őt a bankban egy Lizanas nevű öregember, s elmesélte Szőrös Meizis históriáját, amely ha igaz, apja erkölcsi megítélését alapjaiban változtatja meg. Mi történt? Anusas nem emlékszik semmire, mintha emlékezetkihagyás kínozná. Végigjárja a portya egykori útvonalát, szemtanúkat keres, hasztalan, a történelemkönyveket tanulmányozza. Mi ad hitelt a múltnak?
nem is létezett
A hitelességgel függ össze a már idézett kritikus másik kifogása is. ,,Ha a regényben azt olvassuk, hogy a cselekmény a 19. század második felében és a 20. század elején játszódik, és hogy Pime vagy Regina parasztlányok, akkor az olvasónak joga van megkövetelni, hogy ne úgy beszéljenek, mint a 20. század közepének egyetemistái.” Ebből a tételből az következne, hogy az írónak eleve meg van kötve a keze, hisz társadalmi osztályok, rétegek, csoportok szerint besorolt szereplői csak úgy viselkedhetnek, gondolkodhatnak, ahogy társadalmi helyzetük megszabja. Ha továbbmegyünk — s itt már valóban A kígyó pillantása egyik alapkérdéséhez érkezünk —, akkor azok az embermilliók, akik életük során nem jutottak el az önkifejezés szellemi szintjéig, csak némának ábrázolhatók, s innen már csak egy kis lépés, s ki lehet jelenteni: aki nincs megörökítve valamely történelmi esemény kapcsán, az mintha nem is létezett volna.
A regényben két éles felfogás áll egymással szemben. Az egyiket, az író szívéhez közel állót Venclovas nagyapa testesíti meg. Ezt a természetesség jellemzi, a tagolatlan teljesség. Az ember az övéi — családtagjai, honfitársai — között él, otthon van a világban, s annyira a közös hagyományban gyökerezik, hogy a halál sem rémiszti, mert hisz folytatódik leszármazottaiban, a hozzá hasonlókban. Az életet az ősközösség harmóniája lengi be.
Az ezt felváltó, igazából a huszadik században győzedelmeskedő életszemlélet a felvilágosodással vette kezdetét, s a pozitivizmuson keresztül a bolsevizmusban érte el csúcspontját. Regénybeli képviselőinek rajzát Kondrotas néha a gúnyképig élezi (például Peluzis atyának mint az Új Idők Emberének a jellemzése a rektor szájából, vagy az, hogy Uozolas kapitány saját felnőtt fiának királyi többesben ír levelet, vagy Emanuele grófnő vélekedése, miszerint a jövő emberének mindössze három ujja lesz).
Ezek az emberek racionalisták: a korlátolt pozőr Uozolas két ember halálát okozza, ám ezt puszta vétségnek tekinti, s csak azt az erkölcsi törvényt ismeri el létezőnek, amit a hatalom törvénye szentesített. Ismerik a tagolt történelmi időt, de megcsonkítva: a múlt nem létezik számukra, csak a jelen, de főként a jövő. A vízözönről elmélkedő Borsszem grófnak az ötlik az eszébe, hogy „miközben a világon minden ember a jövő igézetében élt, Noét a jelen sóvárgása kínozta, mert egyedül neki volt jövője”. A Venclovas-féle világ ezzel szemben múltközpontú, s döntő szerep jut benne a folytonosságot biztosító emlékezetnek. Amikor Anusas tizenöt év múltán immár felnőttként megpróbálja mérlegre tenni saját és apja életét, kiderül, hogy semmire nem emlékszik. Ugyanúgy Borsszem gróf: fantáziálgatása a világ-gúnárról és olvasmánya a mükénéi kultúra rejtélyes katasztrófájáról egyazon irányba mutat: az első olyan üres világba, ahol csak az öröktől fogva létező őstenger hullámzik, a második egy olyanba, amelynek folytonossága megszakadt, múltja nem üzen a jelennek semmit.
A jövő, a haladás embereit a hazugság, az árulás, ígéreteik megszegése is jellemzi. Peluzis atyával kapcsolatban, aki szánalmasan próbálja összeegyeztetgetni magában az istenhitet és a materializmust, a rektor már a kezdet kezdetén Iskarióti Judást emlegeti, s később kiderül, hogy joggal: a pap a gyónási titkot megsértve hajlandó feladni Szőrös Meizist. Albas doktor szintén elárulja gyerekkori pajtását, Pimét. Borsszem gróf a Peluzisnak tett ígéretét szegi meg, s Uozolas kapitány, a regény leggyűlöletesebb figurája az Anusasnak írt válaszlevelében egész múltjáról fest hazug képet.
titkon büszke
A regény szereplői ellentétes életszemléletek erőterében helyezkednek el, ki az egyikhez, ki a másikhoz állván közelebb. Az író két motívummal jellemzi őket. Az egyik a „hazai, saját — idegen” szembeállítás. Nyilvánvaló az orosz ulánusok negatív szerepe. Emanuele grófnő egy német doktor sületlenségeit ismételgeti a jövő háromujjú emberéről. Borsszem a bűntény után Németországban tűnik el. Uozolas lett származású, amire persze csak titkon büszke, hisz nem mer azonosulni önmagával. Az olasz építész, miután felépítette a falusi templomot, öngyilkosságával mindjárt meg is szentségteleníti azt. Egy odalátogató francia fiziognómus nevetséges, nem a durva kelet-európai környezetbe illő kijelentéseket tesz: „Az eső a szférák zenéje”.
A regényvilág másik, az előzővel szoros kapcsolatban lévő viszonyítási pontként szolgáló motívuma a természetesség, a világ „normális” rendje. Ez bomlik meg, mikor Peluzis atya ősszel gyöngyvirágillatot, s egy másik szereplő, a falusi bíró, elviselhetetlen orgonabűzt érez, vagy amikor Kristupas csilingelést hall egy macska belsejéből. Természetellenes Albas és apja marakodó viszonya, Borsszem kacska keze, az, hogy Borsszem apja, Zilinskas gróf a világ minden betegségén átesett, s az is, hogy feleségét feleségével csalja egy életen át, a francia fiziognómus irány nélküli pillantása, Uozolas utálata fia és felesége iránt, az, hogy Szőrös Meizis fekete szőrrel jött a világra, s mostohaszüleinek nem volt szaguk, mintha gumiból lettek volna. Kristupasra időnként rohamokban tör a világidegenség, s ez a lelkiállapot halványan arra a révületre emlékeztet, amely Szőrös Meizist elfogja, mikor a keze a tudatától függetlenül gyilkol.
A furcsaságokat még hosszan lehetne sorolni. Nagy számukat az okozza, hogy Kondrotas egyre természetellenesebb világot állít elénk, olyat, amelynek ellenpólusa — Venclovas nagyapa világa — már csak Kristupas emlékeiben él. A jövő országa, a jövő könyve ez, ahol csírájában már föllelhető mindaz a rossz, ami azután a második rész poklához vezet.
megméretik
Ebbe a folyamatba illeszkedik, helyesebben ezt a folyamatot teszi érzékletessé a két Meizis pusztulása. Az író mindkettő sorsában jelzi, hogy Krisztus is lehetett volna belőlük. (Kristupas ács, akit Borsszem bandája keresztre feszít, Szőrös Meizis Kaunasba vezető útja a két lator társaságában talán Jézus kálváriájára utal.) Ám nemhogy a világot, de még önmagukat sem tudják megváltani. Az öröklét huszadik századi éjszakájának nem a Messiás, csak az utolsó ítélet vethet véget. (Az utolsó ítélet eljövetelére, amikor minden Meizis együtt lesz, a gyermek Kristupas gondol jóleső érzéssel.) A könyv egyik alapgondolata, hogy az ember megméretik az erény mércéjén. Egész életünk perben vesz részt, ahol az örökkévalóság vagy Isten a bíró — mindenesetre cselekedeteink nem magyarázhatók, nem igazolhatók önmagukból.4 A kígyó pillantása ezért is lett a litván irodalom első filozófiai regénye, a nemzet történelmét középpontba állító hagyományos történelmi regény helyett: egy nemzet egészében nem ítélhető meg erkölcsileg.
Felmerül a kérdés, hogy mi okozza a világszemlélet ilyen változását, mint aminőt Kondrotas ábrázol, s hogyan érhető tetten. Nagyrészt a 19. századi pozitivizmus historizmusa nyomán elterjedt az a felfogás, amely a tényeket, eseményeket történelmiekre és nem történelmiekre osztja fel. Amikor a múltban nyomozó Anusas a történelmi munkákban feljegyzett történelmi tényeket fogja vallatóra, az a benyomása alakul ki, hogy „a tízes években itt olyan nyugalom volt, az élet olyan simán folyt, hogy az emberi emlékezetnek egyszerűen nincs mibe belekapaszkodnia”. Rablógyilkosságok, szerelem, árulás, börtön, akasztófa — e felfogás alapján mindez semmi, mindez elenyészik, hiszen nem kapcsolódik egyetlen, történelminek kikiáltott eseményhez sem.
az akasztófa alatt
Ezzel szemben Kondrotas mintha azt mondaná, hogy az emberek nagy többségének életét éppen nem a történelmi, hanem a lassan változó, s ezért öröknek tűnő szenvedélyek teszik ki. (Maga a szerző úgy gondolja — amint az a mű egyik részletének folyóiratbeli közlése elé írt pár soros bevezetőjéből kiderült —, hogy a szerelemről írt regényt, „a szerelem különböző válfajairól, különböző fokozatairól, szakaszairól, formáiról”. Ebből megértjük a könyvnek a Bibliára, az édenkerti bűnbeesésre utaló címét, s azt is, hogy miért azonosítja Szőrös Meizis az akasztófa alatt mondott utolsó szavával a kígyót a Nappal (a Nap a litvánban nőnemű.) Jól példázza ezt a regény egyetlen történelmi eseménye. A cári ulánusok jelenete nem arra kell az írónak, hogy — akár egy kitalált epizód segítségével — az 1863-as felkelést világítsa meg teljesebben, hanem kizárólag arra, hogy Venclovas nagyapát jellemezze: az öreg olyan tökéletes összhangban él a világgal, hogy még látszólagos baklövése is igazolást nyer utóbb, hisz azt a cári osztagot vendégelte meg, amelyik később átállt a felkelőkhöz.
Kondrotas korántsem tagadja a történelmi események szerepét. Ha iskolásan, betű szerint értelmezem a regény cselekményét, akkor a Meizisek pusztulását felfoghatom úgy is, hogy ahhoz a kezdő lökést Litvánia idegen elnyomása, tehát egy történelmi tény adta meg, hiszen amiatt nem volt szabad nevetni a családban, a nevetésre képtelenség miatt lett Kristupas magányos, félszeg ember, amiatt nősült későn, s ha előbb nősül, nincs Borsszem gróf bűnténye és így tovább.
Cselekedeteink döntő többségét azonban csak távolról, sokszoros közvetítéssel befolyásolják a ,,nagy események”, néha oly távolról, hogy az már nem is érzékelhető.
Van a regénynek egy olyan szereplője, aki éppen azzal kapcsolatban fontos, hogy a nem történelmi tények, események hogyan maradnak fönn, hogyan hagyományozódnak nemzedékről nemzedékre. Lizanasról van szó, az emlékezet megtestesítőjéről, akinek nincs is más szerepe, mint hogy különböző történeteket meséljen és hallgasson meg. Amint a könyv ajánlásából kiderül, Kondrotas arra vágyik, hogy őseinkkel örökké együtt lehessünk. De ha ez nem lehetséges, legalább a nem történelmi és történelmi események közös hagyományában legyünk együtt. A mesélő, az író alapvető feladata ennek az együttlétnek a megteremtése.
felejthetetlen könyv
Lizanas egy helyütt azt mondja magáról: „Én nem vagyok. Ha kell, magamtól előkerülök.” Jó, hogy Saulius Tomas Kondrotas személyében most előkerült, s ezzel a szó szerint felejthetetlen könyvvel a közös emlékezet részesévé tett bennünket.
A kígyó pillantása — részben a magyar kiadás nyomán — megindult a megérdemelt világsiker útján: eddig angol, svéd, francia és szlovén nyelven adták vagy adják ki. Írója 1986 elején emigrált Amerikába, s ezzel automatikusan kitagadott ellenséggé vált. Csak most, 1989-ben jelent meg újra elbeszélése egy litvániai folyóiratban.